Nagy odafigyelést igényelt tőlem ez a regény, az egyszer igaz, amit az is jól mutat, hogy több, mint egy hónapig tartott, mire kiolvastam az alig 200 oldalas művet.
Móricz népies stílusából is adódott a nehézkes olvasás, a korabeli nyelvezet egyáltalán nem könnyíti meg az ember dolgát, de hát mikor is szólt az olvasás arról, hogy a végtelenségig leegyszerűsítve, közérthető formában kapjuk kézhez az alkotást (bár egyesek nagyon szorgalmazzák ennek létjogosultságát, ahelyett hogy inkább saját művészetüket fejlesztenék).
Az Úri muri a tipikus dzsentriregények sorába illeszthető be, egy korabeli réteg megszokott életformáját, gondolatait, társadalomban való öndefiníciójukat bemutatva. Egy olyan csoportét, akiknek legfőbb szórakozása a hedonista önpusztítás, katatón állapotukból pedig aki ki szeretne mozdulni, változtatna, annak céljai eleve halálra vannak ítélve. Mennyire ismerős lehet ez napjainkban a hasonló gondokkal folyamatosan szembesülő polgárság körében. A különbség annyi, hogy mára betársult a kisszerű középpolgárság kulturális leépítésébe a média mintúgy a napi sajtó, vagy éppen a televíziós műsorok terén. Szegény kisember pedig mi mást tehet, személyiségromboló munkája után beletemetkezni a profán élvezetekbe, könnyű társalgásokba, mesterségesen kreált problémákba mindig egyszerűbb. Ahogy itt megfogalmazásra is kerül:
"Mert a nagy alföldi város, a maga mogorván primitív képével egy gazdag és csodálatos lápvilágot takar. Annyi élet fojtódik itt el, s lesz kívülről egyszínűvé... Ezek a tanárok, akik az ország legtávolabbi részeiből vetődtek ide, ismeretlenül, hivatali kinevezés útján, ezek az intellektuelek, akik az egyetemeken a kultúrélet ábrándjaival nőttek fel, s egy új Magyarországot hordanak a szívükben, ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdő városba, összetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról fokra törnek le, mint ahogy a madárnak a fogságban elhullanak a tollai, s elgyengülnek a szárnyizmai...
Ezek az emberek valahogy mindannyian tragédiáknak a vértanúi.
S van egy közös jellemvonása az életüknek. Minthogy senki, semmi formában emberi erőit a nyilvánosságban ki nem élheti, mind a családba gubózzák magukat, megházasodnak, gyerekeket nemzenek, és végzik megszabott életműködésüket a tanári katedrán vagy a bírósági asztalnál vagy a gazdaságban...
De az élet ráfekszik a lelkükre, s eljön a pillanat, amikor valahogy ki kell robbanni a fojtottságnak. Mit is kell tenniök. Meg kell magukat szégyeníteniök. Szégyenbe kell merülniök, hogy a bennük levő szertelenségnek csúnya kiégése után erejük legyen a szűk hétköznap holnapját tovább élni..."
"S csak nézte, csak nézte a társaságot, s valami belső undor erősödött meg benne. Ezek is oka, ezek mind okai annak, ami történik. Azzal, hogy oly békén s tunyán tudják az életet enni s inni s élni, ezzel az asszony pártján vannak. Egyben sincs valami koncepció, egyben sincs egy kis felvillanás... Esznek, isznak s szántanak, vetnek... Híznak, s valami elviselhetetlen lomhaságban élik le ezt a kis életet. Nehéz testük úgy párázik, mint az ökröké s bikáké; húzzák a rájuk akasztott jármot, s soha meg nem nézik, ki akasztotta nyakukba, s nem lehetne-e valamiképpen könnyíteni rajta. Soha, egyetlenegy sem gondol arra, hogy kezdjen valamit..."
Hogy akkor hol keressük a reményt? Véleményem szerint csakis népünk és a nemzetek sokszínű kultúrája, folyamatosan fejlődő művészete nyújthat kiutat a napok egyforma, sivár megéléséből; illetve az alkotás, az, hogy érezheti az ember, hogy élete nem volt hiábavaló, eredménytelen. Nem kell ehhez népszerűnek, országosan elismertnek lenni, vagy bármi ilyesmi, hiszen az értékközvetítés, az újat alkotás már mutatja önmaga értelmét, mibenlétét. Vagy miként Móricz is írja:
"Mert olyan sok csodálatos dolog van ebben az országban: a könyvet mindenki drágának találja. De mért?... Nem drágább, mint egy kiló hús, egy liter bor vagy pláne egy-két üveg pezsgő. Vagy mint a cigány, vagy mint a csizma. Azt mondja a magyar, hogy a könyv ellen védekezzék: nem engedhetem meg magamnak, mert húst kell venni, meg bort meg csizmát, meg nincs pénzem... Hát hogy: annak a szegény agyvelőnek nincsen szüksége táplálékra?... Csak a hasnak?... meg a tyúkszemes bütykös lábnak? Ennek kell a védelem, de a léleknek nem kell?... Hogy? miként akar a magyarság szélesebb látókörre szert tenni? úgy, hogy a patikában diskurál? egymással?... csak a könyvek útján lehet... Mert a könyv eljön Londonból s Párizsból és Jasznaja Poljanáról és a világ minden tájáról, s elhozza a kiválasztottak kiválogatott gondolatait, ez is diskurálás, de a nagy lelkekkel..."
Közben olyan tökéletes, minden részletre kiterjedő képet fest le egy népről, ami megállja ugyanúgy helyét napjainkban is, mint ahogy múltunkban is valóságos, kézzel tapintható dolog volt mindig:
"Mert a magyar kisúr erre a legbüszkébb, minden tulajdona közt, arra hogy ő "büszke". Mindegy, hogy mire. Egyik a lovára, más a tajtékpipájára, van, aki a tehetségére, van, aki butaságára, de az a fontos, hogy "büszke! kevély! fenn hordja az orrát..." az istennek se tér ki... Nézd, hogy dagad a nyaka ereje, nem is harcol, csak megfeszíti."
Ebben a regényben is hangsúlyosan megjelenik Móricz szerelmi háromszög-motivikája, a Szépasszony és a Boldogasszony közti őrlődés, a kettő típus összekapcsolása viszont az igazán reményteli, feltétlen boldogságot biztosító dolog, hát nem?
Amellett, hogy nem egy könnyű, egyszerű olvasmány (mint ahogy Móricz egyik műve sem az), mindenképpen érdemes megismerkedni vele, mert eleven korképet ad egy nép napjainkba is továbbörökített jelentős rétegéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése