Saját

Soleil de la pensée
Hans és Sophie Scholl emlékére

néha egy sóhajtás is elég
hol világok tűnnek egymásba
vagy csak könnyet nyújtanak felék
minden napot újabb kegymázba

igazságtól nem is várni mást
születhet de légzőé soha
alkotja égi vagy bárki lásd
a lépcsőt még láthatod noha

ki lépett vonta már élete
annyi jót kell várni és látni
hogy lehessen főbb ítélete
szeméből perceket imádni

ilyenkor csak kiáltva másként
hangokból formálják tudattá
mely engedett tegnap írásként
rögzülni gyáván és mutatná

belsejét csak sodródjon tova
más már lázban égeti habként
hű csendet mely nem látja hova
tűnhetett egyszerre a napfény



Párbeszéd

"-Hogy téged frusztrációidon kívül más nem szabályoz?"
"-Megbetegszik könnyen a lélek, de az epe átveheti szerepét."


A világ lebontása

Mindig ugyanazokat a szavakat ismételtem.
Mindig ugyanazokat a szavakat ismételtük.
Nem néztem beléd. Te ott sem voltál.
Legyőzted amit sosem. Pusztított a gyermeteg.
És aztán megöleltük egymást.
A szerelem
-mint mondják-
mindenekfelett kereszteződik bennünk és velünk.
Szégyenszemre-
csak szavak voltak.
Ma már elfújnám amit sosem.
Legyőzném kivel lélekben.


Catullustól dicstelenül
Gyűlöletem szellemi alázat.
Szeretetem önelégült gyalázat.
A kettő között-
érzékeim őrültmód visongnak.
Imbolyog a múlandó.
Csalatkozik a múlhatatlan.
Bennem, sajnos tőlem.