Saját

Fordított pszichológia

hadd képzeljem egy percre gyermeknek Istent
(úgyis minden azonos):
kérlek maradj otthonodban
itt nincsen szükség rád és én
szívesebben repítlek inkább távolba
míg keresztre feszítem jelképek rengetegét
én leszek tán Náhum kit a nép óhajtott
hogy élhessen végre egyszerűn mint a vad
és boldogan mint a betevőért napról napra áradó szükséglet


Minden dolog ahonnan

tekintve hogy egyenes mint felhőkig
és még közelebb is igazgat
úgy jelölök mindent amit csak érek
bekeretezem hogy jó lesz tudományom falára
mint mi letudva
és ebbe egyre inkább nyilvánvaló
hogy belérejtem gondolatom csíráját is
ezért kiálthatom újra és újra
magamban hogy

barlangom mélyén lám a hús egyszerűsége nyűgöz
de boldogan vetek meg mindent mi körülzár


Lélegző világegyetem

kívülről tágul belülről zárul
és nemesít mindent mi semmivel sem
semmitől sem lehetségesebb egy olyan álomnál
amely történelmet gondolt el de
embertúlit rettegek mert mást nem tehetek?

tényleg akárhogy


A vers önmagát szólongatja

mint a világvégi fák
az utat bekiáltozzák

nézd,
próbálták már néhányan
felkeresni falvaik lámpaerdejét
de inkább utazásnak ajánlatát
FOGADTÁK EL
mondom ez ugyanolyan mint amit már átéltem
persze én más néven próbáltam rejtegetni
és sikerült is mert egyszer minden valósul
törött napsugarak a szememből
és halott szenvedélyek homlokomba
léptek egyként egymásba gabalyodtak
ÉSZ-VE-SZEJ-TŐ!
gondoltad volna hogy egyszer felismered az évszakot
vagy akárcsak egyetlen rőt levélről hogy kizártak
ki tette? ÁTKOZZUK HALÁLRA!!!
belsőmet telekiáltozott édes önvád
de hát mit
de hát kit
ó hát persze
GYŐZELEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM
kirekesztettétek magatokból a madzagot
ami összekötötte a sejteket az izmokkal
így már mindjárt más többé nem teszem
mármint a próbálkozást hogy egekig szökkenjek
hiszen épp most erőszakoltam meg sorsomat
imádott tudomány összehordott oltárán
figyeltétek hogy két sorba zártam életem?
jó én is tudom az észrevétel váratlanul
érne mivel a szavak mindig szentként
érnek egy olyan királyságot amit már
feloldott az osztályharc
bizony Majakovszkij üvöltötte hogy ne tűrjük
és ki tette? rajtam kívül?
de valószínűleg tollamból sem szenvedés
csak néhány keresetlen indoklás
hogy a tegnapot csak búbánat szegélyezte
és a belémégetett béklyók vérvörös öröksége
de aztán megtanultam lélegezni
és verssé szuszogni a holnapok
érdektelenségre izgatott vétkét
végleg


A kielégült öngyűlölet

ha meghalok kérlek
égesd el verseim és
kiáltsd a rengetegbe:
"ez volt az amiért éltél
hogy kicsírázz a napnak örömére"


Szégyenhántás

megérdemlem amit soha
sosem voltam az aki kipótol egy fejlődést
és én
és ők
hogy foszlásom után is ugyanúgy
és közben sem veszteség
a kimérhető hajóhad
nem lesz amin evezzen
sem olyan melyre kalandvágyva feszülhet
és ha lebontom a véleményem
ott tátong büszkén a kérdőjel
forgácsolta egybe a részeges keresztet-vetőket
nem nem nem blaszfémia
pusztán unalomra ébredt tékozlásból kémia
az egyenetlen monotónia
az árbócra kapaszkodott gyáva hatóság
végzet-harmónia örökölte kínos kacagás
és és és
folyik itt holnapig fák kérgén a nemulass
az egekből elvándorolt papírlapok uszonyán
találtak drogokat a vidámság otthonában
keressétek meg amit soha nem akartok
megtalálni de igazából szükségét érzitek
romboljatok ti
futuristáknak álcázott érző szívű csenevészek
én voltam aki soha nem kanyarodott
irányított magától a vásárcsarnok
derékba tört karriered senki bánja
ébredő kutyákat akasztanak fel legszívesebben
még mindig elsőként a gyermekek
pedig őket fogják megtaposni szenvedéllyel izzón
kacaghatna akár a fűzfa illúziója
de inkább botrányosnak vélheted hogy ő még szép
igazándiból nem vagyunk mi olyanok
akik akarták hogy ránk zuhanjon a zongora
de a billentyűfutamok azt susogták hogy
igenis szükségünk van rá

Saját

Jóslatok a körről és a magány életéről

egymásra helyezve kör és ellipszis
kiviláglik hogy csak a szélein
ha mozog a Föld iramlunk mi is
egybelépve síkjaink és
ekkor rajzoltunk kénytelen olyan közösséget
mely sosem létezett együtt mint külön sem
érezhet vágyakon és nosztalgián kívül mást
Désiré most szertáros
te már négyszögesítettél folytonosságot
így is összerajzottak a világok peremén
hogy megbeszéljék a család az mindig fennmarad
ha nem ítélkeznek jövendő emlékei
melyek tegnapba közösséget súgtak
előtte lévőt hát azt magyarázhatták úgysincs
csak a holnapot kutatták melybe
akként áramlottak mint Hérakleitosz sem hinné
én sem tartottam veled mikor
felfedeztük egységünk értelemadó bolondságát
kérdéses hogy mely tájakon
talán a szárazság kedvéből apadtam egyenes tartású nemlétté


És újra és újra és újra

mi ez a hangtalan vacogás?
a jelen az évek vasfogába bújt
és rettentő tragédiában megforgatta zavarát
a tudat hogy öt percen múlt az egész
meghatároz téged végül
lehetett volna hogy emelkedsz
és az eljövendő évek majd nem révednek
e vers néma alkonyába
mely jöttekor már tudtad
sosem lehetsz más és ebbe mások fúlnak bele


A reményteljes csend balladája

határozottsággal hogy a tűrhetetlen előtt
vált félelem tárgyává jaj könnycseppé válik
és egész életével sirat el egy megfékezett boldogságot
egy felhővé lett zúgás keríti maga-magába
és a kényszeres hála cipelte berögzültség tudata

van aki hátán egész boldogságát hordozza
mások csak a térképeket kanyaríthatják vállukra

Majakovszkij - A túlsó oldalnak

Mi
nem a zseniáliskodás sikolya vagyunk:
"Minden megengedett!"
Mi
nem vagyunk felhívás "késelő bosszúra!"
mi
egyszerűen
nem várjuk meg az őrmesterordítást:
"Lehet!"
Lábunk máris a művészet gerincét töri,
egyenesre gyúrja.
Egy világméretű Róma csontvázai trappolnak veszettül
a hátunkon.
Sírjukba nem férnek bele.
Ne csodálkozzatok hát,
hogy megbékíthetetlenül
mi
jelszavunkkal mázoljuk át a világot: "Le vele!"

Az emberek természete különböző.
Fő, hogy a Vénuszt őrizni lehet -
hiszitek, az évszázados kamarilla is jó.
A világmindenség tűzvésze szálakra tépi idegeiteket.
Üvöltitek:
"Tűzoltók!
Ég Murilló!"
Mi pedig
Corneille-t és holmi Racine-t se javasoljuk
csereberére.
Nem kellenek a vének!
Mi
őket is
petróleummal locsoljuk,
és az utcára velük,
lássuk, hogy égnek!
Nagypapa nagymamával.
Papa és mama.
Átkozott hínárja a rangtiszteletnek.
Ledöntjük a viskókat.
Házakat építünk ma.
A mi nyakunkba pedig
festménylasszókat vetnek?!

Mi
nem ilyesmit kínálunk.
"Kész!
Tálalva!
Szürcsöljétek teáskanállal az édességet!"
Kiáltja a futurista:
Akadok még társakra,
akiknek a műalkotás élet.

A futuristák soraiban üresség tátong.
A futuristák életkora - riadalom.
Velünk levágott
káposztaként játszik a háború,
forradalom.
De bennünket
a nyárspolgári sírok nem ejtenek meg soha,
A részeg
vérmocsokban
- nézzétek! -
feldagad
földünk potroha.
Sorakozó ifjak lépte dobban.
Menjetek!
Lábaitokkal,
tapossátok el,
mi
magunkat
és alkotásainkat is odavetjük.
Mi a halált hívjuk a születés nevében.
A futás,
az emelkedés,
a szárnyalás nevében.
Mikor pedig
a sorompón túl érünk
s a fájdalmas harcokat ünnepek követik,
mi
kirakjuk
minden ékességünk -
szeressétek, amelyik tetszik!

Kassák Lajos fordítása