At the drive-in - Rolodex Propaganda

Saját

Betegséget ajándékba
köpni tudnék de szótlan-erőtlen
belévésztem a lázas tűnődésbe hogy
ha időtlen volt is a látszat
meddig ébredheti másnap hogy bukott békét játszat
mintha a perc a pillanaté volna
és a félig-vert kereszt szeretetet jósolna
de végre ha a tegnap reménye
enyészeté lett s égre
csak kőbe vésett minta eszménye
hát betegséget kérek ajándékba
hogy köpni tudjak s ne így fáradva
olyan mint a kiszáradt patak áradva
dúdolva gyermeki hangon hogy
"az álmot gyilkolja az ébredés"
de ily fékeveszett riasztást még
"s a világ megsebzi homlokod"
kivált ha beléd született méreg-permetű virág
"szemedbe vér folyt eltűnt mi szép volt"
bár mindig csak holt mi bíborba burkolt
"hát könnyezni többé már nincs okod"
nyögve már tűnt ábrándokat hisz jogod
még az örök sírás te soha jobb
noha ott a világ és istenkép
a kezedben
én már csak köpni tudnék ha tudnék

a részletek a Christian Epidemic - A tűz éjszakája c. dal szövegéből valók


A hegyről

talán tévedtem és a kultúra vélt közös
letekintve mindenség csak örömtelen-ködös
bánat sem szegélyezi

istenségnek hitt hegyek már régen leomlottak
talapzatuk törpe őrei nézd megbomlottak
mily szépen rángatóznak

disszonancia dallamától tócsává lettek
belélépve mostan új birodalmak születtek
neoneoavantgárd

várja izgatottan hogy felhővé foszoljon
félelem értők közé igazságként oszoljon
jaj mily meseszép tetem

egy nap majd te is bíborkönyvből olvashatod
sugárral jött erőt mégis percben olvadhatod
kellett beléd tudomány!

Apollinaire - Kikericsek

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
Letépik a virágot mely anya s leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halnikészülő nagy rétet mindörökre


Radnóti Miklós fordítása

Móricz Zsigmond - Úri muri

Nagy odafigyelést igényelt tőlem ez a regény, az egyszer igaz, amit az is jól mutat, hogy több, mint egy hónapig tartott, mire kiolvastam az alig 200 oldalas művet.
Móricz népies stílusából is adódott a nehézkes olvasás, a korabeli nyelvezet egyáltalán nem könnyíti meg az ember dolgát, de hát mikor is szólt az olvasás arról, hogy a végtelenségig leegyszerűsítve, közérthető formában kapjuk kézhez az alkotást (bár egyesek nagyon szorgalmazzák ennek létjogosultságát, ahelyett hogy inkább saját művészetüket fejlesztenék).
Az Úri muri a tipikus dzsentriregények sorába illeszthető be, egy korabeli réteg megszokott életformáját, gondolatait, társadalomban való öndefiníciójukat bemutatva. Egy olyan csoportét, akiknek legfőbb szórakozása a hedonista önpusztítás, katatón állapotukból pedig aki ki szeretne mozdulni, változtatna, annak céljai eleve halálra vannak ítélve. Mennyire ismerős lehet ez napjainkban a hasonló gondokkal folyamatosan szembesülő polgárság körében. A különbség annyi, hogy mára betársult a kisszerű középpolgárság kulturális leépítésébe a média mintúgy a napi sajtó, vagy éppen a televíziós műsorok terén. Szegény kisember pedig mi mást tehet, személyiségromboló munkája után beletemetkezni a profán élvezetekbe, könnyű társalgásokba, mesterségesen kreált problémákba mindig egyszerűbb. Ahogy itt megfogalmazásra is kerül:

"Mert a nagy alföldi város, a maga mogorván primitív képével egy gazdag és csodálatos lápvilágot takar. Annyi élet fojtódik itt el, s lesz kívülről egyszínűvé... Ezek a tanárok, akik az ország legtávolabbi részeiből vetődtek ide, ismeretlenül, hivatali kinevezés útján, ezek az intellektuelek, akik az egyetemeken a kultúrélet ábrándjaival nőttek fel, s egy új Magyarországot hordanak a szívükben, ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdő városba, összetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról fokra törnek le, mint ahogy a madárnak a fogságban elhullanak a tollai, s elgyengülnek a szárnyizmai...

Ezek az emberek valahogy mindannyian tragédiáknak a vértanúi.

S van egy közös jellemvonása az életüknek. Minthogy senki, semmi formában emberi erőit a nyilvánosságban ki nem élheti, mind a családba gubózzák magukat, megházasodnak, gyerekeket nemzenek, és végzik megszabott életműködésüket a tanári katedrán vagy a bírósági asztalnál vagy a gazdaságban...

De az élet ráfekszik a lelkükre, s eljön a pillanat, amikor valahogy ki kell robbanni a fojtottságnak. Mit is kell tenniök. Meg kell magukat szégyeníteniök. Szégyenbe kell merülniök, hogy a bennük levő szertelenségnek csúnya kiégése után erejük legyen a szűk hétköznap holnapját tovább élni..."


"S csak nézte, csak nézte a társaságot, s valami belső undor erősödött meg benne. Ezek is oka, ezek mind okai annak, ami történik. Azzal, hogy oly békén s tunyán tudják az életet enni s inni s élni, ezzel az asszony pártján vannak. Egyben sincs valami koncepció, egyben sincs egy kis felvillanás... Esznek, isznak s szántanak, vetnek... Híznak, s valami elviselhetetlen lomhaságban élik le ezt a kis életet. Nehéz testük úgy párázik, mint az ökröké s bikáké; húzzák a rájuk akasztott jármot, s soha meg nem nézik, ki akasztotta nyakukba, s nem lehetne-e valamiképpen könnyíteni rajta. Soha, egyetlenegy sem gondol arra, hogy kezdjen valamit..."


Hogy akkor hol keressük a reményt? Véleményem szerint csakis népünk és a nemzetek sokszínű kultúrája, folyamatosan fejlődő művészete nyújthat kiutat a napok egyforma, sivár megéléséből; illetve az alkotás, az, hogy érezheti az ember, hogy élete nem volt hiábavaló, eredménytelen. Nem kell ehhez népszerűnek, országosan elismertnek lenni, vagy bármi ilyesmi, hiszen az értékközvetítés, az újat alkotás már mutatja önmaga értelmét, mibenlétét. Vagy miként Móricz is írja:


"Mert olyan sok csodálatos dolog van ebben az országban: a könyvet mindenki drágának találja. De mért?... Nem drágább, mint egy kiló hús, egy liter bor vagy pláne egy-két üveg pezsgő. Vagy mint a cigány, vagy mint a csizma. Azt mondja a magyar, hogy a könyv ellen védekezzék: nem engedhetem meg magamnak, mert húst kell venni, meg bort meg csizmát, meg nincs pénzem... Hát hogy: annak a szegény agyvelőnek nincsen szüksége táplálékra?... Csak a hasnak?... meg a tyúkszemes bütykös lábnak? Ennek kell a védelem, de a léleknek nem kell?... Hogy? miként akar a magyarság szélesebb látókörre szert tenni? úgy, hogy a patikában diskurál? egymással?... csak a könyvek útján lehet... Mert a könyv eljön Londonból s Párizsból és Jasznaja Poljanáról és a világ minden tájáról, s elhozza a kiválasztottak kiválogatott gondolatait, ez is diskurálás, de a nagy lelkekkel..."

Közben olyan tökéletes, minden részletre kiterjedő képet fest le egy népről, ami megállja ugyanúgy helyét napjainkban is, mint ahogy múltunkban is valóságos, kézzel tapintható dolog volt mindig:

"Mert a magyar kisúr erre a legbüszkébb, minden tulajdona közt, arra hogy ő "büszke". Mindegy, hogy mire. Egyik a lovára, más a tajtékpipájára, van, aki a tehetségére, van, aki butaságára, de az a fontos, hogy "büszke! kevély! fenn hordja az orrát..." az istennek se tér ki... Nézd, hogy dagad a nyaka ereje, nem is harcol, csak megfeszíti."

Ebben a regényben is hangsúlyosan megjelenik Móricz szerelmi háromszög-motivikája, a Szépasszony és a Boldogasszony közti őrlődés, a kettő típus összekapcsolása viszont az igazán reményteli, feltétlen boldogságot biztosító dolog, hát nem?
Amellett, hogy nem egy könnyű, egyszerű olvasmány (mint ahogy Móricz egyik műve sem az), mindenképpen érdemes megismerkedni vele, mert eleven korképet ad egy nép napjainkba is továbbörökített jelentős rétegéről.

Christian Epidemic - A tűz éjszakája

Magába foglaló világ melybe
A természet fonta a sorsod
Tanultad ezer hazug nyelven,
A fügefa csak fügét teremhet
Élni születtél nem istennek
Anya szült, kit megölt a bánat
Adott tüzet egy vadléleknek
S hitte az átölelt test sohasem fájhat
Mély, mély ez az érzés
belülről feszít kívülről eltakar
gyermek vagy kit az anyja altat
s én fogom kezed, őrzöm álmodat
de az álmot gyilkolja az ébredés
s a világ megsebzi homlokod
szemedbe vér folyt, eltűnt mi szép volt
hát könnyezni többé már nincs okod
Harci ménekkel indulunk. Új feltámadás
Gyehenna lesz a fekhelyünk .Új megváltás

Saját

A költő versét szavalja

mert mása nincs, csak az a nyugtalan hívás
ismeretem légyen tiéd
egymásba ívás
mint emlegetik azok az értők
kiknek kénye sírás
hiszen a külvilágba születtek a sértők
ők, a szürke kísértők

a színek csak fehérségbe vannak gyökerezve
- ahogy redőzik, ahogy kékség mélyíti -
hit és panasz által erezve
hiszen a külvilágba születtek a sértők
bárhogyan is émelyíti
a szólásra emelkedett lángoló elme

mert a holokauszt is a németek bűne
erkölcsök pusztulása a városoké
s ha holnapra múlté a még megmaradt dűne
az gyárosoké vagy akárki másé

ha a bátran szavaló költő emelkedik
országok és kontinensek szégyenülnek
talán
világ redőzik ahogy kékség mélyíti
hiszen a látók élnek csak új kor hajnalán

messiások, drága messiások
kik a palástot öltötték
mégis értetlenül állnak
hisz hiába költötték
az alvót nem találták soraikban
ki tudatlan bölcsességében
épp népét vezette a Kánaán felé

Saját

A lélek máglyahalála

csöndemben borzadás, szűzi reszketés
gondolat világába soha be nem
illeszkedés
és szertenézni csak mint idézni
szavak tengeréből
való szent véréből
gyűlölni és ősi-vad kijelentések
hogy mindig csak befelé tekintések
ahol a lét az úr
mint hegedűn a húr
ha szakad de a dallam marad
mert szavaidban villog a magányod hiánya
és hiába
hogy a csended egészen más
és máglyád elé kínod évezredeken át kiállt
itt minden lélekfejtő zokog és segítségért kiált

Fegyverszünet karácsonyra

A film az I. világháború idején játszódik, konkrétan 1914-ben, amikor a szembenálló angol, francia és német katonák (és vezetők) még abban bíztak hogy pár hónap alatt lezárulnak a harcok (a közismertté vált mondás: "mire lehullanak a falevelek, otthon leszünk"), viszont rá kell döbbenniük, hogy az állóháború kialakulása miatt egyhamar nem jutnak haza. Szenteste éjjelén is a lövészárkokban kénytelenek ünnepelni, viszont felfigyelve a másik fél jókedélyű mulatására, megtörténik a lehetetlen, és az addigi ellenségek szembenéznek egymással, hogy aznap estére fegyverszünetet kössenek. A valós események inspirálta történet itt azonban nem áll meg, hiszen igazán érdekesek csak a következmények lesznek. Az önmagában nevetségesen értelmetlen háborúskodás tapasztalatát sikerül az abszurditásig fokozni, hiszen valahol elképzelhetetlennek tűnik a helyzet: a katonák, akik karácsonyra virradólag együtt hallgatják az ünnepi misét, akik lakcímet cserélnek, hogy ha véget ér a háború, megkereshessék egymást, azok másnap egymás vérét kellene ontsák. Ezek az igazán megdöbbentő jelenetek; amikor a nyílt terepen mozgó ellenfelet egyikük sem képes lelőni; amikor végre ráébrednek, hogy őket, harcoló katonákat sokkal több minden fűzi egymáshoz, mint hazájuk háborúskodó hatalmaihoz.

"Ha vége ennek a borzalomnak, keress fel, és koccintunk majd rájuk, akik
karosszékükből irányították az egészet"

Igazából az alaptörténet semmi újat nem mond, de bemutat egy olyan emberi helyzetet, revelációt az embertelenségben, ami láttán a néző számára csak a döbbenet marad. A színészi játékok is szerencsére csak asszisztálnak a történethez, nincsenek nagy villongások, amik, bevallom, sokszor el tudják venni a kedvem bármiféle mozgóképtől. Azt hihetnénk, napjainkban érvényüket vesztették már a háborút bemutató filmek (legalábbis Európában), de persze mindig lesznek olyan "dolgok mögé látó" paranoiás, frusztrált emberek, akik szerint a történelmet pusztán a győztesek írják, a "holokamu"-t valósnak vélők csak a hatalom bábjai, de az internetes fórumokon olvasott fejtegetések (Isten hangja magyar volt, a zsidók még mindig a háttérből irányítanak mindent, a magyarok sosem tartoztak a finnugor nyelvcsaládba, sőt egyenesen ők teremtették a bolygót) az igazak. Számukra valószínűleg más kép élhet a háborúban a hazáért boldogan elvérző katonákról (akiket egyébként legtöbbször csak alaposan leitatva tudtak a harcmezőre vezényelni, mert csak ekkor csökkent halálfélelmük), a háború dicső és hazafias voltáról, de nekik, akik keverik a hazaszeretetet a sovén lovagromantikával, fogalmuk sincs a dolgok, az élet valódi mibenlétéről. Persze erről nem ők tehetnek, gyenge jellemüknek és állandó, beteges rettegésüknek nyilvánvaló következménye ez, miként a híradók és közélet vonzásában élő korunk emberétől sem ismeretlen a folyamatos félelem mindentől és mindenkitől; kifejeződhet ez ugyan gyűlöletben, vagy csak simán konstans aggodalomban, a helyzet ugyanaz marad.
Kicsit eltértem ugyan a filmtől, de úgy éreztem, itt a téma miatt ezt is megemlítem. Persze csak magánvélemény, nem kell egyetérteni sem, de kicsit érdemes mindenkinek elmerengenie a dolgokon (nekem is).
A filmet csak ajánlani tudom, megkapóan emberi az iszonyat sodrásában.

My Dying Bride - Bring Me Victory

Ulver - Dressed in Black

Gire - Az őzek futása

Thy Catafalque - Csillagkohó

Thy Catafalque - Köd utánam

Thy Catafalque - Molekuláris gépezetek (extract)

Menace Ruine - Utterly Destitute (extrait)

Saját

Profanatika

oly örömmel lángba lobbantná a galaxist
napot, holdat és csillagokat
ellensége hogy oly kevés lét
hisz gyűlöli az örökké csillogókat
jaj végtelen Únalom!
oroszbarát emlékek látszatát
(mint az ismeret rövidített hallomása)
öntudat elégedett vallomása
a szénben elégetett
pergő napok mása

hedonista játék mint bölcsként Carpe Diem
de köréje egész filozófia árnya
Heidegger nevetett tudománya
és a mindig-pillanat pogány szárnya
lobogtatva az élet zászlaját
dúdolván hogy "végig csak a látszatát"
mert a teljesség az isteneké

ha holnap talán maják igaza:
harsány kacaj hisz mit számít
tornyokat építők vigasza
hogy egykor volt is
most sötét
de talán
majd csillagok tapsa előzi meg jöttét

és ha nem is dicsőül a Semmi hajnalán
az sem módosít a halottak dalán

Ana Blandiana - Egy kevésbé zsúfolt égbolt

Próbálok néha elképzelni
Egy kevésbé zsúfolt égboltot.
De nem sikerül,
Mert nem akar róla lemondani
Se a mítoszokat látó,
Sem a gépeket látó szemem.
Íme, éppen ebben a pillanatban
Egy repülő
És Niké, a szárnyas istennő
Összeütköztek
És alázuhantak
Ellentétes indokoktól megzavart
Két szemem előtt,
S mivel egyik
Nem tudja megmagyarázni
A gép meghibásodását,
A másik meg
A győzelem istennőjének halálát,
Fáradtan,
Mindketten elalszanak
És álmodtak
Egy olyan csupasz égboltot,
Melyen csak felhők
És madarak vonulnak át.

(Ford. Mészely József)

Wisława Szymborska - Beszélgetés a kővel

Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.

- Menj innen - szól a kő.
- Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
Ha darabokra törnek is,
zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
Homokká morzsolódva sem
eresztünk be senkit.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Csupán kíváncsiság vezet:
egyetlen esélye az élet.
Be akarom járni palotádat,
majd a levél s a vízcsepp bensejét.
Nincs sok időm e feladatra.
Halandóságom indítson meg téged.

- Kőből vagyok - szól a kő -,
arra hivattam, hogy komoly maradjak.
Menj innen.
Nincs nevető-izmom.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
sosem látottak, hasztalanul szépek,
senkinek léptét soha nem visszhangzók.
Valld be, magad se tudsz róluk sokat.

- Üres, nagy termek - szól a kő -,
de nincs bennük számodra hely.
Meglehet: szépek, de a te szegényes
érzékeid föl nem érik.
Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .
Egész külsőmmel feléd fordulok,
egész bensőmmel elfordulok tőled.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Nem keresek benned örök otthont.
Nem vagyok boldogtalan.
Nem vagyok hontalan.
Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
nem mutatok fel mást, csak szavakat,
melyeknek nem hisz senki.

- Nem léphetsz be - szól a kő.
- A részvétel érzéke nincs meg benned.
Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
még a mindent-látásig kiélesült tekintet
sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
fejletlen csíra, csak elképzelés.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Nem várhatok kétezer századig,
hogy hajlékodba lépjek.

- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -,
fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
bennem, a nevetésre képtelenben.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.

- Nincs ajtóm - szól a kő.

Babits Mihály - Jobb és bal

I.

Láng, láng, meddig cibálnak badar
szelek
jobbra és balra? Hajlik a láng jobbra,
hajlik balra de mit neki
jobb és bal: ki csak fölfelé tör?
Melyik égtáj
mondhatja őt övének? Jobbra vagy
balra csak rokont keres,
kit áttüzesítsen, s magával röpítsen!

II.

Ki állíthat
jobbra vagy balra engem?
Labdázzatok, mindenkié vagyok!
Csak majd az Isten
ha az Itélet trombitája szól,
állítand jobbra vagy balra.
A többi: játék. (Noha sírnom kell rajta.)

III.

A többi: játék! bolond, noha véres,
vad játék olykor, melyben a szegény
méla gyerek szédülten, ütlegek közt
ing, míg el nem jő Apja, s kézenfogva
el nem viszi... ing, mint a báb
dülöng
bizonytalan színpadán.

IV.

S tán
ilyen báb vagyok én is - de a bábot
drótjai tartják; s tudjátok meg, izmos
drótjaimat nem kétfelülről
rángatják, hanem Valaki fölülről
igazítja
kimondhatatlan ujjal.

Babits Mihály - Csonka Magyarország

Bár lenne a hangom tiszta és éles, mit intő csengőké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak!

s döntött az Erőszak...

mi jogotok beszélni többé?

Nekem van rá jogom!

ti elhánytátok a Kiáltást: mind bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:

én elkiálthatom:

Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!

falak, omoljatok hangjaitól!

gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben!

mit érnek a ma-épített falak körülöttem?

ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben!

Óh tiszta, éles trombita, zengj!

ne hallgass sohase!

egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség...

nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes irányában essék...

nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér...

nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér...

nem hallgat a szél,

míg él...

*

Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
Igazság!

Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim! s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen

mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen

sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán -

de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?

Van-e reményed abban?

a sötét utakban?

Nem! - Csak a napban!

mely éget a kövön és ragyog a patakban.

Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak!

s hangotok zavart most, mint mocsarak habja.

De én azt mondom: dönt majd az erős Nap!

Kitárom tiszta szavamat a Napra.

*

Ti eldobtátok a trombitát
de a trombita zeng tovább,
zeng, nem a ti kezetekben,
hanem a vízben, a hegyekben,
Erdélyben, felvidéken,
az égen,
s bennem!

Én sose mondtam: "Dönt majd az erőszak!" - most mondhatom, "Nem! nem!"

Thy Catafalque - Tűnő Idő Tárlat

Kátai Tamás Juhász Jánossal közös kooperációjának, a Thy Catafalque-nak ez a 3. albuma hozta meg a széleskörű kritikai elismertséget, ami Kátai addigi együtteseit, alkotásait látva inkább csak idő kérdése volt. És lőn, a Tűnő Idő Tárlat-tal az avant-garde/post-black metal egy olyan alapvetését tették le, aminek hála nemzetközi szinten is a műfaj egyik legelismertebb alkotóivá lettek mára. Azóta idén megjelent a Róka hasa rádió c. újabb album is, ami szintén remekmű lett, írásomat róla már lehetett olvasni itt korábban.
Az egész 2004-es albumot egyfajta hideg aura vonja körül, hiszen egyik fő témája a világegyetem, bolygók, csillagok, idő és univeezum kapcsolata. Az együttesnek ez egyik fő ismérve, hogy a materiális viágot és a belső létt bonthatatlan egyként ábrázolja, különös-különleges hangulatban tálalva. A Csillagkohó első másodpercétől kezdve az album legvégéig sodor magával a zene, a világegyetemben szétszóródva, telve emlékekkel és érzésekkel, miközben ezt vegyíti népzenével, gyönyörű hegedűjátékkal, földöntúli melódiákkal. A Neath Waters (Minden vízbe mártott test) igéző női énekkel kezd, az utána következő Bolygó, bolyongó pedig az egyik kedvenc számom az albumról, a maga extatikus témáival, fenséges lüktetésével, elektronikus csodájával és az idő folyamatos zakatolásával. Ezután a Kék ég karaván lágy rezdülései visznek tovább, és itt már a legtöbbeknek nyilvánvalóvá válik, hogy bizony a Thy Catafalque-nál üresjáratoknak nincs és soha nem is volt helye (akárcsak Kátai összes projectjében), minden számnak pontosan megkomponált helye van a többi között, remekül képesek a hangulati értékek variálására, felkavaróan szép tételek egymás után való megalkotására. 3 dal is versfeldolgozásokból áll, Ady egyik legszebb verse, a Héja-nász az avaron itt pulzál, élettel telít mégis eltávolít, köszönhetően a messzeségből érkező éneknek, ami ezúttal katartikus üvöltés formájában fejeződik ki, de valami elképesztően, míg Radnóti Zápor című verse dallamos énekével varázsol el, na meg persze a vágyakozó, reménytelenül szerelmes szövegével. Weöres Sándor két versének (Az Ősanya szól ivadékaihoz - A Medveős) egybegyúrt változata pedig dübörög, és persze itt is jelen van az addigi elkápráztató atmoszféra. A Varjak fekszenek a maga hangfoszlányaival, régi családi felvételeivel pedig nyugodt, szépséges lezárását adja ennek a mesterműnek.
Nem tagadom, csakis szuperlatívuszokban vagyok képes nyilatkozni erről az alkotásról, de azt hiszem, ha valaki meghallgatja, érthetővé válik számára, miért is van ez. Az erő és szépség ilyen művészi vegyítésére ritkán van példa, és tudomány és költőiség nászából úgy jön ki győztesen, hogy közben a fél világot sikerült elkápráztatnia. Közhely bár ezt mondani, de - alapmű.

P.F.A. + Fucklikebunnies + Tragédia + Plan Beer

Ha punkról van szó, az átlagemberben elsőre kevésbé a színvonalasabb együttesek jutnak az eszébe, pedig hát ilyenek is akadnak szép számmal, leginkább az underground bandák között. Persze ezzel is vitába lehetne szállni, sorolni a Sex Pistols és a GBH erényeit, de nekem kevésbé sikerült az ezekhez hasonló együttesekkel barátságot kötnöm.. Persze vannak olyanok is, akik a punk területén/vonzáskörzetében alkotnak, és nem is gyengén, ilyenek számomra mondjuk a Leftöver Crack, a Hátsó Szándék, Hatóságilag Tilos, Nesze, Redlineoffside és még sorolhatnám. Utóbbiak kategóriájába tartozó együtteseket (tehát messze nem a Prosectura és Fürgerókalábak-szerű bandákat) nézhetett meg az, aki december 12-én a veszprémi Holiday (ex-Metró)-klubba látogatott, és azt hiszem, nem is kellett senkinek csalódnia, a csapatok igazán kitettek magukért. Elsőként rögtön a helyi P.F.A. érkezett (akik között egyébként két volt osztálytársamat is tudhatom) rövidke, ám annál jobb programjával. Régóta figyelemmel tartom már zenéjüket, irányukat, ami a kezdetekhez képest nem keveset módosult, még ha a hozzáállás ma is ugyanaz. Valódi D.I.Y. szellemiség, kirobbanó forma, extatikus düh és értelmes gondolatok - ezek alkotják ma a crust/punk területén mozgó bandának erejét számomra, akik azért sebességben sem spórolnak, hogy enyhén fejezzem ki magam. Voltak itt régebbi (Homophobe pl.) és újabb számok egyaránt a nemrég elkészült River of Chaos-ról, ami az eddigi anyagokhoz hasonlóan ingyen letölthető a myspace-oldalukról (www.myspace.com/pfapunk). Ajánlom őket mindenki figyelmébe, mert egy ennyire fejlődésre törekvő és őszinte együttest meg kell becsülni. Utánuk az (úgy tudom) győri Fucklikebunnies következett, akik jobbára feldolgozásokat játszottak olyan együttesektől mint a Strike Anywhere, a Rancid, a Leftöver Crack (Rock the 40 Oz, egyéb ként a nevüket is egy LÖC-számból, a Life is Pain-ből vehették), Hátsó Szándék (Közöny) vagy a Nesze (Holnap), de három saját szám is előkerült. Egyelőre azt kell mondjam, az ismertebb számok népszerűbbnek mutatkoztak, de hát ez így is van rendjén, és a saját számok terén is érzek bennük potenciált a jövőre nézve. A feldolgozások hűen voltak prezentálva, a tömeg egyként üvöltötte a "tízmillióan magányosan élünk, belénk nevelték, egymástól félünk...", vagy a "holnap talán újjászületünk, egy olyan világban, ahol többek lehetünk, mint számok egy listán, rabok egy láncon..." sorokat. Rövid átszerelés után (egyébként az este gördülékenyen zajlott ilyen szempontból, nem kellett sokat várakozni senkire) következett a veszprémi Tragédia, akik saját számokat játszottak. A fellépők közül ők képviselték leginkább a hagyományos-punk vonalat, de egyáltalán nem voltak rosszak, bár bennem annyira nem ragadtak meg, de helyi szinten már az élmezőnybe léphetnek egy kis erőfeszítéssel. Programjukban még elfért a Legyetek jók, ha tudtok punkosított átirata is, ez is kedvező fogadtatásra lelt, nem véletlenül.
Végül érkezett a tapolcai Plan Beer, akik nemrég jelentkeztek egy (introval együtt) 7számos EP-vel, amin több igen jól sikerült szám is szerepelt (Igaz se volt, Papírszárnyak pl.), mégsem tudtak ezzel a fellépésükkel maradéktalanul elkápráztatni, amit leginkább a kásás hangzás számlájára írnék. Ezt figyelmen kívül hagyva élvezetesen adták elő számaikat, láthatóan a közönség is jól érezte magát, szóval maradjon csak az én gondom az apró elégedetlenkedés. Jól sikerült este volt ez, köszönet a fellépőknek!

2009 - zenei kedvencek

Ha 2009 számomra legjobb lemezeit rangsorolnom kéne, valószínűleg gondban lennék, így hát sorrend nélkül álljon itt néhány olyan album, amit szívesen hallgattam az év folyamán, amik hatni tudtak rám, elvarázsoltak és bizonyították, hogy az underground bármikor képes a megújulásra, az egyediségre törekvésre.
Az Amesoeurs első teljes, egyszerűen Amesoeurs névre keresztelt korongja olyan tömény és hullámzó muzsikát tartalmaz, ami egyaránt tartalmazza a shoegaze, mint a post-black metal izgalmas elemeit, megspékelve Audrey tiszta, gyönyörű énekével is.
Az egész zenéből árad egyfajta pozitív hangulat, ami az ő dallamainak is köszönhető, valamint a hangulatos témáknak, melódiáknak, erre jó példa mondjuk a címadó tétel, ami egyben a korong egyik csúcspontja is. A La reine trayeuse-ben eszelős ordítások tesznek hozzá a lemez értékeihez, de kiemelendő az I XIII V XIX XV... is, ami egy post-black metal kezdést követően csak sodor magával, hogy aztán drone-szerű káosszá terebélyesedve mutassa meg nekünk a valódi, kápráztató zeneiség csodáját. A váltott hörgést/tiszta éneket pedig nem úgy kell elképzelni, mint ahogy azt a mai metalcore-hullám sablonos képviselői (Deadlock, stb.) teszik, itt valódi egyéniséget ad a megoldás, és egy izgalmas élményt nekünk. Ezelőtt csak egy EP-t (Ruines Humaines) és a Valfunde-val közösen (több tag is zajong benne, egyébként az is egy nagyon hangulatos zene, az ott hallható két tétel alapján) egy split-et adott ki a francia négyes, akiknek szövegeik is anyanyelvükön íródtak, és a modern kor kapcsolatrendszereiről, belső érzésekről szólnak, és akik beszélnek a nyelven (jelen esetben én is), azoknak elgondolkodtató perceket (órákat) tudnak adni a nagyon is személyes sorok.
A Jex Thoth szintén self-titled lemeze is igen kellemes élmény volt számomra, köszönhetően annak a vad őserőnek, amihez az énekesnő, Jex Thoth (Jessica Toth - csak nem egy újabb magyar származású zenész?) hangja nagyban hozzájárult. A korábban Totem néven ismeretes együttes zajos, burjánzó zeneiségről tesz itt tanúbizonyságot, ezt mutatja pl. a Son of Yule pörgős szerzeménye is. Említésre méltó az Equinox Suite 4 részes kompozíciója is, ahol a The Poison Pit elején mintha csak egy hosszú-hosszú mesébe kezdene Jex, fantasztikus szám! Csakúgy mint a Thawing Magus is, amiben az érintetlen természet képe jelenik meg, napfényes búzakalászoké, ismeretlen mezőké; ilyen természetközeli, elemi erőt sugárzó pillanatokat kár is keresni bármiféle kocsmazenés folk metal-albumon, aki a természet, a múlt igazi kincseire kíváncsi, az javaslom inkább ilyen albumok között keressgéljen (vagy hallgassa csak meg a The Moon and the Nightspirit idén megjelent albumát, ami szintén magával ragadó lett), ne a Korpiklaani-nál és társainál.
A Menace Ruine-nak második teljes albuma a The Die Is Cast, egy lenyűgöző drone-varázslat.
Szokatlanságát még inkább kiemeli a női ének, amit Geneviève szolgáltat, viszont hangulatilag csak ettől lesz még erősebb zenéjük. Ebben a múfajban nehéz élesen elkülönülő, változatos dalokat írni, ez viszont maximálisan sikerült a kanadai duónak, akik muzsikája a kellemes színezőelemeknek sincs híján, mint amiik a címadóban is hallhatók. Áramlik és dübörög az egyébként rejtélyes ködbe burkolózó csapat zenéje, megunhatatlan hallgatnivaló!
A Madder Mortemmár nagyobb múlttal rendelkezik, az Eight Ways a norvég banda ötödik albuma, amit Agnete teljesen egyedi, mélységet tükröző hangja visz a hátán, hol lágyan dalol, hol magából kivetkőzve üvölt sokszínű hangján, mint azt eddig megszokhattuk. Ehhez társul a progressive, darkos atmoszféra, amik együttesen adják az album szépségét. Kiemelkedő a klipes Armour, a The Little Thins vagy a Life, Lust & Liberty is, de a lemez egységes egészet alkot, üresjáratok nélkül.
A szintén norvég Code második albumával (The Resplendent Grotesque) maradandót alkotott, és ha ma már nem is váltják meg a világot a hörgés-tiszta ének keverésével black metal címszó alatt, de ettől még teljesen egyedi, izgalmas zenét játszanak, mindenféle sablontól mentesen. a The Rattle of Black Teeth és az I Hold Your Light zseniális szerzemények, de a többi is igencsak erősnek mondható!
A My Dying Bride idén jött ki a For Lies I Sire című 10. albumával, ami egy újabb színvonalas teljesítménye a brit doom/death színtér egyik megalapítójának, és mindmáig legértékesebb bandájának.
Korábban már írtam a Thy Catafalque idei lemezéről, ami az év albuma nálam egyértelműen, de magyarok közül kiemelkedik még a Virrasztók pszichedelikus-csodálatos bemutatkozása, az Agregator zúzós visszatérése (kiemelném Tass elgondolkoztató szövegeit, amik számomra zenéjük savát-borsát adják), külföldöiek közül pedig elkápráztatott még a Lifelover nevű svéd depressive rock/black metal banda, akik a Dekadens EP-vel jelentkeztek így év vége felé, olyan borongós, mélységesen magába forduló szerzeményekkel, mint az Androider vagy a Myspys.
Természetesen rengeteg fantasztikus albumot hallhattunk még idén, és ez remélem jövőre is így marad, de nincs, ami bizalmatlanságra adhatna okot - az underground ereje teljében van, mint mindig!

Saját

A Létezés Ünnepe

cirógat hogy ez mindannyi
édes-sajgó égbe veszni
és elvenni csak mint hagyni
színén és sóvárgón lesni

megfeszít de oly erősen
oldom én percnyi párával
írva hogy álmos-esősen
de örökkön hív párjával

vegyél hogy te legyél világ
ragyogj hisz belédnéz a perc
most de te játszi-gazdagon

teremj: méz-harmatos virág
röpülj füsttel kény-vivő serc
mint nincs hó s te vagy az magon
benne és önmagadon

Federico García Lorca - Alvajáró románc

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.
Lány álmodoz könyöklőben,
árnyék borul derekára,
zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Cigányhold süt cigánylányra.
Már minden a leányt nézi,
ő nem érzi, nem is látja.

*

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Dércsillagok vonulása,
uszonya a homály-halnak
virradatot hoz világra.
Im, a szelet, mint a smirgli,
édes füge-lomb sikálja,
a hegy agavé-bozontja
nagy vadmacska borzas háta.
Ó, ki jönne? Honnan jönne?
Könyöklőben a lány árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
ecet-özön lett az álma.
Cimbora, én elcserélném
hátasomat a házával,
tükrével a kantárt, nyerget,
késemet a pokrócával,
mert én vérben lovagoltam
a cabrai hegyen által.
Kis cimbora, ha tehetném,
egyezséget kötnék bátran,
de én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Cimbora, a magam ágyán
illőn várnék a halálra,
vaságyra, ha ledűlhetnék,
jó hollandi gyolcs havába!
Mellem torkig felhasítva,
ekkora a sebem, látja.
Lát a szemem barna rózsát
fehér ingen háromszázat.
Övkendőd is vértől büdös,
dagadozik vérben ázva.
De én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Akkor menjünk föl a hegyre,
hegy-párkányok határába.
Hadd menjek föl a magasba,
föl a magas kő-hazába,
hold-párkányok alá menjünk,
vízömlésbe, zuhogásba!

*

Két cimbora megy a hegyre,
föl a magas kő-hazába,
elcsöppentett könnyük, vérük
azt az utat kicifrázza.
Imbolyognak bádog-lámpák,
borítják a tetőt lázba.
Fölsebzi a hajnal bőrét
üvegdobok roppanása.


*

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Két cimbora megy a hegyre,
hosszú ott a szél fúvása -
epe, ménta, bazsalikom
ízét szárítja a szájba.
Cimbora! A lányod hol van?
Hol a kesergő, az árva?
Várt az téged számtalanszor,
szűntelenül jöttöd várta.
Zöld könyöklőn arca harmat,
fekete volt haja sátra!

*

Ciszternában a cigánylány.
Síma vizen ring az árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Fönn lebeg, mert a hold vette
fényes-jeges agyarára.
Édes lett az éj is végül,
mint egy kedves tér magánya.
Künn a kapun részeg zsaruk
zörömböltek, de hiába.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.

Antik fölény

Theokritosz - Paraszt hexameterek

Fűzzétek nótába nevét karcsú szeretőmnek,
drága kilenc Múzsák; szebb lesz akiről ti daloltok.

Szíria lányának csúfol mindenki, soványka,
naptól barna leány - de szívem szeme mézszínűnek lát.

A violák se világosak és sötétszín a jácint,
mégis színesek ők és díszei a koszorúknak.

Kecske a gyenge füvet, farkas hajszolja a kecskét,
eke után daru száll: úgy járok én teutánad.

Krőzus kincse ha lenne enyém, kiveretném
képeinket arany fogadalmul Aphroditének,

téged a nádsíppal, kezeidben rózsa vagy alma,
magamat új ruhába, vasárnapi drága cipővel.

Édes, a lábad olyan, mint könnyű dísz oszlopok alján,
hangod muzsika, mozdulatod kimondani nincs szó.

(Ford.:Babits Mihály)


Anakreón - Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.

(Ford.: Radnóti Miklós)

Reviczky Gyula - Magamról

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszúságod,
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát,
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod ég,
Csak hiúság, buborék.

Óh, pedig hány perced, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott,
S kiderült rá szíved, arcod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed;
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta?... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved,
Semmiségek üdvezítnek,
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet;
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhítod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! Önző vágy vezérel!
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szíved:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Míg, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe',
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod búban éled;
S csak ha lelked szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája?
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ - hangulat.

Saját

éjjeli hevülés

törve már a világ ezer cseppekre
a lélekzet megakadt az üres percekben
így szórja varázsos vágyát
a vallomás
pehelyszínű por-versekben

itt még lángot lel a megnyugvás
szembogárnak rejtekén
és rejtőzést fest a feszülés
ölelésnek mély hevén

mert az eszmélet marad utoljára
míg bódítja a sóhajt
egy szűz kívánás
de csókolja végül az álmát
a remegésében ismét megismert
szív-járás

Nova Prospect + Gyöngyvér koncert

Aki december 4-én este a Kék Yukba tévedt véletlenül, igencsak hatalmába keríthette a déja vu érzete, hiszen ismét összeállt alig két hónap elteltével egy koncert erejére a kecskeméti Nova Prospect és a dunaújvárosi, (jobbára) gothic ötösfogat, a Gyöngyvér! Viszont a szeptemberi lemezbemutatóval ellentétben most egy szomorúbb esemény szolgáltatta az esemény apropóját, ugyanis ez volt az utolsó koncertje a Gyöngyvérrel Bazsinak és Viknek is, helyükre pedig már keresi is a banda az új gitárost és basszerost, valamint szintiseket is várnak ezúttal, az eddigi hiányt betölteni szándékozva. A kilépések okaiba kár is belebonyolódni, ha ők úgy gondolták, így lesz a legjobb, akkor úgy gondolom, felesleges is ezt firtatni.
Belépéskor rögtön magunkévá tehettük a belépő mellett a Gyöngyvér exkluzív, csak itt beszerezhető, 100 példányra limitált koncert DVD-jét, valamint első 30-ban benne lévén egy plakátot is, ami igencsak kedves a bandától, viszont ez a fajta közvetlen, baráti hozzáállás eddig sem volt ismeretlen az együttestől, mind ilyen téren, mind személyes beszélgeétsek alkalmával. A DVD-t utóbb megnézve azt mondhatom, jól sikerült kis anyag lett a lemezbemutató koncertről, és még ha a hang és kép nem is 100 százalékos néha (de hát most nem is ez a lényeg), attól még kiválóan adja vissza az est hangulatát, dalait, megspékelve egy interjúval is a fiúkkal, akik ugyan kissé bátortalannak bizonyultak, de azért beszédesek voltak persze.
Ezen az estén a Nova Prospect ugyan 35 perces csúszással kezdett, de aztán mégis kárpótoltak mindenkit egy újabb lendületes, fiatalos programmal, amivel aztán el is nyerték a többnyire már nem ismeretlen közönség tetszését. Kinézetre akár, ha felületesen akarnék ítélni, talán egy Eths/Walls of jericho metszéspontján lévő metalcore bandának is lehetne őket nézni, de itt most közel sem erről van szó, és ha powerpopjuk néha nem is tud annyira elvarázsolni, de fenntartom, hogy élmény őket nézni (főleg persze az énekesnőt, Gabit:)) 10 számos performanszukban sorra jöttek a slégeres, fogós dalaik, úgymint a Szabadon, vagy akár az énekesnő kedvenc számaként beharangozott A végső part (ami személy szerint nekem is annak mondható), vagy zárásként a Zuhanunk, ami számomra egy erőteljesen Radnóti-versre, a Záporra emlékeztető refrénjével keltette fel érdeklődésemet ("semmi sem mossa le rólam a vágyat utánad"), nem tudom ez szándékos-e, de nem tudom elképzelni hogy véletlen egybeesés legyen. De ez talán nem is akkora probléma, lényeg hogy egy energikus, vidám koncertet láthattunk ismét tőlük, és a tagok is szimpatikusnak tűntek színpadi gesztusaik alapján. Utánuk rövid átszerelést követően jött is a Gyöngyvér, akik fellépése kapcsán viszont már felemás érzések keringenek bennem. Igen, ismét bebizonyították, hogy honi szinten a színtér egyik leginkább említésre méltó, legprofibb együtteseként tekinhetünk rájuk, hogy a rajongókat is fantasztikus szinten képesek elvarázsolni, de mégis.. szubjektívan megítélve, így 4.-szerre egy éven belül már kevésbé képesek eltölteni akkora izgalommal, mint egy vérbeli fanatikusnak mondható embert. Persze nekem is egyik legnagyobb kedvenceim, még ha így pár hónap elteltével már úgy gondolom, hogy új albumuk számomra nem is képes akkora élményt szerezni, mint az előzőek, de nem tudom..
Tudom persze, hogy egy igazi kritikus nem veheti figyelembe az effajta szubjektív kröülményeket, ami azért mégiscsak szervesen hozzátartozik az értékeléshez, és számomra igazából talán egy banda sem képes egy évben a 4. kocertjével akkora újdonságérzetet, izgalmat okozni. Ez nem is gond persze, hiszen egy lenyűgöző, mesteri koncertet láthattunk tőlük, ahol ismét előkerült a Világok virágás kedvenc, a Hol baj nem érhet el, vagy a régen hallott Pillangó város, és az új albumról is sikerült jópár kedvencet avatnom, mint pl. az erőtől duzzadó Rozsdavirágokat, vagy a nagyon fogós Őstüzet (ami itt most sajnos nem hangzott el), és a banda megint csak lenyűgözött hozzáállásával, a két tag méltó búcsúztatásával kapcsolatban. Bazsi és Vik is meghatódottnak, boldognak látszottak, kívülállóként talán nem is tudtam volna megmondani, hogy ez az utolsó fellépésük az együttessel. Szóval, a személyes elvarázsoltság hiányának oka nem a bandában, annak műsorában keresendő, és azt hiszem, ennek ellenére három-négy hónap múlva ugyanúgy az első sorban fogom énekelni velük a dalokat (na meg Bazsi is kiejlentette, hogy rajtam tartja a szemét rajongás-ügyileg:)), és ezzel nincs is gond!:)

Saját

hitünk hóhérai

nem jelképes megvetés tárgya
nem az igaztalan szavaké
sem keresetlen mélység árnya
sem könnybe fúlt eszmény-tavaké
csakis valós jelenlét szárnya
születéskor szerzett javaké

nem aggok szószátyár emléke
nem értelem összegyűlt lánca
vagy kép helyeslő-szép szemléje
csak megfáradt üresség ránca
és helyeslés néma nemléte
még új útnak hitt puszta sánca

lét-tribünöknek fénylő szentje
perc-emléknek büszke jelleme
és tovább is állandó rendje
a küntnek és király kelleme
halál után sem gyűlölt csendje
csak istenség bátor szelleme

szépként és szentként egyre még vélünk
mind hitünk hóhéraként kint élünk
vagy kínt félünk

Kátai Tamás - Dombonjáró + Eső és város

DOMBONJÁRÓ

Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Úsznak hozzád naphalak

Napsugárról elindulnak
Nagy léptekkel körédérnek
Kékbemosott nyírfaágak
Dombonjáró távolok

Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Úsznak hozzád holdhalak

Holdsugárról elindulnak
Hamar jönnek, feléd nyúlnak
Pohár csendek, kicsi szobák
Meggyfaszagú esti kert

Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Kívánd azt, hogy megmaradj


ESŐ ÉS VÁROS

Üzenj nekem, ha messze még a hajnal
Elindulok át a városon

Ősszel megyek, köd ballag utánam
Gurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az Isten
De a melegséged izzik csak bennem

Te nyirkos felhők mélyén hordod a szíved
Üzenj nekem lázas, nagy esőt
Én barna dombon füst leszek majd akkor
Lehelj belém szépséges erőt

Ha elveszne is holnapra ez a város
Én hozzád találjak még ma éjjel

Ősszel megyek, köd ballag utánam
Gurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az Isten
De a melegséged izzik csak bennem

Mert elveszik tán holnapra ez a város
De én hozzád találok még ma éjjel

Saját

Vágy zivataros korszakai

mindig az ugyanaz és mégis más
egy jól ismert testen a régis máz
és vérző hevülés

teremtett bálványban az üresség
a soha jobb s halálig szüzesség
és gyűlölt indulat

századszor sem másként mint először
zúgó halál ha újból előtör
és néma kivárás

meddig még hogy miként félő iszony
légzi tudat hogy nem jő jobb viszony
csak őrült rajongás

tagadja Talán hogy vár jövője
joga, hisz ő lám szavam szövője
és csendes sóhaja

de végül az egy mi álomban tart
szent még ha ezerszer is belém mart
és kacér csillogó

Móricz Zsigmond - 4 novella

Móricz Zsigmond-nak regényei mellett novellái is említésre méltóak, közülük is négyről írnék most. Ezeknek összetartó ereje, hogy emberközpontú mindegyik, mégis negatív szemléletben mutatja be szereplőit, habár haragudni nem lehet rájuk mégsem, hiszen legtöbbjüket környezetük formálta olyanná, amilyen. Egyszerű emberek jelennek meg, akiknek mindannyiuknak megvan a maga keresztje, életüknek berögzültsége egy pillanatba, ami mégis mindennapos cselekvésüket teszi ki. Ezt szakítja meg egy hirtelen esemény, ami még akár olyan szinte semmiségnek tűnő dolog is lehet, mint a Judith és Eszter-ben a tej elfogadása és megtartása. Ebben a novellában anya és fia jelenik meg, akik régebbi előkelő, nagyvilági életüket voltak kénytelenek feladni, ez pedig állandó szégyenérzetet váltott ki az anyában, hogy aztán a külvilágtól teljesen elzárkózva élje napjait. Ő a címbéli Judith, míg Eszter rokona, akik között gőg és ellenérzés feszül, viszont a novella végén az ehhez kapcsolódó büszkeségét adja fel Judit, így az alkotás végére mégis lezajlik benne egyfajta változás, ezzel is hangsúlyozva a józan belátás és értékítélet fontosságát.
A Tragédiának valójában ironikus a címe, hiszen főszereplőjének halála környezetében még csak feltűnést sem kelt. Egy jelentéktelen ember rajzolódik ki előttünk, egy kisszerű, ellenszenvet keltő férfi, akinek egyetlen kedvelt elfoglaltságának az evés számít. E hedonista élvezet hajszolásában teljesen figyelmen kívül hagy minden értéket, amik valaha is számítottak, emellett folyamatosan panaszkodik is csak, keveselli azt, ami jut neki, így válik remek szimbólumává az átlag mai magyar polgárnak is, számomra legalábbis nagyon sok hasonlóságot mutat a valódi értékeket nem ismerő (mégis folyamatosan azokat felemlegető - habár ez a novellában nem jelenik meg), egyfolytában csak siránkozó ember korunk hőseivel. A Barbárok-ban is a nép egyszerű gyermekei jelennek meg a juhászok képében, akikre aztán igaz lesz mindegyikükre a cím, mégis másféleképpen: míg Bodri juhász életmódja, közösségből való kivonulása és pusztabéli mindennapjai miatt válik azzá, addig a veres juhászt kegyetlen, embertelen viselkedése is azzá teszi. Ez a novella viszont nem annyira maradandó számomra, a gyilkosságot sokkal súlytalanabbnak érzem, mint a Szegény emberekben például. A karakterek sem bontakoznak ki igazán, talán ez teszi, habár ez a történet velejárója, hiszen hallgatag, kevésbé eseménydús életet élő szereplők jelennek meg, de a három részre osztott cselekmény utolsó darabja sem fog meg igazán, pedig az ott megjelenő kihallgatásnak talán pont ez lenne a szerepe. A Szegény emberek viszont a négy közül számomra a legkiemelkedőbbé vált borzasztó történetével és annak szenvtelen, hatásos leírásával. A háború borzalmas hatása jelenik meg, embert lealacsonyító, állati szintre visszasüllyesztő (habár ez sértő lehet az állatokra nézve, hiszen ők nem igazán ölnek puszta gyönyörből) jellege, amit az azt meg nem élő emberek szinte már egyfajta viccként kezelnek, nem gondolnak annak valódi mibenlétére. Éppúgy nem szűkölködik az alkotás sokkoló leírásokban, mint megindító jelenetekben. Még korunkban is hajlamosak vagyunk kételkedni a háború értelmetlenségében, pátosszal vegyíteni azt, ahol valójában csak förtelem és vér van, és még több vér, ezért is különösképpen ajánlom olvasásra mindenkinek ezt a novellát! Két idézetet még kiemelnék belőle:

"- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.

- Nem.

- Hát.

- Elmentek reggel.

- El?

- Igen, a vásárba. Hiszen maga látta.

A katonának tágra nyílt a szeme. Aha. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...

Meredten s fakón meredt rájuk, amitől a gyerekeknek elállt a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra sem vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

- Hol a kócs? - mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.

- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

- Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

- Hamar!

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.

- Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek."


"Borzasztó, borzasztó, tördelték az asszonyok a kezüket.

- Borzasztó, - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, - borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólt egy szót sem, csak nézte a vájákáló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni, ezek igazán nem tudják, mi a háború...

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt.

- Hová szaladsz már no...

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

- Én is úgy hagytam a három kicsit, - mondta aztán vissza elfúlt szóval.

Az ember hirtelen megállt, megtorpadt.

A három kicsit... az ő három gyermekét...

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat. Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani, hiszen én itt vagyok..."

Kosztolányi Dezső - Esti Kornél

Kosztolányinak alábbi novellafüzérében teremti meg magának azt a másik énjét, akivel aztán mégiscsak régi önmagává, annak szerves egészévé válhat újra, és ez bár paradoxonnak tűnik, valójában az irodalomtörténet kedvelt eszközei közé tartozik, mint egy olyan főhős megteremtése, akinek segítségével egyszerre fejezheti ki az alkotó saját gondolatait és távolíthatja el magától az elbeszélőt.

"Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háborúk és forradalmak is meg vannak szervezve, s azért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely "néhány meleg sort" ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák."


Fenti idézet például remek példázat Kosztolányi politikától való elzárkózására, az alterego használatával viszont a vádaskodás elkerülésével mondhatja ki nyíltan gondolatait (bár e tekintetben nemigen zavartatta nyilvános esetekben sem magát, emlékezzünk csak Az írástudatlanok árulására!) Fantázia és valóság egybeolvasztása válik így elérhetővé, gondolatok és tettek keverednek, csakúgy mint a vágyak a tényleges történésekkel (mint ahogy maga írja: sokszor jobban meghatároznak minket, elevenebbek a vágyak a valós eseményeknél). Minden viszonylagossá is válik így, ami magával ragadó olvasásélményt tud így biztosítani szerencsés esetben, mint jelen regény esetében is. Humoros, zseniális történetek váltják egymást sorra, elég csak megemlíteni a "Becsületes város"-ba tett kirándulást, ami úgy fordít ki egy eszményképet, hogy a folyamatos jókedv végig garantált.

"Rengeteg újság volt itt. Ezúttal csak a Hazugság-ot, az Önérdek-et, a Gyáva Útonálló-t és a Bérenc-et emelem ki.

A Bérenc az első oldalán kövér betűkkel ezt közli a nyilvánossággal, állandó futófej gyanánt:

"Ennek az újságnak minden egyes betűjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le, vessenek meg annyira, amennyire megérdemeljük, ha ugyan ez emberileg lehetséges."

- Nagyszerű - lelkesedtem. - Lásd, ez már igazán tetszik nekem.

- Itt az igazmondás oly általános - folytatta barátom -, hogy mindenki egyformán gyakorolja. Hallgasd például az alábbi apróhirdetéseket - és olvasni kezdett különböző újságokból: - Rovott múltú, többszörösen büntetett, fegyházviselt pénztáros állást keres... Idegbeteg nevelőnő kisgyermekek mellé ajánlkozik... Nyelvtanár, aki a francia nyelvet göcseji tájszólással beszéli, s a helyes kiejtést növendékeitől óhajtaná elsajátítani, még néhány szabad órával rendelkezik..."

Legalább -vallja Esti- nálunk érvényesül a "szép csalás" elve, legalább mi színeseket és kellemeseket hazudunk egymásnak, ami nem is olyan lebecsülendő talán.
Emlékeinket mint legnagyobb (egyben egyetlen) kincsünket jeleníti meg a mű, amiket lenyűgöző öniróniával mesél el a főhős, ilyen lesz a költőkről való jellemzése is:

"De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó, s tele van fontoskodó előítélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő múltán őt is kikezdték. Főképp a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, akik a tisztaságról énekelnek, de elkerülik a fürdőszoba tájékát is, a költők, akik mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretetet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a halandóktól, ezek a széllelbélelt, irigy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is, s később, évek múltán, "az ihlet éjszakáján" feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiúság tolvajlámpájánál "élmények" után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket."

Itt magasztosítja fel azt a német klubelnököt, aki minden felolvasást, irodalmi ülést átaludt, ezáltal is az emberiség egyik jelentős jótevőjévé válva, hiszen, mint korábban idéztem is, sokkal többet lendítettek fejlődésünkön a hozzá hasonlók, mint a közügyek bátor harcosai.
Nincs is idealizálva semmiféle erkölcsi magatartásforma, hiszen minden viszonylagos, mi egynek lehet egy tulajdonság maga a legfőbb Jó, másnak a legfőbb borzalom. Csodálatosan megfejtett világunkban hiszen valójában nincs megokoltság, magyarázkodás, mint ahogy mondja a 6. fejezet végén is, a hatalmas örökségétől való elképesztő szabadulása után:

"- Szóval, nem unalmas? - kérdezte. - Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megoldást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek? Jó. Akkor megírom. Holnap, ha pénzt kapok érte, majd megadom az öt pengődet is. No, szervusz."

Mégis elgondolkoztat, rámutat az értékekre, és ezzel már mindent meg is tett, amire szükség volt, hiszen legtöbbször ez sokkal jobb megoldás mint messianisztikus pózokban próbálni tanítani. Lélegzőek, valóságosak is a felbukkanó személyek, leírásuk legmélyükbe hatol le, hogy remek illusztrációként szolgáljanak nekünk e színpompás történetcsokorhoz. Hadd idézzem most két személyes kedvencemet, amit nagyonis magaménak érzek:

"Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítőszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen."


"Engem elsősorban két csoport éles szembenállása érdekelt. Azé a két csoporté, mely az egész emberiséget jellemzi. A paranoiások hetykék, szemtelenek, nagyzolók, gyanakvók és gyanúsítók, elégedetlenek és tettre készek, akár a világboldogító politikusok. Sötét résszemmel figyelnek rám egy sarokból, s érzem, hogy "megvan rólam a véleményük". Bármely pillanatban készek volnának bitóra húzatni a társadalom jóvolta érdekében. Nem bírják elviselni magukat, s lelkük kifelé tör a világba, azt akarják kettéhasítani. A skizofrének furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók. Beszédük tele van nekünk érthetetlen célzásokkal. Nekem az utóbbiak rokonszenvesebbek."

Nagyvárosi és falusi emlékek egyaránt megelevenednek előttünk, két teljesen különböző világot megjelenítve ezzel. Utóbbira jó példa Zsuzsika férjhez menetelének története is, ahol a népmesei fordulat végül mégis a rideg valóságba torkollik, mint több más fejezetben is. Cinikus jellemzéssel mutatja be az élet valójában lenyűgözü keszekuszaságát, ami ugyanúgy érdektelen a sorssal, mint a megokoltsággal és színpadias lezárásokkal szemben.
Lélek és ösztönök egységessége is megjelenik egy zseniális részben:

"Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számon tartjuk az időt, mégpedig a föld forgását követjük ősi ösztönünkkel, az szolgál nekünk időmérőgépül, s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni időre, mindig föl is ébredünk, és mikor útra készülünk, s keltőóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra előtt egy perccel. Ez az ösztön működhetett a mi elnökünkben is."

Az utolsó fejezet pedig csodás, megkapó összegzését nyújtja az egész ovellafüzérnek, egyben az életnek, a folyamatosan változó, úton levő, egyetlen és legszebb képességet: az emlékezést nyújtó életnek.

Saját

az írástudók árulása

kereng a kétely mint isteni méreg
látod-látod: e legnagyobb igazság
felnyitja szemed, hát csússzál te féreg
hisz a bolyban vár rád édes vigasság
és tudás és varázs: észnek deleje
mámora a könnyűségnek támaszték
bódít végre szemfeltárás veleje
halálból hősként lám téged támaszt ég
látod-látod: e vérengző valóság
csak poklot és mennyországot igazít
a köztes lét semmijébe és csalóság
imádni a sosem légző igazit
(-mely mindég a gyűlölt kutatás élte)
de jó hogy itt van nékünk az értelem
ránkruházza a szót: kétélű penge
mi hatol beléd mélyre te vértelen
elevenség, hallgasd, Isten még cseng-e?

látod-látod: csak a némaság


rághatatlan kötelék

patkány mely szökne árva hajóról
mi mást vélhetne várva a jóról
ellentétben lét

szenvedi ismeret gyűlölt érvét
osztott egyként valóságnak mérvét
hazugságban hű

gyengeség pusztítná zord őserőt
dorgálja hát benn légző őse őt
őreként foglya

és ha igaz is, úgysem gyűrhető
mi más lenne mely jobban tűrhető
bélés - szenvelgés

Blind Myself - Pomogácsok

elég aktuális úgy vélem (habár mikor nem az...):

Úristen, ti is hallottátok?
Itt van valami, ami visszalopja a tüzet
Eltünteti a vonásainkat (az arcunkról)
És alágyújt majd a szent zászlóinknak

Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál

Úristen talán már ide is értek
Hogy felsózzák a szülőföldünket
És feldúlják a templomainkat
És betiltassák a cukor pótolhatatlan ízét

Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál igazából (igazából)

És most következzen a fához kötözött józan ész igazsága:
Döm-dömdöm-döm-dömdödöm
Mit nem értesz ezen, mi a faszt nem lehet ezen megérteni
Döm-döm-döm-dömdödöm

Mi kelti ezt a zajt?
Talán már ide is értek!

Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál igazából (igazából)

Csak általános paranoia!

Kátai Tamás - Ablakomban nyirkos levelek

Ablakomban nyirkos levelek bújnak
mintha volna újra ősz
lucskos, leveles, füsthajú magány
lezuhant árnyak utcája ez
mohaszínű szelencébe
rozsdaszőnyeg rőt mélyére
halad-halad reggeli fény
mint te haladsz felém
tisztán, szelíden, sápadtan
világítasz bennem által a homályon
kicsi lámpás
bíbor nappor
odabenn meg malmok járnak
cérnaszálat gyártanak a hajadból
beszövik a szemem velük
néha együtt mozdul minden
de pergő madárszárnyak hangja szavadban
hideg folyosókba nézel
tavasztengerekbe nézel
hogyha egyszer elindulsz
smaragdvárosokba mégy el
jaj, pergő madárszárnyak hangja szavadban
búgó, súgó, suhogó
sálat kötni kicsi szívre volna jó
sálat kötni kicsi szívre volna jó

Saját

Hangosan

szerelemben
háborúban
mámorodva a morajlás iránt

édes létnek
zúgásából
jogos emelkedés talán kiránt

szebb jövőnek
tökélyei
köszönnek majd meghatódva miránk

mindenhogyan csak nevetség képe
ébredj, hallgass béketűrés népe


Látszatharcos

"Tagadni multat mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve."
/Ady Endre/

egy újabb sóhaj mit körbezár a test
újabb menekvés ez tagadás felé
midőn lényem álságot szavamra fest

katatón férgek romlott húsból tépnek
szaggatják a rég megtagadott valóm
melybe másnap újra vágyak lépnek

eljött hát ideje újabb csalásnak
bűnösül ismét csak sorsot választom
vétkes sosemvolt fényemből falásnak

nem küzdelem ez csak játék szavakkal
szellem tánca őrült vörös savakkal



Megtisztulás

sárba helyeztem mámorom
pusztítást vágyott Ámorom
ezen napon

nem testem, csakis valótlant
a soha többé gyanútlant
tettem holttá

végső kétségbeestében
hús remélt pennát lestében:
megtisztulhat

de fehérségre meredve
égi létéből eredve
szó nem termett

és a feledésbe vetett hit
nem rejtett semmit semmit semmit


Szemlesütve, szembesülve

mondatba rejtett némaság váratlan
könnyek egy kulcslyukon át csak záratlan
fogolyként, börtönként

szegülve szavakkal mélység rejtekén
vágyamba csak cseppnyi múltat rejtek én
nincs jövő, nincs jövő

borzong a maradás de világosság
másban tán többet vesztő virágosság
nem saját fő baját

kevés a perc és rengeteg a sóhaj
csendes éjben ébredő fényre óhaj
kevesebb, kevesebb

lesben áll a minduntalan tagadás
tegnapba csillagot ásva ragadás
titkon csak csodálás

zárva már a talán ezer lakatra
rá mindig-remény tűnt álmot rakatna
egyszer volt, hol nem volt...

Tamási Áron színjátékai

Tamási Áron nevét hallva az embernek először talán az Ábel-trilógia juthat eszébe, de színjátékai sem kevésbé jelentősek életművében, népi kultúránk fennmaradásáért sokat tettek ezek. A művek többsége a székely nép életét, hagyományait eleveníti fel, de úgy általában a falubéli, hagyományokhoz ragaszkodó emberek képe jelenik meg előttünk, akik élete magukban hordozza a régmúlt korok értékeit, persze kellő józansággal és fejlődni vágyással vegyítve. Nem olvastam még az összes darabot, az 1943 előttiek még váratnak magukra, de az azt követőek ismeretében azt kell mondjam, nem szabad lebecsülni ezeket az alkotásokat. Már a maga korában is többen kritizálták, hiányolták tőle az igazán teljességre törekvő ún. nemzeti drámákat, kifogásolták a "paraszti életérzés idealizálását és az intellektus iránti bizalmatlanságot", de ha szemügyre vesszük a kort, amelyben ezek a művek íródtak (II. világháború, azt követő teljes politikai fordulat, szocializmus kiépülése), akkor már érthetővé válik, miért menekült Tamási az egyszerűségével csábító, érzelmileg nyíltabb, igazabb életet élők világához. Érthető az is, miért nyúlt az '50-es években a mesejátékok csodát magában hordó, valóságtól elrugaszkodott világához. A gyerekekhez szóló ezen alkotásai közül egyébként többet fenntartással kezeltek akkoriban a politikai hatalmasságok, rejtett utalásokat kerestek a legáltalánosabb meséiben is, társadalmi kritikát az elnyomó király ellen összefogó és győzedelmeskedő nép történetében (Búbos vitéz), ami elég ironikus tud lenni, nem? Viszont az idő múlásával bizonyosodott be ezen játékok örökérvényűsége, és az Ördögölő Józsiás igazságosságot, a Tűzálló Pál mindent elsöprő szerelmet hirdető meséi egy csodálatos varázsköpenyt vállukra kanyarítva kerülik el a klisésség és sablonosság veszélyét. De nem csak könnyed hangulatú művek megírására hajlott Tamási, ennek legjelentősebb példája a Hegyi patak, ami egy igencsak komplexnek tűnő, de valójában a maga végletességében végtelenül egyszerű világnézetek kerülnek itt egymással szembe: a test hatalmát megvető, lélek örökérvényűségét hirdető már-már őrült fanatizmus csap össze a lélek erejét meg nem értő materialista felfogással, és a kettő párharcából bizony egyik sem kerülhet ki győztesen. Az egységességet példaként megjelenítő mű Tamási egyik legkevésbé vidám darabja a szigorú ítélethirdetésével: itt nincs fejlődés, pár apró kétséget leszámítva nincs nagy felismerés, aki a lelket tagadja meg, az bizony testében fog pusztulni, a testet megvetők pedig lelkileg romlanak össze.
Másik nagyobb terjedelmű színjátéka, a Boldog nyárfalevél a bizalom fontosságát hangsúlyozza egy olyan őrült korban, amelyben az ember saját testvérében sem biztos már. A háború értékromboló hatásait felesleges is már említeni, akik igazán rálátással bírnak a világ teljességére, már az ókorban is tudták, hogy a harc, békétlenség elpusztít minden belső tartást és erkölcsöt, és győztesek hiányában csak túlélőkről beszélhetünk, akik feladata csak az újjáépítés, a megvadult világ lecsillapítása lehet. Megjelenik tehát itt is a hegeli szemlélet, az arany középút győzedelmeskedésének alapigazsága, valamint jelen alkotásban a hűség és mint említettem, a bizalom fontossága. A háborúból visszatérő katona sorsán keresztül kapunk erről teljesebb képet, aki korábban jegyző volt, otthon hagyva szeretett faluját és egyben feleségét is, és 5 év távol lét után az értékek felbomlanak, megkérdőjeleződnek, és a bizonytalan férfi úgy dönt, bizonyságot próbál szerezni környezete hűségéről, ám ez csak csalódást szül, és bár a feltétlen bizalom nem egyszerű dolog, de az egyetlen járható út egyszersmind. Megjelenik ebben a színjátékban is az álca, mint visszatérő eleme Tamási darabjainak, a népi világot még életszerűbben, játékosabb formában elénk tárva, valamint több művében is szimbolikus értékkel bírnak különböző tárgyak (emlékezzünk csak a Hullámzó vőlegény fazekaira és festményére, ellentétezve a társadalmával megbékélő, abba beilleszkedő életmódot a saját lélek kiteljesítésével és szüntelen szemlélésével).
Tamási színjátékai időtállóságukban válnak kiemelkedővé, mindenképpen érdemesnek tartom az ismerkedést velük, főképp a Hegyi patak-kal és a Boldog nyárfalevél-lel, mert elgondolkodtatóak a maguk csodálatos egyszerűségében.

Agregator - Emberség

Az Agregator zenekar bár már '97-ben megalakult, hozzám csak egy éve került közel, amikor az akkori Hammeres DVD-mellékleten felfedeztem a Zuhanáshoz készített klipjüket, és egyből elkapott a lendületes, dübörgő, mégis dallamos zenéjük ereje, hatása. Azóta már begyűjtöttem Szürkület című második albumukat is, amin egyúttal helyet kapott a két, korábban csak kazettán megjelent EP (Puszta lét - 2000, Túlontúl - 2001) is. A zenekar most is élt ezzel a jó szokásával, csak most megkapjuk egybe a teljes diszkográfiát, bár a bookletben csak az új számok szövegei vannak feltüntetve, már csak ezért is javaslom a korábbi anyagok beszerzését. Annál is inkább, mert most még biztosabbra ment a banda, az Emberség ugyanis Hammer-mellékletként megjelenve valószínűleg egy szélesebb réteghez fogja eljuttatni őket, amit teljes mértékben meg is érdemelnek. A Szürkület óta történtek változások is a tagok sorában, de az album nem tért le a megkezdett ösvényről, ami nem is baj, mert a középtempós, néha begyorsulós nóták igencsak jól állnak nekik. Melodic death metalnak lehet leginkább nevezni, amit itt hallunk, de persze a skatulyázás felesleges, az északi ihletettségű riffek és megoldások magukért beszélnek. És akkor nem is szóltam még a dalszövegekről! Ami már a legelején is megfogott az együttesben, azok Mikus Tamás (Tass) énekes-szövegíró lenyűgöző, filozofikus és egybe cinikus sorai voltak, amik már akkor is egy különleges jelleget adtak a zenének - ritka az ilyen, főleg hazai kereteken belül. Máig kedvenc soraim A válság dicséretéhez íródtak, de persze mindben megtalálom a maga érdekességét, elgondolkodtató szálát. Jelen lemez esetén például ilyen az A skorpió útja is, ami egy ismert tanmesére, A skorpió és a békára reflektál, lényege a személyiség felvállalása legalább önmagunk előtt. Érdekes üzenet, nekem pl sokat képes mondani. Az első szám (Éjfél felé) rögtön egy tökéletes nyitány - ahogy Tass beszédről átvált a karakteres hörgésére, az nagyon jól megalapozza a hangulatot, amit a számban hallható vendégvokalista, Tanka Balázs csak erősíteni tud, ez egyben az egyik legerősebb száma is az albumnak (persze egységes színvonalról beszélhetünk végig). Ez a dal harangozta be egyébként z albumot, a Létszomjjal karöltve még pár hónapja. Tanka Balázs a Romok között-et is csak erősíti orgánumával, hozzájárulva a dalok sokszínűségéhez. A Mint tűz és a jég-ben pedig Tóth Balázs (Tesstimony) károgása hoz egy kis black-es erőt is az albumba, minek köszönhetően erre is csak mint abszolút kedvencre tudok gondolni. Az album címe pedig a zenekar ars poetica-jaként is felfogható, ahogy eddig észrevettem, hiszen mind gondolkodtató erejű szövegeikben, mind hozzáállásukban (a barátokról megemlékezni a bookletben igencsak tisztelendő dolog) egy emberséges, becsülendő banda képét mutatják már a kezdetektől fogva. A tatabányai együttesben tehát ismét nem kellett csalódnom, és már csak egy (vagy több) koncert hiányzik a gyönyörhöz, ami remélhetőleg össze is fog jönni, ha már az októberi pesti bulit ki kellett hagyjam. Hallgassátok csak szorgalmasan őket ti is, ha eddig nem tettétek volna.

Paradise Lost

Régóta a kedvenc együtteseim közé tartozik a Paradise Lost, ezért is gondoltam úgy, hogy "tollat ragadok" az együtteshez fűződő különböző gondolataim kifejtésére. Bizonyára soka tudják, hogy a csapat egyike annak a brit hármasnak, akik a '90-es évek elején a doom/death irány megalakulásában jelentős szerepet vállaltak. Azóta közülük egyedül a My Dying Bride maradt meg az eredeti vonalnál, a PLost és az Anathema viszont visszavett erejéből, sokkal kommerszebb, de ugyanolyan színvonalas albumokat készítve. Ugyan sok ősrajongó nincs megelégedve az újabb korszakaikkal, de én, (lehet mert azokkal ismertem meg őket) ugyanolyan szerethetőnek tartom a dallamosabb, gótikusabb lemezeiket is, mint a doom-os szárnybontogatásokat. És ne feledjük, hogy mekkora szerepük volt anno a gothic metal megalakulásában, fejlődésében. Ugyanakkor az első három album korszakalkotó voltát sem lehet letagadni, a Lost Paradise vontatott, megkeseredett sötétségét, vagy a Gothic zsenialitását. A Shades of God-nál már érezhező volt a letisztulás, bár az az album még a korai éra zeneiségét folytatta, olyan nagy kedvencekkel, mint a Mortals Watch the Day vagy az As I Die. Az Icon-nal viszont megkezdődött a jelentős irányváltás, ami aztán olyan alapműveket hozott, mint a Draconian Times, vagy épp a One Second. Nick Holmes rátalált igazi énekhangjára, ami majd a 2005-ös Paradise Lost-albumon lesz a legszembetűnőbb, legdallamosabb. A One Second a szomorkás címadóval vagy a sodró Say Just Words-szel tette még ismertebbé az együttest egy sokkal szélesebb rétegben, nem is érdemtelenül. Meg kell jegyeznem, hogy ez a középső korszak egyes dalaiban számomra egy gothic metal-ba oltott Metallica-ra emlékeztetett, főleg az Icon és Draconian Times énektémáit tekintve. A Host már egy igencsak megváltozott együttes képét mutatta, sok eddigi rajongónak már sok is volt, amit itt hallott, viszont nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy több, számomra kedvenc album is ezután következett csak. A Symbol of Life-ról és a 2005-ös Paradise Lost albumról van szó, amik bár valószínűsíthetően az együttesnek sem tartoznak a kedvencei közé (utóbbi album dalai közül nem is igen vesznek elő egyet sem koncerteken). A 2005-ös album letisztult (már-már steril) hangzásvilágával, Nick Holmes zseniális énekével (a korábbi albumokhoz képest szinte felismerhetetlen hangon adta elő ezeket a dalokat) lett az elsőszámú kedvenc nálam, a Don't Belong és Forever After számomra vitán felül az életmű ékkövei. Az In Requiem-nél már megfigyelhető egy visszakanyarodás a korábbi korszakok zeneiségéhez, amit hűen követ a Faith divides us... című legújabb korong is. Mindenesetre eddig még egyszer sem csalódtam bennük a kommercializálódás ellenére sem, és a szövegvilágot kivéve (sokszor igen sablonos, gothic zenéknél megszokott gondolatok) az együttes hozza a megszokott színvonalat, szerencsére.

A béka és a skorpió

Egyszer egy skorpió érkezett a folyóhoz. Mivel nem tudott úszni, megkérdezte a békát, nem vinné-e át a túlsó partra. A béka nem vállalta, azzal indokolva: A folyó közepén megcsípsz, és meghalok. A skorpió erre azt válaszolta: Ha te elmerülsz, én is megfulladok, több eszem van annál, minthogy megöljelek. A békát ez meggyőzte, és elindult úszva a skorpióval a folyóba. Ahogy a közepére értek, a skorpió beleharapott a békába. A béka haldokolva megkérdezte, mégis miért tetted? A skorpió így válaszolt: Mert skorpió vagyok.

Újabb versek

Nihil sine Deo*

Vágyak éljék
lelkek fázzák
hangok véljék
s vérig rázzák

Áramlásban
mindig-mindig
háramlásban
testek hintik

Érezd-érezd
szellem mását
vérezd-vérezd
tagadását

Lennék ki nem emel hitet biztos fészkül
aki soha nem tesz semmit Isten nélkül


*semmit Isten nélkül (latin)



Narkolepszia

megannyi titkos férgek
csillagként
nevetik édes mérgek
csillag-kényt

álmodik a testetlen
hazugat
mélybe vágyik festetlen
ha zúgat

nem alszik jaj nem alszik
békében
élj csak a "majd meghalsz"-ig
székében

székében a testednek
rajzolj könnyet vesztednek

Kosztolányi Dezső - Édes Anna

A XX. századi alkotók lényegesen közelebb állnak hozzám, mint a korábban élők, ami egyfelől a stílusok minden addiginál szélesebb határokra való kiterjedésének köszönhető, másrészt a művek gondolatiságának addig elképzelhetlen módon a kortól való elvonatkoztatás volt jellemző, ami aztán kitejesedett az avant-garde irányzatok megjelenésében. Kosztolányi alkotásait olvasva is lenyűgöző az a fajta modernség, ami mégis átitatódik az akkori kor hangulatával és értékrendjével, vagy éppen annak hiányával. Egyik főműve, az Édes Anna pedig mindenkori kedvenc olvasmányaim közé tartozik, habár ettől még nem könnyebb írnom róla, mint más esetekben (tudniillik nehezen tudom formába önteni gondolataimat, ami tudom, éppenséggel nem egy előny ilyen írások megalkotásánál). Szóval miért is szeretem jelen regényt? Talán mert úgy jeleníti meg egy korabeli hétköznapinak mondható házaspár, és újonnan szerzett cseédjének életét, hogy szinte már lelkük mélyéig hatol, pedig csak kívülről láttatja őket? Mert úgy írja le teljesen hitelesen cselekvésüket, azoknak mozgatórugóit, hogy pontos indokot sokszor nem is talál rájuk? Kosztolányira addigi műveiben a pszichoanalitikus szemléletmód nagyfokú beépítése, felhasználása volt jellemző, míg itt viszont már talán úgy érezte, az ember tudata, lelke valójában nem ismerhető meg, szavakkal nem körülírható. A történettel most nem akarom húzni az időt, nyilván mindenki ismeri, aki meg nem, az elég, ha annyit tud előre, hogy ez bizony a XX. század magyar irodalmának egyik, az emberi belső megismerhetetlenségét mutató és mégis minden mondatával annak legmélyebb rétegeiben elmerülő művét. Érzékenységet, az ember mint individuum alapvető tiszteletét, emberként való kezelésének elmaradhatatlanságát: ezek fontosságának hangsúlyozását jelenti számomra a regény, aminek minden egyes sorát élmény olvasni (és ezt most teljesen komolyan mondom). További ajnározások helyett, álljon itt pár idézet, hozzáfűzés nélkül, mintegy önnön erejét támogatva:

"- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.
- És a haza?
- Az is - mondta Moviszter, és várt, mert egy jó kifejezést keresett. - Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében."

"- Mért tetted? - ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. - Föl fognak akasztani - üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum.
Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia."

"- Akkor mért követte el? - kérdezte Moviszter önmagától. - Az az érzésem - ismételte makacsul -, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle - és itt kitört, majdnem kiabált. - Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele."

"Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.
És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden."

Ahab - The divinity of oceans

A legtöbb ember, ha a funeral doom metal kifejezést hallja, nem igen tudja, mire asszociáljon, de aki ismeri a stílus mibenlétét, valószínűleg elismeri annak művészi igényességét és értékeit. Elég megemlíteni a Skepticism, Funeral vagy épp a kultikus Thergothon nevét, hogy a bennfentesek máris elismerően csettinthessenek; és szerintem aki ilyen zene készítésébe kezd, az már igen ritka esetekben tudja csak elrontani.
A Germánföldről származó Ahab is ilyen zenét játszik, és akik a műfajban jártasak, biztos halottak már 2006-os bemutatkozó nagylemezükről (The Call of the Wretched Sea), amelyet egy szoros koncepció fűzött egybe, nevezetesen Herman Melville Moby Dick című regénye (egyébként a nevük is innen származik, Ahab kapitány után). Tudom, szégyen-gyalázat, de még nem sikerült a regényt olvasnom, viszont a zenét ettől függetlenül nagyra tudtam értékelni: lenyűgöző bemutatkozását hallhattuk az óceánok, tengerek világától megbabonázott négyesnek. Három év telt el, és itt is az újabb siratódal-gyűjtemény, a The Divinity of Oceans, szám szerint hét tétellel. Ebből már sejthetjük, hogy most sem bújtak ki a bőrükből, ismét terjedelmes, nagyívű doom szerzeményeket hallhatunk tőlük, kerek 67 percben, ami ebben a műfajban szinte már alapkövetelmény (emlékezzünk csak az Esoteric tavalyi, dupla cd-s, 101 perces műremekére). A bandát, mint azt már elmondtam, a hatalmas, vízborította végtelenség az, ami a legfőbb hatással van a bandára, ebben most sincs változás, csak a feldolgozott művek újak, jelesül Nathaniel Philbrick és Owen Chase alkotásai. Ezeket sajnos mégannyira sem ismerem, mint Melville regényét, de a szövegek alapján azt hiszem, érdemes lesz beszerezni. Hangulatilag ezek igen erősek, csakúgy mint a zene maga, viszont az egyik fő gondom ezzel az albummal ez is: bár a hangulatiság jelen van, de nem kápráztat el teljességében, nem sikerül elvarázsolnia elejétől végéig, inkább csak amolyan kellemes hallgatnivalóként marad meg emlékezetemben. A mély hörgés és gregorián-jellegű dallamok váltakozása, csakúgy mint a tengerek, óceánok elém táruló képe miatt szívesen előveszem szerintem még a későbbiekben is, de összességében azért nem mondható katartikusnak az élmény. A mázsás doom riffeket időnként megszakítják merengősebb, elszállós pillanatok, erre jó példa a Tombstone Carousal, itt válnak a leginkább fület gyönyörködtetővé a lassú mélázgatások. És bár kiemelkedő pillanat híján inkább az egységességével nyer meg a korong, de még a Yet Another Raft of the Medusa (Pollard's Weakness)-t kiemelném, mint izgalmasabb alkotást.
Az önmagát csak funeral nautic doom metal-ként aposztrofáló banda most kicsit mintha vesztett volna erejéből, de azért így is jó lesz az elkövetkezedő borongósabb időszakokban elővenni néha az albumot, magunkat egy viharverte csónakba repítve valahova az óceán kellős közepére, hogy átélhessük a végtelen magány gyönyörét - azért mégiscsak káprázatos koncepció, nem?