AzFeszt 2009

Mikor tudomást szereztem a 2009-es Azfeszt két húzónevéről, nevezetesen az Enter Shikari és a Darkest Hour fellépéséről - hat órás út ide vagy oda - nem volt kétséges, hogy ott a helyem a nyár egyik (ha nem a) legutolsó fesztiválján.

SZERDA

Augusztus 19.-én már a hajnali órákban útnak is indultunk, hogy öt órakor aztán a hosszú vonatozástól megfáradva sátrat bontsunk. Sajnos így lemaradtam (többek között) a tehetségkutatós Crowhill Tales fellépéséről, pedig a myspace-es oldaluk alapján kíváncsi lettem volna rájuk. Sebaj, a H.E.R.O.-t pont elértük, viszont nem sikerült meggyőzniük: "New rock sound, with electric taste!", így jellemzik hangzásukat honlapjukon, én viszont első hangzás alapján viszont simán dallamos-durva énekváltakozással kiálló metalcore-nak mondanám, és abból sem a legeredetibb fajtából. Különösebb gond nincs velük, viszont egyelőre nem is túl egyediek. Utánuk átsétáltunk a Nagyszínpadhoz, ahol a Piramis nyitott. Kíváncsi voltam, mire képesek a nagy öregek, főképp Révész nélkül, és azt kell mondjam, az új énekesük (Nyemcsók János "Csoki") tökéletes választás volt a posztra: hangilag közel áll a régi énekeshez, ugyanakkor karakteres is eléggé a legendás együtteshez. Viszont engem az Ajándék - Ha volna két életem - Kóbor angyal trión kívül sajnos hosszabb távon nem tudnak elszórakoztatni. Ez betudható a dalszövegeiktől való idegenkedésemnek, mivel zeneileg egy abszolút helytálló bandáról van szó. Ezután a Belga-t voltunk kénytelenek végighallgatni (tisztes távolságból persze), ha jó helyet akartunk az őket követő Enter Shikari-ra, és nem is sikerült pozitívan csalódnom a formációban. Nem az én stílusom ez a fajta idétlenkedés, kár is róla többet mondani, ugorjunk is a 'Shikari-ra, akik viszont a fesztivál egyik legjobb fellépésével örvendeztettek meg minket. Energikus, lendületes, 100%-ig fiatalos kiállásukkal nagyon megnyertek ezúttal is maguknak; pörögtek, ugráltak, őrültködtek ahogy csak bírtak, és ez a közönségre is erőteljes hatással volt. És akkor még nem is beszéltünk a setlist-ről, ami szinte mindent magába foglalt, amit csak kellett: többek között itt volt kezdésként a Solidarity, a Mothership, az abszolút közönségkedvenc Sorry, you're not a winner, az ugrálós-elektro-betétes The Jester, a Juggernauts, zárásként pedig a fantasztikus Ok, Time for Plan B-vel búcsúzott Rou Reynolds és csapata, akiket a buli után még egy képre és beszélgetésre is el lehetett csípni, szóval teljesen elégedett lehetett a közönség első itthoni fellépésükkel. A napot a Nagyszínpadon a pittsburgh-i Anti-Flag zárta, akik számomra kissé elszürkültek a brit post-hardcore banda után, pedig régóta szeretem az ő zenéjüket is. Talán többre számítottam, pedig igazán nem lehetett panasz Justin-ékra, a basszer Chris Barker például hol egy hangszóróval, hol egy dobfelszereléssel tért vissza, hogy aztán zenéjük erőteljesebb élét emelje így ki, ami jót is tett az amúgy is energikusabb, durvább punk rock bandák közé sorolt Anti-Flag-nek. Még ha egyes szövegeik ma már nem is tudnak annyira meghatni, így is élvezetes volt hallgatni őket, és az is nagyon szimpatikus volt Justin-tól, hogy koncert után személyesen is megköszönte nekünk, hogy eljöttünk, illetve egy közös képre is volt lehetőség. Egyébként többek között a nemrég kijött új albumukról (The People or the Gun) is hallhattunk számokat: eljátszották a Sodom, Gomorrah, Washington D.C. (Sheep In Shepherd's Clothing)-ot, a We are the One-t, aztán itt volt még a The Modern Rome Burning, az I'd Tell You, But..., a 1 Trillion Dollar$, a Turncoat, és a Die for the Government is. Fél kettőkor a Tér-Kapcsolat Színpadon még fellépett a Hatred Solution, akik előzetesen úgy reklámozták magukat, hogy valószínüleg a fesztivál legbetegebb bandája. Háááát... Aki ezek alapján valami tetemdaráló goregrind csapatra számított, annak csalódnia kellett, brutálabbra vett hardcore zenéjük viszont így is több volt, mint korrekt.

