Kálnoky László - A régi ház

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,
hol az égő avar
tüze tompán fénylik a ködön át,
és a kőszobrot ellepő bozótnak
ormótlan, zöld szoborformája van.
Fölösleges belépni a szobákba,
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,
s a tapétáról megszöktek a színek.
Nem oldozhatja senki föl
a jövevényt, ki halasztást kapott,
a földön vesztegelni egyelőre.
Odabenn se pattanna szét
a homlokát szorongató vasabroncs.

Jobb elrohanni messze,
a korlát nélküli fahídon át,
vagy nézni lenn a vasszínű vizet,
amelyben arca eltorzult ellipszis,
és szája megvonagló téglalap.

Kálnoky László - Az emlékező

És látja őket, látja arcukat,
amint egy pocsolyából fölmerülnek,
eszelősen csapódnak rá az ablakokra,
s esőpászták maszatjává fakulnak.
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,
kóvályognak fel s alá a szelekben,
s ő tudja: nem lehet nem hallani
a morajló hangokat a falakban,
s dübörgéssé növekvő ütemük
fájó halántékán úgy hatol át,
mint mikor a zongorafedelet
lecsapják és a futamok
ideges csillagszóróját kioltják.