már tenni kellett, úgyhogy jó előre elkezdtem a készülést Közép-Európa legnagyobb extreme metal fesztiváljára. SZERDA
Idén egy bemelegítő napot is beiktattak néhány cseh bandával (bár előzetesen szó volt az Ignominious Incarceration-ről és az And Hell Followed With-ről is, de ezek aztán valamiért vagy elmaradtak ,vagy korábbra lettek rakva, de én nem hallottam semmit a fellépésük felől), amelyek az egész fesztiválhoz hasonlóan igen sokszínű közegben mozogtak, az általam csak félig-meddig látott Mindwork például progos death metalt játszott, de volt őrült szintifutamokkal ellátott melodic death is az Abstract Essence képében. Ez utóbbi együttest néztem meg ezen a napon, vártam is már fellépésükre, Manifest című tavalyi albumuk ugyanis nagyon megtetszett a maga bizarr, egyszerre remek dallamokkal felvértezett és keményebb, gyors billentyűfutamokkal ellátott zenéjével. Élőben is sikerült ezt az összhatást hatásosan átadni, az egyetlen zavaró tényezőt csak a közönséggel való kommunikáció jelentette, de nyilvánvaló is volt, hogy saját országukban nem angolul fognak megszólalni, szóval ezen teljességgel értelmetlen bosszankodni. Zenéjükbe érdemes belehallgatni, a sablonos név ellenére valóban egyedi muzsikát játszanak, mely mindegyik számban egy különböző hangulattal operáló megszólalást jelent, elég csak megismerkedni az élőben is menetelős Commercial Shit-tel (ez a számcím...), vagy a kissé gépiesebb ütemeket felhasználó, a teljes albumhoz hasonlóan mókás kis sikolyokat szolgáltató Assisted Suicide-dal is.
A nap végére még egy death banda is jutott a Godless Truth képében, akiknél a megszólalás volt az, ami eléggé akadozott, nem tudom ez csak a rossz hangosítás műve volt-e, vagy szándékosan mentek az élvezhetetlen kakofóniára, de aztán szerencsére pár szám után ez már alábbhagyni látszott. Zeneileg amúgy semmi újat nem kínáltak, csak a szokásos death tekerést, de azt legalább kellő lelkesedéssel játszották. Ami furcsaság volt egyedül, az néhány ember szereplési kényszerének köszönhető, ugyanis mivel ezen a napon még csak egy kisebb színpad állt a bandák rendelkezésére, a színpadra is fel lehetett mászni és onnan a közönség soraiba ugrálni, de egyesek sokkal szívesebben illegették még magukat fél órán át a színpadon, ami engem zenészként eléggé zavart volna azért. De végülis mindenkinek kijár 5 perc rivaldafény, nem?
CSÜTÖRTÖK
A hivatalos első nap már bőven kínált ígéretes és izgalmas produkciókat, bár a délután első fele inkább a kisebb, kevésbé érdekes együttesek számára volt fenntartva. A cseh Disfigured Corpse például egy szokványos grind-műsorral állt elénk, ennél többet nem is tudnék elmondani róluk, az utánuk nem sokkal kásőbb játszó svéd Afgrund-ot már emiatt végig sem néztem, egy sablondarálás egy délutánra bőven elégnek bizonyult. Köztük viszont helyet kapott egy jóféle thrash/hardcore banda is, a brit Short Sharp Shock, akikre viszont annál többet kellett várni, annyit, amennyire jónak azért nem bizonyultak. A Brutal Assault színpadi elrendezéséről tudni kell, hogy a két helyszín egymás mellett helyezkedik el, így míg az egyiken játszik valaki, addig a másikon zajlanak az előkészületek, minimálisra csökkentve a várakozási időt, viszont az SSS-nek valamiért mégsem volt elegendő a rendelkezésükre álló fél óra, és majdnem ugyanennyi kellett álldogálni, mielőtt a húrok közé csaptak volna. Sebaj, a nap első komikusának az énekesük bizonyult, ugyanis a türelmetlenséget csökkentendő elmesélt valami humoros történetet a kádban való elvágódás következményeiről, ugyanis ha valaki esetleg nem tudná, ez nem túl kellemes dolog. Az előadásuk már nem volt annyira emlékezetesnek mondható, inkább csak korrekt iparosmunkának bizonyult, thrash-ügyileg eléggé alulmaradtak a későbbi fellépők mögött, de azért nem bántam meg, hogy láttam őket, egy kellemes fél órás zakatolásra tökéletesek, többre azonban egyelőre felesleges számítani tőlük.
A cseh Minority Sound megnevezése igen megtévesztő lehetett, az electronica metal kapcsán ugyanis legtöbbünknek a Tagtgren-féle Pain-es kattogás juthatott rögtön eszünkbe, ez viszont bár felvételről közelebb áll a valósághoz, élőben nem igazán volt elmondható. Sokkal inkább zenéjük melodic death-es oldala került előtérbe, ami nem is baj, ha az ember éppen ebbe van belebolondulva, de hogy már hallottunk ilyet jópárszor, az is tény.
A Demonic Resurrection-nek a származása lehetett a legérdekesebb, ugyanis Indiából érkeztek hozzánk a blackes kitörésekkel megspékelt death metalt játszó arcok, akik ugyanakkor szintén nem voltak valami kiemelkedőnek mondhatóak, így délutáni elszórakoztatásra alkalmasak voltak. Elhivatottsággal mondjuk nem volt gond, az énekes meg is jegyezte, hogy még sosem látott ennyi metalost egy helyen, meg látszott is rajtuk, hogy örülnek, hogy itt lehetnek, szóval ezzel legalább nem volt gond, de azért a zene mégiscsak lehetne kicsivel egyedibb.
