Kosztolányi Dezső - Esti Kornél

Kosztolányinak alábbi novellafüzérében teremti meg magának azt a másik énjét, akivel aztán mégiscsak régi önmagává, annak szerves egészévé válhat újra, és ez bár paradoxonnak tűnik, valójában az irodalomtörténet kedvelt eszközei közé tartozik, mint egy olyan főhős megteremtése, akinek segítségével egyszerre fejezheti ki az alkotó saját gondolatait és távolíthatja el magától az elbeszélőt.

"Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háborúk és forradalmak is meg vannak szervezve, s azért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely "néhány meleg sort" ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák."


Fenti idézet például remek példázat Kosztolányi politikától való elzárkózására, az alterego használatával viszont a vádaskodás elkerülésével mondhatja ki nyíltan gondolatait (bár e tekintetben nemigen zavartatta nyilvános esetekben sem magát, emlékezzünk csak Az írástudatlanok árulására!) Fantázia és valóság egybeolvasztása válik így elérhetővé, gondolatok és tettek keverednek, csakúgy mint a vágyak a tényleges történésekkel (mint ahogy maga írja: sokszor jobban meghatároznak minket, elevenebbek a vágyak a valós eseményeknél). Minden viszonylagossá is válik így, ami magával ragadó olvasásélményt tud így biztosítani szerencsés esetben, mint jelen regény esetében is. Humoros, zseniális történetek váltják egymást sorra, elég csak megemlíteni a "Becsületes város"-ba tett kirándulást, ami úgy fordít ki egy eszményképet, hogy a folyamatos jókedv végig garantált.

"Rengeteg újság volt itt. Ezúttal csak a Hazugság-ot, az Önérdek-et, a Gyáva Útonálló-t és a Bérenc-et emelem ki.

A Bérenc az első oldalán kövér betűkkel ezt közli a nyilvánossággal, állandó futófej gyanánt:

"Ennek az újságnak minden egyes betűjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le, vessenek meg annyira, amennyire megérdemeljük, ha ugyan ez emberileg lehetséges."

- Nagyszerű - lelkesedtem. - Lásd, ez már igazán tetszik nekem.

- Itt az igazmondás oly általános - folytatta barátom -, hogy mindenki egyformán gyakorolja. Hallgasd például az alábbi apróhirdetéseket - és olvasni kezdett különböző újságokból: - Rovott múltú, többszörösen büntetett, fegyházviselt pénztáros állást keres... Idegbeteg nevelőnő kisgyermekek mellé ajánlkozik... Nyelvtanár, aki a francia nyelvet göcseji tájszólással beszéli, s a helyes kiejtést növendékeitől óhajtaná elsajátítani, még néhány szabad órával rendelkezik..."

Legalább -vallja Esti- nálunk érvényesül a "szép csalás" elve, legalább mi színeseket és kellemeseket hazudunk egymásnak, ami nem is olyan lebecsülendő talán.
Emlékeinket mint legnagyobb (egyben egyetlen) kincsünket jeleníti meg a mű, amiket lenyűgöző öniróniával mesél el a főhős, ilyen lesz a költőkről való jellemzése is:

"De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó, s tele van fontoskodó előítélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő múltán őt is kikezdték. Főképp a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, akik a tisztaságról énekelnek, de elkerülik a fürdőszoba tájékát is, a költők, akik mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretetet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a halandóktól, ezek a széllelbélelt, irigy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is, s később, évek múltán, "az ihlet éjszakáján" feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiúság tolvajlámpájánál "élmények" után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket."

Itt magasztosítja fel azt a német klubelnököt, aki minden felolvasást, irodalmi ülést átaludt, ezáltal is az emberiség egyik jelentős jótevőjévé válva, hiszen, mint korábban idéztem is, sokkal többet lendítettek fejlődésünkön a hozzá hasonlók, mint a közügyek bátor harcosai.
Nincs is idealizálva semmiféle erkölcsi magatartásforma, hiszen minden viszonylagos, mi egynek lehet egy tulajdonság maga a legfőbb Jó, másnak a legfőbb borzalom. Csodálatosan megfejtett világunkban hiszen valójában nincs megokoltság, magyarázkodás, mint ahogy mondja a 6. fejezet végén is, a hatalmas örökségétől való elképesztő szabadulása után:

"- Szóval, nem unalmas? - kérdezte. - Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megoldást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek? Jó. Akkor megírom. Holnap, ha pénzt kapok érte, majd megadom az öt pengődet is. No, szervusz."

Mégis elgondolkoztat, rámutat az értékekre, és ezzel már mindent meg is tett, amire szükség volt, hiszen legtöbbször ez sokkal jobb megoldás mint messianisztikus pózokban próbálni tanítani. Lélegzőek, valóságosak is a felbukkanó személyek, leírásuk legmélyükbe hatol le, hogy remek illusztrációként szolgáljanak nekünk e színpompás történetcsokorhoz. Hadd idézzem most két személyes kedvencemet, amit nagyonis magaménak érzek:

"Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítőszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen."


"Engem elsősorban két csoport éles szembenállása érdekelt. Azé a két csoporté, mely az egész emberiséget jellemzi. A paranoiások hetykék, szemtelenek, nagyzolók, gyanakvók és gyanúsítók, elégedetlenek és tettre készek, akár a világboldogító politikusok. Sötét résszemmel figyelnek rám egy sarokból, s érzem, hogy "megvan rólam a véleményük". Bármely pillanatban készek volnának bitóra húzatni a társadalom jóvolta érdekében. Nem bírják elviselni magukat, s lelkük kifelé tör a világba, azt akarják kettéhasítani. A skizofrének furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók. Beszédük tele van nekünk érthetetlen célzásokkal. Nekem az utóbbiak rokonszenvesebbek."

Nagyvárosi és falusi emlékek egyaránt megelevenednek előttünk, két teljesen különböző világot megjelenítve ezzel. Utóbbira jó példa Zsuzsika férjhez menetelének története is, ahol a népmesei fordulat végül mégis a rideg valóságba torkollik, mint több más fejezetben is. Cinikus jellemzéssel mutatja be az élet valójában lenyűgözü keszekuszaságát, ami ugyanúgy érdektelen a sorssal, mint a megokoltsággal és színpadias lezárásokkal szemben.
Lélek és ösztönök egységessége is megjelenik egy zseniális részben:

"Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számon tartjuk az időt, mégpedig a föld forgását követjük ősi ösztönünkkel, az szolgál nekünk időmérőgépül, s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni időre, mindig föl is ébredünk, és mikor útra készülünk, s keltőóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra előtt egy perccel. Ez az ösztön működhetett a mi elnökünkben is."

Az utolsó fejezet pedig csodás, megkapó összegzését nyújtja az egész ovellafüzérnek, egyben az életnek, a folyamatosan változó, úton levő, egyetlen és legszebb képességet: az emlékezést nyújtó életnek.