Kosztolányi Dezső - Édes Anna

A XX. századi alkotók lényegesen közelebb állnak hozzám, mint a korábban élők, ami egyfelől a stílusok minden addiginál szélesebb határokra való kiterjedésének köszönhető, másrészt a művek gondolatiságának addig elképzelhetlen módon a kortól való elvonatkoztatás volt jellemző, ami aztán kitejesedett az avant-garde irányzatok megjelenésében. Kosztolányi alkotásait olvasva is lenyűgöző az a fajta modernség, ami mégis átitatódik az akkori kor hangulatával és értékrendjével, vagy éppen annak hiányával. Egyik főműve, az Édes Anna pedig mindenkori kedvenc olvasmányaim közé tartozik, habár ettől még nem könnyebb írnom róla, mint más esetekben (tudniillik nehezen tudom formába önteni gondolataimat, ami tudom, éppenséggel nem egy előny ilyen írások megalkotásánál). Szóval miért is szeretem jelen regényt? Talán mert úgy jeleníti meg egy korabeli hétköznapinak mondható házaspár, és újonnan szerzett cseédjének életét, hogy szinte már lelkük mélyéig hatol, pedig csak kívülről láttatja őket? Mert úgy írja le teljesen hitelesen cselekvésüket, azoknak mozgatórugóit, hogy pontos indokot sokszor nem is talál rájuk? Kosztolányira addigi műveiben a pszichoanalitikus szemléletmód nagyfokú beépítése, felhasználása volt jellemző, míg itt viszont már talán úgy érezte, az ember tudata, lelke valójában nem ismerhető meg, szavakkal nem körülírható. A történettel most nem akarom húzni az időt, nyilván mindenki ismeri, aki meg nem, az elég, ha annyit tud előre, hogy ez bizony a XX. század magyar irodalmának egyik, az emberi belső megismerhetetlenségét mutató és mégis minden mondatával annak legmélyebb rétegeiben elmerülő művét. Érzékenységet, az ember mint individuum alapvető tiszteletét, emberként való kezelésének elmaradhatatlanságát: ezek fontosságának hangsúlyozását jelenti számomra a regény, aminek minden egyes sorát élmény olvasni (és ezt most teljesen komolyan mondom). További ajnározások helyett, álljon itt pár idézet, hozzáfűzés nélkül, mintegy önnön erejét támogatva:

"- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.
- És a haza?
- Az is - mondta Moviszter, és várt, mert egy jó kifejezést keresett. - Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében."

"- Mért tetted? - ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. - Föl fognak akasztani - üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum.
Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia."

"- Akkor mért követte el? - kérdezte Moviszter önmagától. - Az az érzésem - ismételte makacsul -, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle - és itt kitört, majdnem kiabált. - Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele."

"Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.
És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden."