2010. január 27., szerda

Thomas Mann - Tonio Kröger


Thomas Mann egyik legnépszerűbb, 1903-ban megjelent kisregénye a valódi művészlét mibenlétét boncolgatja, azt a kérdést körüljárván egyben, vajon ez nem inkább átok, mintsem adomány-e, és hogy mennyire nem az ember maga választja meg sorsaként.
Tonio Kröger életének jelentőségteljesebb pillanatait felvillantva kapunk betekintést magányba, vágyódásba és a különállás érzésébe, ahogy Tonio egyre csak olyan szeretne lenni, mint bárki más, de végzete, bennsője nem engedi, egyben viszont ő maga sem bánja mélyen valahol ezt a kiválasztottságot, különlegesség érzetét.

"- Befejezte, Tonio Kröger?

- Nem. De nem beszélek többet.

- Elég is volt. Akarja a válaszomat?

- Van válasza?

- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.

- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.

- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.

Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.

- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét."



Egyúttal olyan mély elemzést kapunk itt a művészet teljes megélésében szorongó emberről, aminek precizitása az alkotónál nem is meglepő, emlékezzünk csak a Mario és a varázsló borzongató, fasizmusról mintázott lázálmára.
Paradox módon nem is olyan könnyű ennél a műnél idézni, néhány elgondolkodtatóbb részt feleleveníteni, tekintve, hogy minden második sorban alapos boncolgatásra, merengésre érdemes megfigyelések jutnak, melyek legmélyebb valónkig ásnak alá, részegülve a kutatás gyönyörétől.


"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát."


"Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el, és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet... Maga mosolyog, Lizaveta, és én tudom is, hogy min. De kérve kérem, amit most mondok, ne fogja fel irodalomnak! Ne gondoljon Cesare Borgiára[18] vagy holmi részeg filozófiára, amely őt pajzsra emeli! Nekem nem jelent semmit ez a Cesare Borgia, én őt semmibe sem veszem, és soha, de soha nem fogom megérteni, hogyan lehet eszménykép gyanánt tisztelni a rendkívülit és démonit. Az Élet, mely a Szellem és a Művészet örök ellentéte... az nem mint a véres nagyság és szilaj szépség látomása, nem mint a rendkívüliség jelenik meg előttünk, rendkívüliek előtt; hanem a normális, a tisztességes és szeretetre méltó a mi vágyaink birodalma, az Élet, a maga csábító banalitásában! Még korántsem művész az, kedvesem, akinek a legvégső és legmélyebb rajongása a rafinált, az excentrikus, a sátáni jelenségeket illeti, aki nem ismeri a vágyakozást az ártatlan, egyszerű és élő dolgok után, egy kis barátság, odaadás, bizalom, az emberi boldogság után, a rejtett és emésztő vágyat, Lizaveta, a hétköznapiság gyönyörei után!...
[...]
- És aztán nem lenne-e a következetesség sajnálatos hiánya: örülni, ha mindez másképp volna? Képtelenség - szeretni az életet, és mégis minden erőnkkel azon mesterkedni, hogy azt a magunk pártjára vonjuk, és az irodalom túlfinomult melankóliája, egész kóros fönsége számára megnyerjük. A művészet birodalma tágul, az egészségé és ártatlanságé zsugorodik ezen a földön, ami még megmaradt belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem volna szabad a költészet mezejére csábítani olyan embereket, akik szívesebben olvasnak lovakról szóló, pillanatfelvételekkel illusztrált könyveket!

- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet."



Efelől még jobban kiviláglik a gondolat, hogy alkotó és alkotó között mily átléphetetlen szakadékok feszülnek, hogy látszat felismerése csak keveseké, viszont ez számukra sem hoz feloldozást, mert hogyan is hozhatna... Valóságok ütköztetése tehát ez, a különféleképp megélt életé és művészeté, mely legmélyebb tetszelgésében is csak a felszín szépen lekerekített megformálása, hiszen az érzelmek, az igazi, valós érzelmek előtt a gondolat csak tanácstalanul feszenghet. Akármit is mutasson a tükör - a bizonyosság inkább a dolgok ellenében, vagy inkább egészében keresendő.


"Nem úgy dolgozott már, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. Némán, zárkózottan dolgozott, láthatatlanul, és lenézve a törpéket, kiknek a tehetség nem más, mint társasági dísz, akár szegények, akár gazdagok, vadul és tépetten ődöngtek, vagy egyéni nyakkendőkkel pipiskedtek, mindenekelőtt arra törekedtek, hogy boldogan, szeretetre méltóan, művész módjára éljenek, nem sejtve, hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson."

2010. január 26., kedd

Saját

A szépség, mint akarat és képzet

talán mikor szűnik a remegés
egyre jobban majd tűnik hogy
a kősziklában örökké álarcában a dermedés
keveseké csak hit hiányának ütközése
kinn a színfalakon de inkább csak víz alatt
ha számít hogy eleven gyűrkőzése
percről napra a hang haláláig haladt
a valódi vesztéig mert nyílt csak nyelt
egy nagyot hogy kívül zárt nagyvilágtól kérdje
a szépség mint akarat miértje
hogy nem képtelen újra és újra légre kapni
elvégre kevés mi bizonyos
de a látszatot sem bírva
előttünk született fölösség megírva

kettégörnyedt a teljes kimondottság
-Istenét soha vágyták ajkak-
ugye ez az egész kimódoltság
csak arra született hogy a hegyek igazolják magukat
megkérdeném Szegény Jánostól akár de inkább
megyek
ne ismét alanyként tárgy
vak dióként magamba zárva legyek
álmodjam tovább letűnt lendülettel
hogy mi él valaha általam is kél
s akkor -ha kétely helyén cseppben remél-
kitárja erő által (mit némaság tanúsít)
nyugodt éji kapuit

2010. január 21., csütörtök

Saját

Hajnali hírnök

nézd e csivitelő csillogás
magából vetít beléd rejtőző lázálmot
hol az önnön hitében ejtőző
semmiség egészen semmiség
újra és ismét végzetet veszít
ha tőle gyöngybe költözött gyöngynek szemei
veszik is a megtagadott egyetlen beléeredezettet
végül
reggele és dele szépbe szállva szédül
egy olyan kabátban amely elfedi de
ugyanúgy feledi mi mutatná maga mérgét
hiszen a csillag-csengő szállt le a hajnali lombokhoz
és a fának kérgét lehántotta egy aprócska
de igencsak jelentős játékkal
melynek neve örök kincsemként lebeg tovább a szélben
száll tündéri tavaszból
harmatos hírnökként meg sem áll soha
csak átvedlik szelíd mosollyá új testével megújuló
télben

2010. január 19., kedd

Paul Éluard - Szemed íve

Szemed íve szívemet körülzárja,
Tánc és báj karikája,
Idő dicsfénye, biztos éji bölcső,
És ha már nem tudom, mit éltem életemben,
Azért van, mert szemed nem látott mindig engem.

Nap-lombozat és harmat-mohaágy,
Illatos mosoly, szélfuvalma-nád,
Szárnyak, világot fénybe takarók,
Zaj zavarói, szín forrásai.

Mindig csillog almán fészkelő
hajnal-tyúkaljból rebbent illatok,
Ahogy a tisztaságtól függ a nappal,
Úgy az egész világ a te szemedtől,
S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad.

Rónay György fordítása

2010. január 11., hétfő

Thomas Mann - Mario és a varázsló


Személyes élmény adta Thomas Mann-nak az ihletet ezen regényéhez, az olasz fasizmus uralomra jutásának és egyre nagyobb elnépszerűsödésének idején ugyanis családjával Olaszországban nyaralt. Egy olyan szimbolikus történetbe ágyazódik ez be, amelyhez hasonlóan másnak nemigen sikerült a patrióta demagógia természetrajzát, jellegét bemutatni. A tengerparton megszállva kezdetben csak apró kellemetlenségek zavarják meg nyugalmukat, amelyek a nép körében mindjobban elhatalmasodó már-már sovinizmusba csapó nacionalizmust jól példázzák. Aztán feltűnik a színen Cipolla, az országot járó bűvész, kinek előadására a kis tengerparti közösség jegyet vált, hogy aztán a hipnotizőr teljesen hatása alá kerítse publikumát. Hiába próbálnak ellenállni egyesek, az akarat diadala csak a figyelmét mindenre kiterjesztő, dolgok elferdítését látványosan, mégis teljesen észrevétlenül végző vezérnek sikerülhet.

"Jobbra tőlünk, a legelső sorban jelentkezett egy büszke arcú olasz fiatalember, és kijelentette, hogy törik-szakad, ő saját akarata szerint fog választani, mindennemű befolyásolásnak tudatosan ellenszegül. Vajon így mire tud majd menni Cipolla?

- Ezzel - felelte a lovag - némileg megnehezíti a feladatomat. Az eredményemen azonban az ön ellenszegülése mit sem változtat. A szabadság is valami, ami van, az akarat is valami, ami van; akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl. Önnek szabadságában áll húzni vagy nem húzni. De ha húz, helyesen fog húzni, annál biztosabban, minél önállóbban szeretne cselekedni."



Trükkjeiben a csúsztatás, a nyilvánvaló ferdítések mögött mindig ott rejlik bizonyos valós elemek, okkult eszközök igénybevétele, mely által a néző érthetően zavarodik össze, kerül a bűvész uralma alá, hogy aztán az szinte bármilyen nevetséges, megszégyenítő dologra rá tudja venni az embert, akár szerettének, környezetének elhagyására is. Az irányító pedig akár a szenvedő fél is lehet, az sem változtat a viszonyokon, hiszen parancsoló és engedelmeskedő viszonya végzetesen egymásba fonódik, azonosként jelennek meg.


"A szenvedő, befogadó, engedelmeskedő rész, akinek akarata kikapcsolódott, s aki csak a néma, levegőben remegő közakaratot teljesítette, most ő volt, ő, aki oly sokáig akart és parancsolt; de hangsúlyozta, hogy ez mindegy. Az a képesség, mondotta, hogy túllépjünk önmagunkon, eszközzé legyünk, a legfeltétlenebbül és legteljesebben engedelmeskedjünk, csak fonákja a másiknak, hogy akarjunk és parancsoljunk; mindkettő egy és ugyanazon képesség; parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az tud parancsolni, és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, amint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé, akiben az akarat engedelmeskedéssé s az engedelmesség akarattá lesz, akinek személye mindkettőnek szülőhelye, akinek tehát éppen elég nehéz a dolga."

És hogy még sikeresebb legyen uralma, a néppel való kapcsolata fokozatosan jut el olyan szintre, hogy az emberek már áhítoznak az irányításra, vezetésre, és már önmaguk válnak akaratuk megtagadóivá, gyenge legyőzőivé.


"De az, hogy egy idősebb hölgyet, aki egy szalmaszéken aludt, Cipolla abba a csalódásba ringatott, hogy úton van Indiába, a hölgy pedig önkívületben szaporán közölte szárazon és vízen esett kalandjait, sokkal kevésbé foglalkoztatott, s kevésbé furának is éreztem, mint azt, hogy nyomban a szünet után egy katonás külsejű, széles vállú úr nem tudta a karját fölemelni, mivel a púpos kijelentette hogy többé nem emelheti föl, s hozzá suhintott egyet a levegőben ostorával. Még most is látom a daliás-bajszos colonello[42] arcát, mosolygós fogvicsorgatását az elveszett mozgásszabadságért való küzdelemben. Micsoda fonák eset! Látszott, hogy akar, és hogy nem tud; de bizonyára csak akarni nem tudott, és az akaratnak az a szabadságát bénító önmagába fonódása játszódott most le,..."


Ezért hát a legtöbben nem is próbálnak szabadulni a fojtogató elnyomástól akkor sem, mikor tehetnék, hiszen vágynak rá, hogy elkápráztassák őket, uralkodjanak felettük, ami a fasiszta diktatúra olyan jellemző tulajdonsága volt (jelesül az elnyomásra szoruló gyenge tömeg képzete).

"Vagy magunk is jól szórakoztunk? Igen is, nem is. Cipolla lovag iránt táplált érzelmeink rendkívül vegyesek voltak, de ha nem tévedek, az egész terem érzései hasonlóak voltak, és mégse ment el senki. Vagy az alá az igézet alá kerültünk, mely ebből a kenyerét oly különösmód kereső emberből a programon túl is, a mutatványok közt is kiáradt, s amely megbénította akaratunkat? Éppúgy lehet, hogy a puszta kíváncsiság játszott közre. Az ember szeretné tudni, hogyan folytatódik egy ilyen este, amely oly furcsán kezdődött, s Cipolla távozása előtt mondott egyet-mást, amiből arra lehet következtetni, hogy már rejteget valamit a tarsolyában, s a hatás további fokozódása várható."

Thomas Mann megtette. Hitler hatalomra jutása után előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba emigrált. A nagy többség azonban maradt, elfogadva is, nem is az eléjük tárt nevetséges, mégis életképes nézeteket.
A végeredmény ismert, előre sejthető volt ugyanis, még ha az ezt előidéző részek, jelenségek látszólag ismeretlenek voltak is. Ezeket ugyanis nem a nép mozgatta, még ha az ő szájukból is hangzottak el egytől egyig.

2010. január 10., vasárnap

Saját

Gyöngyöző éj

simogató perc és újként jött kéj
világba tévedt meseszép csepp
gyöngyöző álom gyöngyöző éj

pillanat és pillanat és mély
hang hogy holnapé talán végleg
gyöngyöző álom gyöngyöző éj

megsejtett manna s csábító héj
bűn sincs már csak tisztaság fénye
gyöngyöző álom gyöngyöző éj

remény-tenger: soha már sekély
kivárás vágya naptól hevül
gyöngyöző álom gyöngyöző éj


A szépség álcájának dicsérete

rég elmondták de szavak színén még élt
önnön mélység és tagadás bizonyságára kélt
a kétely
hogy csak rejtek mi a világot váltja
ha métely és téphetetlen is a kötelék
végig önmagát önmagába mártja
honnan nyeri valóság virágát
mégoly hervadt és sosem kélő is légyen
akként is világát nem érti felszín
mely szín nélkül csak ködbe veszik
de most hogy az árnyalatok szétszóródtak
az Univerzum összes csillagán
melyet csillogón s földtől pirultan
ráztunk le magunkról
most végre lélegezhetjük az ismeret hiányát
de hiába szabná is más irányát
a valóság is csak isteneké
mint annyi minden minek csak képét vehetjük
talán ezt is magaslatra tehetjük
az igazat pedig feledhetjük
soha sajátunkként sóhajtva veszejthetjük
mását pedig bekeretezve
élet falán csodálhatjuk
mindörökké
ámen

Harag napja

A X. Harag Napja fesztivál fellépői között leginkább az Agregator jelentette számomra a fő vonzerőt, tekintve hogy még eddig egyszer sem volt szerencsém élőben látni őket, sajnos. Most adódott az alkalom, és a személyes indokok mellett a többi fellépő is meggyőző erővel bírt még, kivált a Casketgarden jelenléte, valamint az I Divine első koncertjének híre (habár a Kék Yuk-ban már tartottak alig egy héttel korábban egy zártkörű partit, de azon sajnos nem tudtam jelen lenni logisztikai okok miatt). A tatabányai Roxxy klubban még nem jártam eddig, de igen megnyerő helynek bizonyult, Veszprémben sajnos nincsenek ehhez hasonló jobb metal-koncertek megrendezésére alkalmas klubok. Az első együttes, a Crusted fellépéséből nem sokat láttam, de Soulfly- és Pantera-ihletettségű, törzsi elemekkel felvértezett metal-juk eddig sem különösen keltette fel figyelmemet. Aki szereti az efféle muzsikékat, annak nyugodt szívvel ajánlom, de engem hosszabb távon nem tudnak elszórakoztatni. Az utánuk következő Casketgarden már annál inkább, stílusukat leginkább a modern metal/melodic death metal címkével tudnám felvértezni, a tisztán látás kedvéért (persze minden ilyen skatulyázás felesleges, tudom én is). Legfőbb hatásaik között az At the Gates-t, The Haunted-ot és Dismember-t említik meg, ami helyénállónak is bizonyul, a keményebb zene természetesen fogós dallamokkal vegyül, a hazai színtér egyik különleges színfoltjává téve őket. Elhangzott többek között egyik kedvenc számom is tőlük, a Sulphur Breath Laughter, valamint ha jól hallottam, egy Carcass-feldolgozást is játszottak, bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Az ezutáni osztrák Darkfall programját teljes egészében ki kényszerültem hagyni, de Myspace alapján eddig sem tűntek egy kiemelkedő csapatnak a mai thrashes death metal túltermelésből, viszont egy korrekt bandának mondhatók. Az I Divine első fellépése kimondottan jól sikerült, az ex-Sear Bliss tagokból és Tóth Balázs énekesből álló alakulat egyaránt játszott SB- és saját számokat, utóbbiak közül a myspace-es Sculptures to Vanish és The Becoming is elhangzott, míg előbbiek közül az Arx Idolatrie és az A Deathly illusion is jelen volt. Balázs karizmatikus frontembernek bizonyult itt is, remélem, az I Divine is minimum Sear Bliss-szintű pályát tud majd befutni. Végül következett az Agregator, akiknek új albumát már a bejáratnál ingyen megkaphattuk (így már a második példányt tudhatom magaménak), és akik az est egyik legjobb előadásával ajándékoztak meg mindent. Zenéjük a melodic death metal vonzáskörzetébe sorolható, emlékezetes dallamokkal és egészen fantasztikus, elgondolkodtató szövegvilággal. Tass az első számtól kezdve igencsak lelkesnek bizonyult, ami az egész közönségre is elmondható volt, főleg, hogy helyi zenekarról van szó. Habár lemezbemutatóként volt megnevezve a koncert, de az Emberség albumon kívül azért a régebbi anyagokról is bőven szemezgettek: sorra jöttek a nagy kedvencek, a Horizont, Szürkület, Zuhanás, Soha már, Túlontúl, Gyökerek nélkül vagy éppen a Sötét éden. Az új albumról pedig itt volt az Éjfél felé és a Romok között is (ezúttal Tanka Balázs nélkül), valamint a Mint tűz és a jég Tóth Balázzsal közösen prezentálva. Az első találkozás tehát jól sikerült velük élőben is, és remélhetőleg legkésőbb az idei Rockmaratonon is sikerül majd elcsípnem őket. Már várom!

2010. január 6., szerda

Saját

Malícia

elpattant a valóság
messze az egekbe és már csak téboly
mi labdáztatja a két féltekét
igazság és igazság között
oly nagyra sűrűsödött a szellem rákja
hogy könnyzivatarba fúlt a közönyös Isten
(bár Rumfoord hallaná...
Tralfamadorig vinné az iszonyodott iramlás)
éngemet a szomszéd szobáig taszajtott
és fülemben visszhangot vert
egy magányos porszem kiáltása
mi Teremtő káromlásának álcájába bújt belé
de jaj ha a maskara jégbontó holnap
idecsalt idegen csodája is
véremben úgy zúg az égből lopott malícia lángja
hogy pokol szakad bele a sikolyba
de nincs sikoly
de nincs pokol
holnap az egész terem megtelik idegen lakmározókkal
és kitátja majd ordas száját a tagadás
és a csúsztatás
mindenütt e világon
e remekbeszabott egységben
mely darabokká lett már a csodák korában
a kőszirtekről levetette magát
mialatt mézeshetek meséltek Andersen-t és La Fontaine-t
de a visszhang már csak profán verdesés zaját keltette
transzcendens erotika pedig
földi reszketés és
megcsúfolása mindennek mi szentséges
ez átkozott földön jaj

elpattant a csillagfény
mint Platón is csak kémcső fölött teremtette meg
mit hegel-i holnap kacagva ócsárol
nem szavával vagy dárdájával
hisz képtelenség a kapcsolat
persze
a múlt kultúrát igazolt
és a jelenig elért ábrándos gyöngyözése
benned
aztán megszökött és hiénák martaléka
azóta farsang dúl a szívekben
nagy ijesztő porondmester süvölti hogy
következő attrakció a világ berekesztése lesz
(utána majd kitépjük az idő vasfogait)
tapsvihar
bár szóltak volna előbb hogyan szól
egy tenyér ha csattan
zen te magasságos csúfolnád elsőként
a cirkuszidomár érzékeny jelenését
csontig rághatná is húsomat
az sem lehetne mennyeibb önigazolás
meddig jöhet szenvedésre csóközön
kérdezte egy nap egy idegen kis pára
nevetve tanítottam szárnyrakelni
halott lovakkal és kiröpült madarakkal
ugye
terajtad még mindig villog a flitter
pőrén reszket az összes bölcs
te cudar te
szakadjon ránk tökéletesség kárpitja is
akkor sem leszek jobban kifosztva szavakból
és erőből
és reményből
hogy Holnap nem találja lerágott száraz kenyeret
avas tejet
undort rémületet és sajátságban vörösséget jaj

Saját

Négy

új kenyérrel a már szokott illat
szűzi zamata mint csillag villant
lakoma lángja rég tova illant

földanya szólítja húsát magvát
elvetett de soha zúgó magmát
csekélységként világ önnön magát

magvető e csepp hisz ködé kétség
halál sem béke talán csak vétség
ellene világi valót véltség

álom most és oly szüntelen talány
nem viheti Holnap mégoly ha lágy
csönd falán szónoklat (ül rajt a lány)

2010. január 5., kedd

Móricz Zsigmond - Árvácska


Móricz egyik legutolsó regénye ez, melyhez az 1936-ban megismert Littkey Erzsébet alakja szolgáltatott mintát, az ő elbeszélései proletárcsaládok nyomorúságáról, inkább lelki, mintsem fizikai értelemben. Hiszen a 3 nagyobb egységre tagolható (azonkívül 7 zsoltárra osztható) történet egyes részei a főszereplő Árvácska (Csöre) szenvedéseinek különböző szakaszait mutatja, három különböző család által. És habár különbözőnek mondható a befogadó családok helyzete, mégis sem a pusztai lét szabadsága, sem a gazdagság, sem a műveltség nem képes kiemelni a kislányt tragédiáktól terhes életéből. És ezekből bőven kijut neki, a Móricz-ra jellemző komor látásmód itt aztán igazán érvényesül. A regény középső szakaszában megjelenő párbeszéd az öreg takács és a kislány között jól példázza ezt: az idős ember jobb híján Csörének panaszolja el élete keserűségét, hányattatásait, hogy hogyan fosztották ki minden kis vagyonából, házából az állam, majd Szennyesék házában milyen szolgasorsra kényszerült. Mégis megdöbben, amikor aztán meghallja Árvácska elbeszéléseit a korábban Dudáséknál átélt borzalmakról:

"A kislány szíve dagadt a részvéttől, szeretett volna ő is olyan szépet és rettenetest mondani, mint az öreg, s azt mondta:

- Engem kedvecsapám mindig csimogatott.

Az öreg eleinte nem is figyelt oda a kis selypre, nem is lehet érteni, mit mond.

- Nem csimogat: simogat... s... sss... sss...

- Csss... csss... sss

- Ahogy a szél fúj: sss... sss...

- Css... ssscs... sss...

Így tanítgatta már máskor is az öreg.

Akkor a gyerek továbbmesélt, s az öregnek felakadt a szeme. Még a nyál is megeredt az ínye közt, úgy meg volt rémülve. A vér felszaladt a sápadt arcába, leszállott megint meg újra, kékült-zöldült azon, amit a kislány mondogatott, akkor felállott, azt mondta:

- Gyere velem!"


"- Tessék má megállani csöndőr urak - köszönt nekik nagy alázatossággal -, éppen akartam vóna elmenni, ha bírok a tisztelt urakhoz.

- No öreg, mi az?

- Eriggy csak odébb kisjányom az útbul. No eredj el, nem bántanak engem a csöndőr urak meg téged se, de valamit kell nekik elmondani, ami nem a gyerek fülibe való. Hogy is híjták a te kedves apádat?

A kislány gyanakodva állott, ellenségesen nézett. Húzódott félre az útból, nagyon úgy érezte, hogy neki jár itt ki egy rúgás vagy egy pofon, jó lesz elsikolni. De elszaladni se mert, azt se tudta merre kellene szaladni, hogy hazaérjen...

- Sipos vagy valami ilyen hangszerje vót neki a nevében. Dudás no... Hát kérem csöndőr urak: eredj már odébb kisjányom...

A csendőrök megdöbbenve hallgatták az öregember meséjét, akkor előhívták a kislányt, hogy nem akart jönni, egyikük még utána is szaladt, úgy csípte el a gyereket futtában, karjánál fogva rángatva hozta elő. De a másik csendőr a zsebébe nyúlt, és cukrot keresett a gyereknek, csak az nem merte elvenni.

- Olyan e, lássák csendőr urak úgy van a nevelve, hogy az úton felszedi az almacsutkát és megeszi. Nem utálja. Még az a jobb neki, szegénynek, ami el van hajítva a ganéjba. Nem vót erre még soha senkinek gondja. Kegyetlen emberek markába vót e mindig."


Az olvasó hiába bízik a regény folyamán végig a kislány sorsának jobbra fordulásában, ahogy ő abban, hogy valaha abba a "messzi, titokzatos" iskolába járhat, hiába bukkannak fel mindhárom egység alatt különböző emberek, akik szánják őt, segíteni próbálják. A történet végefelé felbukkanó fiatal pár, akik annyira aggódnak a kocsmába borért igyekvő kislányért, akár a szülei is lehetnek, ezt a feltételezést is erősíti későbbi öngyilkosságuk híre is. Ám ekkorra a befogadó már nem reménykedik, ahogy Árvácska is már csak édesanyját látja álmában, aki "nagy, erős, kövér volt, de egészen az volt", és nem a vékony, öngyilkossá lett nő. Mégiscsak valami reményt feltételez tehát ez benne, végig csak az édesanyját várja, az ajándékát amit a kis Jézuskával küld, viszont a Verő család szenteste ugyanolyan kegyetlenül bánik vele, mint mindig, egyetlen apró lángját is szétzúzva Árvácska reményének.
Végtelenül sötét, depresszív történet ez, "de a fantáziának egy sora sincs benne. Ennek a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel"-ahogy Móricz is vallotta.
És az élet valóban ilyen. Az emberek.

"Most már, hogy látta, egyre többet gondolt az édesanyjára. Mért nincs neki hát édesanyja, ha van? Mért nem jön érte? Mért nem viszi el? Senki se látta soha, de még kedvesanyám mondta egyszer, hogy az valami úri fajta lehetett. Az mondta azt is, hogy nagy, kövér volt.

- Gyere értem, édes jó anyám - sírt magában, mikor csak el tudott bújni egy-egy sarokba -, vigyél magaddal, már én nem fogok többet megijedni, mert az édesanyának szabad megkötözni a gyermeke kezét, és az nem fáj.

Azt sem bánta volna, ha prakkerral veri, az sem fájt volna.

- Már én látom, hogy nekem mindenféle anyám volt, meg lesz, csak az édesanya hibádzik.

Máskor sírni kezdett, ha baja volt, és dühöngött magában, s olyan szavakkal szidta az anyját, ahogy s amilyenekkel őtet szokták szidni: te kutya dög, te minek hattál itt engemet édes jó anyám, mér is nem leled meg a kisjányodat, hozd a kötelet, köss meg, és vigyél magaddal, mert én senkinek sem tudtam azt mondani mióta élek, hogy édesanyám, meg nem hajtottam az ölébe senkinek se a fejemet. Mikor a halotti sírhoz kimentünk is, mindenkinek volt sírja, csak nekem nem volt, pedig én is gyújtottam gyertyát az édesanyámnak, csak nem tudtam hova tenni, mert nincs is sírja az én anyukámnak, hiszem láttam, hogy szép vagy, erős vagy és kövér vagy, és el akartál vinni. És nekem most is van gyertyám dugva, gyufám is van, és én gyújtok neked anya. Igazán.

S a kis kezét úgy tartotta, mintha a gyertyát tartaná benne, s a gyertya kis lángja csak úgy lebegett és lobogott a szélben, ahogy a temetőben, mikor odakint volt kedvesanyámmal és a sok gyerekkel."



"- De én szeretném a jó Jézuskát megvárni, nekem is hoz.

- Már itt volt a Jézuska, nem hozott neked semmit.

- Neked nincs anyukád, erigy a fenébe, ne bosszants - kiáltott rá a Diti. S újra elkezdett dicsekedni, hogy neki mi mindent hozott.

De Csöre a sírástól nem hallotta.

Akkor a mutér levett egy cukrot a fáról.

- No, nesze, neked ezt küldte a Jézuska.

Erre a kislány szíve megtelt hálával, s nem hallotta, hogy nevettek rajta. Egész megkönnyebbült, s már kezdett örülni, hogy hozott neki is a Jézuska.

- No most eredj ki az udvarra, járd körül háromszor a kutat, gyere vissza. Akkor teljesedik amit kívánsz.

Árvácska azt kívánta, hogy az édesanyja jöjjön el érte, és vigye el a nagy fényességbe, az égbe.

De azért küldték ki, mert már várták a vendégeket, s meg volt terítve az asztal, és sok tányér s evőeszköz volt rajta. Most rakták fel a süteményeket, tortákat és más mindent, nem akarták hogy ott lábatlankodjék.

Árvácska szót fogadott, kiment háromszor körüljárta a kutat, akkor visszafelé ment a házba. Azt hitte, hogy az édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben, s a ház ereszét látta, hogy csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa, és szikrázik is. De nem gondolt semmire, hogy tűz van; neki most be kell menni, gondolta, hát be is ment.

Már akkor az egész tető égett. A kamara egészen ki volt már gyúlva, és odabent a kislány mondani akarta, hogy nagyon nagy fényesség volt odakint a házon. De rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Azt hitték, csak jár a szája, mert valamit álmodott a csillagok alatt.

Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá.

Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.

Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára."