Lényegtelen tartású költemény, és még néhány újabb

Lényegtelen tartású költemény

Ki látott már olyat, hogy valaki keresztté formálja magát?
Kifeszítve magát reá, ki kövezné nyíltan a tömeget?

Volna ennek is megmondhatója, pedig jól tudja,
inkább csak ötölne-hatolna szereplésének gyönge birtokában,
mely maga az acélos erőnlét, maga a semmiség.
Vigyázna, az irányok nehogy túlzottan befelé haladjanak,
nehogy veszítse támasztékát az emelkedett vonásoknak,
a versírás képességét és lélegzetének tudományát.
Csak ha feloszlatja önmarcangolásának békés pengéit,
csak miután szétszéled a tevékenység bíztató jelene,
sokasodnak a lépések és rendeződnek a számlák,
mikor csillogó szemmel üdvözölnek a hordárok
és megnyugtatnak, hogy örömmel adtak és amúgyis,
ezen a világon mégiscsak játszhatnánk a külsőséggel,
mikor egy harmadik felsegít és te felé mosolyogsz,
imára intenek a barátok bár már térdepelsz,
akkor tüntet lám vigaszával az a rémisztő csend.

Sokan próbálnak majd szökkenésre bírni,
lesznek, akik Istentől kérnek számodra cédulát,
rajta az elrongyolódott, mindent magyarázó egyetlen szóval.

Érdeklődve szemléled te ezt a sok mindent,
az ajándékba kapott földgömböt és ugrókötelet,
és hogy meddig kell még ugyan tűrni.

Ne próbáljátok kérlek ne tegyétek,
ha rángatnak sem fogok létezni és tényleg,
ti hogyan vettétek a bátorságot, hogy élőként tüntessétek fel magatokat?

Titeket már tényleg előre beavattak mindenbe?

Összebeszéltetek, úgy érzem,
és ez most nagyon elkeserít, a mosolyt azért rejthetnétek,
kevésbé segít most ha megváltasz egyszer-kétszer
és még teával és süteménnyel is fogadsz,
látom, azért barátságos kis otthonod van
és a látogatók érezhetik, számítanak ők is valamit.



A fenntartható fejlődés valószerűtlensége (Datta, dajadhvam, damjata)*

Valószerűtlen.
Én kevesebbel is beérem látod mint
ellentétek ambivalens érthetetlensége
(és igen, talán sérthetetlensége),
de jobb ha most arra fordítom fejem hol
békébe olvadtak ezek a különbözőségek.
A tanulás folyamatossága.
A folyamatok izgága keresztmetszete melyek
világra segítették tudás és önmagát tárggyá képzett szemlélet gyermekét.
Csodálatos látni hogy mélységek ily könnyedén.
Persze ez azért mégsem ugyanaz mintha
nagy levegőt véve fejest ugranánk a kékség üdítő
fegyelmezettségébe.
Vagy káoszába, ez most nem számít.
Szerették volna kiosztani a díjakat
de lám, a könyörület ismét elmaradt.
Kiérdemelnénk mi a pestist is, hisz az
ítélet hirdetői szemmel láthatóan mégsem keresték meg
a csendesség mögött megbúvó vetületek lényegét.
Én mégis csodálom őket.
Fennhangon igazolták mi születéskor már zsebükben,
mégis legtöbbünk félelmében korán határokká magasodtak.
Ezt-átlépni-soha.
Külsőleg egyáltalán nem mutattak egyezést,
mint már mondtam. (A többi nyilvánvaló)
Szóval, mégha magunkévá is tesszük
a legegyszerűbbnek tűnő igazodásokat,
akkor sem fogunk börtönöket emelni ezt bizonyítván.
Látod, úgy kevertem látványosan a lapokat,
hogy hivatkozhassak gyönyörű összeférhetetlenségre.
Valóban éppenhogy cáfolnánk iménti sikerünket.
Majd előtte viszont szépen meg kell kérnünk mindenkit,
hogy viselkedjen alkalomhoz illően.
(A lét ünnepe? Az ünnep megléte.)
Szépséges, égen úszó emberek.
Santih santih santih*2

* "Datta, dajadhvam, damjata" (Adj, légy együttérző, fegxelmezd magad). Upanisadból (Titkos tanítások) való idézet, melyek szanszkrit nyelvű indiai vallásbölcseleti szövegek. Már az i.e. első évezred első felében keletkeztek ilyen írások.
*2 Santih ismételve ezen a helyen egy Upanisad szertartásos befejezése. Jelentése körülbelül: "A béke, mely meghaladja a megértést"


A képtelenség abszolút értéke

Nem hisztek benne?
Jaj, hisz mennyire lényegtelen!
Vagy egész valótok reá áldozzátok?
Végülis,
ez talán számít valamit?

Tagadd meg nyugodtan a nihilizmust is!

Visszafordíthatatlan

23:21
Felkavarodott, viharverte napra riadtunk.
Tépte a büszkeség bánatunkat.
Kicsavarodtak a fák tőből és önmagunkban kerestük
a kettéolvadt sugárutak irdatlan irányát.
Kimondatott, hogy az egész csak fájdalom.

23:03
Bárcsak valaki megtalálna végre!
Itt az acélfellegek sem tanácsolhatnának jobbat mint
a fülekbe zárt visítás könnyűsége.
Tönkretesztek. Bár léteznétek!

22:48
Tegnapból mentettem jócskán kedvemet.
Kedvedért!
Szeretni annyit jelent, mint
minden más.
És egyéb bölcsességek.

22:10
Hűvösebbre fordulna az időjárás.
A levegő páratartalma lelkemre csapódjon.
Viaszos vászonfalak ponyvámra.
Tekintet nélkül párnámra,
fejemet az önkívületbe hajtom.

22:00
Boldog születésnapot, áruló!
A legszomorúbb,
hogy én kacagok.

21:31
Egy nappal halálom után
a világ sem bonyolultabb. Vánszorognak a csillagok.
Még egy közhely.

20:47
Ha lehunyom szemem,
és elszámolok háromig
lassan, nagyon lassan,
feldereng arcom mása.
Szeretlek téged!
Örömtánc a kezdet kezdetén.
Holnapra ébredtünk az igazság megcsúfolása közben.
Felszalad szemhéjam,
és zokogok.
Boldog vagyok.

Könnyelmű + Talán iszonyú megrázkódtatás

Könnyelmű
Cikáznak bennem a sorok, de értelem nélkül.
Vitáznak bennem a korok, de érzelem nélkül.



Talán iszonyú megrázkódtatás

Változása megdöbbentő fordulat.
Halála iszonytató gondolat.
Hitted volna? Még csak gyermek volt.
Kevesebbért! Talán, ha nem került messziről az ismeret.
Elvesztettetek bennem valamit és én most
oly lendülettel fogom szétszórni lelkemet a földön hogy
belé is szakadok talán, mert puhaság a fegyverem.
Inkább tekintetem kellemesebbre függeszteném. És miért ne?
Téged már elvesztettünk de nekünk azért
ÉLNÜNK KELL!
Hogyan segíthetnék? Mivel mentselek meg?
Ne aggódj barátom, amíg engem látsz.
Hogy is volt az a végén?
Halála...?
Veszedelmes önirónia! Ugye?
Akár lehetne, de annyi lesz inkább mint
Santa Rosalia partjain cápák által jövendő egyszerűsége.
Hiszen én ott is sírni fogok!
Társamért a bajban.
Sosem ismertem e zajban.
Mást sem, önnön csontjaimmal pedig
golfozni tanítottam álmosságnak könnycseppjeit.
Segítsetek! Vagy majd én rajtatok,
hidd el, sokat olvastam én bánatodról és
egészen megrettentett az a roppant tudomány.
Sugárzok én feléd ilyetén mindent
mit te még nem láthattál évszázadok híján.
Nem fogom én hagyni, hogy miattatok veszítsem világom.
Miattad!
Most elsodródtál tőlem de sirathatom még így is a szépséget.
Megérted most. Nem baj, ha nem.
Majd írok egy levelet, drága barátom.
Megismerkedünk mi, úgy ám.
Kedves önmagam!

Tandori Dezső - Katedrális az éjszakában

Nem is az épület az éjszaka
Nem is a lomb az aranyfeketéllő
Nem is a sugárút fénysávsora
Nem is irány nem is semerre élő
Nem is maga-se-mása-se-maga

Nem irányít a lomb-semerre-se
Nem az aranysávsor az éjsugárút
Nem épül maga-se-más ideje
Fényéjnyire megáll csak hogy mi lássuk
És hagyjuk el sugározván vele

A semerre-élő ha ittmarad
Ablakok fogyó függőlegesekben
A tornyokon feltorló éj alatt
A sugárfeketéllő út kilebben
Hallhatók voltak nem hallatszanak

A fogyó éj itt még nem érkezik
A lombirány ideje a sötétség
Torló tornyok aranyból kérdezik
Hová viszi örök feketeségét
Ami létezik-se-nem-létezik

A kérdező az ég alatt megáll
Elkezdenek a lombok rázuhanni
Lapulunk ablakok zsaluinál
Csak ennyit tudtunk mindig másra hagyni
Amivel a veréb-lét megkinál

Kevesebbért!

I. Strukturalista
Legyen a világé végezetül!
Három, négy, öt.
Osztozkodjon, akié. Látatlanban is tiéd.
Sűrű könnyek szalagra.
Ott, ahol a mit-mikor.
Várnak. Érkezel.
Kedvesebben fogod fogadni a köszöntést, ha most távozol.
Igaz-e?
Én sem és te sem és mondhattuk volna hogy
hegyeket fogunk építeni óceánokból de
így valamiért mégis békésebben élhettünk.
Vedd, amit szavakból. Érezd, hogy csak percekig.
Hogyha nem sikerül kimondani egyedül amit
a többségi akarat egységesít hát
majd életpályád egyénileg feldíszíti azt.
Azt!
Tündökölhetünk?

II. Hermeneutika
Szeretné valaki, hogy beléje madarakat.
Hát rajta, medvéknek kalitkát menekülő félhomályban!
Vagy ez nem is hozzád kéredzkedett?
Nem tudom megmondani de holnapra sikerül mert
addigra betakarózhatom nedvességed kulcsaival.
Hogy mi legyünk a soha-már-miként.
Abban, amiben
egy aratógép is könnyűszerrel barátkozhatna meg
a szerelem és közelség képzetével de
ugye te magad vezetnéd és úgyis
felszántaná végül a jóérzés katafalkját.
Mondhatom?
Szerencsés az, aki megszorozta önmagával
a világot és végül mégsem
fordított nyolcast a védekezés oszlopaira.
Vigyázz, ha közelítesz. Hiányolnád az akadályt.
Pont te?
Hat, hét, nyolc.
Mondjátok, hogy nem feltűnő az elmaradás!
A megértés, lényegében-
egyremegy.

Saját

Soleil de la pensée
Hans és Sophie Scholl emlékére

néha egy sóhajtás is elég
hol világok tűnnek egymásba
vagy csak könnyet nyújtanak felék
minden napot újabb kegymázba

igazságtól nem is várni mást
születhet de légzőé soha
alkotja égi vagy bárki lásd
a lépcsőt még láthatod noha

ki lépett vonta már élete
annyi jót kell várni és látni
hogy lehessen főbb ítélete
szeméből perceket imádni

ilyenkor csak kiáltva másként
hangokból formálják tudattá
mely engedett tegnap írásként
rögzülni gyáván és mutatná

belsejét csak sodródjon tova
más már lázban égeti habként
hű csendet mely nem látja hova
tűnhetett egyszerre a napfény



Párbeszéd

"-Hogy téged frusztrációidon kívül más nem szabályoz?"
"-Megbetegszik könnyen a lélek, de az epe átveheti szerepét."


A világ lebontása

Mindig ugyanazokat a szavakat ismételtem.
Mindig ugyanazokat a szavakat ismételtük.
Nem néztem beléd. Te ott sem voltál.
Legyőzted amit sosem. Pusztított a gyermeteg.
És aztán megöleltük egymást.
A szerelem
-mint mondják-
mindenekfelett kereszteződik bennünk és velünk.
Szégyenszemre-
csak szavak voltak.
Ma már elfújnám amit sosem.
Legyőzném kivel lélekben.


Catullustól dicstelenül
Gyűlöletem szellemi alázat.
Szeretetem önelégült gyalázat.
A kettő között-
érzékeim őrültmód visongnak.
Imbolyog a múlandó.
Csalatkozik a múlhatatlan.
Bennem, sajnos tőlem.

Saját

Ismeretlen tudatom

a napok egyre szállnak
szeretném ha keresne
hajamból évek válnak
velük órám leesne

nem tűnik hogy nem tűnik
egykori házban szoba
minden lépésem szűnik
magamtól szállok tova

nem is csábít már a csend
házadból tűnő szoba
sosem láttam de a rend
agyamban szállít oda

egyszer gondoltam fámra
tölgynek kérgén asszonyok
néztem ott is szobámra
lépésig csak itt vagyok

a napok hegyre szállnak
keresném ha szeretne
agyamból férgek válnak
könnyharmatba veretve

Saját

Fordított pszichológia

hadd képzeljem egy percre gyermeknek Istent
(úgyis minden azonos):
kérlek maradj otthonodban
itt nincsen szükség rád és én
szívesebben repítlek inkább távolba
míg keresztre feszítem jelképek rengetegét
én leszek tán Náhum kit a nép óhajtott
hogy élhessen végre egyszerűn mint a vad
és boldogan mint a betevőért napról napra áradó szükséglet


Minden dolog ahonnan

tekintve hogy egyenes mint felhőkig
és még közelebb is igazgat
úgy jelölök mindent amit csak érek
bekeretezem hogy jó lesz tudományom falára
mint mi letudva
és ebbe egyre inkább nyilvánvaló
hogy belérejtem gondolatom csíráját is
ezért kiálthatom újra és újra
magamban hogy

barlangom mélyén lám a hús egyszerűsége nyűgöz
de boldogan vetek meg mindent mi körülzár


Lélegző világegyetem

kívülről tágul belülről zárul
és nemesít mindent mi semmivel sem
semmitől sem lehetségesebb egy olyan álomnál
amely történelmet gondolt el de
embertúlit rettegek mert mást nem tehetek?

tényleg akárhogy


A vers önmagát szólongatja

mint a világvégi fák
az utat bekiáltozzák

nézd,
próbálták már néhányan
felkeresni falvaik lámpaerdejét
de inkább utazásnak ajánlatát
FOGADTÁK EL
mondom ez ugyanolyan mint amit már átéltem
persze én más néven próbáltam rejtegetni
és sikerült is mert egyszer minden valósul
törött napsugarak a szememből
és halott szenvedélyek homlokomba
léptek egyként egymásba gabalyodtak
ÉSZ-VE-SZEJ-TŐ!
gondoltad volna hogy egyszer felismered az évszakot
vagy akárcsak egyetlen rőt levélről hogy kizártak
ki tette? ÁTKOZZUK HALÁLRA!!!
belsőmet telekiáltozott édes önvád
de hát mit
de hát kit
ó hát persze
GYŐZELEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM
kirekesztettétek magatokból a madzagot
ami összekötötte a sejteket az izmokkal
így már mindjárt más többé nem teszem
mármint a próbálkozást hogy egekig szökkenjek
hiszen épp most erőszakoltam meg sorsomat
imádott tudomány összehordott oltárán
figyeltétek hogy két sorba zártam életem?
jó én is tudom az észrevétel váratlanul
érne mivel a szavak mindig szentként
érnek egy olyan királyságot amit már
feloldott az osztályharc
bizony Majakovszkij üvöltötte hogy ne tűrjük
és ki tette? rajtam kívül?
de valószínűleg tollamból sem szenvedés
csak néhány keresetlen indoklás
hogy a tegnapot csak búbánat szegélyezte
és a belémégetett béklyók vérvörös öröksége
de aztán megtanultam lélegezni
és verssé szuszogni a holnapok
érdektelenségre izgatott vétkét
végleg


A kielégült öngyűlölet

ha meghalok kérlek
égesd el verseim és
kiáltsd a rengetegbe:
"ez volt az amiért éltél
hogy kicsírázz a napnak örömére"


Szégyenhántás

megérdemlem amit soha
sosem voltam az aki kipótol egy fejlődést
és én
és ők
hogy foszlásom után is ugyanúgy
és közben sem veszteség
a kimérhető hajóhad
nem lesz amin evezzen
sem olyan melyre kalandvágyva feszülhet
és ha lebontom a véleményem
ott tátong büszkén a kérdőjel
forgácsolta egybe a részeges keresztet-vetőket
nem nem nem blaszfémia
pusztán unalomra ébredt tékozlásból kémia
az egyenetlen monotónia
az árbócra kapaszkodott gyáva hatóság
végzet-harmónia örökölte kínos kacagás
és és és
folyik itt holnapig fák kérgén a nemulass
az egekből elvándorolt papírlapok uszonyán
találtak drogokat a vidámság otthonában
keressétek meg amit soha nem akartok
megtalálni de igazából szükségét érzitek
romboljatok ti
futuristáknak álcázott érző szívű csenevészek
én voltam aki soha nem kanyarodott
irányított magától a vásárcsarnok
derékba tört karriered senki bánja
ébredő kutyákat akasztanak fel legszívesebben
még mindig elsőként a gyermekek
pedig őket fogják megtaposni szenvedéllyel izzón
kacaghatna akár a fűzfa illúziója
de inkább botrányosnak vélheted hogy ő még szép
igazándiból nem vagyunk mi olyanok
akik akarták hogy ránk zuhanjon a zongora
de a billentyűfutamok azt susogták hogy
igenis szükségünk van rá

Saját

Jóslatok a körről és a magány életéről

egymásra helyezve kör és ellipszis
kiviláglik hogy csak a szélein
ha mozog a Föld iramlunk mi is
egybelépve síkjaink és
ekkor rajzoltunk kénytelen olyan közösséget
mely sosem létezett együtt mint külön sem
érezhet vágyakon és nosztalgián kívül mást
Désiré most szertáros
te már négyszögesítettél folytonosságot
így is összerajzottak a világok peremén
hogy megbeszéljék a család az mindig fennmarad
ha nem ítélkeznek jövendő emlékei
melyek tegnapba közösséget súgtak
előtte lévőt hát azt magyarázhatták úgysincs
csak a holnapot kutatták melybe
akként áramlottak mint Hérakleitosz sem hinné
én sem tartottam veled mikor
felfedeztük egységünk értelemadó bolondságát
kérdéses hogy mely tájakon
talán a szárazság kedvéből apadtam egyenes tartású nemlétté


És újra és újra és újra

mi ez a hangtalan vacogás?
a jelen az évek vasfogába bújt
és rettentő tragédiában megforgatta zavarát
a tudat hogy öt percen múlt az egész
meghatároz téged végül
lehetett volna hogy emelkedsz
és az eljövendő évek majd nem révednek
e vers néma alkonyába
mely jöttekor már tudtad
sosem lehetsz más és ebbe mások fúlnak bele


A reményteljes csend balladája

határozottsággal hogy a tűrhetetlen előtt
vált félelem tárgyává jaj könnycseppé válik
és egész életével sirat el egy megfékezett boldogságot
egy felhővé lett zúgás keríti maga-magába
és a kényszeres hála cipelte berögzültség tudata

van aki hátán egész boldogságát hordozza
mások csak a térképeket kanyaríthatják vállukra

Majakovszkij - A túlsó oldalnak

Mi
nem a zseniáliskodás sikolya vagyunk:
"Minden megengedett!"
Mi
nem vagyunk felhívás "késelő bosszúra!"
mi
egyszerűen
nem várjuk meg az őrmesterordítást:
"Lehet!"
Lábunk máris a művészet gerincét töri,
egyenesre gyúrja.
Egy világméretű Róma csontvázai trappolnak veszettül
a hátunkon.
Sírjukba nem férnek bele.
Ne csodálkozzatok hát,
hogy megbékíthetetlenül
mi
jelszavunkkal mázoljuk át a világot: "Le vele!"

Az emberek természete különböző.
Fő, hogy a Vénuszt őrizni lehet -
hiszitek, az évszázados kamarilla is jó.
A világmindenség tűzvésze szálakra tépi idegeiteket.
Üvöltitek:
"Tűzoltók!
Ég Murilló!"
Mi pedig
Corneille-t és holmi Racine-t se javasoljuk
csereberére.
Nem kellenek a vének!
Mi
őket is
petróleummal locsoljuk,
és az utcára velük,
lássuk, hogy égnek!
Nagypapa nagymamával.
Papa és mama.
Átkozott hínárja a rangtiszteletnek.
Ledöntjük a viskókat.
Házakat építünk ma.
A mi nyakunkba pedig
festménylasszókat vetnek?!

Mi
nem ilyesmit kínálunk.
"Kész!
Tálalva!
Szürcsöljétek teáskanállal az édességet!"
Kiáltja a futurista:
Akadok még társakra,
akiknek a műalkotás élet.

A futuristák soraiban üresség tátong.
A futuristák életkora - riadalom.
Velünk levágott
káposztaként játszik a háború,
forradalom.
De bennünket
a nyárspolgári sírok nem ejtenek meg soha,
A részeg
vérmocsokban
- nézzétek! -
feldagad
földünk potroha.
Sorakozó ifjak lépte dobban.
Menjetek!
Lábaitokkal,
tapossátok el,
mi
magunkat
és alkotásainkat is odavetjük.
Mi a halált hívjuk a születés nevében.
A futás,
az emelkedés,
a szárnyalás nevében.
Mikor pedig
a sorompón túl érünk
s a fájdalmas harcokat ünnepek követik,
mi
kirakjuk
minden ékességünk -
szeressétek, amelyik tetszik!

Kassák Lajos fordítása

Saját

Felhőkakukvár foglyaként

Éppen otthonomra lelvén vezessen a néma hit?

mert hogy befészkeltem magam a szorongásba
az nem kétséges
de hogy itt nem boldogság nemesített menekvést
az is bizonyos
olyasféle inkább mintha megtisztítanád szobád
mellyel házadat vélnéd ékesíteni
pedig nincs az a helyiség amely anyjaként egészen
felbecsülné homlokod nyújtózását
aki gyermekeként tekintene csöppjeidre csak
magából másodlagosként és mindig a származás
maradhat egyetlen valóságos neki
neked rebben már új térképed kiégetett lényege
csak be ne foltozd magaddal kérlek
zokogva fogok semmit üvölteni
most hogy idetaláltam nem akarok újra járni
te sem gondolhatod hogy mámor mi csalogat
messze a rettegés bűvkörétől
miért találjak én világtalan ölelésre tőled jaj
vonja értelmetlenségem rámruházott bizalmad
csak azért könyörgök hogy lakatomat meg ne lásd
úgyis kiengednél hisz hova mennénk esztelen
ez mind mit tehetek a választás hogy
válaszként megjelölt megértés kulcsa
itt nem számít hogy mily létezés igazolná önmagát
ha meg sem teheti ezt külvilág nélkül
lepleződik most hogy számodra rejtélyes
igen sajnos én sem léptem még túl
a másokat szemlélt szenvedés vonzásán majd
felfedezem talán e sokszorozott börtön előnyeit
de addig sem kelhetek házasságra szelíd idők nyugalmával

ne fáradj nélküled is kitalálok

Saját

A kolibri gyűlölete

nincs a világnak jövője és én vagyok a teljesség -
ennyit mondott nagy könyvektől kábultan
de közben arra gondolt hogy
mennyire helytelen is a hazaárulás
és hogy ha a fényt megtöri a szembogár
meddig redőzhet hiánya a holnapban
te nem vagy az és sosem leszel
ami közös sorsa az egynek de
szánalmat csak a terelésben lát

nincs a lépcsőben két érzés ami benned szavakból igazodhat kilinccsé

Kálnoky László - A régi ház

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,
hol az égő avar
tüze tompán fénylik a ködön át,
és a kőszobrot ellepő bozótnak
ormótlan, zöld szoborformája van.
Fölösleges belépni a szobákba,
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,
s a tapétáról megszöktek a színek.
Nem oldozhatja senki föl
a jövevényt, ki halasztást kapott,
a földön vesztegelni egyelőre.
Odabenn se pattanna szét
a homlokát szorongató vasabroncs.

Jobb elrohanni messze,
a korlát nélküli fahídon át,
vagy nézni lenn a vasszínű vizet,
amelyben arca eltorzult ellipszis,
és szája megvonagló téglalap.

Kálnoky László - Az emlékező

És látja őket, látja arcukat,
amint egy pocsolyából fölmerülnek,
eszelősen csapódnak rá az ablakokra,
s esőpászták maszatjává fakulnak.
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,
kóvályognak fel s alá a szelekben,
s ő tudja: nem lehet nem hallani
a morajló hangokat a falakban,
s dübörgéssé növekvő ütemük
fájó halántékán úgy hatol át,
mint mikor a zongorafedelet
lecsapják és a futamok
ideges csillagszóróját kioltják.

Radnóti Miklós - Erdei ének valahonnan

Fejünket majd szépen lehajtjuk,
most a bokrok közt hálunk, mint a
madarak, neszelve hogy ropog
a fiatal őzbak csontja amint
álmában elnyúlva csak nő a
pázsiton, mert barátunk látod,
és talán még két hét; agancsa
helyén már szép apró dúdorok
nőnek és elbőgi álmában
magát, hogy fölriadunk; előbb,
mint a virágok nyitnák ajkuk
a harmat előtt, előbb,- előbb,
a hangjukat imádó részeg
madarak énekénél mert jaj!
oly messze még a derengés is;
majd heverünk csak alvó bokrok
leveleit tépdesve félve
ujjaink között babonásan
nyitott szemekkel nézzük egymást.

Földbomlás, maghasadás (saját)

Szürkéskék most a világ. Halovány.
Színforrasztó dalával delet bomlasztó
csalogány. Mint zöld. Mint föld.
Úgy tüntet jelenével a csodavárás.
A csönd. Hatvanegy év szállt égbe
hogy vízbe térve teremtsen hiúzzá három percet
és ezernyi színéről azonosított verset.
De húsával csak mérgezte magát a
lét alapítsa meg a virágzás szokását?
Rádöbbentem én mindenre bár inkább a világ döbbent rám.
Vagy csak kivetültem mint örökös hiány és sajnálat?
Szellembájos ajánlat. Tépj te is teret tájból!
Jaj te függést imádott röpke múlandóság
és gyász és szürkéskék világ te fogsz
megmenteni attól hogy meneküljék karom könyvemtől.
Másként tejben rothadt cérnaszál.

Saját

Emlékek rimája

szétperzselt záporzás
múló idők gyűlölsége
ródd le imádat magad előtt vezekelj
vezekelj könyvekben
vezekelj csöndedben
egekből kurvaként jeleim jeleid
nincs mentség zokogsz ha ébren tart
nincs szükség nevetsz ha vért óhajt
nincs semmi mindenben
tart az óraláncon
tart a könnykötélen
csússz rajtam végig én sem létezem általad
én sem élhetek álmatag

zúgó szélből áradj szennyé aranyból vert pillanat



Lábadozó egyenlőség

minden vers ugyanaz az egy szó
minden vers dadaista
minden vers hiábavaló
minden vers az egek palástját hintáztatja
minden vers egyazon tócsából
minden vers kettévált világban
minden vers halott és
minden vers belőlem
minden vers ismeretlenség tüdőmben
minden vers kiáltvány
minden vers a haza nevének ajánlott
minden vers istenkáromlás
minden vers keresztény
minden vers megíratott hogy minden vers az enyém
minden vers beleárad a mindenség csöndjébe hogy
minden versből pusztítson a kegyelet


Szolgalelkek szelencéje

meghagyták hogy konganak a karavánok
a teveháton pusztaság-szülte örvénylő szabadság
járkál a világban mint vándor a városban
acéltömbök és isteni tákolmányok
nyújtóznak a föld alatt hogy
fűszál húrjain pendüljön csodás himnusza ódája
tényleg létezik oly hatalom mely
játszi könnyedséggel hasítja
a mezőt hogy benne
zúgó csend üljön
tort gyenge gyöngyök teteme fölött
teremtve két pillanatot
az egyik a lapokon
a másik az erekben
mászik fel hogy lebukfencezzen aztán gégéden
írással a kezében hogy Raszkolnyikov és Mersault
tekinti át életed nyomorát
ítéletben zengedezzék kegyeletbe mártva
ugyan már hogy gondoltad hogy a térkép az térkép
a szellő az szellem a mérleg az méreg
az egyensúly kibillent belőled belőlem
belőle pedig Bibliaként kettőnket belemártott aranylón
a tegnapbafésült izgatott ágyrajárás titkába
hogy szavaljon el egy verset vagy kettőt
nevében a lovagromantika hatalmas ódon
misztikumában
ugye ha felperzselődik a haragos bolyongás
származik általad őrjöngő káosz
ébredsz végre hogy ki ébreszt
áldozik egyedül a nevetség emelkedett oltárán
az egyenlőbbé szuszogott torzsalkodó társaság
ha nemesség ha öngyilkosság ha majdnem az
ha az egész csak annyi mint napzáporra holdmámor
ha a tévedés nem is létezik
tévedek

Saját

Hogy dalolt a logaritmus

én tetőled Istenem egy szál gyufát loptam
csak a művészet felgyújtása végett
tértem hogy téríttessék
legfőbb öröm mióta nedvesek a csillár madárszárnyai
ilyen távlatból ugyan kinyílnak a templomok
de belőlük nem hívők csak felfeslő gondolatok
jajongnak búsongnak Szakítsd le életed
hogy bűnné csörgedezzen a gyávaság
megfeddett alattvalód néma kétségében
holnapra!

kergetőznek a katakombák
rejtőzködj már szavak belébe te nyomorult
csak megbosszulja magát a panaszos ökörszem
virágzón villogó veszélynyers versei
hogy dalolt a logaritmus
ugye emlékszel még az énekre melyet akkor tanultunk
mikor Kassák is csak zárat cserélt
a nyikorgón nyugodt óceán zengő torkú zsarnokain

bizony mérgezők vagytok hullaház
sorsod mélyről bugyogó unalom
és nyugtalan ívású rettegő húscafat
és feldereng még a sav marásának szánt tanítás
és a piroslón elszavalt tudás
és varázs
most jönnek még a gyilkosul dühödt
glóriát képező gólyalábak (délibábot a kutyák elé)

Paul Éluard - A Föld oly kék...

A Föld oly kék, mint egy narancs
Nincs tévedés a szavak nem hazudnak
Nem engednek dalolni többé
A csókoknak kell megegyezniük
A bolondoknak a szerelemmel
A ő jegygyűrű-szája
Minden titok minden mosoly
S megbocsátás milyen ruhája kell
Hogy meztelennek lássuk őt.

Zöldben virítanak a darazsak
Ablakok gyöngysorát
Fűzi nyaka köré a hajnal
Szárnyak födik a lombokat
Tiéd a napfény minden gyönyöre
Minden napsütés a földön
Szépséged útjain.

(Somlyó György fordítása)

Nagy László - Csodafiú-szarvas

Tavasz kerekedik,
bimbó tüzesedik,
jázminfával fényes
agancs verekedik,
csodafiú szarvas
nekitülekedik,
nekitülekedik.


Jázminfa virágát
lerágom hajnalra,
inaimmal ugrok
nyárdelelő napba,
pörkölődök, vékonyodok,
maradok magamra,
maradok magamra.


Vadászok meglőnek,
golyó a szügyemben,
Balatonban a sok víz,
mind az én könnyem,
sírva sírok, sírva sírok,
ha sietek lemaradok,
csodafiú-szarvas
hiába vagyok,
hiába vagyok.


Deresen, havasan
eljön a karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.