Az Arch Enemy egyike a legelső metalon belüli kedvenc bandáimnak, szóval egyértelmű volt, hogy május 26-án hol fogom tölteni az estémet. Vártam már nagyon, és végül nem is kellett csalódnom, de lássuk szép sorjában. Kezdetben kissé furcsálltam, hogy fogunk elférni a Dieselben, de végül mégsem voltak annyian, mint gondoltam volna,de azért így is jócskán benépesítettük a népligeti klubot. (bár azt nem tudom, ha Arch Enemyre elég a Diesel, minek kell a novemberi Porcupine Tree koncert a Pecsába, de ez legyen az én problémám). A Mercenary kezdett 8 után, és rögtön a Black and Hollow-val indítottak, ami egyike a legjobb dalaiknak.
Tőlük sajnos csak a 
legutóbbi korongot ismerem, az Architect of Lies-t, de azon jópár kedvencem van, és ez alapján nem hiába bíztam bennük, hiszen kiválóan működtek nyitóbandaként, jöttek a jobbnál jobb számaik: Bloodsong, The Endless Fall, Execution style, ami előtt az énekes bár biztatta a közönséget circle pit-re, utóbbi már nem volt olyan lelkes az ötlettől, haha. A bandérül ez viszont nem mondható el, látszott, hogy szívvel-lélekkel zenélnek, és ez szimpatikus, jó kis koncertet adtak. Aztán rövid átszerelés után kialudtak a fények, majd az Arch Enemy jó szokásához híven a Blood on your hands-szel nyitottak, ami már rögtön megadta az alaphangulatot. 
Sorjáztak a hatalmasabbnál hatalmasabb számaik: Ravenous, Dead eyes see no future, Revolution begins, My Apocalypse, Taking Back My Soul (újabb csúcspont). Majd a The Last Enemy és az I will live again, amiket bár nagyon vártam, mégis kevésbé ütöttek koncerten, de mégsem laposodtak el.
Daniel dobszólója elismerésre méltó volt, mint ahogy az Intermezzo Liberté alatt nyújtott teljesítményük is. Angela maga volt a hiperaktív csoda, a hangja még mindig döbbenet, fantasztikus mikre képes ez a nő. A We will rise-zal búcsúztak, ám egy sikeres visszahívás után még eljátszották a Nemesis-t is. A levonuláskor sikerült egy pengetőre is szert tennem, és koncert után szerencsére kijött még Daniel is 10 percre, úgyhogy képet is lehetett vele csinálni. 
Nem fogjuk egyhamar elfelejteni ezt az estét, amit a
svéd melodic death metal nagymestereinek köszönhetünk, szóval mi mást is mondhatnék a koncert utáni újult erővel: "the last enemy is falling, here I stand, to conquer death itself..."
legutóbbi korongot ismerem, az Architect of Lies-t, de azon jópár kedvencem van, és ez alapján nem hiába bíztam bennük, hiszen kiválóan működtek nyitóbandaként, jöttek a jobbnál jobb számaik: Bloodsong, The Endless Fall, Execution style, ami előtt az énekes bár biztatta a közönséget circle pit-re, utóbbi már nem volt olyan lelkes az ötlettől, haha. A bandérül ez viszont nem mondható el, látszott, hogy szívvel-lélekkel zenélnek, és ez szimpatikus, jó kis koncertet adtak. Aztán rövid átszerelés után kialudtak a fények, majd az Arch Enemy jó szokásához híven a Blood on your hands-szel nyitottak, ami már rögtön megadta az alaphangulatot. 
Sorjáztak a hatalmasabbnál hatalmasabb számaik: Ravenous, Dead eyes see no future, Revolution begins, My Apocalypse, Taking Back My Soul (újabb csúcspont). Majd a The Last Enemy és az I will live again, amiket bár nagyon vártam, mégis kevésbé ütöttek koncerten, de mégsem laposodtak el.
Daniel dobszólója elismerésre méltó volt, mint ahogy az Intermezzo Liberté alatt nyújtott teljesítményük is. Angela maga volt a hiperaktív csoda, a hangja még mindig döbbenet, fantasztikus mikre képes ez a nő. A We will rise-zal búcsúztak, ám egy sikeres visszahívás után még eljátszották a Nemesis-t is. A levonuláskor sikerült egy pengetőre is szert tennem, és koncert után szerencsére kijött még Daniel is 10 percre, úgyhogy képet is lehetett vele csinálni. 
Nem fogjuk egyhamar elfelejteni ezt az estét, amit a
svéd melodic death metal nagymestereinek köszönhetünk, szóval mi mást is mondhatnék a koncert utáni újult erővel: "the last enemy is falling, here I stand, to conquer death itself..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése