A legtöbb ember, ha a funeral doom metal kifejezést hallja, nem igen tudja, mire asszociáljon, de aki ismeri a stílus mibenlétét, valószínűleg elismeri annak művészi igényességét és értékeit. Elég megemlíteni a Skepticism, Funeral vagy épp a kultikus Thergothon nevét, hogy a bennfentesek máris elismerően csettinthessenek; és szerintem aki ilyen zene készítésébe kezd, az már igen ritka esetekben tudja csak elrontani.
A Germánföldről származó Ahab is ilyen zenét játszik, és akik a műfajban jártasak, biztos halottak már 2006-os bemutatkozó nagylemezükről (The Call of the Wretched Sea), amelyet egy szoros koncepció fűzött egybe, nevezetesen Herman Melville Moby Dick című regénye (egyébként a nevük is innen származik, Ahab kapitány után). Tudom, szégyen-gyalázat, de még nem sikerült a regényt olvasnom, viszont a zenét ettől függetlenül nagyra tudtam értékelni: lenyűgöző bemutatkozását hallhattuk az óceánok, tengerek világától megbabonázott négyesnek. Három év telt el, és itt is az újabb siratódal-gyűjtemény, a The Divinity of Oceans, szám szerint hét tétellel. Ebből már sejthetjük, hogy most sem bújtak ki a bőrükből, ismét terjedelmes, nagyívű doom szerzeményeket hallhatunk tőlük, kerek 67 percben, ami ebben a műfajban szinte már alapkövetelmény (emlékezzünk csak az Esoteric tavalyi, dupla cd-s, 101 perces műremekére). A bandát, mint azt már elmondtam, a hatalmas, vízborította végtelenség az, ami a legfőbb hatással van a bandára, ebben most sincs változás, csak a feldolgozott művek újak, jelesül Nathaniel Philbrick és Owen Chase alkotásai. Ezeket sajnos mégannyira sem ismerem, mint Melville regényét, de a szövegek alapján azt hiszem, érdemes lesz beszerezni. Hangulatilag ezek igen erősek, csakúgy mint a zene maga, viszont az egyik fő gondom ezzel az albummal ez is: bár a hangulatiság jelen van, de nem kápráztat el teljességében, nem sikerül elvarázsolnia elejétől végéig, inkább csak amolyan kellemes hallgatnivalóként marad meg emlékezetemben. A mély hörgés és gregorián-jellegű dallamok váltakozása, csakúgy mint a tengerek, óceánok elém táruló képe miatt szívesen előveszem szerintem még a későbbiekben is, de összességében azért nem mondható katartikusnak az élmény. A mázsás doom riffeket időnként megszakítják merengősebb, elszállós pillanatok, erre jó példa a Tombstone Carousal, itt válnak a leginkább fület gyönyörködtetővé a lassú mélázgatások. És bár kiemelkedő pillanat híján inkább az egységességével nyer meg a korong, de még a Yet Another Raft of the Medusa (Pollard's Weakness)-t kiemelném, mint izgalmasabb alkotást.
Az önmagát csak funeral nautic doom metal-ként aposztrofáló banda most kicsit mintha vesztett volna erejéből, de azért így is jó lesz az elkövetkezedő borongósabb időszakokban elővenni néha az albumot, magunkat egy viharverte csónakba repítve valahova az óceán kellős közepére, hogy átélhessük a végtelen magány gyönyörét - azért mégiscsak káprázatos koncepció, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése