Paradise Lost

Régóta a kedvenc együtteseim közé tartozik a Paradise Lost, ezért is gondoltam úgy, hogy "tollat ragadok" az együtteshez fűződő különböző gondolataim kifejtésére. Bizonyára soka tudják, hogy a csapat egyike annak a brit hármasnak, akik a '90-es évek elején a doom/death irány megalakulásában jelentős szerepet vállaltak. Azóta közülük egyedül a My Dying Bride maradt meg az eredeti vonalnál, a PLost és az Anathema viszont visszavett erejéből, sokkal kommerszebb, de ugyanolyan színvonalas albumokat készítve. Ugyan sok ősrajongó nincs megelégedve az újabb korszakaikkal, de én, (lehet mert azokkal ismertem meg őket) ugyanolyan szerethetőnek tartom a dallamosabb, gótikusabb lemezeiket is, mint a doom-os szárnybontogatásokat. És ne feledjük, hogy mekkora szerepük volt anno a gothic metal megalakulásában, fejlődésében. Ugyanakkor az első három album korszakalkotó voltát sem lehet letagadni, a Lost Paradise vontatott, megkeseredett sötétségét, vagy a Gothic zsenialitását. A Shades of God-nál már érezhező volt a letisztulás, bár az az album még a korai éra zeneiségét folytatta, olyan nagy kedvencekkel, mint a Mortals Watch the Day vagy az As I Die. Az Icon-nal viszont megkezdődött a jelentős irányváltás, ami aztán olyan alapműveket hozott, mint a Draconian Times, vagy épp a One Second. Nick Holmes rátalált igazi énekhangjára, ami majd a 2005-ös Paradise Lost-albumon lesz a legszembetűnőbb, legdallamosabb. A One Second a szomorkás címadóval vagy a sodró Say Just Words-szel tette még ismertebbé az együttest egy sokkal szélesebb rétegben, nem is érdemtelenül. Meg kell jegyeznem, hogy ez a középső korszak egyes dalaiban számomra egy gothic metal-ba oltott Metallica-ra emlékeztetett, főleg az Icon és Draconian Times énektémáit tekintve. A Host már egy igencsak megváltozott együttes képét mutatta, sok eddigi rajongónak már sok is volt, amit itt hallott, viszont nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy több, számomra kedvenc album is ezután következett csak. A Symbol of Life-ról és a 2005-ös Paradise Lost albumról van szó, amik bár valószínűsíthetően az együttesnek sem tartoznak a kedvencei közé (utóbbi album dalai közül nem is igen vesznek elő egyet sem koncerteken). A 2005-ös album letisztult (már-már steril) hangzásvilágával, Nick Holmes zseniális énekével (a korábbi albumokhoz képest szinte felismerhetetlen hangon adta elő ezeket a dalokat) lett az elsőszámú kedvenc nálam, a Don't Belong és Forever After számomra vitán felül az életmű ékkövei. Az In Requiem-nél már megfigyelhető egy visszakanyarodás a korábbi korszakok zeneiségéhez, amit hűen követ a Faith divides us... című legújabb korong is. Mindenesetre eddig még egyszer sem csalódtam bennük a kommercializálódás ellenére sem, és a szövegvilágot kivéve (sokszor igen sablonos, gothic zenéknél megszokott gondolatok) az együttes hozza a megszokott színvonalat, szerencsére.