Annál is inkább, mivel a nyitó Kvelertak nem képviselteti magát Közép-Európa egyik legnagyobb extreme metal ünnepén, így csak itt nyílt lehetőségem a meggyőződésre, élőben is képesek hitelesen közvetíteni az északi tájak, hófödte vidékek és laza amerikanszkij garázsrock ilyetén szintézisét. Sajnos mire odaértem, már a színpadon voltak, de szerencsémre még csak honi bemutatkozásuk elején jártak. Viszont így már nem sikerült fényt derítenem a közönség soraiban önfeledten mulató és zenekarral jó viszonyt ápoló viking-fejfedős illető kilétére, de legyen ez a legnagyobb gondom. Idén kiadott self-titled lemezüket szemtől szemben is sikerült remekül átadniuk, habár az ének eléggé el volt nyomva a hangszerek mellett, ezen lehetett volna még valamit segíteni. Viszont a technikai jellegű problémákon kívül a hozzáállásukkal, igyekezetükkel nem volt semmi probléma, nagyon is lelkesen játszották végig a szűk 20-25 percüket, intenzív, kellemes volt az előadásmódjuk. Az énekesről néha még a Black Dahlia Murder-vokalista Trevor Strnad is beugorhatott számunkra, legalábbis sörhas tekintetében ő sem maradt el mögötte, hehe (lásd: What a horrible night... klip).
Érthetetlen módon utánuk következett az USA-ból jött Gaza, akik egyéniségben és hangulatban jóval a Kvelertak alatt maradnak számomra, legalábbis He is never coming back névre hallgató lemezük nem nyerte el úgy a tetszésemet, mint kellett volna. Myspace-oldalukon grindcore/grime/hardcore-ként sorolják be magukat, ami akár helytállónak is mondható, habár ennek az együttállásnak egy jóval a hardcore erőtől duzzadó világa felé való eltolódását kell elképzelnünk, amely azonban a látható igyekezet ellenére nem lép túl az adott kereteken, és monoton zajongásukkal inkább csak enerváltságunkat növelhetik egy adott idő felett, mintsem elkápráztatnának bennünket. Első ránézésre ez nem is tűnne fel, a címek alapján például egy egész ötletes, egyéniséggel rendelkező bandának tűnhetnek, de kompozícióik megkülönböztetése/emlékezetbe vésése számomra már kemény diónak bizonyult. Lehet bennem van a hiba, de egyelőre maradnak a "sokat markol, keveset fog"-kategória alatt, számomra legalábbis. Színpadi helytállásukról nem sok mindent tudnék elmondani, láthatólag élvezték hogy itt lehettek, a hozzáállásukkal sem volt gond, a gitáros a végefelé már annyira pörgött, hogy szabad szemmel szinte követni sem lehetett, de azért mégiscsak maradt bennem jócskán hiányérzet.
Az utánuk következő Kylesa-t viszont már nagyon vártam, jóféle füstös sludge metaljukkal otthoni hallgatások során nagyon megnyertek maguknak, legutóbbi, Static Tensions albumuk pedig véleményem szerint átlagon felüli teljesítménynek mondható. A csapat különlegességét az adja ezen felül, hogy két dobost is soraik között tudhatnak, így koncertek alkalmával méginkább bizonyíthatják zenéjük hangulati értékét, különleges mivoltát. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzeményeik, ha emlékezetem nem csal, hallhattuk többek között a Scapegoat, Running Red, Insomnia for Months de az Unknown Awareness című zsenialitásukat is. Phillip és Laura is jól teljesített ezen az estén (is), a vokálokba utóbbi hölgyemény többször is besegített, de az egész fellépés alatt a csapat egységessége volt az, ami megadta elszállós zenéjük látványos, nagy egésszé válásának érzetét. A két dobos (Carl és Eric, ha nem tévedek) jól kiegészítette egymást, többször is hallhattunk tőlük kellemes kis szólókat, közös gyakorlatokat. Zenéjük igen sok helyről merít, a poros sludge-on kívül különféle stoner és doom elemeket is sikeresen olvasztottak zenéjükbe, a Running Red kapcsán még a megboldogult Black Sabbath szelleme is megjelent lelki szemeim előtt.
Aztán jött, látott és győzött a Converge, kiknek produkciójuk alatt végre a közönség is belendült, de itt persze már alapkövetelmény a moshpit és a stagediving, és ki is jutott belőle rendesen a küzdőtéren. Jacob Bannen a színtér mondhatni legkarakteresebb képviselője, szavakkal nehéz körülírni színpadi jelenlétét, de aki már látta, tudja, miről beszélek. Karakteres mozdulatai, furcsa grimaszai csak hozzátesznek zenéjük erőteljes mivoltához, agresszív lendületéhez. Hangulatilag nagyon erős is volt a közel egy órás fellépésük emiatt, elmondható róluk, hogy ennyi év után sem veszett ki a kezdeti emberközeli, underground mentalitás belőlük annak ellenére, hogy egymaguk váltak szinte képviselői egy innovatív, szélsőséges zenei műfajnak. Ez kiderült a fellépésen túl a koncert utáni közvetlenségükből, szimpatikus hozzáállásukból is, ami a színtér egyik alapvető jellemvonásának kell(lene) is lennie. Leállósabb számokra ugyan nem került most sor (pedig egy Grim Heart Black Rose-t vagy In Her Shadow-t jó néven vettem volna), de volt Locust Reign is, amit viszont nem szoktak gyakran játszani tudomásom szerint. Aztán a legutóbbi albumról itt volt az Axe to Fall és (talán) a Cutter is, bár én a régebbi szerzeményeknek jobban örültem, tavalyi albumukkal még nem sikerült kellően megbarátkoznom, legalábbis a No Heroes-hoz képest visszafogottabb teljesítménynek tartom az Axe to Fall-on hallhatót. Régebbről itt volt még a Lonewolves is (hatalmas!), a Concubine, a No Heroes és a Hanging Moon is, bár én egy You Fail Me-nek örültem volna még (az azonos című albumot is tartom a kedvencemnek tőlük), de azért így is tökéletes volt az összkép, jóhogy! A merchpult választéka mondjuk most nem nyerte el annyira a tetszésemet, hogy be is ruházzak egy új viseletre, de ez már igazán semmiségnek mondható az este tökéletes lezárása után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése