Saját

Hajnali hírnök

nézd e csivitelő csillogás
magából vetít beléd rejtőző lázálmot
hol az önnön hitében ejtőző
semmiség egészen semmiség
újra és ismét végzetet veszít
ha tőle gyöngybe költözött gyöngynek szemei
veszik is a megtagadott egyetlen beléeredezettet
végül
reggele és dele szépbe szállva szédül
egy olyan kabátban amely elfedi de
ugyanúgy feledi mi mutatná maga mérgét
hiszen a csillag-csengő szállt le a hajnali lombokhoz
és a fának kérgét lehántotta egy aprócska
de igencsak jelentős játékkal
melynek neve örök kincsemként lebeg tovább a szélben
száll tündéri tavaszból
harmatos hírnökként meg sem áll soha
csak átvedlik szelíd mosollyá új testével megújuló
télben