Camus - Közöny

Az irodalmi abszurd egyik fő alkotójaként számon tartott Camus ismert műve a Közöny, amely Meursault életébe ad bepillantást börtönbe kerüléséig, illetve az utána történő eseményekről számol be. A gyilkossá lett férfi történetében a szokatlan az, hogy tette egyáltalán nem érinti meg, idegen marad tőle, mint ahogy végig szinte kívülállóként számol be önmagáról és életéről egyaránt. Ahogy aztán a bíróságon is is ráolvassák, közönnyel viseltetik anyja temetésén szintúgy, mint ahogy köznapi életében is rejtve maradnak érzései, gondolatai "Ez azért van, mert nincs sok mondanivalóm. Akkor hát inkább hallgatok." -mondja később a vizsgálóbírónak, ami jól mutatja a mindentől való idegenkedését, egyszersmind ember és világ abszurd együttállásának céltalanságát, parttalan létét.

"- Fiatalembernek, azt hiszem, csak tetszhetik az ilyen élet. - Azt feleltem rá, igaz, de hogy alapjában nekem mindegy. Akkor meg azt kérdezte, nem csábítana-e a változás. Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy egyik élet olyan, mint a másik, s hogy az én itteni életemet kedvemre valónak találom. Láttam, nem tetszik neki a válasz, azt mondta, nem felelek a kérdésére, meg hogy nincs semmi becsvágyam, s az üzleti életben ez nagy baj. Visszatértem a munkámhoz. Persze, inkább adtam volna valami kielégítő választ, de hát nem láttam okot arra, hogy változtassak az életemen. Ha jól meggondolom a dolgot, igen tűrhető módon éltem. Diákkoromban, emlékszem, sokkal becsvágyóbb voltam. De mikor abbahagytam a tanulmányaimat, igen hamar beláttam, hogy mindez nem is olyan fontos."

Ez teszi lehetővé számára az alkalmazkodást a különböző életkörülményekhez is, még ha a lázadás szabadsága fenn is marad számára.

"A rabságom elején azért az volt a legnehezebb, hogy akkor is, tovább is szabad ember módjára gondolkoztam. Például kedvem támadt, hogy a tengerpartra menjek, s hogy valahol megfürödjek. S ha elképzeltem az első hullámok neszét a talpam alatt, azután meg egész testem belemerülését a vízbe s azt a felszabadulást, amelyet ilyenkor érzünk, hirtelen ráébredtem arra, milyen szűkek a börtönfalak. De ez pár hónapig tartott. Aztán csak rabgondolataim voltak. Vártam a mindennapi sétát a börtön udvarán vagy pedig az ügyvéd látogatását. Ami egyéb időm maradt, azt is igen jól beosztottam. Sokszor gondoltam akkor arra, hogy ha netán egy kiszáradt fa üregében kéne élnem, s nem foglalkoznám semmi mással, csak azzal, hogy fejem fölött egyre a kék eget nézném, idővel azt is megszoknám. Várnám az arra húzó madarakat vagy a felhők találkozását, mint ahogy itt az ügyvédem furcsa nyakkendőire vártam, s ahogy egy másik világban szombatig türelmeskedtem, hogy magamhoz szoríthassam Marie testét. Mármost, ha jól meggondolom, nem faüregben voltam. Van, aki nálam is szerencsétlenebb. Ez különben anyámnak volt egyik kedves gondolata, s olyan sokszor elmondta, hogy lassan mindenbe beletörődtem"

Ugyanakkor letartóztatása és meghurcoltatása is csak enyhe bosszankodást vált ki először belőle, egyáltalában, nem mutatja jelét, hogy közeledne életéhez ("Kicsit később kérdezte, nem félek-e. Azt feleltem neki, hogy nem. Sőt, bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam"), ugyanakkor mégis közel kerül az olvasóhoz a tárgyalás során, hiszen indokolatlanul keménynek ítéljük a bíróság szavait ("Azt mondta, tulajdonképp nincs is lelkem, s hogy nincs olyan emberi vonás, nincsen olyan erkölcsi elv az emberek szívében, ami iránt én fogékony lennék"), még ha korábban bennünk is hasonló szavak körvonalazódhattak. Hiszen ekkorra már felismerjük, hogy valójában egy mindenkihez igazodó, rokonszenvet mutató ember ő, akinek közönyéből fakad kiismerhetetlensége, viselkedésének kiszámíthatatlansága és a mindenbe való belenyugvás képessége.

"Szó sincs róla, kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Nemigen bántam, amit elkövettem. De ez az acsarkodás meglepett. Szerettem volna megmagyarázni, szívélyesen, szeretettel, hogy igazán sohase sajnáltam még semmit sem. Mindig azzal törődtem, ami majd ezután történik, akár ma, akár pedig holnap. De hát persze ebben a rám erőszakolt állapotban senkivel se beszélhettem ilyen hangon. Nem volt többé jogom ahhoz, hogy szeretetet vagy legalább jóindulatot mutassak."

Kívülállósága vezet aztán végül oda is, hogy ráébredjen egymaga bizonyosságára a világban (az egzisztencializmus alapgondolata), ugyanakkor kiterjeszti ezt az összes emberre és minden élőlényre egyaránt. Felismeri a szubjektum egyediségét és különbözését mindenkitől, ugyanakkor ennek valódi szabadságát, a létet és embert, mint abszurd együttállást, céltalan időáradatot.

"Hisz saját életében sem biztos, mivel halott módjára él. Én üres kézzel álltam ott. De magamban biztos vagyok, biztos mindenben, biztosabb, mint ő, biztos a magam életében és eljövendő halálomban. Igaz, igaz, csak ez az enyém. De legalább úgy fogtam ezt az egyetlen igazságot, mint ahogy az fogott engemet. Igazam volt, igazam van, mindig és mindenben igazam van. Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem. Ezt és ezt sose tettem meg, viszont ezt meg ezt megtettem. No és aztán? Mintha mindig erre a percre vártam volna... s erre a bizonyos hajnalra, amely majd igazolni fog. Semmi, de semmi se fontos, és jól tudtam, hogy miért. Ő is tudta, hogy miért. Jövendőm mélyéből s végig az én egész, képtelen életemen, valami homályos áradat szállt felém az esztendőkön, a még el nem érkezett esztendőkön keresztül, s ez az áradat útközben kiegyenlítette mindazt, amit valóban átélt és mégsem valóságosabb esztendőim kínáltak. Mit bántam mások halálát, anyám szerelmét, az ő istenségét, a kiszemelt életeket, a kiválasztott sorsokat, hiszen engem egyetlenegy sors választott ki magának, s velem együtt sok milliárd olyan kiváltságos lényt, akik, akár csak a pap, testvéreimnek nevezik magukat. Megérti, megérti-e vajon? Mindenki kiváltságos helyzetben van. Csakis kiváltságok vannak. Egy nap majd a többit is halálra fogják ítélni. Őt is halálra ítélik. Mit számít, ha a gyilkossággal vádolt azért veszti el életét, mivel nem sírt anyja temetésén? Salamano kutyája annyit ér, mint a felesége. Az automata mozgású nő éppoly bűnös, mint a párizsi nő, Massonnak a felesége, vagy mint Marie, aki meg hozzám jött volna feleségül. Mit számít, hogy mondjuk Raymond éppúgy pajtásom, mint az a Céleste, aki pedig többet ér nála? Mit számít, hogy Marie ma már egy új Meursault-nak nyújtja az ajkát? Érti hát, ez a halálraítélt, és hogy a jövőm mélyéből..."

Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

Különös alkotás A Mester és Margarita, elvarázsol és élettel tölt fel. Mágikus világa elegyedik a II. világháború előtti szovjet valósággal, egy olyan korral, ahol már a Sátán felbukkanása nélkül is fejetlenség és őrület uralkodik, de az érkezésével végképp elborít mindent a káosz. A Mester és Margaritának többféle olvasata is létezik: tekinthetünk rá szerelmi történetként, kalandregényként, de az apokrif Jézus-történetnek és a másik szállal való párhuzamának köszönhetően elgondolkodtató olvasmányként is szolgálhat. Jézus elítélése jelenik meg Pilátus szemszögéből, kinek gyávasága elkíséri aztán élete végéig és még tovább, de tettén már nem változtathat. Igen izgalmas a Bibliának ezen olvasata, és mindenképpen méltó az alaposabb tanulmányozásra.


"A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfénypászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó - most ott lépked mellette, következésképp életben van. Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.

"Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság, a legrútabb bűnök egyike." Így beszélt Jesua Ha-Nocri. "Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!"

Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagy erejű Patkányölőt. "De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?"

Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Mindenre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a halálból ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!

- Igen, igen... - nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.

- Mostantól fogva mindig együtt leszünk - biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. - Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.

- Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg rólam, a csillagjós fiáról - kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében."


"- Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme - válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.

- Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valaha-volt vámszedő? - rivallt rá Woland.

- Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod - válaszolta a jövevény orcátlanul.

- Pedig bele kell törődnöd - válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. - Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy."

Thomas Mann - Tonio Kröger

Thomas Mann egyik legnépszerűbb, 1903-ban megjelent kisregénye a valódi művészlét mibenlétét boncolgatja, azt a kérdést körüljárván egyben, vajon ez nem inkább átok, mintsem adomány-e, és hogy mennyire nem az ember maga választja meg sorsaként.
Tonio Kröger életének jelentőségteljesebb pillanatait felvillantva kapunk betekintést magányba, vágyódásba és a különállás érzésébe, ahogy Tonio egyre csak olyan szeretne lenni, mint bárki más, de végzete, bennsője nem engedi, egyben viszont ő maga sem bánja mélyen valahol ezt a kiválasztottságot, különlegesség érzetét.

"- Befejezte, Tonio Kröger?

- Nem. De nem beszélek többet.

- Elég is volt. Akarja a válaszomat?

- Van válasza?

- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.

- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.

- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.

Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.

- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét."


Egyúttal olyan mély elemzést kapunk itt a művészet teljes megélésében szorongó emberről, aminek precizitása az alkotónál nem is meglepő, emlékezzünk csak a Mario és a varázsló borzongató, fasizmusról mintázott lázálmára.
Paradox módon nem is olyan könnyű ennél a műnél idézni, néhány elgondolkodtatóbb részt feleleveníteni, tekintve, hogy minden második sorban alapos boncolgatásra, merengésre érdemes megfigyelések jutnak, melyek legmélyebb valónkig ásnak alá, részegülve a kutatás gyönyörétől.


"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát."


"Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el, és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet... Maga mosolyog, Lizaveta, és én tudom is, hogy min. De kérve kérem, amit most mondok, ne fogja fel irodalomnak! Ne gondoljon Cesare Borgiára[18] vagy holmi részeg filozófiára, amely őt pajzsra emeli! Nekem nem jelent semmit ez a Cesare Borgia, én őt semmibe sem veszem, és soha, de soha nem fogom megérteni, hogyan lehet eszménykép gyanánt tisztelni a rendkívülit és démonit. Az Élet, mely a Szellem és a Művészet örök ellentéte... az nem mint a véres nagyság és szilaj szépség látomása, nem mint a rendkívüliség jelenik meg előttünk, rendkívüliek előtt; hanem a normális, a tisztességes és szeretetre méltó a mi vágyaink birodalma, az Élet, a maga csábító banalitásában! Még korántsem művész az, kedvesem, akinek a legvégső és legmélyebb rajongása a rafinált, az excentrikus, a sátáni jelenségeket illeti, aki nem ismeri a vágyakozást az ártatlan, egyszerű és élő dolgok után, egy kis barátság, odaadás, bizalom, az emberi boldogság után, a rejtett és emésztő vágyat, Lizaveta, a hétköznapiság gyönyörei után!...
[...]
- És aztán nem lenne-e a következetesség sajnálatos hiánya: örülni, ha mindez másképp volna? Képtelenség - szeretni az életet, és mégis minden erőnkkel azon mesterkedni, hogy azt a magunk pártjára vonjuk, és az irodalom túlfinomult melankóliája, egész kóros fönsége számára megnyerjük. A művészet birodalma tágul, az egészségé és ártatlanságé zsugorodik ezen a földön, ami még megmaradt belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem volna szabad a költészet mezejére csábítani olyan embereket, akik szívesebben olvasnak lovakról szóló, pillanatfelvételekkel illusztrált könyveket!

- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet."


Efelől még jobban kiviláglik a gondolat, hogy alkotó és alkotó között mily átléphetetlen szakadékok feszülnek, hogy látszat felismerése csak keveseké, viszont ez számukra sem hoz feloldozást, mert hogyan is hozhatna... Valóságok ütköztetése tehát ez, a különféleképp megélt életé és művészeté, mely legmélyebb tetszelgésében is csak a felszín szépen lekerekített megformálása, hiszen az érzelmek, az igazi, valós érzelmek előtt a gondolat csak tanácstalanul feszenghet. Akármit is mutasson a tükör - a bizonyosság inkább a dolgok ellenében, vagy inkább egészében keresendő.


"Nem úgy dolgozott már, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. Némán, zárkózottan dolgozott, láthatatlanul, és lenézve a törpéket, kiknek a tehetség nem más, mint társasági dísz, akár szegények, akár gazdagok, vadul és tépetten ődöngtek, vagy egyéni nyakkendőkkel pipiskedtek, mindenekelőtt arra törekedtek, hogy boldogan, szeretetre méltóan, művész módjára éljenek, nem sejtve, hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson."

Thomas Mann - Mario és a varázsló

Személyes élmény adta Thomas Mann-nak az ihletet ezen regényéhez, az olasz fasizmus uralomra jutásának és egyre nagyobb elnépszerűsödésének idején ugyanis családjával Olaszországban nyaralt. Egy olyan szimbolikus történetbe ágyazódik ez be, amelyhez hasonlóan másnak nemigen sikerült a patrióta demagógia természetrajzát, jellegét bemutatni. A tengerparton megszállva kezdetben csak apró kellemetlenségek zavarják meg nyugalmukat, amelyek a nép körében mindjobban elhatalmasodó már-már sovinizmusba csapó nacionalizmust jól példázzák. Aztán feltűnik a színen Cipolla, az országot járó bűvész, kinek előadására a kis tengerparti közösség jegyet vált, hogy aztán a hipnotizőr teljesen hatása alá kerítse publikumát. Hiába próbálnak ellenállni egyesek, az akarat diadala csak a figyelmét mindenre kiterjesztő, dolgok elferdítését látványosan, mégis teljesen észrevétlenül végző vezérnek sikerülhet.

"Jobbra tőlünk, a legelső sorban jelentkezett egy büszke arcú olasz fiatalember, és kijelentette, hogy törik-szakad, ő saját akarata szerint fog választani, mindennemű befolyásolásnak tudatosan ellenszegül. Vajon így mire tud majd menni Cipolla?

- Ezzel - felelte a lovag - némileg megnehezíti a feladatomat. Az eredményemen azonban az ön ellenszegülése mit sem változtat. A szabadság is valami, ami van, az akarat is valami, ami van; akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl. Önnek szabadságában áll húzni vagy nem húzni. De ha húz, helyesen fog húzni, annál biztosabban, minél önállóbban szeretne cselekedni."


Trükkjeiben a csúsztatás, a nyilvánvaló ferdítések mögött mindig ott rejlik bizonyos valós elemek, okkult eszközök igénybevétele, mely által a néző érthetően zavarodik össze, kerül a bűvész uralma alá, hogy aztán az szinte bármilyen nevetséges, megszégyenítő dologra rá tudja venni az embert, akár szerettének, környezetének elhagyására is. Az irányító pedig akár a szenvedő fél is lehet, az sem változtat a viszonyokon, hiszen parancsoló és engedelmeskedő viszonya végzetesen egymásba fonódik, azonosként jelennek meg.


"A szenvedő, befogadó, engedelmeskedő rész, akinek akarata kikapcsolódott, s aki csak a néma, levegőben remegő közakaratot teljesítette, most ő volt, ő, aki oly sokáig akart és parancsolt; de hangsúlyozta, hogy ez mindegy. Az a képesség, mondotta, hogy túllépjünk önmagunkon, eszközzé legyünk, a legfeltétlenebbül és legteljesebben engedelmeskedjünk, csak fonákja a másiknak, hogy akarjunk és parancsoljunk; mindkettő egy és ugyanazon képesség; parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az tud parancsolni, és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, amint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé, akiben az akarat engedelmeskedéssé s az engedelmesség akarattá lesz, akinek személye mindkettőnek szülőhelye, akinek tehát éppen elég nehéz a dolga."

És hogy még sikeresebb legyen uralma, a néppel való kapcsolata fokozatosan jut el olyan szintre, hogy az emberek már áhítoznak az irányításra, vezetésre, és már önmaguk válnak akaratuk megtagadóivá, gyenge legyőzőivé.


"De az, hogy egy idősebb hölgyet, aki egy szalmaszéken aludt, Cipolla abba a csalódásba ringatott, hogy úton van Indiába, a hölgy pedig önkívületben szaporán közölte szárazon és vízen esett kalandjait, sokkal kevésbé foglalkoztatott, s kevésbé furának is éreztem, mint azt, hogy nyomban a szünet után egy katonás külsejű, széles vállú úr nem tudta a karját fölemelni, mivel a púpos kijelentette hogy többé nem emelheti föl, s hozzá suhintott egyet a levegőben ostorával. Még most is látom a daliás-bajszos colonello[42] arcát, mosolygós fogvicsorgatását az elveszett mozgásszabadságért való küzdelemben. Micsoda fonák eset! Látszott, hogy akar, és hogy nem tud; de bizonyára csak akarni nem tudott, és az akaratnak az a szabadságát bénító önmagába fonódása játszódott most le,..."


Ezért hát a legtöbben nem is próbálnak szabadulni a fojtogató elnyomástól akkor sem, mikor tehetnék, hiszen vágynak rá, hogy elkápráztassák őket, uralkodjanak felettük, ami a fasiszta diktatúra olyan jellemző tulajdonsága volt (jelesül az elnyomásra szoruló gyenge tömeg képzete).

"Vagy magunk is jól szórakoztunk? Igen is, nem is. Cipolla lovag iránt táplált érzelmeink rendkívül vegyesek voltak, de ha nem tévedek, az egész terem érzései hasonlóak voltak, és mégse ment el senki. Vagy az alá az igézet alá kerültünk, mely ebből a kenyerét oly különösmód kereső emberből a programon túl is, a mutatványok közt is kiáradt, s amely megbénította akaratunkat? Éppúgy lehet, hogy a puszta kíváncsiság játszott közre. Az ember szeretné tudni, hogyan folytatódik egy ilyen este, amely oly furcsán kezdődött, s Cipolla távozása előtt mondott egyet-mást, amiből arra lehet következtetni, hogy már rejteget valamit a tarsolyában, s a hatás további fokozódása várható."

Thomas Mann megtette. Hitler hatalomra jutása után előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba emigrált. A nagy többség azonban maradt, elfogadva is, nem is az eléjük tárt nevetséges, mégis életképes nézeteket.
A végeredmény ismert, előre sejthető volt ugyanis, még ha az ezt előidéző részek, jelenségek látszólag ismeretlenek voltak is. Ezeket ugyanis nem a nép mozgatta, még ha az ő szájukból is hangzottak el egytől egyig.

Móricz Zsigmond - Árvácska

Móricz egyik legutolsó regénye ez, melyhez az 1936-ban megismert Littkey Erzsébet alakja szolgáltatott mintát, az ő elbeszélései proletárcsaládok nyomorúságáról, inkább lelki, mintsem fizikai értelemben. Hiszen a 3 nagyobb egységre tagolható (azonkívül 7 zsoltárra osztható) történet egyes részei a főszereplő Árvácska (Csöre) szenvedéseinek különböző szakaszait mutatja, három különböző család által. És habár különbözőnek mondható a befogadó családok helyzete, mégis sem a pusztai lét szabadsága, sem a gazdagság, sem a műveltség nem képes kiemelni a kislányt tragédiáktól terhes életéből. És ezekből bőven kijut neki, a Móricz-ra jellemző komor látásmód itt aztán igazán érvényesül. A regény középső szakaszában megjelenő párbeszéd az öreg takács és a kislány között jól példázza ezt: az idős ember jobb híján Csörének panaszolja el élete keserűségét, hányattatásait, hogy hogyan fosztották ki minden kis vagyonából, házából az állam, majd Szennyesék házában milyen szolgasorsra kényszerült. Mégis megdöbben, amikor aztán meghallja Árvácska elbeszéléseit a korábban Dudáséknál átélt borzalmakról:

"A kislány szíve dagadt a részvéttől, szeretett volna ő is olyan szépet és rettenetest mondani, mint az öreg, s azt mondta:

- Engem kedvecsapám mindig csimogatott.

Az öreg eleinte nem is figyelt oda a kis selypre, nem is lehet érteni, mit mond.

- Nem csimogat: simogat... s... sss... sss...

- Csss... csss... sss

- Ahogy a szél fúj: sss... sss...

- Css... ssscs... sss...

Így tanítgatta már máskor is az öreg.

Akkor a gyerek továbbmesélt, s az öregnek felakadt a szeme. Még a nyál is megeredt az ínye közt, úgy meg volt rémülve. A vér felszaladt a sápadt arcába, leszállott megint meg újra, kékült-zöldült azon, amit a kislány mondogatott, akkor felállott, azt mondta:

- Gyere velem!"

"- Tessék má megállani csöndőr urak - köszönt nekik nagy alázatossággal -, éppen akartam vóna elmenni, ha bírok a tisztelt urakhoz.

- No öreg, mi az?

- Eriggy csak odébb kisjányom az útbul. No eredj el, nem bántanak engem a csöndőr urak meg téged se, de valamit kell nekik elmondani, ami nem a gyerek fülibe való. Hogy is híjták a te kedves apádat?

A kislány gyanakodva állott, ellenségesen nézett. Húzódott félre az útból, nagyon úgy érezte, hogy neki jár itt ki egy rúgás vagy egy pofon, jó lesz elsikolni. De elszaladni se mert, azt se tudta merre kellene szaladni, hogy hazaérjen...

- Sipos vagy valami ilyen hangszerje vót neki a nevében. Dudás no... Hát kérem csöndőr urak: eredj már odébb kisjányom...

A csendőrök megdöbbenve hallgatták az öregember meséjét, akkor előhívták a kislányt, hogy nem akart jönni, egyikük még utána is szaladt, úgy csípte el a gyereket futtában, karjánál fogva rángatva hozta elő. De a másik csendőr a zsebébe nyúlt, és cukrot keresett a gyereknek, csak az nem merte elvenni.

- Olyan e, lássák csendőr urak úgy van a nevelve, hogy az úton felszedi az almacsutkát és megeszi. Nem utálja. Még az a jobb neki, szegénynek, ami el van hajítva a ganéjba. Nem vót erre még soha senkinek gondja. Kegyetlen emberek markába vót e mindig."

Az olvasó hiába bízik a regény folyamán végig a kislány sorsának jobbra fordulásában, ahogy ő abban, hogy valaha abba a "messzi, titokzatos" iskolába járhat, hiába bukkannak fel mindhárom egység alatt különböző emberek, akik szánják őt, segíteni próbálják. A történet végefelé felbukkanó fiatal pár, akik annyira aggódnak a kocsmába borért igyekvő kislányért, akár a szülei is lehetnek, ezt a feltételezést is erősíti későbbi öngyilkosságuk híre is. Ám ekkorra a befogadó már nem reménykedik, ahogy Árvácska is már csak édesanyját látja álmában, aki "nagy, erős, kövér volt, de egészen az volt", és nem a vékony, öngyilkossá lett nő. Mégiscsak valami reményt feltételez tehát ez benne, végig csak az édesanyját várja, az ajándékát amit a kis Jézuskával küld, viszont a Verő család szenteste ugyanolyan kegyetlenül bánik vele, mint mindig, egyetlen apró lángját is szétzúzva Árvácska reményének.
Végtelenül sötét, depresszív történet ez, "de a fantáziának egy sora sincs benne. Ennek a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel"-ahogy Móricz is vallotta.
És az élet valóban ilyen. Az emberek.

"Most már, hogy látta, egyre többet gondolt az édesanyjára. Mért nincs neki hát édesanyja, ha van? Mért nem jön érte? Mért nem viszi el? Senki se látta soha, de még kedvesanyám mondta egyszer, hogy az valami úri fajta lehetett. Az mondta azt is, hogy nagy, kövér volt.

- Gyere értem, édes jó anyám - sírt magában, mikor csak el tudott bújni egy-egy sarokba -, vigyél magaddal, már én nem fogok többet megijedni, mert az édesanyának szabad megkötözni a gyermeke kezét, és az nem fáj.

Azt sem bánta volna, ha prakkerral veri, az sem fájt volna.

- Már én látom, hogy nekem mindenféle anyám volt, meg lesz, csak az édesanya hibádzik.

Máskor sírni kezdett, ha baja volt, és dühöngött magában, s olyan szavakkal szidta az anyját, ahogy s amilyenekkel őtet szokták szidni: te kutya dög, te minek hattál itt engemet édes jó anyám, mér is nem leled meg a kisjányodat, hozd a kötelet, köss meg, és vigyél magaddal, mert én senkinek sem tudtam azt mondani mióta élek, hogy édesanyám, meg nem hajtottam az ölébe senkinek se a fejemet. Mikor a halotti sírhoz kimentünk is, mindenkinek volt sírja, csak nekem nem volt, pedig én is gyújtottam gyertyát az édesanyámnak, csak nem tudtam hova tenni, mert nincs is sírja az én anyukámnak, hiszem láttam, hogy szép vagy, erős vagy és kövér vagy, és el akartál vinni. És nekem most is van gyertyám dugva, gyufám is van, és én gyújtok neked anya. Igazán.

S a kis kezét úgy tartotta, mintha a gyertyát tartaná benne, s a gyertya kis lángja csak úgy lebegett és lobogott a szélben, ahogy a temetőben, mikor odakint volt kedvesanyámmal és a sok gyerekkel."


"- De én szeretném a jó Jézuskát megvárni, nekem is hoz.

- Már itt volt a Jézuska, nem hozott neked semmit.

- Neked nincs anyukád, erigy a fenébe, ne bosszants - kiáltott rá a Diti. S újra elkezdett dicsekedni, hogy neki mi mindent hozott.

De Csöre a sírástól nem hallotta.

Akkor a mutér levett egy cukrot a fáról.

- No, nesze, neked ezt küldte a Jézuska.

Erre a kislány szíve megtelt hálával, s nem hallotta, hogy nevettek rajta. Egész megkönnyebbült, s már kezdett örülni, hogy hozott neki is a Jézuska.

- No most eredj ki az udvarra, járd körül háromszor a kutat, gyere vissza. Akkor teljesedik amit kívánsz.

Árvácska azt kívánta, hogy az édesanyja jöjjön el érte, és vigye el a nagy fényességbe, az égbe.

De azért küldték ki, mert már várták a vendégeket, s meg volt terítve az asztal, és sok tányér s evőeszköz volt rajta. Most rakták fel a süteményeket, tortákat és más mindent, nem akarták hogy ott lábatlankodjék.

Árvácska szót fogadott, kiment háromszor körüljárta a kutat, akkor visszafelé ment a házba. Azt hitte, hogy az édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben, s a ház ereszét látta, hogy csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa, és szikrázik is. De nem gondolt semmire, hogy tűz van; neki most be kell menni, gondolta, hát be is ment.

Már akkor az egész tető égett. A kamara egészen ki volt már gyúlva, és odabent a kislány mondani akarta, hogy nagyon nagy fényesség volt odakint a házon. De rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Azt hitték, csak jár a szája, mert valamit álmodott a csillagok alatt.

Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá.

Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.

Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára."

Móricz Zsigmond - Úri muri

Nagy odafigyelést igényelt tőlem ez a regény, az egyszer igaz, amit az is jól mutat, hogy több, mint egy hónapig tartott, mire kiolvastam az alig 200 oldalas művet.
Móricz népies stílusából is adódott a nehézkes olvasás, a korabeli nyelvezet egyáltalán nem könnyíti meg az ember dolgát, de hát mikor is szólt az olvasás arról, hogy a végtelenségig leegyszerűsítve, közérthető formában kapjuk kézhez az alkotást (bár egyesek nagyon szorgalmazzák ennek létjogosultságát, ahelyett hogy inkább saját művészetüket fejlesztenék).
Az Úri muri a tipikus dzsentriregények sorába illeszthető be, egy korabeli réteg megszokott életformáját, gondolatait, társadalomban való öndefiníciójukat bemutatva. Egy olyan csoportét, akiknek legfőbb szórakozása a hedonista önpusztítás, katatón állapotukból pedig aki ki szeretne mozdulni, változtatna, annak céljai eleve halálra vannak ítélve. Mennyire ismerős lehet ez napjainkban a hasonló gondokkal folyamatosan szembesülő polgárság körében. A különbség annyi, hogy mára betársult a kisszerű középpolgárság kulturális leépítésébe a média mintúgy a napi sajtó, vagy éppen a televíziós műsorok terén. Szegény kisember pedig mi mást tehet, személyiségromboló munkája után beletemetkezni a profán élvezetekbe, könnyű társalgásokba, mesterségesen kreált problémákba mindig egyszerűbb. Ahogy itt megfogalmazásra is kerül:

"Mert a nagy alföldi város, a maga mogorván primitív képével egy gazdag és csodálatos lápvilágot takar. Annyi élet fojtódik itt el, s lesz kívülről egyszínűvé... Ezek a tanárok, akik az ország legtávolabbi részeiből vetődtek ide, ismeretlenül, hivatali kinevezés útján, ezek az intellektuelek, akik az egyetemeken a kultúrélet ábrándjaival nőttek fel, s egy új Magyarországot hordanak a szívükben, ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdő városba, összetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról fokra törnek le, mint ahogy a madárnak a fogságban elhullanak a tollai, s elgyengülnek a szárnyizmai...

Ezek az emberek valahogy mindannyian tragédiáknak a vértanúi.

S van egy közös jellemvonása az életüknek. Minthogy senki, semmi formában emberi erőit a nyilvánosságban ki nem élheti, mind a családba gubózzák magukat, megházasodnak, gyerekeket nemzenek, és végzik megszabott életműködésüket a tanári katedrán vagy a bírósági asztalnál vagy a gazdaságban...

De az élet ráfekszik a lelkükre, s eljön a pillanat, amikor valahogy ki kell robbanni a fojtottságnak. Mit is kell tenniök. Meg kell magukat szégyeníteniök. Szégyenbe kell merülniök, hogy a bennük levő szertelenségnek csúnya kiégése után erejük legyen a szűk hétköznap holnapját tovább élni..."


"S csak nézte, csak nézte a társaságot, s valami belső undor erősödött meg benne. Ezek is oka, ezek mind okai annak, ami történik. Azzal, hogy oly békén s tunyán tudják az életet enni s inni s élni, ezzel az asszony pártján vannak. Egyben sincs valami koncepció, egyben sincs egy kis felvillanás... Esznek, isznak s szántanak, vetnek... Híznak, s valami elviselhetetlen lomhaságban élik le ezt a kis életet. Nehéz testük úgy párázik, mint az ökröké s bikáké; húzzák a rájuk akasztott jármot, s soha meg nem nézik, ki akasztotta nyakukba, s nem lehetne-e valamiképpen könnyíteni rajta. Soha, egyetlenegy sem gondol arra, hogy kezdjen valamit..."


Hogy akkor hol keressük a reményt? Véleményem szerint csakis népünk és a nemzetek sokszínű kultúrája, folyamatosan fejlődő művészete nyújthat kiutat a napok egyforma, sivár megéléséből; illetve az alkotás, az, hogy érezheti az ember, hogy élete nem volt hiábavaló, eredménytelen. Nem kell ehhez népszerűnek, országosan elismertnek lenni, vagy bármi ilyesmi, hiszen az értékközvetítés, az újat alkotás már mutatja önmaga értelmét, mibenlétét. Vagy miként Móricz is írja:


"Mert olyan sok csodálatos dolog van ebben az országban: a könyvet mindenki drágának találja. De mért?... Nem drágább, mint egy kiló hús, egy liter bor vagy pláne egy-két üveg pezsgő. Vagy mint a cigány, vagy mint a csizma. Azt mondja a magyar, hogy a könyv ellen védekezzék: nem engedhetem meg magamnak, mert húst kell venni, meg bort meg csizmát, meg nincs pénzem... Hát hogy: annak a szegény agyvelőnek nincsen szüksége táplálékra?... Csak a hasnak?... meg a tyúkszemes bütykös lábnak? Ennek kell a védelem, de a léleknek nem kell?... Hogy? miként akar a magyarság szélesebb látókörre szert tenni? úgy, hogy a patikában diskurál? egymással?... csak a könyvek útján lehet... Mert a könyv eljön Londonból s Párizsból és Jasznaja Poljanáról és a világ minden tájáról, s elhozza a kiválasztottak kiválogatott gondolatait, ez is diskurálás, de a nagy lelkekkel..."

Közben olyan tökéletes, minden részletre kiterjedő képet fest le egy népről, ami megállja ugyanúgy helyét napjainkban is, mint ahogy múltunkban is valóságos, kézzel tapintható dolog volt mindig:

"Mert a magyar kisúr erre a legbüszkébb, minden tulajdona közt, arra hogy ő "büszke". Mindegy, hogy mire. Egyik a lovára, más a tajtékpipájára, van, aki a tehetségére, van, aki butaságára, de az a fontos, hogy "büszke! kevély! fenn hordja az orrát..." az istennek se tér ki... Nézd, hogy dagad a nyaka ereje, nem is harcol, csak megfeszíti."

Ebben a regényben is hangsúlyosan megjelenik Móricz szerelmi háromszög-motivikája, a Szépasszony és a Boldogasszony közti őrlődés, a kettő típus összekapcsolása viszont az igazán reményteli, feltétlen boldogságot biztosító dolog, hát nem?
Amellett, hogy nem egy könnyű, egyszerű olvasmány (mint ahogy Móricz egyik műve sem az), mindenképpen érdemes megismerkedni vele, mert eleven korképet ad egy nép napjainkba is továbbörökített jelentős rétegéről.

Kosztolányi Dezső - Esti Kornél

Kosztolányinak alábbi novellafüzérében teremti meg magának azt a másik énjét, akivel aztán mégiscsak régi önmagává, annak szerves egészévé válhat újra, és ez bár paradoxonnak tűnik, valójában az irodalomtörténet kedvelt eszközei közé tartozik, mint egy olyan főhős megteremtése, akinek segítségével egyszerre fejezheti ki az alkotó saját gondolatait és távolíthatja el magától az elbeszélőt.

"Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háborúk és forradalmak is meg vannak szervezve, s azért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely "néhány meleg sort" ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák."


Fenti idézet például remek példázat Kosztolányi politikától való elzárkózására, az alterego használatával viszont a vádaskodás elkerülésével mondhatja ki nyíltan gondolatait (bár e tekintetben nemigen zavartatta nyilvános esetekben sem magát, emlékezzünk csak Az írástudatlanok árulására!) Fantázia és valóság egybeolvasztása válik így elérhetővé, gondolatok és tettek keverednek, csakúgy mint a vágyak a tényleges történésekkel (mint ahogy maga írja: sokszor jobban meghatároznak minket, elevenebbek a vágyak a valós eseményeknél). Minden viszonylagossá is válik így, ami magával ragadó olvasásélményt tud így biztosítani szerencsés esetben, mint jelen regény esetében is. Humoros, zseniális történetek váltják egymást sorra, elég csak megemlíteni a "Becsületes város"-ba tett kirándulást, ami úgy fordít ki egy eszményképet, hogy a folyamatos jókedv végig garantált.

"Rengeteg újság volt itt. Ezúttal csak a Hazugság-ot, az Önérdek-et, a Gyáva Útonálló-t és a Bérenc-et emelem ki.

A Bérenc az első oldalán kövér betűkkel ezt közli a nyilvánossággal, állandó futófej gyanánt:

"Ennek az újságnak minden egyes betűjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le, vessenek meg annyira, amennyire megérdemeljük, ha ugyan ez emberileg lehetséges."

- Nagyszerű - lelkesedtem. - Lásd, ez már igazán tetszik nekem.

- Itt az igazmondás oly általános - folytatta barátom -, hogy mindenki egyformán gyakorolja. Hallgasd például az alábbi apróhirdetéseket - és olvasni kezdett különböző újságokból: - Rovott múltú, többszörösen büntetett, fegyházviselt pénztáros állást keres... Idegbeteg nevelőnő kisgyermekek mellé ajánlkozik... Nyelvtanár, aki a francia nyelvet göcseji tájszólással beszéli, s a helyes kiejtést növendékeitől óhajtaná elsajátítani, még néhány szabad órával rendelkezik..."

Legalább -vallja Esti- nálunk érvényesül a "szép csalás" elve, legalább mi színeseket és kellemeseket hazudunk egymásnak, ami nem is olyan lebecsülendő talán.
Emlékeinket mint legnagyobb (egyben egyetlen) kincsünket jeleníti meg a mű, amiket lenyűgöző öniróniával mesél el a főhős, ilyen lesz a költőkről való jellemzése is:

"De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó, s tele van fontoskodó előítélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő múltán őt is kikezdték. Főképp a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, akik a tisztaságról énekelnek, de elkerülik a fürdőszoba tájékát is, a költők, akik mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretetet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a halandóktól, ezek a széllelbélelt, irigy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is, s később, évek múltán, "az ihlet éjszakáján" feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiúság tolvajlámpájánál "élmények" után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket."

Itt magasztosítja fel azt a német klubelnököt, aki minden felolvasást, irodalmi ülést átaludt, ezáltal is az emberiség egyik jelentős jótevőjévé válva, hiszen, mint korábban idéztem is, sokkal többet lendítettek fejlődésünkön a hozzá hasonlók, mint a közügyek bátor harcosai.
Nincs is idealizálva semmiféle erkölcsi magatartásforma, hiszen minden viszonylagos, mi egynek lehet egy tulajdonság maga a legfőbb Jó, másnak a legfőbb borzalom. Csodálatosan megfejtett világunkban hiszen valójában nincs megokoltság, magyarázkodás, mint ahogy mondja a 6. fejezet végén is, a hatalmas örökségétől való elképesztő szabadulása után:

"- Szóval, nem unalmas? - kérdezte. - Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megoldást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek? Jó. Akkor megírom. Holnap, ha pénzt kapok érte, majd megadom az öt pengődet is. No, szervusz."

Mégis elgondolkoztat, rámutat az értékekre, és ezzel már mindent meg is tett, amire szükség volt, hiszen legtöbbször ez sokkal jobb megoldás mint messianisztikus pózokban próbálni tanítani. Lélegzőek, valóságosak is a felbukkanó személyek, leírásuk legmélyükbe hatol le, hogy remek illusztrációként szolgáljanak nekünk e színpompás történetcsokorhoz. Hadd idézzem most két személyes kedvencemet, amit nagyonis magaménak érzek:

"Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítőszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen."


"Engem elsősorban két csoport éles szembenállása érdekelt. Azé a két csoporté, mely az egész emberiséget jellemzi. A paranoiások hetykék, szemtelenek, nagyzolók, gyanakvók és gyanúsítók, elégedetlenek és tettre készek, akár a világboldogító politikusok. Sötét résszemmel figyelnek rám egy sarokból, s érzem, hogy "megvan rólam a véleményük". Bármely pillanatban készek volnának bitóra húzatni a társadalom jóvolta érdekében. Nem bírják elviselni magukat, s lelkük kifelé tör a világba, azt akarják kettéhasítani. A skizofrének furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók. Beszédük tele van nekünk érthetetlen célzásokkal. Nekem az utóbbiak rokonszenvesebbek."

Nagyvárosi és falusi emlékek egyaránt megelevenednek előttünk, két teljesen különböző világot megjelenítve ezzel. Utóbbira jó példa Zsuzsika férjhez menetelének története is, ahol a népmesei fordulat végül mégis a rideg valóságba torkollik, mint több más fejezetben is. Cinikus jellemzéssel mutatja be az élet valójában lenyűgözü keszekuszaságát, ami ugyanúgy érdektelen a sorssal, mint a megokoltsággal és színpadias lezárásokkal szemben.
Lélek és ösztönök egységessége is megjelenik egy zseniális részben:

"Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számon tartjuk az időt, mégpedig a föld forgását követjük ősi ösztönünkkel, az szolgál nekünk időmérőgépül, s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni időre, mindig föl is ébredünk, és mikor útra készülünk, s keltőóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra előtt egy perccel. Ez az ösztön működhetett a mi elnökünkben is."

Az utolsó fejezet pedig csodás, megkapó összegzését nyújtja az egész ovellafüzérnek, egyben az életnek, a folyamatosan változó, úton levő, egyetlen és legszebb képességet: az emlékezést nyújtó életnek.

Tamási Áron színjátékai

Tamási Áron nevét hallva az embernek először talán az Ábel-trilógia juthat eszébe, de színjátékai sem kevésbé jelentősek életművében, népi kultúránk fennmaradásáért sokat tettek ezek. A művek többsége a székely nép életét, hagyományait eleveníti fel, de úgy általában a falubéli, hagyományokhoz ragaszkodó emberek képe jelenik meg előttünk, akik élete magukban hordozza a régmúlt korok értékeit, persze kellő józansággal és fejlődni vágyással vegyítve. Nem olvastam még az összes darabot, az 1943 előttiek még váratnak magukra, de az azt követőek ismeretében azt kell mondjam, nem szabad lebecsülni ezeket az alkotásokat. Már a maga korában is többen kritizálták, hiányolták tőle az igazán teljességre törekvő ún. nemzeti drámákat, kifogásolták a "paraszti életérzés idealizálását és az intellektus iránti bizalmatlanságot", de ha szemügyre vesszük a kort, amelyben ezek a művek íródtak (II. világháború, azt követő teljes politikai fordulat, szocializmus kiépülése), akkor már érthetővé válik, miért menekült Tamási az egyszerűségével csábító, érzelmileg nyíltabb, igazabb életet élők világához. Érthető az is, miért nyúlt az '50-es években a mesejátékok csodát magában hordó, valóságtól elrugaszkodott világához. A gyerekekhez szóló ezen alkotásai közül egyébként többet fenntartással kezeltek akkoriban a politikai hatalmasságok, rejtett utalásokat kerestek a legáltalánosabb meséiben is, társadalmi kritikát az elnyomó király ellen összefogó és győzedelmeskedő nép történetében (Búbos vitéz), ami elég ironikus tud lenni, nem? Viszont az idő múlásával bizonyosodott be ezen játékok örökérvényűsége, és az Ördögölő Józsiás igazságosságot, a Tűzálló Pál mindent elsöprő szerelmet hirdető meséi egy csodálatos varázsköpenyt vállukra kanyarítva kerülik el a klisésség és sablonosság veszélyét. De nem csak könnyed hangulatú művek megírására hajlott Tamási, ennek legjelentősebb példája a Hegyi patak, ami egy igencsak komplexnek tűnő, de valójában a maga végletességében végtelenül egyszerű világnézetek kerülnek itt egymással szembe: a test hatalmát megvető, lélek örökérvényűségét hirdető már-már őrült fanatizmus csap össze a lélek erejét meg nem értő materialista felfogással, és a kettő párharcából bizony egyik sem kerülhet ki győztesen. Az egységességet példaként megjelenítő mű Tamási egyik legkevésbé vidám darabja a szigorú ítélethirdetésével: itt nincs fejlődés, pár apró kétséget leszámítva nincs nagy felismerés, aki a lelket tagadja meg, az bizony testében fog pusztulni, a testet megvetők pedig lelkileg romlanak össze.
Másik nagyobb terjedelmű színjátéka, a Boldog nyárfalevél a bizalom fontosságát hangsúlyozza egy olyan őrült korban, amelyben az ember saját testvérében sem biztos már. A háború értékromboló hatásait felesleges is már említeni, akik igazán rálátással bírnak a világ teljességére, már az ókorban is tudták, hogy a harc, békétlenség elpusztít minden belső tartást és erkölcsöt, és győztesek hiányában csak túlélőkről beszélhetünk, akik feladata csak az újjáépítés, a megvadult világ lecsillapítása lehet. Megjelenik tehát itt is a hegeli szemlélet, az arany középút győzedelmeskedésének alapigazsága, valamint jelen alkotásban a hűség és mint említettem, a bizalom fontossága. A háborúból visszatérő katona sorsán keresztül kapunk erről teljesebb képet, aki korábban jegyző volt, otthon hagyva szeretett faluját és egyben feleségét is, és 5 év távol lét után az értékek felbomlanak, megkérdőjeleződnek, és a bizonytalan férfi úgy dönt, bizonyságot próbál szerezni környezete hűségéről, ám ez csak csalódást szül, és bár a feltétlen bizalom nem egyszerű dolog, de az egyetlen járható út egyszersmind. Megjelenik ebben a színjátékban is az álca, mint visszatérő eleme Tamási darabjainak, a népi világot még életszerűbben, játékosabb formában elénk tárva, valamint több művében is szimbolikus értékkel bírnak különböző tárgyak (emlékezzünk csak a Hullámzó vőlegény fazekaira és festményére, ellentétezve a társadalmával megbékélő, abba beilleszkedő életmódot a saját lélek kiteljesítésével és szüntelen szemlélésével).
Tamási színjátékai időtállóságukban válnak kiemelkedővé, mindenképpen érdemesnek tartom az ismerkedést velük, főképp a Hegyi patak-kal és a Boldog nyárfalevél-lel, mert elgondolkodtatóak a maguk csodálatos egyszerűségében.

Kosztolányi Dezső - Édes Anna

A XX. századi alkotók lényegesen közelebb állnak hozzám, mint a korábban élők, ami egyfelől a stílusok minden addiginál szélesebb határokra való kiterjedésének köszönhető, másrészt a művek gondolatiságának addig elképzelhetlen módon a kortól való elvonatkoztatás volt jellemző, ami aztán kitejesedett az avant-garde irányzatok megjelenésében. Kosztolányi alkotásait olvasva is lenyűgöző az a fajta modernség, ami mégis átitatódik az akkori kor hangulatával és értékrendjével, vagy éppen annak hiányával. Egyik főműve, az Édes Anna pedig mindenkori kedvenc olvasmányaim közé tartozik, habár ettől még nem könnyebb írnom róla, mint más esetekben (tudniillik nehezen tudom formába önteni gondolataimat, ami tudom, éppenséggel nem egy előny ilyen írások megalkotásánál). Szóval miért is szeretem jelen regényt? Talán mert úgy jeleníti meg egy korabeli hétköznapinak mondható házaspár, és újonnan szerzett cseédjének életét, hogy szinte már lelkük mélyéig hatol, pedig csak kívülről láttatja őket? Mert úgy írja le teljesen hitelesen cselekvésüket, azoknak mozgatórugóit, hogy pontos indokot sokszor nem is talál rájuk? Kosztolányira addigi műveiben a pszichoanalitikus szemléletmód nagyfokú beépítése, felhasználása volt jellemző, míg itt viszont már talán úgy érezte, az ember tudata, lelke valójában nem ismerhető meg, szavakkal nem körülírható. A történettel most nem akarom húzni az időt, nyilván mindenki ismeri, aki meg nem, az elég, ha annyit tud előre, hogy ez bizony a XX. század magyar irodalmának egyik, az emberi belső megismerhetetlenségét mutató és mégis minden mondatával annak legmélyebb rétegeiben elmerülő művét. Érzékenységet, az ember mint individuum alapvető tiszteletét, emberként való kezelésének elmaradhatatlanságát: ezek fontosságának hangsúlyozását jelenti számomra a regény, aminek minden egyes sorát élmény olvasni (és ezt most teljesen komolyan mondom). További ajnározások helyett, álljon itt pár idézet, hozzáfűzés nélkül, mintegy önnön erejét támogatva:

"- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.
- És a haza?
- Az is - mondta Moviszter, és várt, mert egy jó kifejezést keresett. - Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében."

"- Mért tetted? - ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. - Föl fognak akasztani - üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum.
Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia."

"- Akkor mért követte el? - kérdezte Moviszter önmagától. - Az az érzésem - ismételte makacsul -, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle - és itt kitört, majdnem kiabált. - Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele."

"Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.
És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden."

Umberto Eco - Öt írás az erkölcsről

Umberto Eco neve bizonyára a legtöbbek számára ismerősen cseng: a népszerű olasz írónak köszönhetjük például A rózsa neve című regényt is, sok más egyéb alkotása mellett. Ez a vékonyka könyv 5 etikai jellegű írását tartalmazza, olyan témakörökben, mint a háború, fasizmus, vagy az írott sajtó helyzete Olaszországban. Az írásokban közös vonás, hogy mindegyikben az abszolút helyes út megtalálására törekszik az író (de ez már csak a dolog jellegéből is adódik), a politikai korrektség vádjának elkerülésével. Így együtt véve nincs könnyű dolga, hiszen pl háborúról sokan írtak már sok mindent, Eco mégis egy olyan oldalról közelíti meg, amiről nem sokan tették: konkrétan pazarlásnak nevezi az ősidők óta létező emebrek közti konfliktusokat, harcokat, és azt fejtegeti, ma már miért lenne sokkal nehezebb egy korábbi háborúk méretéhez hasonlónak kialakulnia: csak vannak azért a globalizálodó világnak előnyei is, mondhatnánk a folyamatos kesergőknek. Nagyon érdekes a látásmódja arról is, hogy egy önmagát ateistának valló ember erkölcsi értékrendszerét mi határozza meg (ezt egyébként egy bíborosnak fogalmazza meg levélben), hivatkozva a másik ember fontosságának tudatával és tiszteletével, ami nagyon is tisztelendő tulajdonság (még ha az agnoszticizmussal is szimpatizálok inkább az ateizmus helyett). A fasizmussal kapcsolatban tulajdonképpen a nézet keszekuszaságait és alapvetően paradox állításait veszi górcső alá, ami alapján egyértelművé válik, hogy kevés zavarosabb dolog létezik alapvetően még az eredeti, új hatásoktól mentes ősfasizmusnál is - ami alapvetően az emberek kihasználhatóságára, befolyásolhatóságára építi tanait. Az olasz sajtóról való írása inkább lokális szinten lehet érdekes, de vannak globális vonatkozásai is bőven, ilyen például a különböző médiumokszenzációhajhászata, elértéktelenedése. "A vándorlásról, a toleranciáról, és arról, amit nem tűrhetünk" a címe a könyv utolsó fejezetének, és egy három részre oszló írás ez a modern kori népvándorlásokról (ami nem egyelnő ugye az emigrációval, mert azzal ellentétben nem ellenőrizhető, és teljese átalakítja az eredeti szokásokat), az intolerancia csírában való elfojtásáról és a tűrhetetlen dolgok ellen való határozott kiállásról. Mert legyünk akármilyen toleránsak, bizony van bőven, amit már nem fogadhatunk el, ha egy nyugodtabb jövő megteremtése a célunk - szólásszabadság ide vagy oda.
Elgondolkodtató, mégsem okoskodó kis szösszenetek ezek, amiken érdemes (lenne)elgondolkodnia mindenkinek.

J. D. Salinger - Magasabbra a tetőt, ácsok + Seymour: Bemutatás

Salinger-től legtöbben a Zabhegyező-t ismerik, nem is érdemtelenül. A méltán klasszikus mű egy olyan fiú botladozásait mutatja be, aki bár folyton szembekerül az emberekkel, mégsem adja fel, csak hagyja, hadd sodorja az élet. Tudom, ez elég klisészerű megfogalmazás, de nem is tudom, mit mondanék, ha a Zabhegyezőt kellene röviden összefoglalnom. Amiért nekem a kedvenceim közé tartozik, az az a nagyon is fiatalos, mai stílus, ami Salinger sajátja, továbbá az, hogy sokkal, de sokkal többet mutat az életből, mint bármiféle nagy horderejű igazságokat kinyílvánító szóáradat. Több művében az általa teremtett alteregója (Buddy Glass) bőrébe bújva meséli történeteit, ilyen a Magasabbra a tetőt, ácsok és a Seymour: Bemutatás is. A Magasabbra a tetőt, ácsok egy nap történetét meséli el, nevezetesen amikor a képzeletbeli báty, Seymour házassága majdnem meghiúsult, Buddy pedig a menyasszony rokonságával töltötte a nap hátralévő részét. Ők viszont végig csak ellenérzésüket fejtik ki bátyja iránt, hirtelen kialakult véleményüket, ami ellen többször is kifakad. Humoros, tanulságos történet, amiből még többet megtudhatunk testvéri viszonyról és arról,milyen hatással tud lenni az ember életére egy olyan személy, akire szinte gyerekkorától felnézett. Ez aztán a Seymour-ról szóló külön művében bontakozik ki főképp. Ami nem megszokott, vagyis nem oylan gyakori, hogy nagy részletességgel tér ki Seymour külsejére is, szokásai és tulajdonságai mellett. A naplószerűen megfogalmazott mű egészében a csodálat mutatkozik meg, amit a mesélő is elmond amúgy. Érdekes, olvasmányos írás ez, egy olyan személyről, aki szinte valamennyiünk életében jelen van (jobb esetben), akit szeretünk még inkább titokzatosabb fénybe vonni. Salinger aztán még jobban össze is keveri a regénybeli karakterét, saját magát és életét, de nem is ez a leglényegesebb, hanem maga a történet, a példakép megjelenése, és az a sajátságos, lendületes stílus, amit olyan jó olvasni.

Kurt Vonnegut - A Titán szirénjei

Kurt Vonnegut az egyik valaha volt legjobb amerikai író, kivétel nélkül az összes műve fantasztikus és élményekkel teli olvasát kínál, nemhiába az egyik kedvenc íróm. A Titán szirénjei nemhiába vált klasszikussá, ugyanis Vonnegut egyik (a szó szoros értelmében) legfantasztikusabb és legcsodálatosabb története, ami lényegében az egész életet magába foglalja, illetve az azt körülvevő kérdéseket, rejtélyeket. Az író sajátos magyarázatot ad olyan kérdésekre, mint pl miért is vagyunk ezen a világon, mit is jelent a boldogság, illetve elérhető-e, mennyit ér a szabadság, a teljes önállóság, és vajon birtokolja-e egyáltalán bárki is. És bizony, ahogy tőle megszokhattuk, a válaszok cseppet sem szokványosak, ugyanúgy elképesztőek, mint humorosak, vagy éppen katarzisértékűek - mindegy, melyik szóval illetjük, olvasni kell ahhoz, hogy megértsük, mit is jelentenek Vonnegutnál ezek a szavak.
A történet helyszíne ezúttal nem korlátozódik le bolygónkra - belecsöppenhetünk a Mars és Föld közötti egyenlőtlen háborúba, csakúgy mint az azt követő új földi vallás kialakulásába. Vonnegut zseniális emberismeretéről tesz ismét tanúbizonyságot, csakúgy mint mesteri képességét a lendületes és letehetetlen művek megalkotásához, egész világok felépítéséhez, és felesleges is szaporítanom a szót, ezt bizony megint csak ajánlani tudom.

Nick Hornby - Vájtfülűek brancsa

Hornby regényeinek sajátosossága az a fiatalos és lendületes elbeszélésmód, amivel a nagy klasszikusokban nem nagyon találkozhatunk, a kortárs irodalomban pedig sokszor nem társul az elvárt igényességgel, színvonallal.Több művét is megfilmesítették már (Pop, csajok, satöbbi; Fociláz; Egy fiúról), köszönhetően fantasztikusan lendületes történeteinek. Jelen könyv nem egy újabb alkotása: Hornby több mint 2 éven át írta rovatát (2003-tól 2006-ig) egy amerikai folyóiratnak (Believer), amiben minden hónapban beszámolt friss olvasmányélményeiről. A magazin alapszabálya, hogy semmilyen könyvet nem pocskondiáznak, emiatt is több könyvet megnevezetlenül jellemez, viszont nem jellemző rá sem, hogy igyekezne mindenben hibát keresni. Ezeket a cikkeit olvasva kirajzolódik előttünk egy olyan olvasó képe, aki igyekszik mindig a legjobbakat kiválasztani, aki elkötelezett rajongója a szépirodalomnak, de emellett rengeteg egyéb hobbijára is szakít időt. Nagyon is élvezetes olvasni vicces megjegyzéseit, ha lehet azt mondani, itt bizonyosodhatunk meg legjobban az író zseniális humorérzékéről (kedvenceim a Brancsról és a hozzájuk fűződő viszonyáról való megjegyzései), csakúgy mint témában való jártasságáról. Ugyan az általa olvasott művek számomra nagyrészt ismeretlenek voltak, de amit olvastam, ott többnyire egyet is értettem Hornby véleményével (egyedül az Adrian Mole-könyv kapcsán volt csak némi kifogásom, de akkoris inkább csak kukacoskodásból:)). Minden elismerésem az íróé, aki alapból az egyik kedvenceim közé tartozik, hiszen nagyszerűen képes egyesíteni az élvezetes, fiatalos irodalom elemeit a színvonallal. Érdemes megismerkedni vele.. ha belekezdesz, úgysem fogod tudni letenni:)

Mikszáth Kálmán - A jó palócok

Sokakat idegesíthet már, hogy eddig csak kötelező olvasmányokról írtam, de tekintve fiatal koromat, nézze el mindenki nekem (aki olvassa ezeket a sorokat), ugyanis tanév közben nemigen nyílikalkalmam más könyvet olvasni. Viszont hamarosan itt a nyár, ami a kánikula és a strandőrület mellett azért jó dolgokat is tartogat számomra, és egyik iylen, hogy nekikezdhetek az időközben felgyülemlett tetemes mennyiségű saját könyvnek. De előbb még nézzük Mikszáth novelláskötetét! A jó palócok 15 rövidebb írást tartalmaz, általában 5-6 oldalasakat. Miről is ismerszik meg egy átlagos Mikszáth-novella? Nos, azt hiszem alapeleme az izgalmas történetmesélés, az író nagyon szeret mesélni, egy történetet érdekessé tenni számunkra, és ez a hatás máig sem hagyott alább. (szemben mondjuk Jókai Mórral) Adódik még ehhez jelen esetben egy olyan falusi közösség, akiknek összetartó ereje egyeseknek áldás, másoknak éppen teher, az írónak pedig egy olyan gyermekkori emlék, ahová aztán akarva-akaratlanul is visszavágyik egész életében (mint a legtöbb ember). Adott tehát egy világ, ahol nem is az a fontos, mennyire tökéletes vagy mennyire álomszerű is, sokkal inkább az emlék, a régmúlt nosztalgikus érzete, a visszavágyódás. Sokan mondják, hogy "soha a múltba, de mindig a jövőbe emeljük tekintetünk, hogy feljebb léphessünk", és mégis-mégis szükséges néha, hogy ne feledjük múltunkat, különben mire is építkeznénk? És ha ez mégsem így lenne, akkoris kit érdekel, mikor emlékeink az egyetlenek, amiket nem vehetnek el tőlünk? De a szubjektív gondolatok helyett nézzük a műveket: ezek között pedig található bánatos, reményteli, humoros és szívderítő is, habár a mérleg inkább a szomorúbb, melankolikusabb novellák felé billen el: ezek közül is kiemelkedő számomra A néhai bárány, a gyermeklét őszinteségéről és nyíltságáról, és a Timár Zsófi özvegysége, a remény keserves haláláról. Jellemző Mikszáthra, hogy nagyon képes lehangoló atmoszférát teremteni, romantikus kifejezéseivel és nyílt érzelemvilágával. Gyakran alkalmaz rágies kifejezéseket is, ezzel is visszarepít minket saját gyermekkorába és a miénkbe is, illetve a vidéki élet szépségességét is kiemeli. Városhoz szokott emberként néha nagyon is csábító tud lenni ez a kép nekem, és bevallom, sokkal több valódiság lehetne úgy életemben is, hiszen a hazug ideáktól hemzsegő műanyag világ csak a lelket köti gúzsba és tépi szét. Hááát.. mindig él a remény.. ezt A kis csizmák erősíti, és a mű végén található gyönyörű mondatok azt hiszem, magukért beszélnek. Nagyon különleges novella továbbá még a gózoni Szűz Mária a hihetetlen emberközeliségével és csodájával, valamint a Szücs Pali szerencséje az álomszerű hangulatával, ami egyben a leghűbb kifejezsmódja az ember konstans lelkületének, változni képtelenségének. Nem elemezném tovább, nagyon érdemes elolvasni őket, jó novellához hűen nem követelnek meg sok időt ehhez, és mégis olyan sok mindent sürítenek egybe, hogy ez valami csoda.

Csehov rövid elbeszélései

Csehov drámái mellett elbeszéléseket is írt, rövidebbeket-hosszabbakat (A 6-os számú kórterem pl.), itt most néhány rövidebbet foglalnék össze írásomban. Csehov stílusára jellemző a hétköznpi emberek életének realista ábrázolása, míg az általunk többnek gondolt, izgalmasabb életet élőnek tartott szereplők esetében is (Sirály). Emellett a szimbolizmus is jelentős szerepet kap, de a romantika jegyei is megfigyelhetőek. Rövid elbeszéléseiről ugyanez elmondható illetve nagyfokú hangulatiság, ami áthatja egyes alkotásait, köszönhetően részben a viszonylag nagy időugrásoknak, ami a változás bemutatását szolgálja. Ilyen alkotása pl. a Jonics, vagy A menyasszony is. Előbbi egy orvos és egy család viszonyát mutatja be, ami a korábbi jó viszonyból egyre jobban kiüresedik. A családbéli lányt még korábban az orvos akarta elvenni, akkor a lány még visszautasította, ez előre meghatározta egész későbbi életüket. Az "elutasítás"-motívum több más történetben is megfigyelhető: míg a menyasszony címszereplője mindig is ú jszerepét várta, amikor már közeleg, mégis visszautasítja azt. Egyfajta önkiteljesedésre vágyik önkéntelenül is, és terveiben meg is erősíti a család barátja. Ez a műve aztán biztató végkifejletet is hoz: a változást kieszközölhetőként, elérhetőként jeleníti meg, szemben pl. a Prisibejev altiszttel,ami egy humoros elbeszélés egy olyan emberről, aki sosem tudja levetkőzni rendezkedő hajlamat. A figura aztán rövid idő alatt szimbolikus is lett Oroszországban, mint a folytonosan irányítani vágyó ember megjelenítője, ez az alkotás pedig szintén nagy népszerűségre tett szert. Kevésbé könnyedebb mű az Ellenségek, ami nem fest már ilyen pozitív képet: egy kifakadás az individuum sérthetetlensége mellett, amit aztán mások oly könnyen vesznek semmibe. Az Anna a férje nyakán pedig szintén a változást állítja pellengérre, csakhogy a Jonicshoz hasonlóan nem a vidám oldaláról szemléli: azt elemzi, hogyan fordulhat ki az ember teljesen önmagából és életéből új hit vagy épp az érdektelenség által vezérelve, a múltat szinte már elfeledve. Nem könnyű olvasmány mind, súlyosnak és letaglózónak is lehet nevezni jópárat közülük, de mégis egy olyan varázslat lengi körül, ami még a csüggesztő tartalmat is élettel tölti meg, és bizony ez ritka. És egyben lenyűgöző.

Ibsen 3 drámája

Ha Ibsen drámáiról van szó, akkor mindenkinek A vadkacsa ugrik be elsőre, de nem lehet elmenni a másik két ismertebb műve mellett sem, a Nóra és a Solness építőmester ugyanis szintén élvezetes és összetett alkotások. Ugyan sokan eleve ódzkodnak a kötelező olvasmányoktól, elvégre ha valamit kötelezővé próbálnak tenni, az sosem lesz sikeres, de általában nem érdem nélkül teszik őket azzá (habár azt el kell ismernem, hogy nekem is vannak olyan művek, amikkel nem tudok kibékülni, ilyenek például Jókai könyvbe oltott szappanoperái, vagy az Egri csillagok a túlzott pátoszával), a norvég alkotó esetében pedig különösen érvényes ez.
A három dráma között ugyan vannak hasonlóságok, de alapvetően különböző embereket, különböző jellemeket és sorsokat. Még csak a célbaérés, az új gondolatokhoz való elérés sem mindegyiküké, hiszen A vadkacsa házaspárja, bár családjuk tragédiája látszólag összetöri őket, de valódi érzésük valójában nem kötődik egymáshoz, a szerepükből nem tudnak kilépni. A Nóra címszereplője is későn döbben csak rá erre, hogy ő valójában csak egy szerepet kapott férje életében, nem társaként, egyenlő félként szereti, sokkal inkább egy bár rajongásig imádott, de mégsem egyenlő félnek tartott feleség lesz csak számára. Viszont a változásra, az élet újraértelmezésére sosincs túl késő, hiszen ahogy az Ivan Iljics halálában is megírta Tolsztoj, a beismerés és felismerés még halálunk pillanatában is a földi megváltást hozhatja el számunkra. A vadkacsa Gregers-e ezzel tisztában is van, ő viszont,ahogy az orvos fogalmazza, "heveny világboldogításban" szenved, ami már sokaknak ismerős lehet. Szinte mindenki átesik rajta, hiszen önmagát idealizálni a legkönnyebb az embernek, de sokszor nem látja be, hogy legyen akár a valóság, az igazság amit felszínre akarnak hozni, lehet hogy mégsem ez vezet jó eredményre. A vadkacsa szimbolikus jelentéssel bír itt, csak úgy mint a Nóra alternatív címe, a Babaszoba. Különböző eredmények látszanak fel a két dráma között, hisz mindkettőben jelen van a léthazugság, mint a szereplők életének fő mozgatórugója, mégsem vezet el felismeréshez pont ott, ahol még le is leplezik ezt előttük. Sokszor pedig a legtisztább szereplő bukik el ebben az esetben, hiszen egy képmutató, hazug világban pont ők a legsebezhetőbbek, leginkább oda-nem-illők.
A Solness építőmester a legkésőbbi alkotás a három közül, ami egy házaspár félresiklott életét mutatja be, akik életébe aztán villámcsapásként érkezik a múltból a férj egy régi ismerőse. Ő pedig egy fiatal lány, aki rávezeti őt arra, hogy élete valójában már rég nem önmagáról szól, céljairól, vágyairól. Ebben a műben válik az is világossá, hogy a csúcsra, az élet legfelsőbb fokára való visszatérés sosem lehetetlen, és sokkal mámorosabb, mennyeibb tud lenni a legfelsőbb pontról való lezuhanás, mint a földön való kihunyás tévutak és hamis boldogságok által vezérelve. Ami talán nem is boldogság. Ahogy Nóra is megfogalmazta: "Nem voltam boldog sosem, csak vidám" A kettő pedig, bármennyire is szeretnék sosem, nem ugyanaz.
A vadkacsa olyannyira megfogott, hogy a dráma és Ibsen művészetének tiszteletére egy versem is született, melyet így zárásként közzé is teszem.

Megölni a vadkacsát

Ifjonti szívben élet súlya oly rettentő,
ifjonti szív áldozatra mint rávehető,
ifjonti szív: múlt gyermekétől nem menthető?
ifjonti szív: önmagát még el nem veszejtő.

Véráldozat, szent eszmény: léthazugság éltet,
ez egyetlen, mi számunkra teremti képet,
mi magasztosságában a legcsúfabb végzet,
oly felemelt, oly porból eredő önérzet.

Iszonyat-súlyával rátelepszik lélekre,
eljött a pillanat: egy utolsó lélegzet,
érette míg egyik oly könnyedén vérezhet,
másik hisz iránta szívből nem is érezhet.
(2009. 04. 22.)