éjjeli hevülés
törve már a világ ezer cseppekre
a lélekzet megakadt az üres percekben
így szórja varázsos vágyát
a vallomás
pehelyszínű por-versekben
itt még lángot lel a megnyugvás
szembogárnak rejtekén
és rejtőzést fest a feszülés
ölelésnek mély hevén
mert az eszmélet marad utoljára
míg bódítja a sóhajt
egy szűz kívánás
de csókolja végül az álmát
a remegésében ismét megismert
szív-járás
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése