Móricz Zsigmond - 4 novella

Móricz Zsigmond-nak regényei mellett novellái is említésre méltóak, közülük is négyről írnék most. Ezeknek összetartó ereje, hogy emberközpontú mindegyik, mégis negatív szemléletben mutatja be szereplőit, habár haragudni nem lehet rájuk mégsem, hiszen legtöbbjüket környezetük formálta olyanná, amilyen. Egyszerű emberek jelennek meg, akiknek mindannyiuknak megvan a maga keresztje, életüknek berögzültsége egy pillanatba, ami mégis mindennapos cselekvésüket teszi ki. Ezt szakítja meg egy hirtelen esemény, ami még akár olyan szinte semmiségnek tűnő dolog is lehet, mint a Judith és Eszter-ben a tej elfogadása és megtartása. Ebben a novellában anya és fia jelenik meg, akik régebbi előkelő, nagyvilági életüket voltak kénytelenek feladni, ez pedig állandó szégyenérzetet váltott ki az anyában, hogy aztán a külvilágtól teljesen elzárkózva élje napjait. Ő a címbéli Judith, míg Eszter rokona, akik között gőg és ellenérzés feszül, viszont a novella végén az ehhez kapcsolódó büszkeségét adja fel Judit, így az alkotás végére mégis lezajlik benne egyfajta változás, ezzel is hangsúlyozva a józan belátás és értékítélet fontosságát.
A Tragédiának valójában ironikus a címe, hiszen főszereplőjének halála környezetében még csak feltűnést sem kelt. Egy jelentéktelen ember rajzolódik ki előttünk, egy kisszerű, ellenszenvet keltő férfi, akinek egyetlen kedvelt elfoglaltságának az evés számít. E hedonista élvezet hajszolásában teljesen figyelmen kívül hagy minden értéket, amik valaha is számítottak, emellett folyamatosan panaszkodik is csak, keveselli azt, ami jut neki, így válik remek szimbólumává az átlag mai magyar polgárnak is, számomra legalábbis nagyon sok hasonlóságot mutat a valódi értékeket nem ismerő (mégis folyamatosan azokat felemlegető - habár ez a novellában nem jelenik meg), egyfolytában csak siránkozó ember korunk hőseivel. A Barbárok-ban is a nép egyszerű gyermekei jelennek meg a juhászok képében, akikre aztán igaz lesz mindegyikükre a cím, mégis másféleképpen: míg Bodri juhász életmódja, közösségből való kivonulása és pusztabéli mindennapjai miatt válik azzá, addig a veres juhászt kegyetlen, embertelen viselkedése is azzá teszi. Ez a novella viszont nem annyira maradandó számomra, a gyilkosságot sokkal súlytalanabbnak érzem, mint a Szegény emberekben például. A karakterek sem bontakoznak ki igazán, talán ez teszi, habár ez a történet velejárója, hiszen hallgatag, kevésbé eseménydús életet élő szereplők jelennek meg, de a három részre osztott cselekmény utolsó darabja sem fog meg igazán, pedig az ott megjelenő kihallgatásnak talán pont ez lenne a szerepe. A Szegény emberek viszont a négy közül számomra a legkiemelkedőbbé vált borzasztó történetével és annak szenvtelen, hatásos leírásával. A háború borzalmas hatása jelenik meg, embert lealacsonyító, állati szintre visszasüllyesztő (habár ez sértő lehet az állatokra nézve, hiszen ők nem igazán ölnek puszta gyönyörből) jellege, amit az azt meg nem élő emberek szinte már egyfajta viccként kezelnek, nem gondolnak annak valódi mibenlétére. Éppúgy nem szűkölködik az alkotás sokkoló leírásokban, mint megindító jelenetekben. Még korunkban is hajlamosak vagyunk kételkedni a háború értelmetlenségében, pátosszal vegyíteni azt, ahol valójában csak förtelem és vér van, és még több vér, ezért is különösképpen ajánlom olvasásra mindenkinek ezt a novellát! Két idézetet még kiemelnék belőle:

"- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.

- Nem.

- Hát.

- Elmentek reggel.

- El?

- Igen, a vásárba. Hiszen maga látta.

A katonának tágra nyílt a szeme. Aha. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...

Meredten s fakón meredt rájuk, amitől a gyerekeknek elállt a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra sem vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

- Hol a kócs? - mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.

- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

- Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

- Hamar!

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.

- Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek."


"Borzasztó, borzasztó, tördelték az asszonyok a kezüket.

- Borzasztó, - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, - borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólt egy szót sem, csak nézte a vájákáló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni, ezek igazán nem tudják, mi a háború...

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt.

- Hová szaladsz már no...

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

- Én is úgy hagytam a három kicsit, - mondta aztán vissza elfúlt szóval.

Az ember hirtelen megállt, megtorpadt.

A három kicsit... az ő három gyermekét...

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat. Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani, hiszen én itt vagyok..."