Az Insania szintén hazai kereteken belül mutathatta be hozzáértését a progosabb muzsikák terén, és habár az énekes Poly hangja fellépésük alkalmával a Placebo-t idézte, ez stúdiófelvételnél már kevésbé tűnik nyilvánvalónak. Egyébként mesterei ők az elektronikus (itt tényleg!) prüntyögés és a lendületes progresszivitás szintézisének, elég csak meghallgatni a Cas Nizkych Pudu (Time of Low Instincts) című számot, mely élőben is vitte a pálmát, nem véletlenül. Azonban azt kell mondanom, valamiért hiányzott nekem a koncert alatt egy kis extra őrület, de ez betudható annak is, hogy előtte kevésbé ismertem őket, és így nem is volt meg az a kellemes borzongás az ismerős melódiákat felismervén.
A Bonded By Blood-ot valami okból kifolyólag másnapra száműzték, így mi vigasztalódhattunk a finn Rotten Sound grind-os brutalitásával, azt kell mondjam, sikeresen. Hazájukban igen üde színfoltot jelentenek a rengeteg
csűrdöngölős/hejehujázós horda között, és itt is elkápráztattak minket agresszív darálásaikkal, irgalmatlan sebességű szerzeményeikkel, mint amilyen a Cycles-os Corponation, vagy régebbről a Targets, a GDP és még jópár társadalomkritikus őrjöngés, valamint egy Napalm Death-feldolgozásra is futotta tőlük a The missing link képében, viszont náluk is hiányoltam így élőben egy kis plusz lendületet, ami például az oldschool thrash bandák többségénél (Bonded By Blood, Tankard) jelen volt később.A norvég Trail of Tears kapcsán sok mindent nem tudnék elmondani, gothic metal-ként voltak feltüntetve, ahol váltott ének keretén belül szállította az angyali női vokált Cathrine Paulsen,és az ördögi hörgés pedig Ronny Thorsen-től érkezett. Ez alapján azt hiszem, mindenki pontos képet kaphat zenéjük milyenségéről, és az élő teljesítményük sem volt sokkal különlegesebbnek mondható, szóval akik a tavalyi Beauty and the beast turné valamelyik állomásán bőszen rázták a ráznivalót, esetleg otthon sem tudnak betelni a netről frissen töltött Leaves' Eyes- és Sirenia-anyagok hallgatásával, azok itt is jól el tudtak valószínűleg szórakozni. Mindenki más viszont kevésbé.
A Suicidal Angels nem egy szokványos helyről szolgáltatja nekünk az irtózatos thrash támadásokat, ugyanis Görögország szülöttei a srácok, viszont zenéjüknek semmi köze a napsütötte tengerpart vidám slágereihez, sokkal inkább a Kreator- és Tankard-féle sebes csépléshez állnak közel. Élőben is sikerült nekik egy lendületes produkciót elénk tárni, a tavaly megjelent kettes Sanctify the Darkness szerzeményei élőben is kiváló thrash-bombának bizonyultak, az Apokathilosis például ezúttal is ütött, de már kaptunk előzetest a következő lemezükről is, azt hiszem, a The final ton éppen ilyen szám volt.
A The Black Dahlia Murder-t már régóta szerettem volna megnézni, melodic death-be hajló metalcore-juk ugyanis jó ideje a kedvenceim közé tartozik. Élőben sem kellett csalódnom bennük, Trevor Strnad mókás grimaszaiból, őrült szóköpködéseiből ezúttal is kijutott bőven, és játszottak újabb dalokat(Necropolis), de régebbiek is felcsendültek szép számmal (Statutory Ape, Everything Went Black, What a horrible night to have a curse, stb.). Azt hiszem, lassan már a keményebb zenei közeg core-ellenes arcai is kezdhetik komoly tényezőként elkönyvelni őket, és a metalcore skatulya is egyre értelmezhetetlenebbé válik az ő esetükben, szóval kíváncsian várom, mit hoz számukra a jövő.
Az Obituary-val, szégyenlem bevallani, de még nem sikerült olyan alaposan megismerkednem, mint azt megkívánnák, de azért nem volt kérdéses, hogy a death metal veteránokat élőben látni kell mindenképpen. Egy-két újabb albumuk párszor már pörgött a lejátszómban, és persze a Slowly We Rot-ra egyként lendült
mindenki ökle a magasba, de még meg kell őket jobban ismernem ahhoz, hogy alaposabb véleményt tudjak mondani velük kapcsolatban. A Tardy fivérek koncerten is karakteres jelenségne kmondhatóak mind a brutális hörgés, mind a dobok eszement cséplése terén, de persze nem szabad megfeledkezni a tisztességes életművel rendelkező Steve DiGorgio basszustudásáról sem. Az Ensiferum alatt Thor-kalapácsom meglengetése helyett inkább némi élelem után néztem, hogy újult erővel vethessem bele magam a francia Gojira progosan modern metal-jába, de sajnos előadásuknak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, legalábbis érzésem szerint kevésbé voltak képesek akkora hatásfokon prezentálni szerzeményeiket mind a legutóbbi The Way of All Flesh-ről, mind a régebbi korongokról. Pedig a 2008-as lemezt sokat hallgattam megjelenése óta, az Oroborus-nak örültem ezúttal is, de az egész nem állt össze valami megragadó egésszé, nem éreztem, hogy a szerzemények önálló életre kelnének, és a folyamatos hangáradat magával ragadná az egész tömeget. Persze ez lényegében teljesen szubjektív, valakinek lehet élete koncertjét nyújtották, de ezt annyira nem tartom valószínűnek.
Újabb programváltozás történt, ugyanis a Lock Up következett volna, viszont Derrick Green megjelenése már gyanússá tette a dolgot, vagy az, hogy utána végig megmaradtak a törzsi ritmusokkal felvértezett thrash/death/groove legenda keretei között. Bizony, a Sepulturát láthattuk ezúttal, amely kapcsán mindig megoszlanak a vélemények, hogy akkor sírjuk-e vissza a Cavalera-fivéreket és nevezzük a mostani felállást csak úgy lazán Sepu-tribute-nek (ne), vagy elégedjünk meg a mostani felállással és azzal, amit ők képesek számunkra nyújtani. Mondjuk nekem nehéz ebben a kérdésben állást foglalnom, hiszen sosem voltam annyira Sepultura-hívő, és így élőben sem tudom igazán megítélni a teljesítményüket. Többek szerint zseniális volt, és sikerült hatásosan átadniuk a (ha emlékezetem nem csal) Troops of Doom, Inner self és a többi klasszikus erejét, engem viszont még mindig nem sikerült igazán megtéríteniük. Annak azért örülök, hogy láthattam őket.
Az ezutáni Fear Factory-val is hasonlóképpen voltam, és bár tőlük az alap klasszikusokat még nem sikerült beszereznem (Demanufacture, stb.), de szerintem az sem sokat változtatna a velük való kapcsolatomon. A legutóbbi lemezükről (Mechanize) mondjuk tetszett egy-két szám, a Powershift-et és a Fear campaign-t játszották is róla, aztán volt itt még Christploitation, meg régebbről Acres of Skin, Demanufacture és Replica is. Akiket ismertem és régóta szerették őket, azon a véleményen voltak, hogy mind a számválasztás, mind a megszólalás iszonyatosan gyenge volt, és Cazares gitárjából sem lehetett igazán hallani semmit (ez mondjuk tény), egyszóval csalódást jelentett ez a hatalmas hírveréssel kísért reunion. Én pedig azért igyekszem megismerni a régebbi anyagaikat is, hátha megtudom belőlük az okát az FF-et övező hatalmas hype-nak.
A Children of Bodom nyugodt szívvel pályázhatna a világ legszánalmasabb intro-ja címre a két percen keresztül minden lehetséges változatban elismételt fuck szócskával, úgyhogy inkább igyekeztem jó helyet foglalni magamnak az ismét Infernus vezette Gorgoroth-ra. Egy óra elteltével szerencsére vége is szakadt Alexi-ék bohóckodásának és következett az ismét true-vá visszavedlett Gorgoroth Infernus-szal, az Obituary-ból jól ismert Frank Watkins-szal, Pest-tel, Tormentor-ral és gitár meg dobok tekintetében valószínűleg Skyggen-nel és Vyl-lel. Két éve láttam már az előző felállású Gorgoroth-ot, és most sem mondanám, hogy nagyon mást nyújtottak volna azon kívül, hogy most nem voltak meztelen modellek kifeszítve fakeresztekre a színpad minden szegletére. Egyébként csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy elég vicces az, hogy Gaahl-ék Infernus nemtörődömségére hivatkozva igyekeztek kitenni őt a bandából, de mióta God Seed néven voltak kénytelenek folytatni a zenélést, semmit nem hallani róluk (King még Ov Hell néven lemezt is adott ki a szupersztár Shagrath-tal), a Gorgoroth viszont már Quantos Possunt ad Satanitatem Trahunt címmel egy új albumot is kiadott tavaly. Mondjuk ennek az anyagnak a milyensége már kevésbé nevezhető kiemelkedőnek, inkább csak korrekt black metalos iparosmunka. Általában nem nagyon különülnek el az eljátszott dalaik, így most is csak egy jó háromnegyed órás black monstrummal nézhettünk szemben, amelyből azért néha fel lehetett ismerni a Destroyer vagy a (talán) Under the sign of hell témáit, sőt, állítólag még A World to Win is volt, amit igazán sajnálok, mert ez az egyik kedvencem tőlük, de mégsem sikerült felismernem. Ezúttal nem volt semmiféle színpadi botrány, Infernus úgy látszik igyekszik bebizonyítani, hogy náluk a zene nem szorul háttérbe a mindenféle sátánista külsőség mellett (ezt mutatja egyébként a csatasorba állított zenészek kiléte is), és ha így haladnak tovább, talán még sikerül egy újabb kiemelkedőnek mondható albummal előrukkolniuk.
A Candlemass volt számomra a fesztivál egyik csúcspontja, a hangzás náluk bizonyult szinte a legjobbnak, így Rob Lowe kristálytiszta hangja betölthette az egész teret, és teljes pompájukban lehetett élvezni az olyan hatalmas doom szerzeményeket, mint amilyen a Solitude ("please let me die in solitude" - mekkora már!), az Emperor of Void, az If I Ever Die, a Hammer of Doom vagy
a Mirror Mirror. Az SSS énekese után Rob bizonyult a nap második humoristájának miután elmesélt valami vicces történetet, majd hozzátette, azért tudja, ő nem egy stand-up comedian, sokkal inkább egy stand-up moron, hehe. A Despised Icon idén nyáron látható/hallható utoljára, ugyanis nemrég jelentették be feloszlásukat, ami mégiscsak furcsa azt nézve, hogy még semmi kiugrónak nevezhető albumot nem tettek le az asztalra. Ugyan legutóbbi lemezükkel (Day of Mourning) jelentős death metalosodási folyamaton mentek keresztül, de én ezt sem nevezném annyiban pozitívnak, hogy előtte legalább deathcore-terén érdekes anyagokat szállítottak, idióta malacvisításokkal és mindennel ami kell, de death metalként nem nagyon lépnek túl a biztonságos középszer nyújtotta kereteken. A két énekes csatasorba állítása mondjuk jö döntősnek nevezhető, bár azt még mindig nem értem, egyikük (Alexandre vagy Steve) miért öltözik koncerteken is kosarasnak, de ez már legyen az ő gondja. Játszották is a címadót a legutóbbi lemezükről meg egy sor régebbi nótát is, viszont élőben sem nevezném kiugrónak őket, és otthoni hallgatásra is inkább a Consumed By Your Poison-t vagy a The Healing Process-t javasolnám, azok legalább valamivel mást nyújtanak a nagy átlagnál.
Gondoltam így zárásképp hajnali kettőkor még megnézem a Gwar-t, hogy az álarcosbál pandák és sportolók után aranyos szörnyecskékkel is gazdagodjon, de arra nem számítottam, hogy így hajnalban még nevetve fogok menekülni a színpadtól minél távolabb, nehogy eltaláljanak valami művérrel vagy ki tudja mivel. A koncert kezdetén az egyik jelmezes rögtön lefejezte a másikat, mire az módszeresen spriccelni kezdte a piros és zöld festéket a közönség felé, majd később ezt megismételték jópárszor, csak egyre erősebb sugárral. Aztán pár szám után felugrált valamelyik tag egyik oldalán Hitlernek, másikon Jézusnak öltözve, majd magával vitatkozott egy darabig, aztán ő is fröcskölt egy kis festéket felénk, a náci pápa meg már a teteje volt a sok őrültségnek, amire tőlük számítani lehetett. Ugyan a zenei oldal elhanyagolható volt, nem is tudnám megnevezni nagyon a műfajukat, volt itt heavy, power meg végülis modern metal is, de mondom, náluk az előadásmódon van a lényeg, ami teljesen kiszámíthatatlan, teljesen elmebeteg, és épp ezért olyan zseniális.
PÉNTEK
Másnap először a lengyel Proghma-C-t néztem meg, akik egész jófajta progos/kísérletezős metalt játszanak, viszont élőben annyira nem sikerült elvarázsolniuk, mint azt a műfaj miatt reméltem. Talán csak mert még kezdőnek számítanak, talán még nem sikerült annyira egyedi elemekkel felvértezniük muzsikájukat, de most még azt mondom, van mit fejlődniük, hogy egy magasabb szintre léphessenek. Viszont szimpatikusak voltak, az tény.
Aztán a klasszikus Exodus-albumról elnevezett Bonded By Blood kápráztatta el közönségét hihetetlen sebességű thrash-csapásával, ami a fesztivál egyik legjobbjának volt nevezhető véleményem szerint. Ugyan még csak 5 éve léteznek, és csak két nagylemezt tudhatnak magukénak, de mégis olyan sebességgel, akkora intenzitással nyomják az oldschool thrash metalt, hogy csak elégedetten csettinthetünk és rázhatjuk megállás nélkül az öklünket a fellépésük alatt. Az idei új albumukról (Exiled to Earth) elhozták nekünk többek között a Parasitic Infection névre hallgató thrash-bombát is, de itt volt számunkra a címadó is, meg még egy-két szerzemény a két évvel ezelőtti Feed the Beast-ről is.
A Callisto-t már nagyon vártam, de sajnos nem tudtam végignézni őket, pedig színpadon sem bizonyult kevésbé hatásosnak az atmoszférikus elszállós post-hardcore-juk a Providence és a Noir befordulós/önmagából kivetkőző nótáival, lebegéssel meg mindennel ami kell az ilyen zene tökéletes prezentációjához.
Utánuk a kora délutáni koncertek egy részét kihagytam, ezek közül egyedül a Kylesa-t sajnálom, de hát őket meg a héten láttam már a Converge előzenekaraként a Dürerben, így kétszer a hasonló program pedig már nem tudott volna úggy lenyűgözni, mint mondjuk a Converge esetében (bár ott sem volt már akkora a gyönyör hatásfoka).
A Kalmah-t elég volt körülbelül a feléig néznem, hogy realizáljam: ez ugyanaz, mint a Children of Bodom, csak olyan szépfiúk nélkül, mint Alexi Laiho és Janne Warman, és ezen nyilvánvaló okból kifolyólag még kisebb népszerűségnek is örvendenek. Na de viccet félretéve, nem egy helyből ellenszenves csapat ez, de az ilyen melodikusnak nevezett death metal nem tartozik annyira a kedvenceim közé, de aki szereti a korhatár nélküli death metalt, annak ők is be fognak jönni.
A Sigh-ra viszont már annál jobban vártam, már csak azért is, mert a japán banda a folyamatos fejlődés és megújulás élő szobraként sosem adott ki fércművet, egyben sosem tagadta meg önmagát és nem is tévedt el a kommercializálódás sötét ösvényén, még ha rossz (és kevésbé tájékozott) nyelvek szerint ők is
testesítik meg a Cradle of Filth-et japán változatban. Már a dedikáláson is nagyon közvetlenek, barátságosak voltak, és a színpadon sem látszott, hogy annyira nagyra lennének magukkal a zseniális lemezekben gazdag életművük miatt, sőt, egy kissé még elveszettnek is tűntek, nem tudom miért. A nemrég csatlakozott Mikannibal (gondolom Mirai barátnője, és neki is akart már valami szerepet juttatni, mert a vizuális látványkeltésen túl nincs olyan pótolhatatlan szerepe) például végig igyekezett zsonglőrködni és tüzet fújni nagy látványosan, de ez csak arra volt jó, hogy a koncert végére felgyújtotta szinte magát, talán félre is nyelt, köpködött egy sort és Mirai próbálta serényen oltani a ruháját. Na mindegy, a zene attól még lehetett volna rendkívüli, főleg ha a kísérletezgetősebb lemezeiket sem hanyagolták volna, ha a Messiahplan, a Curse of Izanagi vagy legalább a Midnight Sun előkerült volna és nem csak a két újabb lemezről szemezgettek volna főként. Nem azért, ezeken is vannak bőven kiváló szerzemények, és az Inked in Blood-nak, a Soul Grave-nek, a Prelude to the Oracle-nek és a végén a Venom-feldolgozás Black metal-nak is örültem nagyon, de hiányérzet azért bőven maradt bennem utána. Mikannibal az énekekbe besegített és elvileg szaxofonon is ő hallható az albumokon (itt nem nagyon használta), de azért mégiscsak a külsején volt a fő hangsúly, még angyalszárnyakat is kapott, de a promoképekből, CD-booklet-ekből ez a megjelenés már ne mokozhat nagy meglepetést a bennfenteseknek. Remélem, azért látom még őket a jövőben, és a következő albumukkal is sikerül elkápráztatniuk a japán pioníroknak.A Necrophagist volt a következő, akiket megnéztem, és habár technikás death metal-ként volt feltüntetve zenéjük, azért messze alulmaradtak jópár itteni banda mögött is az összetett hangszerelésben/megközelítésmódban, vegyük csak a másnap kora délután játszó Origin-t, akik egyben a fesztivál legjobbjai is voltak death metal tekintetében. A németek sem játszották rosszul a brutális halálfémet, játszottak vegyesen az 1999-es első albumukról (Foul Body Autopsy, Extreme Unction), de a 2004-es Epitaph-ról is hallhattunk pár tündéri szerzeményt. Úgy látszik, nem szeretik elkapkodni a lemeziadást, hiszen a hármas korong még mindig nem jött ki, reméljük, a hirtelen váltásokon és irgalmatlan tempójú száguldozáson kívül az egyéniség kialakítására is törekednek majd rajta.
Az Ill Nino-t most kihagytam (pedig a How can I live tinédzserkorom egyik kedvenc popslágerének mondható, hehe), és a káosz földi helytartói előtt inkább pihentem egyet.
A Converge-t egy héten belül másodszor nyílt alkalmam látni, és habár ez második alkalommal már nem sok újdonságot tud nyújtani a hasonló program
miatt, de azért a Lonewolves-nak, a Concubine-nak, Locust Reign-nek vagy az Axe to Fall-nak ezúttal is tudtam nagyon örülni, és jó volt ismét megcsodálni, hogy Jacob Bannen énekes valóban eszeveszett energiával képes végigpörögni egy bulit, na meg persze a beteg grimaszait se felejtsük el, amiket két kirohanás között képes elkövetni.
A Lock Up-ot ezen a napon sikerült látnunk, akiket nyugodta nnevezhetünk grind/death szupergrupnak is, hiszen míg az énekesi poszton az At the Gates-es "Tompa" Lindberg-et találjuk, addig basszeron a Napalm Death-es Shane Embury hallható, dobokon Nick Barker (Dimmu Borgir, Old Man's Child), gitáron meg a Pentagram-ból ismert Anton Reisenegger. Egyébként egy igen élvezetes egyvelegét nyújtják a grind-os vágtatásnak, death-es riffeknek és beteg üvöltéseknek. Voltak itt bőven számok a Pleasures pave sewers-ről és a Hate Breeds Suffering-ről is, az After Life in Purgatory-nál ezúttal sem találtam nagyobb kedvencet, de volt még Castrate the Wreckage, Feeding on the Opiate, Triple Six Suck Angels, Pleasures Pave Sewers, The Dreams Are Sacrificed na meg jópár iszonyatos darálás még.
Devin Townsend alatt igyekeztem jó helyet foglalni magamnak elől, amit egy perc alatt rombolt le a csak negyed óráig tartó, de annál hatalmasabb eső, így teljesen átázott ruhákban a sörsátorból tudtam csak kivetítőn követni az eseményeket, amit eléggé sajnálok, tekintve Devin zsenialitását, dalszerzői tehetségét. Nem is tudtam annyira sajnos figyelni se rá, se a következő koncertekre, de azért valamennyire igyekeztem néha elölről is figyelni az olyan előadókat, mint a Cannibal Corpse, Ihsahn és a Napalm Death, de már sem a kedvem, sem az erőm nem volt elég hozzá, hogy első sorból nézzek végig mindent. Napalmn-nál és Cannibal-nél mondjuk a számok megkülönböztetése szempontjából ez nem is számított volna sokat, de azért mégis, illett volna minimum a színpad közeléből követnem Corpsegrinder és Embury minden rezdülését. Kivetítőről nézve mégsem az igazi, annyi erővel akár DVD-n is nézhetném őket, na de mindegy, a harmadik nap szerencsére ismét jól alakult koncertügyileg is.
SZOMBAT
Ugyan az utolsó napi matinét, a szintipopban nem utazó goregrind Cock and ball torture-t átaludtam, de állítólag akik látták, azokat se pörgette fel annyira, mint azt az ember elvárná egy izgi kis belezéstől.