CSÜTÖRTÖK

A csütörtöki nap utolsó tehetségkutatós fellépője volt a Paint the Lilies, akik énekesnős rákenrólljukkal hamar belopták maguk a szívembe - Words című daluk igazi sláger! Nem egy túlbonyolított zene ez, viszont annál kellemesebb hallgatnivaló. Lili hangja valahol a középtartományban helyezkedik el, van hogy magasabb dallamokat hoz, de dögös rocktémákra ugyanúgy képes. Előadásuk után sétáltunk át a Nagyszínpadhoz, ahol az Óriás nyitott. Leginkább az Isten Háta Mögött kistestvérének nevezném őket, de persze nekik is megvan a saját egyéniségük, Egyedi Peti képében pedig egy karakteres énekhanggal is büszkélkedhetnek. Szövegeik az IHM-höz hasonló elvont mélázások, belső érzésviláguk kiöntése; mindenképpen érdemes beleolvasni egy-kettőbe. Jön! címmel idén adták ki debütalbumukat, ezen a koncerten pedig többek között elhangzottt az Az a kellő hő, a Fát dönteni, de az Ólompehely is, sőt, egy szám erejéig még az IHM-es Palika is besegített nekik. Peti nagyon szimpatikus frontember, számok közti átkötő szövegeit pedig külön élmény hallgatni. Az Insane zenéjét modern metal-kéntleehtne aposztrofálni, egyaránt felvonultat hardcore és metal hatásokat. Sajnos ez a fajta muzsika engem hosszú távon nem képes lekötni, ezen a koncerten is a Hocus Pocus-on kívül kevés kapaszkodót találtam magamnak. Emberileg egy nagyon szimpatikus csapatról van szó, de a koncertből nem sokra tudnék visszaemlékezni. A Jurij-ból már csak az utolsó két számot hallgattuk végig. Egy nyíregyházi bandáról van szó, tehát amolyan helyi híresség lehet, sokan össze is gyűltek rájuk, ami elsőre meglepő volt nekem (még soha nem hallottam róluk). Viszont érdekes banda ez, az Utazás című alterhimnuszukat pedig hallani kell, hiszen egyszerűségében lenyűgőző. Lassan alternatív napnak is lehet ezt nyilvánítani, ugyanis utánuk következett a hazai altermetalos színtér vezető csapata, az Isten Háta Mögött. Alattuk aztán teljesen meg is telt a sátor, nem is hiába: egy olyan extatikus, füstös, katarzisoktól sem mentes koncertnek lehettünk szem- és fültanúi, amire minden kimondott szó felesleges, ezt át kell élni! Palika átkötő szövegei pedig csak még jobban kiemelték az élményt, őt hallva (számomra legalábbis) nem egyértelmű, hogy ez az ember csak rájátszik, vagy tényleg ennyire be van lőve. Aki egy értékes gondolatokat közvetítő, elszállós csapatra kíváncsi, az azt javaslom, egyszer mindenképpen nézze-hallgassa az IHM-et - megéri. Jósolni bélből című számukat, ahogy ők mondták, egy amoylan augusztus 20.-ai tűzijátéknak szánták, hát, azt hiszem, efféle felhőtlen gyönyört még sosem éreztem semmilyen égi színpompa láttán, pedig hát ez is lenne a célja. Még egy Élettér-elmélet is műsorra került - nem egy szokványos szám egy abszolút egyedi bandától. Utánuk a holland Textures lépett színpadra, akik szintén olyan teljesen beskatulyázhatatlan zenét játszanak, amiket annyira szeretek. Progressive, groove-os, death metalos elemekben bővelkedő muzsikájukat élőben is sikerült jól visszaadniuk, a srácok pedig nagyon szimpatikusnak bizonyultak mind a színpadon, mind a koncert utáni beszélgetés/fotózkodás során. Énm ondjuk hiányoltam a Young Man-t a setlist-ről, de megkaptuk helyette a Swandive-ot, a Stream of conscoiusness-t, a The Sun's Architect-et ("Suuunbuurn - Buurn meee!" - hatalmas!), vagy épp a Storm Warning-ot. Az ő szövegeik mellett sem mehetek el szó nélkül, hiszen költői, szépséges szövegeik kuriózumszámba mennek manapság. Fellépésük után a közönség nagy része átballagott a Nagyszínpados Superbutt - Agnostic Front kombóra, mi viszont úgy döntöttünk, inkább lehetőséget adunk az idén új lemezzel (Budapest, 7 fok, eső) jelentkező Blind Myself-nek, és az ő zúzós hardcore/metal performanszuknak. Gergőék a szokott színvonalatt hozták, ez volt eddigi második 'Blind koncertem, de most sem csalódtam bennük. Több szám is elhangzott az új, magyar szövegekkel operáló lemezükről (Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért, 4. fejezet: Cezarománia, Pomogácsok, ...), de elhangzott a Go, get a life, a Left hand paints, és a klipes Lost in time is. Ők azok,akik mindegy hogy magyarulvagy épp angolul adják elő számaikat, ugyanúgy ütnek. Az Agnostic Front-ból még sikerült pár számot elcsípnünk, olyanokat mint a Warriors vagy épp a Black and blue, de ez a fajta szikár hardcore még mindig nem az én zeném. Láthatóan jó formában voltak Rollins-ék, habár azt furcsálltam, hogy vissza se tapsolták már őket. Egy ősrégi rajongójuk biztos hosszabban tudná méltatni fellépésüket, számomra nem sok mindennel tudnak sajnos szolgálni.

PÉNTEK

Pénteken úgy döntöttünk, megnézzük a Nyírbátorban helyet kapó Báthori Erzsébet-kiállítást, tekintve hogy az azfesztesek számára ez ingyenes is volt. Tekintve, hogy a város a Báthoriak is itt éltek egykoriban. A panoptikum 45 élethűen elkészített viaszfigurából áll, és még történelemből is pótolhatta mindenki a hiányosságait itt. Habár eddig is tudhattuk, hogy valószínűleg csak koncepciós perről/lejárató kampányról volt szó, de ennek ellenére mindenképp érdemes volt ellátogatni ide. De nézzük is, koncertek terén mit nyújtott a nap, mert azért ezek terén is sok említésre méltó volt. Sajnos a Nuke produkciójáról lemaradtam, pedig a Whore of Babylon-t szívesen meghallgattam volna élőben is. A Sheket folkos bulizós zenéjének sajnos csak a végét hallottam már, de vidám népzenéjük így is felkeltette figyelmemet. Ezután a Psycho Mutants-nak szenteltük figyelmünket, akik myspace oldaluk szerint pszichedelikus western swing-et játszanak, és ez a műfajmegnevezés valahogy nagyon találó a szegediek zenéjére. Ngayon hangulatos kis koncertet adtak a nyugati civilizáció, kopár, cowboy-lakta vidékek szellemében, harmonikával, trombitával, mindennel ami kell. A Nagyszínpadon ért aztán a fesztivál egyik kellemes meglepetése a Russkaja képében, ugyanis alapjáratban nem rajongok a ska muzsikáért, ez az orosz-centrikus osztrák banda viszont abszolút betalált nálam. Aranyos volt, ahogy az énekesük prezentálta számunkra a circle pit-et, mint régi orosz körjátékot, és emellett életvidám, táncolható zenéjük egy-kettőre mozgosította a jónépet. A Boney M-es diszkós számuk pedig aztán abszolút telitalálat volt! Utánuk szintén egy ska csapat következett, de az amerikai The Toasters a zenének kevésbé a mulatozós élét emelte ki. Ők sem voltak rosszak, de azért túlságosan emlékezetesek sem. Az ezután fellépő Volbeat-re már jelentős számú tömeg gyűlt össze, hogy a dánok megmutassák nekik, milyenek is lennének Elvis számai metalos köntösben. A kiváló színpadképpel rendelkező banda rögtön új albumuk címadójával is kezdett, a Guitar Gangsters & Cadillac Blood hatalmas sláger, majd jöttek sorban rock'n'roll himnuszaik (a Sad Man's Tongue Johnny Cash-nek ajánlva), én viszont már csak a Darkest Hour-ra tudtam gondolni, és fél 12kor végre bele is csaptak a húrokba. Aki nem ismerné őket: a melodic death és metalcore egy olyan keverékét képzelje el, ami mentes bármiféle sablontól, sémák követésétől. John Henry és csapata egyike azoknak a neveknek (a Killswitch Engage mellett), akik manapság nem ekvés követőt tudhatnak magukénak, nem is érdemtelenül. a Thrash and burn! turné után idén hazánkban másodszor járt banda új albuma visszatérés a korai lemezeikhez, míg a Deliver us-on inkább a dallamos oldalukat emelték ki. Új lemezükről elhangzott a No God és a Devolution of Flesh is, míg régebbről itt volt természetesen a Demon(s), a Deliver Us, a hatalmas Convalescence, a The Sadist Nation, zárásként pedig elhangzott a Doomsayer is. Sokan Kris Norris gitáros távozásának számlájára is írják a mostani visszatérést korábbi korszakukhoz, viszont akárhogy is, mindegyik albumuknak megvan a maga sajátossága, jellegzetességei, amik miatt olyan szerethetőek.

SZOMBAT

Az utolsó nap első Nagyszínpados fellépője az Egyesült Államok-béli A Wilhelm Scream volt, akik fiatalos, lendületes punk rock-jukkal sok rajongóra szert tettek már hazánkban is, a korai időpontjuk és kevés játékidejük emiatt is érthetetlen volt. A srácok nagyon is elemükben voltak, viszont ez még mindig nem az én zeném, de kitartásuk és kiállásuk elismerésre méltó. Az osztrák Rentokill és a kanadai The Flatliners szintén hasonló muzsikát nyomnak, társadalomkritikus, odamondogatós szövegekkel, gyors, energikus zenével. Nem rosszak, de nem nekem való az efféle zene, szövegek terén is jobban szeretem a kevésbé egyértelmű, nem feltétlenül támadó jellegű zenéket. A tavalyi Sonic Syndicate-es hagyományokat folytatva idénre is jutott egy ismertebb sablonmetalcore név, a Deadlock képében, csak ezúttal germánföldről érkezett a banda. De nem szándékom túlzottan lehúzni a Sabine személyében egy törékeny énekesnővel kiálló csapatot, viszont zenéjük számomra túlságosan kiszámítható, manapság minden bokorból hasonló bandák nőnek ki, és a Deadlock talán csak aban különbözik egyedül tőlük, hogy a dallamos éneket ezúttal énekesnő szolgáltatja. Kiállásilag egy szimpatikus hordáról van szó, még az őket követő BTS-ről is említést tettek, de zeneileg nem sok újat hoznak. A Bridge to Solace viszont annál jobban kitett magáért, és az eredmény egy izmos, igazi hardcore-szellemiségtől feszülő buli volt, ami alatt a frontember Jakab Zoli többször is kifejtette gondolatait mindenféléről, társadalomról, életről, ami egyfelől kínos is lehetne, ha túlságosan ránk prübálnák erőltetni a mondanivalójukat, de itt nem erről van szó, épp a saját aggyal való gondolkozás az, amit hangsúlyoznak, és ez bizony el is kell azért. Egy rendkívül személyes,emberközpontú koncertnek lehettünk tanúi, amibe a közönségénekeltetés éppúgy belefért, mint az előző banda megtapsoltatása, és ez bizony nagyon is szimpatikus. A setlist is igazán rajongóbarát volt, hiszen eljátszották a The Dead and the unknown-t, a Sundeath-t, a Degeneration-t, de a The Spirit Burial Ground-ot. Először voltam koncertjükön, de remélem nem utoljára. Utánuk úgy döntöttem, a Subscribe és Skindred helyett inkább a Folk Error-nak és az Óperentziának szavazok bizalmat, és döntésemet nem is bántam meg. A Folk Error ugyan egy majdnem félórás késéssel kezdett, de annál jobban teljesítettek: táncolható folk zenéjükbe mindenképp érdemes belehallgatni. Az Óperentzia pedig egy teljesen borult, szintis-instrumentális, helyenként énekesnős zenét játszik, elszállós, gyönyörű muzsikájukat szintén csak ajánlani tudom.
Összességében nagyon megérte átutazni az országot ezért a fesztiválért, hiszen rengeteg jó koncerttel örvendeztetett meg minket a 4 nap során. Jövőre - remélhetőleg - ugyanitt!

Költő, versek nélkül (saját)

Költő volt ő, versek nélkül,
hát siratom,
érte éled bús emlékül
gyásziratom.

Életében csak a szépet
csendnek mélyén,
fénnyel festett minden képet
romlás éjén.

Mi valótlan: sosem nézte,
(bár ismerte),
Verlaine-t, Mozart-ot idézte
mocsok-szerte.

Világát álommá tárta,
mint hóvirág,
glóriáját sosem várta
e vágyni vágy.

Nézte azt, ki őt szerette,
soha nem mást,
napjukat égből nyerette,
csillag-képmást.

Hogy ki volt ő? Bárcsak látnám,
imádhassam,
lelkét némán, (egyre várván)
kitárhassam.

J. D. Salinger - Magasabbra a tetőt, ácsok + Seymour: Bemutatás

Salinger-től legtöbben a Zabhegyező-t ismerik, nem is érdemtelenül. A méltán klasszikus mű egy olyan fiú botladozásait mutatja be, aki bár folyton szembekerül az emberekkel, mégsem adja fel, csak hagyja, hadd sodorja az élet. Tudom, ez elég klisészerű megfogalmazás, de nem is tudom, mit mondanék, ha a Zabhegyezőt kellene röviden összefoglalnom. Amiért nekem a kedvenceim közé tartozik, az az a nagyon is fiatalos, mai stílus, ami Salinger sajátja, továbbá az, hogy sokkal, de sokkal többet mutat az életből, mint bármiféle nagy horderejű igazságokat kinyílvánító szóáradat. Több művében az általa teremtett alteregója (Buddy Glass) bőrébe bújva meséli történeteit, ilyen a Magasabbra a tetőt, ácsok és a Seymour: Bemutatás is. A Magasabbra a tetőt, ácsok egy nap történetét meséli el, nevezetesen amikor a képzeletbeli báty, Seymour házassága majdnem meghiúsult, Buddy pedig a menyasszony rokonságával töltötte a nap hátralévő részét. Ők viszont végig csak ellenérzésüket fejtik ki bátyja iránt, hirtelen kialakult véleményüket, ami ellen többször is kifakad. Humoros, tanulságos történet, amiből még többet megtudhatunk testvéri viszonyról és arról,milyen hatással tud lenni az ember életére egy olyan személy, akire szinte gyerekkorától felnézett. Ez aztán a Seymour-ról szóló külön művében bontakozik ki főképp. Ami nem megszokott, vagyis nem oylan gyakori, hogy nagy részletességgel tér ki Seymour külsejére is, szokásai és tulajdonságai mellett. A naplószerűen megfogalmazott mű egészében a csodálat mutatkozik meg, amit a mesélő is elmond amúgy. Érdekes, olvasmányos írás ez, egy olyan személyről, aki szinte valamennyiünk életében jelen van (jobb esetben), akit szeretünk még inkább titokzatosabb fénybe vonni. Salinger aztán még jobban össze is keveri a regénybeli karakterét, saját magát és életét, de nem is ez a leglényegesebb, hanem maga a történet, a példakép megjelenése, és az a sajátságos, lendületes stílus, amit olyan jó olvasni.

Virrasztók - Az emlékezés órája

A Virrasztók 2007-ben alakult, ez pedig a bemutatkozó lemezük. ami több, mint ígéretes. Egy nagyon egyedi koncepció jellemzi őket: a régen falukban szokás virrasztás hagyományát elevenítik fel, metalos, modernebb köntösben. Az ilyesmi számomra már alapvetően szimpatikus, és akkor még nem is volt szó a végeredményről! Ahogy ők mondják, pszichedelikus emlékezésként írható le zenéjük, folkos metalzenében, ami abszolút helytálló. Különböző ismert népdalokat építettek számaikba, valamint olyan szövegeket, amik ugyanúgy lenyűgözőek, mint felkavaróak. Külön kedvencem a Bezsán Péter, a háborús borzalmakról és az egyén életére gyakorolt nyomorúságos hatásáról. Háborúról sokan írtak már sokféle dalt, ami miatt még nehezebb a gondolatokat különlegesebb formába önteni, de ez itt teljes mértékben sikerült. Persze egydalt nem lehet kiemelni erről a lemezről, hiszen a gyönyörű Sirató (Lábad nyoma havon), az elgondolkodtató szövegű Bujdosó, a megkapó erejű Lépj át, vagy a keményebb, metalosabb Fehér-fekete mind-mind azt mtuatja, hogy ez bizony itt egy feledhetetlen, igényes lemez. A csapat alapból három tagot számlál (Scrofa, a Halottidéző; Szkrobek, a Halottlátó és Tomusin, a Halottkísérő), de mindegyik számban hallható női ének is (Papp Orsolya), ami a népdaléneklés legcsodálatosabb hagyományait idézi fel, hangjáról csak is elismerően tudok nyilatkozni. A Thy Catafalque új lemeze mellett 2009 egyik legjobbja számomra egy egyértelműen szélesebb ismertségre érdemes zenekartól.