DOMBONJÁRÓ
Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Úsznak hozzád naphalak
Napsugárról elindulnak
Nagy léptekkel körédérnek
Kékbemosott nyírfaágak
Dombonjáró távolok
Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Úsznak hozzád holdhalak
Holdsugárról elindulnak
Hamar jönnek, feléd nyúlnak
Pohár csendek, kicsi szobák
Meggyfaszagú esti kert
Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Kívánd azt, hogy megmaradj
ESŐ ÉS VÁROS
Üzenj nekem, ha messze még a hajnal
Elindulok át a városon
Ősszel megyek, köd ballag utánam
Gurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az Isten
De a melegséged izzik csak bennem
Te nyirkos felhők mélyén hordod a szíved
Üzenj nekem lázas, nagy esőt
Én barna dombon füst leszek majd akkor
Lehelj belém szépséges erőt
Ha elveszne is holnapra ez a város
Én hozzád találjak még ma éjjel
Ősszel megyek, köd ballag utánam
Gurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az Isten
De a melegséged izzik csak bennem
Mert elveszik tán holnapra ez a város
De én hozzád találok még ma éjjel
2009. november 28., szombat
Saját
Vágy zivataros korszakai
mindig az ugyanaz és mégis más
egy jól ismert testen a régis máz
és vérző hevülés
teremtett bálványban az üresség
a soha jobb s halálig szüzesség
és gyűlölt indulat
századszor sem másként mint először
zúgó halál ha újból előtör
és néma kivárás
meddig még hogy miként félő iszony
légzi tudat hogy nem jő jobb viszony
csak őrült rajongás
tagadja Talán hogy vár jövője
joga, hisz ő lám szavam szövője
és csendes sóhaja
de végül az egy mi álomban tart
szent még ha ezerszer is belém mart
és kacér csillogó
mindig az ugyanaz és mégis más
egy jól ismert testen a régis máz
és vérző hevülés
teremtett bálványban az üresség
a soha jobb s halálig szüzesség
és gyűlölt indulat
századszor sem másként mint először
zúgó halál ha újból előtör
és néma kivárás
meddig még hogy miként félő iszony
légzi tudat hogy nem jő jobb viszony
csak őrült rajongás
tagadja Talán hogy vár jövője
joga, hisz ő lám szavam szövője
és csendes sóhaja
de végül az egy mi álomban tart
szent még ha ezerszer is belém mart
és kacér csillogó
Móricz Zsigmond - 4 novella
Móricz Zsigmond-nak regényei mellett novellái is említésre méltóak, közülük is négyről írnék most. Ezeknek összetartó ereje, hogy emberközpontú mindegyik, mégis negatív szemléletben mutatja be szereplőit, habár haragudni nem lehet rájuk mégsem, hiszen legtöbbjüket környezetük formálta olyanná, amilyen. Egyszerű emberek jelennek meg, akiknek mindannyiuknak megvan a maga keresztje, életüknek berögzültsége egy pillanatba, ami mégis mindennapos cselekvésüket teszi ki. Ezt szakítja meg egy hirtelen esemény, ami még akár olyan szinte semmiségnek tűnő dolog is lehet, mint a Judith és Eszter-ben a tej elfogadása és megtartása. Ebben a novellában anya és fia jelenik meg, akik régebbi előkelő, nagyvilági életüket voltak kénytelenek feladni, ez pedig állandó szégyenérzetet váltott ki az anyában, hogy aztán a külvilágtól teljesen elzárkózva élje napjait. Ő a címbéli Judith, míg Eszter rokona, akik között gőg és ellenérzés feszül, viszont a novella végén az ehhez kapcsolódó büszkeségét adja fel Judit, így az alkotás végére mégis lezajlik benne egyfajta változás, ezzel is hangsúlyozva a józan belátás és értékítélet fontosságát.
A Tragédiának valójában ironikus a címe, hiszen főszereplőjének halála környezetében még csak feltűnést sem kelt. Egy jelentéktelen ember rajzolódik ki előttünk, egy kisszerű, ellenszenvet keltő férfi, akinek egyetlen kedvelt elfoglaltságának az evés számít. E hedonista élvezet hajszolásában teljesen figyelmen kívül hagy minden értéket, amik valaha is számítottak, emellett folyamatosan panaszkodik is csak, keveselli azt, ami jut neki, így válik remek szimbólumává az átlag mai magyar polgárnak is, számomra legalábbis nagyon sok hasonlóságot mutat a valódi értékeket nem ismerő (mégis folyamatosan azokat felemlegető - habár ez a novellában nem jelenik meg), egyfolytában csak siránkozó ember korunk hőseivel. A Barbárok-ban is a nép egyszerű gyermekei jelennek meg a juhászok képében, akikre aztán igaz lesz mindegyikükre a cím, mégis másféleképpen: míg Bodri juhász életmódja, közösségből való kivonulása és pusztabéli mindennapjai miatt válik azzá, addig a veres juhászt kegyetlen, embertelen viselkedése is azzá teszi. Ez a novella viszont nem annyira maradandó számomra, a gyilkosságot sokkal súlytalanabbnak érzem, mint a Szegény emberekben például. A karakterek sem bontakoznak ki igazán, talán ez teszi, habár ez a történet velejárója, hiszen hallgatag, kevésbé eseménydús életet élő szereplők jelennek meg, de a három részre osztott cselekmény utolsó darabja sem fog meg igazán, pedig az ott megjelenő kihallgatásnak talán pont ez lenne a szerepe. A Szegény emberek viszont a négy közül számomra a legkiemelkedőbbé vált borzasztó történetével és annak szenvtelen, hatásos leírásával. A háború borzalmas hatása jelenik meg, embert lealacsonyító, állati szintre visszasüllyesztő (habár ez sértő lehet az állatokra nézve, hiszen ők nem igazán ölnek puszta gyönyörből) jellege, amit az azt meg nem élő emberek szinte már egyfajta viccként kezelnek, nem gondolnak annak valódi mibenlétére. Éppúgy nem szűkölködik az alkotás sokkoló leírásokban, mint megindító jelenetekben. Még korunkban is hajlamosak vagyunk kételkedni a háború értelmetlenségében, pátosszal vegyíteni azt, ahol valójában csak förtelem és vér van, és még több vér, ezért is különösképpen ajánlom olvasásra mindenkinek ezt a novellát! Két idézetet még kiemelnék belőle:
"- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.
- Nem.
- Hát.
- Elmentek reggel.
- El?
- Igen, a vásárba. Hiszen maga látta.
A katonának tágra nyílt a szeme. Aha. Ez már támad. Ez már ellenség.
S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...
A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...
Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...
Meredten s fakón meredt rájuk, amitől a gyerekeknek elállt a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.
- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.
A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...
Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.
A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.
Ez intett, hogy be.
A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra sem vette le az emberről.
Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.
A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.
- Hol a kócs? - mondta.
A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.
- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.
- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.
- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.
- Bent van a másik szobában a sifonban.
A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.
- Hamar!
A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.
- Elvitte a néni magával.
A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.
Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.
A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.
- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.
A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek."
"Borzasztó, borzasztó, tördelték az asszonyok a kezüket.
- Borzasztó, - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, - borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.
A katona nem szólt egy szót sem, csak nézte a vájákáló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni, ezek igazán nem tudják, mi a háború...
Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.
Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt.
- Hová szaladsz már no...
Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.
- Én is úgy hagytam a három kicsit, - mondta aztán vissza elfúlt szóval.
Az ember hirtelen megállt, megtorpadt.
A három kicsit... az ő három gyermekét...
Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat. Kettévágott gégével.
De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani, hiszen én itt vagyok..."
A Tragédiának valójában ironikus a címe, hiszen főszereplőjének halála környezetében még csak feltűnést sem kelt. Egy jelentéktelen ember rajzolódik ki előttünk, egy kisszerű, ellenszenvet keltő férfi, akinek egyetlen kedvelt elfoglaltságának az evés számít. E hedonista élvezet hajszolásában teljesen figyelmen kívül hagy minden értéket, amik valaha is számítottak, emellett folyamatosan panaszkodik is csak, keveselli azt, ami jut neki, így válik remek szimbólumává az átlag mai magyar polgárnak is, számomra legalábbis nagyon sok hasonlóságot mutat a valódi értékeket nem ismerő (mégis folyamatosan azokat felemlegető - habár ez a novellában nem jelenik meg), egyfolytában csak siránkozó ember korunk hőseivel. A Barbárok-ban is a nép egyszerű gyermekei jelennek meg a juhászok képében, akikre aztán igaz lesz mindegyikükre a cím, mégis másféleképpen: míg Bodri juhász életmódja, közösségből való kivonulása és pusztabéli mindennapjai miatt válik azzá, addig a veres juhászt kegyetlen, embertelen viselkedése is azzá teszi. Ez a novella viszont nem annyira maradandó számomra, a gyilkosságot sokkal súlytalanabbnak érzem, mint a Szegény emberekben például. A karakterek sem bontakoznak ki igazán, talán ez teszi, habár ez a történet velejárója, hiszen hallgatag, kevésbé eseménydús életet élő szereplők jelennek meg, de a három részre osztott cselekmény utolsó darabja sem fog meg igazán, pedig az ott megjelenő kihallgatásnak talán pont ez lenne a szerepe. A Szegény emberek viszont a négy közül számomra a legkiemelkedőbbé vált borzasztó történetével és annak szenvtelen, hatásos leírásával. A háború borzalmas hatása jelenik meg, embert lealacsonyító, állati szintre visszasüllyesztő (habár ez sértő lehet az állatokra nézve, hiszen ők nem igazán ölnek puszta gyönyörből) jellege, amit az azt meg nem élő emberek szinte már egyfajta viccként kezelnek, nem gondolnak annak valódi mibenlétére. Éppúgy nem szűkölködik az alkotás sokkoló leírásokban, mint megindító jelenetekben. Még korunkban is hajlamosak vagyunk kételkedni a háború értelmetlenségében, pátosszal vegyíteni azt, ahol valójában csak förtelem és vér van, és még több vér, ezért is különösképpen ajánlom olvasásra mindenkinek ezt a novellát! Két idézetet még kiemelnék belőle:
"- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.
- Nem.
- Hát.
- Elmentek reggel.
- El?
- Igen, a vásárba. Hiszen maga látta.
A katonának tágra nyílt a szeme. Aha. Ez már támad. Ez már ellenség.
S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...
A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...
Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...
Meredten s fakón meredt rájuk, amitől a gyerekeknek elállt a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.
- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.
A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...
Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.
A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.
Ez intett, hogy be.
A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra sem vette le az emberről.
Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.
A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.
- Hol a kócs? - mondta.
A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.
- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.
- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.
- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.
- Bent van a másik szobában a sifonban.
A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.
- Hamar!
A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.
- Elvitte a néni magával.
A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.
Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.
A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.
- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.
A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek."
"Borzasztó, borzasztó, tördelték az asszonyok a kezüket.
- Borzasztó, - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, - borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.
A katona nem szólt egy szót sem, csak nézte a vájákáló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni, ezek igazán nem tudják, mi a háború...
Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.
Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt.
- Hová szaladsz már no...
Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.
- Én is úgy hagytam a három kicsit, - mondta aztán vissza elfúlt szóval.
Az ember hirtelen megállt, megtorpadt.
A három kicsit... az ő három gyermekét...
Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat. Kettévágott gégével.
De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani, hiszen én itt vagyok..."
2009. november 25., szerda
Kosztolányi Dezső - Esti Kornél
Kosztolányinak alábbi novellafüzérében teremti meg magának azt a másik énjét, akivel aztán mégiscsak régi önmagává, annak szerves egészévé válhat újra, és ez bár paradoxonnak tűnik, valójában az irodalomtörténet kedvelt eszközei közé tartozik, mint egy olyan főhős megteremtése, akinek segítségével egyszerre fejezheti ki az alkotó saját gondolatait és távolíthatja el magától az elbeszélőt.
"Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háborúk és forradalmak is meg vannak szervezve, s azért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely "néhány meleg sort" ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák."
Fenti idézet például remek példázat Kosztolányi politikától való elzárkózására, az alterego használatával viszont a vádaskodás elkerülésével mondhatja ki nyíltan gondolatait (bár e tekintetben nemigen zavartatta nyilvános esetekben sem magát, emlékezzünk csak Az írástudatlanok árulására!) Fantázia és valóság egybeolvasztása válik így elérhetővé, gondolatok és tettek keverednek, csakúgy mint a vágyak a tényleges történésekkel (mint ahogy maga írja: sokszor jobban meghatároznak minket, elevenebbek a vágyak a valós eseményeknél). Minden viszonylagossá is válik így, ami magával ragadó olvasásélményt tud így biztosítani szerencsés esetben, mint jelen regény esetében is. Humoros, zseniális történetek váltják egymást sorra, elég csak megemlíteni a "Becsületes város"-ba tett kirándulást, ami úgy fordít ki egy eszményképet, hogy a folyamatos jókedv végig garantált.
"Rengeteg újság volt itt. Ezúttal csak a Hazugság-ot, az Önérdek-et, a Gyáva Útonálló-t és a Bérenc-et emelem ki.
A Bérenc az első oldalán kövér betűkkel ezt közli a nyilvánossággal, állandó futófej gyanánt:
"Ennek az újságnak minden egyes betűjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le, vessenek meg annyira, amennyire megérdemeljük, ha ugyan ez emberileg lehetséges."
- Nagyszerű - lelkesedtem. - Lásd, ez már igazán tetszik nekem.
- Itt az igazmondás oly általános - folytatta barátom -, hogy mindenki egyformán gyakorolja. Hallgasd például az alábbi apróhirdetéseket - és olvasni kezdett különböző újságokból: - Rovott múltú, többszörösen büntetett, fegyházviselt pénztáros állást keres... Idegbeteg nevelőnő kisgyermekek mellé ajánlkozik... Nyelvtanár, aki a francia nyelvet göcseji tájszólással beszéli, s a helyes kiejtést növendékeitől óhajtaná elsajátítani, még néhány szabad órával rendelkezik..."
Legalább -vallja Esti- nálunk érvényesül a "szép csalás" elve, legalább mi színeseket és kellemeseket hazudunk egymásnak, ami nem is olyan lebecsülendő talán.
Emlékeinket mint legnagyobb (egyben egyetlen) kincsünket jeleníti meg a mű, amiket lenyűgöző öniróniával mesél el a főhős, ilyen lesz a költőkről való jellemzése is:
"De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó, s tele van fontoskodó előítélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő múltán őt is kikezdték. Főképp a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, akik a tisztaságról énekelnek, de elkerülik a fürdőszoba tájékát is, a költők, akik mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretetet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a halandóktól, ezek a széllelbélelt, irigy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is, s később, évek múltán, "az ihlet éjszakáján" feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiúság tolvajlámpájánál "élmények" után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket."
Itt magasztosítja fel azt a német klubelnököt, aki minden felolvasást, irodalmi ülést átaludt, ezáltal is az emberiség egyik jelentős jótevőjévé válva, hiszen, mint korábban idéztem is, sokkal többet lendítettek fejlődésünkön a hozzá hasonlók, mint a közügyek bátor harcosai.
Nincs is idealizálva semmiféle erkölcsi magatartásforma, hiszen minden viszonylagos, mi egynek lehet egy tulajdonság maga a legfőbb Jó, másnak a legfőbb borzalom. Csodálatosan megfejtett világunkban hiszen valójában nincs megokoltság, magyarázkodás, mint ahogy mondja a 6. fejezet végén is, a hatalmas örökségétől való elképesztő szabadulása után:
"- Szóval, nem unalmas? - kérdezte. - Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megoldást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek? Jó. Akkor megírom. Holnap, ha pénzt kapok érte, majd megadom az öt pengődet is. No, szervusz."
Mégis elgondolkoztat, rámutat az értékekre, és ezzel már mindent meg is tett, amire szükség volt, hiszen legtöbbször ez sokkal jobb megoldás mint messianisztikus pózokban próbálni tanítani. Lélegzőek, valóságosak is a felbukkanó személyek, leírásuk legmélyükbe hatol le, hogy remek illusztrációként szolgáljanak nekünk e színpompás történetcsokorhoz. Hadd idézzem most két személyes kedvencemet, amit nagyonis magaménak érzek:
"Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítőszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen."
"Engem elsősorban két csoport éles szembenállása érdekelt. Azé a két csoporté, mely az egész emberiséget jellemzi. A paranoiások hetykék, szemtelenek, nagyzolók, gyanakvók és gyanúsítók, elégedetlenek és tettre készek, akár a világboldogító politikusok. Sötét résszemmel figyelnek rám egy sarokból, s érzem, hogy "megvan rólam a véleményük". Bármely pillanatban készek volnának bitóra húzatni a társadalom jóvolta érdekében. Nem bírják elviselni magukat, s lelkük kifelé tör a világba, azt akarják kettéhasítani. A skizofrének furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók. Beszédük tele van nekünk érthetetlen célzásokkal. Nekem az utóbbiak rokonszenvesebbek."
Nagyvárosi és falusi emlékek egyaránt megelevenednek előttünk, két teljesen különböző világot megjelenítve ezzel. Utóbbira jó példa Zsuzsika férjhez menetelének története is, ahol a népmesei fordulat végül mégis a rideg valóságba torkollik, mint több más fejezetben is. Cinikus jellemzéssel mutatja be az élet valójában lenyűgözü keszekuszaságát, ami ugyanúgy érdektelen a sorssal, mint a megokoltsággal és színpadias lezárásokkal szemben.
Lélek és ösztönök egységessége is megjelenik egy zseniális részben:
"Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számon tartjuk az időt, mégpedig a föld forgását követjük ősi ösztönünkkel, az szolgál nekünk időmérőgépül, s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni időre, mindig föl is ébredünk, és mikor útra készülünk, s keltőóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra előtt egy perccel. Ez az ösztön működhetett a mi elnökünkben is."
Az utolsó fejezet pedig csodás, megkapó összegzését nyújtja az egész ovellafüzérnek, egyben az életnek, a folyamatosan változó, úton levő, egyetlen és legszebb képességet: az emlékezést nyújtó életnek.
"Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háborúk és forradalmak is meg vannak szervezve, s azért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely "néhány meleg sort" ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák."
Fenti idézet például remek példázat Kosztolányi politikától való elzárkózására, az alterego használatával viszont a vádaskodás elkerülésével mondhatja ki nyíltan gondolatait (bár e tekintetben nemigen zavartatta nyilvános esetekben sem magát, emlékezzünk csak Az írástudatlanok árulására!) Fantázia és valóság egybeolvasztása válik így elérhetővé, gondolatok és tettek keverednek, csakúgy mint a vágyak a tényleges történésekkel (mint ahogy maga írja: sokszor jobban meghatároznak minket, elevenebbek a vágyak a valós eseményeknél). Minden viszonylagossá is válik így, ami magával ragadó olvasásélményt tud így biztosítani szerencsés esetben, mint jelen regény esetében is. Humoros, zseniális történetek váltják egymást sorra, elég csak megemlíteni a "Becsületes város"-ba tett kirándulást, ami úgy fordít ki egy eszményképet, hogy a folyamatos jókedv végig garantált.
"Rengeteg újság volt itt. Ezúttal csak a Hazugság-ot, az Önérdek-et, a Gyáva Útonálló-t és a Bérenc-et emelem ki.
A Bérenc az első oldalán kövér betűkkel ezt közli a nyilvánossággal, állandó futófej gyanánt:
"Ennek az újságnak minden egyes betűjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le, vessenek meg annyira, amennyire megérdemeljük, ha ugyan ez emberileg lehetséges."
- Nagyszerű - lelkesedtem. - Lásd, ez már igazán tetszik nekem.
- Itt az igazmondás oly általános - folytatta barátom -, hogy mindenki egyformán gyakorolja. Hallgasd például az alábbi apróhirdetéseket - és olvasni kezdett különböző újságokból: - Rovott múltú, többszörösen büntetett, fegyházviselt pénztáros állást keres... Idegbeteg nevelőnő kisgyermekek mellé ajánlkozik... Nyelvtanár, aki a francia nyelvet göcseji tájszólással beszéli, s a helyes kiejtést növendékeitől óhajtaná elsajátítani, még néhány szabad órával rendelkezik..."
Legalább -vallja Esti- nálunk érvényesül a "szép csalás" elve, legalább mi színeseket és kellemeseket hazudunk egymásnak, ami nem is olyan lebecsülendő talán.
Emlékeinket mint legnagyobb (egyben egyetlen) kincsünket jeleníti meg a mű, amiket lenyűgöző öniróniával mesél el a főhős, ilyen lesz a költőkről való jellemzése is:
"De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó, s tele van fontoskodó előítélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő múltán őt is kikezdték. Főképp a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, akik a tisztaságról énekelnek, de elkerülik a fürdőszoba tájékát is, a költők, akik mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretetet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a halandóktól, ezek a széllelbélelt, irigy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is, s később, évek múltán, "az ihlet éjszakáján" feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiúság tolvajlámpájánál "élmények" után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket."
Itt magasztosítja fel azt a német klubelnököt, aki minden felolvasást, irodalmi ülést átaludt, ezáltal is az emberiség egyik jelentős jótevőjévé válva, hiszen, mint korábban idéztem is, sokkal többet lendítettek fejlődésünkön a hozzá hasonlók, mint a közügyek bátor harcosai.
Nincs is idealizálva semmiféle erkölcsi magatartásforma, hiszen minden viszonylagos, mi egynek lehet egy tulajdonság maga a legfőbb Jó, másnak a legfőbb borzalom. Csodálatosan megfejtett világunkban hiszen valójában nincs megokoltság, magyarázkodás, mint ahogy mondja a 6. fejezet végén is, a hatalmas örökségétől való elképesztő szabadulása után:
"- Szóval, nem unalmas? - kérdezte. - Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megoldást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek? Jó. Akkor megírom. Holnap, ha pénzt kapok érte, majd megadom az öt pengődet is. No, szervusz."