Sebaj, mert átrakták erre a napra a sympho epic metal-t játszó brit Bal-Sagoth-ot, akiknek felemelő és egyben harcba hívő zenéjüket mindig szívesen hallgatom otthon is, még ha kis hajazás akad is náluk a pagan metal rettenetekre. Szerencsére az egyensúly jóval a hitelesség és érett megközelítés felé billen el
hála a rájuk jellemző igényes hozzáállásnak, a zenei összetettségnek és a cseppet sem gyermeteg szimfonikus kíséretnek. Játszottak szép számmal a legutóbbi, The Chthonic Chronicles névre hallgató lemezükről is, ezen elég hosszúra sikerült számcímek elsorolása egyébként élményszámba ment, mellőzésükkel talán még egy szám belefért volna a kardos-lovagi páncélos arcoknak, de hát legalább a viccreléinket is kellő izgalomban tartották. Egyébként az énekes (Byron Roberts) elég mizantróp módon végig szemébe húzott csuklyában hozta hol a blackes károgást, hol a messzi földek kalandjait felelevenítő mesemondást, miközben a zenei oldal a Gyűrűk Ura kellős közepébe, egyenesen a Megyébe varázsolt minket, hogy ott vidáman meghúzkodhassuk Gandalf szakállát és jót polemizáljunk Legolas-szal azon, hogy milyen szép is az a kroszak az ember életében, amikor még nem ő a tinilányok és Bravo magazin első számú kiskedvence. Na de viccet félretévő, egy erőtől igencsak duzzadó, epikus bombasztoktól egyáltalán nem mentes koncertet láthattunk tőlük, és várjuk a folytatást természetesen.Azután az Origin-nek sikerült elbűvölnie minket A death metal produkcióval, mely minden szempontból felülmúlhatatlannak bizonyult, stílushatárokon innen és túl. Ha a Necrophagist-ot illettük a technikás kifejezéssel, őket minimum a post-technical ubermiracle kategóriába kellene sorolni, teljesen jogosan. Amit ezek a gitárosok és Mike Flores basszer műveltek a hangszereik, az földöntúlinak volt mondható, és habár sajnos a hangszeres tudásom még jócskán gyerekcipőben jár (valószínűleg a húrosok tekintetében ez sajnos a jövőben sem fog változni), de amit ők produkáltak a lemezek után élőben is, az felért egy teljes audiovizuális orgiával, így kell játszani 2010-ben a komplex, brutális death metal-t. Számcímek terén nem mernék mérget venni semmire, de ez az előadás maximálisan élvezhető volt bármiféle alapos előismeret nélkül is, amely igazán jól mutatja, mennyire tehetséges arcokkal is állunk szemben. Habár a Nile már elviccelődött vele, hogy a következő albumaik jelentik a death metal jövőjét, azt hiszem, egyelőre felesleges lenne elbízniuk magukat.
A Graveworm alatt inkább pihentem egyet (amúgyis ferde szemmel viszonyulok minden olyan együtteshez, akik a gothic/black metal címkét aggatják magukra), és izgatottan néztem az általam egyik leginkább várt együttesének koncertje elé.
Ők a norvég Madder Mortem volnának, a maguk progresszíven lebegő, atmoszférikusan önmagából kivetkőző muzsikájával, mely nagyban köszönhető az énekesnő Agnete Kirkevaag sokoldalú hangjának, mely segítségével pillanatok alatt válthat át légy dúdolgatásról extatikus üvöltésre, persze ezt nagyon sajátos módon téve. Tavaly megjelent The Eight Ways című albumuk az eddigi csúcsteljesítményüknek mondható, és az olyan fogós, kellemes kis szerzemények, mint az A Different Kind of hell, a Formaldehyde, a Get the monster out of here vagy a Where Dream and Day Collide élőben is elsöprő erővel rendelkeztek, így életem első Madder Mortem-koncertjéről elégedetten távozhattam abban a reményben, hogy most már eljutnak végre hazánkba ismét, hiszen legutóbb 2001-2002 környékén bukkantak fel Budapesten. (Errő legyébként ők is elsztorizgattak a meet and greet sátorban és mindannyian nagyon kedvesnek bizonyultak, szóval még nagyobb tisztelet kijár nekik!)
A Lyzanxia ismét rávilágított egy ismert közhelyre, miszerint a franciák szeretnek nagyzolni (ezt már tapasztalhattuk keményzenei körökben akkor is, mikor egy újság címlapján az Eths-ről állították, hogy forradalmasítják a metalt), és ezt főleg stílusbesorolásuknál szemrevételezhetjük: minden tisztességes felvarrós-farmermellényes thrasher a fejét fogva szörnyülködne, hogy valaki egyszerre próbálja ezzel és a metalcore megnevezéssel illetni magát, afféle új stílus megteremtőjeként próbálva tetszelegni. Persze lehet, ez egyáltalán nem állt szándékukban, és valóban csa kedvenc stílusaikat igyekeztek sikeresen összeházasítani - akárhogy is, én pár szám után ráuntam a középszerű dallamokra, és inkább a Madder Mortem-dedikálást részesítettem előnyben.
A Moonsorrow nagy részéről is lemaradtam ennek köszönhetően, és habár ők is eléggé a periférián mozognak pagan-közeli zenéjükkel (az utolsó szám például, amit hallottam, elég mulatós-duhajkodósnak volt tekinthető), de inkább maradjunk az epic black metal megnevezésnél, és akkor még talán sikerül őket az értékes együttesek halmazába sorolni, egy kevés szépséghibával. Zenéjük vlaóban közel áll a jól ismert skandináv szellemiséghez, hitvilághoz, de ők valóban érzékletesen tárják elénk az északi tájak, csodás természetközeliség hangulatát, szóval szerintem én is igyeksze mmiharabb közelebbi ismeretséget kötni velük.
A Jesu a Godflesh-ből már jól ismert Justin szólóprojektjének mondható, melynek keretében electronic post-ambient shoegaze-t igyekszik játszani, bár utóbbi EP-in ezt már-már giccsesen tette (főleg az ének miatt), élőben ez egyáltalán nem volt jellemző. Élőben kiegészült valószínűleg Diarmuid Dalton basszerossal, akikkel ketten egy kellemes, lebegős háromnegyed órát szolgáltattak a különleges zenék szerelmeseinek. Érdekes, rengeteg helyről merítő muzsika ez, szavakkal nehéz is hitelesen körülírni, de nagy hangsúly van az ellazult lüktetésen, gépies ritmusokon és égi szférákban pulzáló melódiákon. A Godflesh mellett Justin itt sem tud nagyon hibázni, elismerés érte!
A svéd Diablo Swing Orchestra sem a sablonbandák hosszú sorát gyarapítja, ugyanis a keményzenei elemeket klasszikus és jazzes megoldásokkal
vegyítik, de valami egészen rendkívüli és fogós módon, mindegyik daluknak megvannak a maguk tetőpontjai, kellemesen eltémázgatós pillanatai, finomságai. Eddig két nagylemezük jelent meg (The Butcher's Ballroom, Sing-Along Songs...), és mindkettő kiemelkedőnek mondható a maga nevében, remélem, a jövőben is hasonló igényességgel elkészített korongokat fognak nekünk leszállítani. Az élő megszólalásukra is az a lendületes grandiózusság, táncba hívó ritmikusság jellemző, mely alapján azonnal rájuk ismerni, valamint Annlouice Loegdlund hangjáról is illik megemlékeznünk, mely az operás áriázáson túl igen sokféle hangterjedelemben mozog még otthonosan, témái nem szűkülnek be egy adott keret sémái mögé. Élvezetes, sokrétű műsort adtak.A Voivod történelem. És sajnos, lassan a fellépéseik alkalmával sem juthat más szó eszünkbe. Bár én (sajnos) először láttam őket, de határozottan az volt a véleményem, hogy itt már inkább csak a tiszteletköröket futják, és a hatalmas respekt kötelező lerovásán túl mély nyomot nem sikerül hagyniuk az emberben, márpedig ez nincs így rendjén. Az persze érthető és nagyon is becsülendő, hogy Piggy hagyatéka iránti tiszteletből nem oszlatták fel magukat idő előtt, és mi is hálásak lehetünk, hogy láttunk még egy ilyen szintű legendát a színpadon, de azért mégiscsak jobb lett volna ezt jópár évvel előbb tenni, na. De azért nem mondhatni, hogy ne élveztem volna minden percét a Rrröööaaarrr és a Killing Technology-t megalkotó zenészek koncertjének, Snake és társainak virtuozitása kétségtelen, és azért a hatalmsabbnál hatalmasabb klasszikusok közé befért egy-két újabb nóta a tavalyi Infini-ről (pl. Global Warning), valamint Piggy nevének skandálása is, de megújulásról esetünkben már nem igen lesz szó. Nem is baj.
A teuton sörthrasher Tankard kapcsán enyhén képzavar lépett nála méletbe, ugyanis az volt valamiért a meggyőződésem, hogy ők is egy újonnan jött meglovaglói a mostani oldschool thrash-hullámnak, és nem tudtam hova tenni magamban, mikor Gerre az elmúlt több mint 20 évről beszélt. Persze nem ártana tájékozódnom is ilyen esetekben előre, de hát jobb későn mint soha alapon utólag jártam utána munkásságuknak, és csodálkozással vagyes elismeréssel néztem, hogy már 13 nagylemezt tudhatnak maguk mögött, meg persze jópár EP-t, split-et, miegyebet. Ők viszont korukat meghazodtoló módon még ma is képesek a műfajhoz méltóan egy nagyon intenzív, izgalmas show-t produkálni oylan régebbi és új nótákkal, mint a Chemical Invasion, vagy a Slipping from Reality. Egyébként mind a szövegeik, mind Gerre színpadi tevékenykedése nagyfokú humorérzékről tanúskodik, az énekes ugyanis nem átallott egyszer viccesen megböködni az előtte feszülő zord biztonsági kopasz fejét, és vidáman integetni neki, máskor a színpad széléről bevonszolni egy farmermellényes thrasherleányzót (barátnőjét?) a színpadra és percekig csak vele foglalkozni. Egyszóval, nem nyugdíjas műsort láthattunk az oldschool thrash német nagymestereitől.
A Dying Fetus előtt már féltem, hogy hiába minden drukk, alul
fognak maradni a kölyökdeath Hypocrisy mellett, és aggodalmam nem is volt alaptalan: a hangzás először elég gyatrán szólt, kásásan és erőtlenül, mint a rapidshare-ről frissen letöltött huszadrangú mp3-formátumú album. Ez szerencsére fokozatosan javult a koncert alatt, és a We are your enemy-vel már-már maximális élvezeti szinten taroltak le minket, de azért egy Origin-nel még mindig nem lehet összemérni a teljesítményüket. Gallagher-éktől a Purification/Killing/Destroy hármast szoktam gyakrabban hallgatni, ezek kellemes kis képviselőik a néhol grind-os begyoruslásokkal tarkított brutális death metal-nak, de legutóbbi lemezük (Descend into Depravity) sem hiszem, hogy sokaknak csalódást okozna. Jobbára kísérletezgetések nélkül nyomják ők megalakulásuk óta a gyilkos halálfémet, és a Cannibal Corpse mellett nekik sem áll rosszul ez a fajta megbízhatóság, korrekt "egysíkúság".A Meshuggah-t eddig valamiért nem sikerült megszeretnem, akármennyire is igyekeztem, de ezesetben elismerem, velem lehet a baj. Talán egy nap én is meghallom a mögöttes tartalmakat, és dalaikat is meg tudom majd különböztetni.
Tudom, jogtalanul becsülöm alá a Hypocrisy-t, főleg a Dying Fetus-szal szemben, hiszen ők még egy évvel korábban is alapultak, és kezdetben a zenei világuk is teljesen máshogy nézett ki, mint amilyet a '90-es évek közepétől vett fordulat mutat. Valahogy mégsem tudom átérezni azt a hihetetlen hype-ot, ami Brutal Assault-os fellépésüket is körülvette, sem a sablonos szövegek, sem a középszerű, nem túl izgalmas melodic death-jük nem szolgál rá ekkora felhajtásra. Persze, nem rossz a zenéjük, és a tagok hozáértése sem kérdőjelezhető meg (az Immortal-os Horgh jelenléte kifejezetten üdvözlendő dolog), de muzsikájuk inkább közelebb áll a szórakoztatás, mint az értékképzés kategóriához, és nem is hiszem, hogy egy-két év elteltével albumaikról mint zseniális klasszikusokról emlékezhetnénk meg. Azért így egyszer jól esett hallani a Let the knife do the talking-ot, a Fire in the sky-t (bár az új albumos Hang Him High elmaradt, ha jól hallottam - ezt szívesen vettem volna pedig) és a többit, de semmi egyéb extrára nem nagyon lehet számítani náluk.
Az Agnostic Front-ot már a tavalyi Azfeszten alkalmam nyílt félig-meddig élőben is látni, de sajnos akkor sem láttam túl a "New York utcáin egyesülünk és amúgyis hardcore" mondanivalón, valamint az egysíkú punkos hardcore nüták sem túlzottan nyerték el eddig tetszésemet. A For my family kivételével nem is nagyon tudnék kiugró dalt megnevezni tőlük, ezt az egyet mondjuk szívesen vettem, de máig nem értem az őket övező hatalmas kultusz meglétét.
A My Dying Bride borongós hangulatát is másodszor tapasztalhattam meg és ez már annál inkább örömömre szolgált, ugyanis tavalyi Rockmaratonos fellépésük méltán pályázhatna "eddigi életem legjobb koncertje" címre Aaron látványos színpadi jelenlétével, zokogó gitárjaival, újra a dallamok közé csempészett hegedű bánatos húzásával. Dan Mullins dobos sajnos távol maradt ezúttal, helyét (ha jól figyeltem) David Gray vette át az Akercocke-ból Dan felépüléséig, de a többiek ismét tudásuk legjavát nyújtva kápráztattak el minket egy emlékezetes produkcióval. Aaron színpadi haldoklása tavalyról már ismerős volt, ezúttal is elkápráztatott azonban ez a fajta hihetetlen átérzése a dalok fájdalmas szenvedésének, tömény melankóliájának. Lena persze most is üdítő jelenség a sok férfi között, és a többiek sem vallhatnak szégyent teljesítményük terén, együtt ez a felállás csodákra képes, ha némi death-hatással elegyített mélyre hangolt doom elővarázslásáról van szó. Dalok tekintetében volt eltérés a tavalyihoz képest, ez is hozzáadott az élmény ismételt átéléséhez, hiszen a Vast Choirs például már a legelső demojukon is szerepelt és jó volt így élőben is hallani, meg persze a She is the dark, Turn loose the swans, a kedvenc Songs of darkness...-albumról való Wreckage of my flesh vagy a zseniális klippel felvértezett Bring me Victory jelenléte is abszolút megnyerő volt, de ők nem is nagyon tudnak mellélőni ilyen szempontból, hiszen minden számuknak megvan a maga egyedi világa, különös/különleges hangulata. Remélem, hamarosan újra sikerül elcsípnem őket valahol!
A Sarke kapcsán, bár a névvel is próbálják egyértelműbbé tenni, hogy kinek a bandájáról van szó, azért mégiscsak Nocturno Culto jelenléte az, ami a legtöbbek érdeklődését felkeltheti, hiszen őt élőben látni és hallani nem gyakran nyílik lehetőségünk. Hozta természetesen a sejtett formáját, az "éneklek nektek kicsit, hadd örüljetek, de aztán csend legyen"-hozzáállást, ami a Darkthrone után nem is meglepő, és nem is hiszem, hogy nagyon elítélendő lenne. A zene egyébként, bár thrash/black metal címszó alatt fut, inkább belassult, doom-os dallamokkal operál, jelentős hangulati emelkedettséggel, ami gondolom a Tulus-ból és Khold-ból jól ismert Sarke dalszerzői zsenialitását dicséri. Eddig egyetlen anyaguk jelent meg, a tavalyi Vorunah, melynek legjobb szerzeményeit hozták el nekünk az Old, a 13 Candles és a többi képében, Nocturno jellegzetes hangjával, melyet, énekelhet ő bárhol, lehetetlen eltéveszteni. Hangulatos, ellazulós műsort láthattunk tőlük.
Aztán a végére még jutott egy kis sátánista ceremónia a svéd Watain képében, akik több időt töltöttek a díszlet felcipelésével, mint a konkrét zenéléssel, de hát így van ez már csak. Volt itt minden kezdve a fordított keresztektől a sátánista jelképeken át a fáklyákig, meg azért hangszerek is voltak náluk, hogy nehogy azt higgyük, a körítésen túl nincs is szó semmiről. Tetszetős volt röpke háromnegyed órás black metal performanszuk, de túlságosan kiugró sem, inkább megmaradtak a biztonságos középszer keretei között. Nemrég jelent meg legutóbbi albumuk Lawless Darkness címmel,de játszottak régebbről is a legjobb dalaik közül, például itt volt a Sworn to the dark címadója is, mely még egy emlékezetesebb, természetesen lendületes szerzemény.
A végén még az Ahab lemondása miatt az Amorphis- és Swallow the Sun-tagokból verbuválódott Barren Earth játszott melodic death metalt, ha jól tudom, progos hatásokkal, de őket már nem volt erőm végignézni.
Nagyon erős, izgalmas volt az idei felhozatal, remélem, a jövőben is tartani fogják ezt a tendenciát!
