Ibsen 3 drámája

Ha Ibsen drámáiról van szó, akkor mindenkinek A vadkacsa ugrik be elsőre, de nem lehet elmenni a másik két ismertebb műve mellett sem, a Nóra és a Solness építőmester ugyanis szintén élvezetes és összetett alkotások. Ugyan sokan eleve ódzkodnak a kötelező olvasmányoktól, elvégre ha valamit kötelezővé próbálnak tenni, az sosem lesz sikeres, de általában nem érdem nélkül teszik őket azzá (habár azt el kell ismernem, hogy nekem is vannak olyan művek, amikkel nem tudok kibékülni, ilyenek például Jókai könyvbe oltott szappanoperái, vagy az Egri csillagok a túlzott pátoszával), a norvég alkotó esetében pedig különösen érvényes ez.
A három dráma között ugyan vannak hasonlóságok, de alapvetően különböző embereket, különböző jellemeket és sorsokat. Még csak a célbaérés, az új gondolatokhoz való elérés sem mindegyiküké, hiszen A vadkacsa házaspárja, bár családjuk tragédiája látszólag összetöri őket, de valódi érzésük valójában nem kötődik egymáshoz, a szerepükből nem tudnak kilépni. A Nóra címszereplője is későn döbben csak rá erre, hogy ő valójában csak egy szerepet kapott férje életében, nem társaként, egyenlő félként szereti, sokkal inkább egy bár rajongásig imádott, de mégsem egyenlő félnek tartott feleség lesz csak számára. Viszont a változásra, az élet újraértelmezésére sosincs túl késő, hiszen ahogy az Ivan Iljics halálában is megírta Tolsztoj, a beismerés és felismerés még halálunk pillanatában is a földi megváltást hozhatja el számunkra. A vadkacsa Gregers-e ezzel tisztában is van, ő viszont,ahogy az orvos fogalmazza, "heveny világboldogításban" szenved, ami már sokaknak ismerős lehet. Szinte mindenki átesik rajta, hiszen önmagát idealizálni a legkönnyebb az embernek, de sokszor nem látja be, hogy legyen akár a valóság, az igazság amit felszínre akarnak hozni, lehet hogy mégsem ez vezet jó eredményre. A vadkacsa szimbolikus jelentéssel bír itt, csak úgy mint a Nóra alternatív címe, a Babaszoba. Különböző eredmények látszanak fel a két dráma között, hisz mindkettőben jelen van a léthazugság, mint a szereplők életének fő mozgatórugója, mégsem vezet el felismeréshez pont ott, ahol még le is leplezik ezt előttük. Sokszor pedig a legtisztább szereplő bukik el ebben az esetben, hiszen egy képmutató, hazug világban pont ők a legsebezhetőbbek, leginkább oda-nem-illők.
A Solness építőmester a legkésőbbi alkotás a három közül, ami egy házaspár félresiklott életét mutatja be, akik életébe aztán villámcsapásként érkezik a múltból a férj egy régi ismerőse. Ő pedig egy fiatal lány, aki rávezeti őt arra, hogy élete valójában már rég nem önmagáról szól, céljairól, vágyairól. Ebben a műben válik az is világossá, hogy a csúcsra, az élet legfelsőbb fokára való visszatérés sosem lehetetlen, és sokkal mámorosabb, mennyeibb tud lenni a legfelsőbb pontról való lezuhanás, mint a földön való kihunyás tévutak és hamis boldogságok által vezérelve. Ami talán nem is boldogság. Ahogy Nóra is megfogalmazta: "Nem voltam boldog sosem, csak vidám" A kettő pedig, bármennyire is szeretnék sosem, nem ugyanaz.
A vadkacsa olyannyira megfogott, hogy a dráma és Ibsen művészetének tiszteletére egy versem is született, melyet így zárásként közzé is teszem.

Megölni a vadkacsát

Ifjonti szívben élet súlya oly rettentő,
ifjonti szív áldozatra mint rávehető,
ifjonti szív: múlt gyermekétől nem menthető?
ifjonti szív: önmagát még el nem veszejtő.

Véráldozat, szent eszmény: léthazugság éltet,
ez egyetlen, mi számunkra teremti képet,
mi magasztosságában a legcsúfabb végzet,
oly felemelt, oly porból eredő önérzet.

Iszonyat-súlyával rátelepszik lélekre,
eljött a pillanat: egy utolsó lélegzet,
érette míg egyik oly könnyedén vérezhet,
másik hisz iránta szívből nem is érezhet.
(2009. 04. 22.)