Mégis elgondolkoztat, rámutat az értékekre, és ezzel már mindent meg is tett, amire szükség volt, hiszen legtöbbször ez sokkal jobb megoldás mint messianisztikus pózokban próbálni tanítani. Lélegzőek, valóságosak is a felbukkanó személyek, leírásuk legmélyükbe hatol le, hogy remek illusztrációként szolgáljanak nekünk e színpompás történetcsokorhoz. Hadd idézzem most két személyes kedvencemet, amit nagyonis magaménak érzek:
"Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítőszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen."
"Engem elsősorban két csoport éles szembenállása érdekelt. Azé a két csoporté, mely az egész emberiséget jellemzi. A paranoiások hetykék, szemtelenek, nagyzolók, gyanakvók és gyanúsítók, elégedetlenek és tettre készek, akár a világboldogító politikusok. Sötét résszemmel figyelnek rám egy sarokból, s érzem, hogy "megvan rólam a véleményük". Bármely pillanatban készek volnának bitóra húzatni a társadalom jóvolta érdekében. Nem bírják elviselni magukat, s lelkük kifelé tör a világba, azt akarják kettéhasítani. A skizofrének furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók. Beszédük tele van nekünk érthetetlen célzásokkal. Nekem az utóbbiak rokonszenvesebbek."
Nagyvárosi és falusi emlékek egyaránt megelevenednek előttünk, két teljesen különböző világot megjelenítve ezzel. Utóbbira jó példa Zsuzsika férjhez menetelének története is, ahol a népmesei fordulat végül mégis a rideg valóságba torkollik, mint több más fejezetben is. Cinikus jellemzéssel mutatja be az élet valójában lenyűgözü keszekuszaságát, ami ugyanúgy érdektelen a sorssal, mint a megokoltsággal és színpadias lezárásokkal szemben.
Lélek és ösztönök egységessége is megjelenik egy zseniális részben:
"Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számon tartjuk az időt, mégpedig a föld forgását követjük ősi ösztönünkkel, az szolgál nekünk időmérőgépül, s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni időre, mindig föl is ébredünk, és mikor útra készülünk, s keltőóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra előtt egy perccel. Ez az ösztön működhetett a mi elnökünkben is."
Az utolsó fejezet pedig csodás, megkapó összegzését nyújtja az egész ovellafüzérnek, egyben az életnek, a folyamatosan változó, úton levő, egyetlen és legszebb képességet: az emlékezést nyújtó életnek.
2009. november 19., csütörtök
Saját
az írástudók árulása
kereng a kétely mint isteni méreg
látod-látod: e legnagyobb igazság
felnyitja szemed, hát csússzál te féreg
hisz a bolyban vár rád édes vigasság
és tudás és varázs: észnek deleje
mámora a könnyűségnek támaszték
bódít végre szemfeltárás veleje
halálból hősként lám téged támaszt ég
látod-látod: e vérengző valóság
csak poklot és mennyországot igazít
a köztes lét semmijébe és csalóság
imádni a sosem légző igazit
(-mely mindég a gyűlölt kutatás élte)
de jó hogy itt van nékünk az értelem
ránkruházza a szót: kétélű penge
mi hatol beléd mélyre te vértelen
elevenség, hallgasd, Isten még cseng-e?
látod-látod: csak a némaság
rághatatlan kötelék
patkány mely szökne árva hajóról
mi mást vélhetne várva a jóról
ellentétben lét
szenvedi ismeret gyűlölt érvét
osztott egyként valóságnak mérvét
hazugságban hű
gyengeség pusztítná zord őserőt
dorgálja hát benn légző őse őt
őreként foglya
és ha igaz is, úgysem gyűrhető
mi más lenne mely jobban tűrhető
bélés - szenvelgés
kereng a kétely mint isteni méreg
látod-látod: e legnagyobb igazság
felnyitja szemed, hát csússzál te féreg
hisz a bolyban vár rád édes vigasság
és tudás és varázs: észnek deleje
mámora a könnyűségnek támaszték
bódít végre szemfeltárás veleje
halálból hősként lám téged támaszt ég
látod-látod: e vérengző valóság
csak poklot és mennyországot igazít
a köztes lét semmijébe és csalóság
imádni a sosem légző igazit
(-mely mindég a gyűlölt kutatás élte)
de jó hogy itt van nékünk az értelem
ránkruházza a szót: kétélű penge
mi hatol beléd mélyre te vértelen
elevenség, hallgasd, Isten még cseng-e?
látod-látod: csak a némaság
rághatatlan kötelék
patkány mely szökne árva hajóról
mi mást vélhetne várva a jóról
ellentétben lét
szenvedi ismeret gyűlölt érvét
osztott egyként valóságnak mérvét
hazugságban hű
gyengeség pusztítná zord őserőt
dorgálja hát benn légző őse őt
őreként foglya
és ha igaz is, úgysem gyűrhető
mi más lenne mely jobban tűrhető
bélés - szenvelgés
Blind Myself - Pomogácsok
elég aktuális úgy vélem (habár mikor nem az...):
Úristen, ti is hallottátok?
Itt van valami, ami visszalopja a tüzet
Eltünteti a vonásainkat (az arcunkról)
És alágyújt majd a szent zászlóinknak
Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál
Úristen talán már ide is értek
Hogy felsózzák a szülőföldünket
És feldúlják a templomainkat
És betiltassák a cukor pótolhatatlan ízét
Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál igazából (igazából)
És most következzen a fához kötözött józan ész igazsága:
Döm-dömdöm-döm-dömdödöm
Mit nem értesz ezen, mi a faszt nem lehet ezen megérteni
Döm-döm-döm-dömdödöm
Mi kelti ezt a zajt?
Talán már ide is értek!
Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál igazából (igazából)
Csak általános paranoia!
Úristen, ti is hallottátok?
Itt van valami, ami visszalopja a tüzet
Eltünteti a vonásainkat (az arcunkról)
És alágyújt majd a szent zászlóinknak
Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál
Úristen talán már ide is értek
Hogy felsózzák a szülőföldünket
És feldúlják a templomainkat
És betiltassák a cukor pótolhatatlan ízét
Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál igazából (igazából)
És most következzen a fához kötözött józan ész igazsága:
Döm-dömdöm-döm-dömdödöm
Mit nem értesz ezen, mi a faszt nem lehet ezen megérteni
Döm-döm-döm-dömdödöm
Mi kelti ezt a zajt?
Talán már ide is értek!
Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál igazából (igazából)
Csak általános paranoia!
2009. november 14., szombat
Kátai Tamás - Ablakomban nyirkos levelek
Ablakomban nyirkos levelek bújnak
mintha volna újra ősz
lucskos, leveles, füsthajú magány
lezuhant árnyak utcája ez
mohaszínű szelencébe
rozsdaszőnyeg rőt mélyére
halad-halad reggeli fény
mint te haladsz felém
tisztán, szelíden, sápadtan
világítasz bennem által a homályon
kicsi lámpás
bíbor nappor
odabenn meg malmok járnak
cérnaszálat gyártanak a hajadból
beszövik a szemem velük
néha együtt mozdul minden
de pergő madárszárnyak hangja szavadban
hideg folyosókba nézel
tavasztengerekbe nézel
hogyha egyszer elindulsz
smaragdvárosokba mégy el
jaj, pergő madárszárnyak hangja szavadban
búgó, súgó, suhogó
sálat kötni kicsi szívre volna jó
sálat kötni kicsi szívre volna jó
mintha volna újra ősz
lucskos, leveles, füsthajú magány
lezuhant árnyak utcája ez
mohaszínű szelencébe
rozsdaszőnyeg rőt mélyére
halad-halad reggeli fény
mint te haladsz felém
tisztán, szelíden, sápadtan
világítasz bennem által a homályon
kicsi lámpás
bíbor nappor
odabenn meg malmok járnak
cérnaszálat gyártanak a hajadból
beszövik a szemem velük
néha együtt mozdul minden
de pergő madárszárnyak hangja szavadban
hideg folyosókba nézel
tavasztengerekbe nézel
hogyha egyszer elindulsz
smaragdvárosokba mégy el
jaj, pergő madárszárnyak hangja szavadban
búgó, súgó, suhogó
sálat kötni kicsi szívre volna jó
sálat kötni kicsi szívre volna jó
2009. november 12., csütörtök
Saját
Hangosan
szerelemben
háborúban
mámorodva a morajlás iránt
édes létnek
zúgásából
jogos emelkedés talán kiránt
szebb jövőnek
tökélyei
köszönnek majd meghatódva miránk
mindenhogyan csak nevetség képe
ébredj, hallgass béketűrés népe
Látszatharcos
"Tagadni multat mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve."
/Ady Endre/
egy újabb sóhaj mit körbezár a test
újabb menekvés ez tagadás felé
midőn lényem álságot szavamra fest
katatón férgek romlott húsból tépnek
szaggatják a rég megtagadott valóm
melybe másnap újra vágyak lépnek
eljött hát ideje újabb csalásnak
bűnösül ismét csak sorsot választom
vétkes sosemvolt fényemből falásnak
nem küzdelem ez csak játék szavakkal
szellem tánca őrült vörös savakkal
Megtisztulás
sárba helyeztem mámorom
pusztítást vágyott Ámorom
ezen napon
nem testem, csakis valótlant
a soha többé gyanútlant
tettem holttá
végső kétségbeestében
hús remélt pennát lestében:
megtisztulhat
de fehérségre meredve
égi létéből eredve
szó nem termett
és a feledésbe vetett hit
nem rejtett semmit semmit semmit
Szemlesütve, szembesülve
mondatba rejtett némaság váratlan
könnyek egy kulcslyukon át csak záratlan
fogolyként, börtönként
szegülve szavakkal mélység rejtekén
vágyamba csak cseppnyi múltat rejtek én
nincs jövő, nincs jövő
borzong a maradás de világosság
másban tán többet vesztő virágosság
nem saját fő baját
kevés a perc és rengeteg a sóhaj
csendes éjben ébredő fényre óhaj
kevesebb, kevesebb
lesben áll a minduntalan tagadás
tegnapba csillagot ásva ragadás
titkon csak csodálás
zárva már a talán ezer lakatra
rá mindig-remény tűnt álmot rakatna
egyszer volt, hol nem volt...
szerelemben
háborúban
mámorodva a morajlás iránt
édes létnek
zúgásából
jogos emelkedés talán kiránt
szebb jövőnek
tökélyei
köszönnek majd meghatódva miránk
mindenhogyan csak nevetség képe
ébredj, hallgass béketűrés népe
Látszatharcos
"Tagadni multat mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve."
/Ady Endre/
egy újabb sóhaj mit körbezár a test
újabb menekvés ez tagadás felé
midőn lényem álságot szavamra fest
katatón férgek romlott húsból tépnek
szaggatják a rég megtagadott valóm
melybe másnap újra vágyak lépnek
eljött hát ideje újabb csalásnak
bűnösül ismét csak sorsot választom
vétkes sosemvolt fényemből falásnak
nem küzdelem ez csak játék szavakkal
szellem tánca őrült vörös savakkal
Megtisztulás
sárba helyeztem mámorom
pusztítást vágyott Ámorom
ezen napon
nem testem, csakis valótlant
a soha többé gyanútlant
tettem holttá
végső kétségbeestében
hús remélt pennát lestében:
megtisztulhat
de fehérségre meredve
égi létéből eredve
szó nem termett
és a feledésbe vetett hit
nem rejtett semmit semmit semmit
Szemlesütve, szembesülve
mondatba rejtett némaság váratlan
könnyek egy kulcslyukon át csak záratlan
fogolyként, börtönként
szegülve szavakkal mélység rejtekén
vágyamba csak cseppnyi múltat rejtek én
nincs jövő, nincs jövő
borzong a maradás de világosság
másban tán többet vesztő virágosság
nem saját fő baját
kevés a perc és rengeteg a sóhaj
csendes éjben ébredő fényre óhaj
kevesebb, kevesebb
lesben áll a minduntalan tagadás
tegnapba csillagot ásva ragadás
titkon csak csodálás
zárva már a talán ezer lakatra
rá mindig-remény tűnt álmot rakatna
egyszer volt, hol nem volt...
Tamási Áron színjátékai
Tamási Áron nevét hallva az embernek először talán az Ábel-trilógia juthat eszébe, de színjátékai sem kevésbé jelentősek életművében, népi kultúránk fennmaradásáért sokat tettek ezek. A művek többsége a székely nép életét, hagyományait eleveníti fel, de úgy általában a falubéli, hagyományokhoz ragaszkodó emberek képe jelenik meg előttünk, akik élete magukban hordozza a régmúlt korok értékeit, persze kellő józansággal és fejlődni vágyással vegyítve. Nem olvastam még az összes darabot, az 1943 előttiek még váratnak magukra, de az azt követőek ismeretében azt kell mondjam, nem szabad lebecsülni ezeket az alkotásokat. Már a maga korában is többen kritizálták, hiányolták tőle az igazán teljességre törekvő ún. nemzeti drámákat, kifogásolták a "paraszti életérzés idealizálását és az intellektus iránti bizalmatlanságot", de ha szemügyre vesszük a kort, amelyben ezek a művek íródtak (II. világháború, azt követő teljes politikai fordulat, szocializmus kiépülése), akkor már érthetővé válik, miért menekült Tamási az egyszerűségével csábító, érzelmileg nyíltabb, igazabb életet élők világához. Érthető az is, miért nyúlt az '50-es években a mesejátékok csodát magában hordó, valóságtól elrugaszkodott világához. A gyerekekhez szóló ezen alkotásai közül egyébként többet fenntartással kezeltek akkoriban a politikai hatalmasságok, rejtett utalásokat kerestek a legáltalánosabb meséiben is, társadalmi kritikát az elnyomó király ellen összefogó és győzedelmeskedő nép történetében (Búbos vitéz), ami elég ironikus tud lenni, nem? Viszont az idő múlásával bizonyosodott be ezen játékok örökérvényűsége, és az Ördögölő Józsiás igazságosságot, a Tűzálló Pál mindent elsöprő szerelmet hirdető meséi egy csodálatos varázsköpenyt vállukra kanyarítva kerülik el a klisésség és sablonosság veszélyét. De nem csak könnyed hangulatú művek megírására hajlott Tamási, ennek legjelentősebb példája a Hegyi patak, ami egy igencsak komplexnek tűnő, de valójában a maga végletességében végtelenül egyszerű világnézetek kerülnek itt egymással szembe: a test hatalmát megvető, lélek örökérvényűségét hirdető már-már őrült fanatizmus csap össze a lélek erejét meg nem értő materialista felfogással, és a kettő párharcából bizony egyik sem kerülhet ki győztesen. Az egységességet példaként megjelenítő mű Tamási egyik legkevésbé vidám darabja a szigorú ítélethirdetésével: itt nincs fejlődés, pár apró kétséget leszámítva nincs nagy felismerés, aki a lelket tagadja meg, az bizony testében fog pusztulni, a testet megvetők pedig lelkileg romlanak össze.
Másik nagyobb terjedelmű színjátéka, a Boldog nyárfalevél a bizalom fontosságát hangsúlyozza egy olyan őrült korban, amelyben az ember saját testvérében sem biztos már. A háború értékromboló hatásait felesleges is már említeni, akik igazán rálátással bírnak a világ teljességére, már az ókorban is tudták, hogy a harc, békétlenség elpusztít minden belső tartást és erkölcsöt, és győztesek hiányában csak túlélőkről beszélhetünk, akik feladata csak az újjáépítés, a megvadult világ lecsillapítása lehet. Megjelenik tehát itt is a hegeli szemlélet, az arany középút győzedelmeskedésének alapigazsága, valamint jelen alkotásban a hűség és mint említettem, a bizalom fontossága. A háborúból visszatérő katona sorsán keresztül kapunk erről teljesebb képet, aki korábban jegyző volt, otthon hagyva szeretett faluját és egyben feleségét is, és 5 év távol lét után az értékek felbomlanak, megkérdőjeleződnek, és a bizonytalan férfi úgy dönt, bizonyságot próbál szerezni környezete hűségéről, ám ez csak csalódást szül, és bár a feltétlen bizalom nem egyszerű dolog, de az egyetlen járható út egyszersmind. Megjelenik ebben a színjátékban is az álca, mint visszatérő eleme Tamási darabjainak, a népi világot még életszerűbben, játékosabb formában elénk tárva, valamint több művében is szimbolikus értékkel bírnak különböző tárgyak (emlékezzünk csak a Hullámzó vőlegény fazekaira és festményére, ellentétezve a társadalmával megbékélő, abba beilleszkedő életmódot a saját lélek kiteljesítésével és szüntelen szemlélésével).
Tamási színjátékai időtállóságukban válnak kiemelkedővé, mindenképpen érdemesnek tartom az ismerkedést velük, főképp a Hegyi patak-kal és a Boldog nyárfalevél-lel, mert elgondolkodtatóak a maguk csodálatos egyszerűségében.
Másik nagyobb terjedelmű színjátéka, a Boldog nyárfalevél a bizalom fontosságát hangsúlyozza egy olyan őrült korban, amelyben az ember saját testvérében sem biztos már. A háború értékromboló hatásait felesleges is már említeni, akik igazán rálátással bírnak a világ teljességére, már az ókorban is tudták, hogy a harc, békétlenség elpusztít minden belső tartást és erkölcsöt, és győztesek hiányában csak túlélőkről beszélhetünk, akik feladata csak az újjáépítés, a megvadult világ lecsillapítása lehet. Megjelenik tehát itt is a hegeli szemlélet, az arany középút győzedelmeskedésének alapigazsága, valamint jelen alkotásban a hűség és mint említettem, a bizalom fontossága. A háborúból visszatérő katona sorsán keresztül kapunk erről teljesebb képet, aki korábban jegyző volt, otthon hagyva szeretett faluját és egyben feleségét is, és 5 év távol lét után az értékek felbomlanak, megkérdőjeleződnek, és a bizonytalan férfi úgy dönt, bizonyságot próbál szerezni környezete hűségéről, ám ez csak csalódást szül, és bár a feltétlen bizalom nem egyszerű dolog, de az egyetlen járható út egyszersmind. Megjelenik ebben a színjátékban is az álca, mint visszatérő eleme Tamási darabjainak, a népi világot még életszerűbben, játékosabb formában elénk tárva, valamint több művében is szimbolikus értékkel bírnak különböző tárgyak (emlékezzünk csak a Hullámzó vőlegény fazekaira és festményére, ellentétezve a társadalmával megbékélő, abba beilleszkedő életmódot a saját lélek kiteljesítésével és szüntelen szemlélésével).
Tamási színjátékai időtállóságukban válnak kiemelkedővé, mindenképpen érdemesnek tartom az ismerkedést velük, főképp a Hegyi patak-kal és a Boldog nyárfalevél-lel, mert elgondolkodtatóak a maguk csodálatos egyszerűségében.
2009. november 5., csütörtök
Agregator - Emberség
Az Agregator zenekar bár már '97-ben megalakult, hozzám csak egy éve került közel, amikor az akkori Hammeres DVD-mellékleten felfedeztem a Zuhanáshoz készített klipjüket, és egyből elkapott a lendületes, dübörgő, mégis dallamos zenéjük ereje, hatása. Azóta már begyűjtöttem Szürkület című második albumukat is, amin egyúttal helyet kapott a két, korábban csak kazettán megjelent EP (Puszta lét - 2000, Túlontúl - 2001) is. A zenekar most is élt ezzel a jó szokásával, csak most megkapjuk egybe a teljes diszkográfiát, bár a bookletben csak az új számok szövegei vannak feltüntetve, már csak ezért is javaslom a korábbi anyagok beszerzését. Annál is inkább, mert most még biztosabbra ment a banda, az Emberség ugyanis Hammer-mellékletként megjelenve valószínűleg egy szélesebb réteghez fogja eljuttatni őket, amit teljes mértékben meg is érdemelnek. A Szürkület óta történtek változások is a tagok sorában, de az album nem tért le a megkezdett ösvényről, ami nem is baj, mert a középtempós, néha begyorsulós nóták igencsak jól állnak nekik. Melodic death metalnak lehet leginkább nevezni, amit itt hallunk, de persze a skatulyázás felesleges, az északi ihletettségű riffek és megoldások magukért beszélnek. És akkor nem is szóltam még a dalszövegekről! Ami már a legelején is megfogott az együttesben, azok Mikus Tamás (Tass) énekes-szövegíró lenyűgöző, filozofikus és egybe cinikus sorai voltak, amik már akkor is egy különleges jelleget adtak a zenének - ritka az ilyen, főleg hazai kereteken belül. Máig kedvenc soraim A válság dicséretéhez íródtak, de persze mindben megtalálom a maga érdekességét, elgondolkodtató szálát. Jelen lemez esetén például ilyen az A skorpió útja is, ami egy ismert tanmesére, A skorpió és a békára reflektál, lényege a személyiség felvállalása legalább önmagunk előtt. Érdekes üzenet, nekem pl sokat képes mondani. Az első szám (Éjfél felé) rögtön egy tökéletes nyitány - ahogy Tass beszédről átvált a karakteres hörgésére, az nagyon jól megalapozza a hangulatot, amit a számban hallható vendégvokalista, Tanka Balázs csak erősíteni tud, ez egyben az egyik legerősebb száma is az albumnak (persze egységes színvonalról beszélhetünk végig). Ez a dal harangozta be egyébként z albumot, a Létszomjjal karöltve még pár hónapja. Tanka Balázs a Romok között-et is csak erősíti orgánumával, hozzájárulva a dalok sokszínűségéhez. A Mint tűz és a jég-ben pedig Tóth Balázs (Tesstimony) károgása hoz egy kis black-es erőt is az albumba, minek köszönhetően erre is csak mint abszolút kedvencre tudok gondolni. Az album címe pedig a zenekar ars poetica-jaként is felfogható, ahogy eddig észrevettem, hiszen mind gondolkodtató erejű szövegeikben, mind hozzáállásukban (a barátokról megemlékezni a bookletben igencsak tisztelendő dolog) egy emberséges, becsülendő banda képét mutatják már a kezdetektől fogva. A tatabányai együttesben tehát ismét nem kellett csalódnom, és már csak egy (vagy több) koncert hiányzik a gyönyörhöz, ami remélhetőleg össze is fog jönni, ha már az októberi pesti bulit ki kellett hagyjam. Hallgassátok csak szorgalmasan őket ti is, ha eddig nem tettétek volna.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
