Az Amesoeurs első teljes, egyszerűen Amesoeurs névre keresztelt korongja olyan tömény és hullámzó muzsikát tartalmaz, ami egyaránt tartalmazza a shoegaze, mint a post-black metal izgalmas elemeit, megspékelve Audrey tiszta, gyönyörű énekével is.
Az egész zenéből árad egyfajta pozitív hangulat, ami az ő dallamainak is köszönhető, valamint a hangulatos témáknak, melódiáknak, erre jó példa mondjuk a címadó tétel, ami egyben a korong egyik csúcspontja is. A La reine trayeuse-ben eszelős ordítások tesznek hozzá a lemez értékeihez, de kiemelendő az I XIII V XIX XV... is, ami egy post-black metal kezdést követően csak sodor magával, hogy aztán drone-szerű káosszá terebélyesedve mutassa meg nekünk a valódi, kápráztató zeneiség csodáját. A váltott hörgést/tiszta éneket pedig nem úgy kell elképzelni, mint ahogy azt a mai metalcore-hullám sablonos képviselői (Deadlock, stb.) teszik, itt valódi egyéniséget ad a megoldás, és egy izgalmas élményt nekünk. Ezelőtt csak egy EP-t (Ruines Humaines) és a Valfunde-val közösen (több tag is zajong benne, egyébként az is egy nagyon hangulatos zene, az ott hallható két tétel alapján) egy split-et adott ki a francia négyes, akiknek szövegeik is anyanyelvükön íródtak, és a modern kor kapcsolatrendszereiről, belső érzésekről szólnak, és akik beszélnek a nyelven (jelen esetben én is), azoknak elgondolkodtató perceket (órákat) tudnak adni a nagyon is személyes sorok.
A Jex Thoth szintén self-titled lemeze is igen kellemes élmény volt számomra, köszönhetően annak a vad őserőnek, amihez az énekesnő, Jex Thoth (Jessica Toth - csak nem egy újabb magyar származású zenész?) hangja nagyban hozzájárult.
A korábban Totem néven ismeretes együttes zajos, burjánzó zeneiségről tesz itt tanúbizonyságot, ezt mutatja pl. a Son of Yule pörgős szerzeménye is. Említésre méltó az Equinox Suite 4 részes kompozíciója is, ahol a The Poison Pit elején mintha csak egy hosszú-hosszú mesébe kezdene Jex, fantasztikus szám! Csakúgy mint a Thawing Magus is, amiben az érintetlen természet képe jelenik meg, napfényes búzakalászoké, ismeretlen mezőké; ilyen természetközeli, elemi erőt sugárzó pillanatokat kár is keresni bármiféle kocsmazenés folk metal-albumon, aki a természet, a múlt igazi kincseire kíváncsi, az javaslom inkább ilyen albumok között keressgéljen (vagy hallgassa csak meg a The Moon and the Nightspirit idén megjelent albumát, ami szintén magával ragadó lett), ne a Korpiklaani-nál és társainál. A Menace Ruine-nak második teljes albuma a The Die Is Cast, egy lenyűgöző drone-varázslat.
Szokatlanságát még inkább kiemeli a női ének, amit Geneviève szolgáltat, viszont hangulatilag csak ettől lesz még erősebb zenéjük. Ebben a múfajban nehéz élesen elkülönülő, változatos dalokat írni, ez viszont maximálisan sikerült a kanadai duónak, akik muzsikája a kellemes színezőelemeknek sincs híján, mint amiik a címadóban is hallhatók. Áramlik és dübörög az egyébként rejtélyes ködbe burkolózó csapat zenéje, megunhatatlan hallgatnivaló!
A Madder Mortemmár nagyobb múlttal rendelkezik,
az Eight Ways a norvég banda ötödik albuma, amit Agnete teljesen egyedi, mélységet tükröző hangja visz a hátán, hol lágyan dalol, hol magából kivetkőzve üvölt sokszínű hangján, mint azt eddig megszokhattuk. Ehhez társul a progressive, darkos atmoszféra, amik együttesen adják az album szépségét. Kiemelkedő a klipes Armour, a The Little Thins vagy a Life, Lust & Liberty is, de a lemez egységes egészet alkot, üresjáratok nélkül. A szintén norvég Code második albumával
(The Resplendent Grotesque) maradandót alkotott, és ha ma már nem is váltják meg a világot a hörgés-tiszta ének keverésével black metal címszó alatt, de ettől még teljesen egyedi, izgalmas zenét játszanak, mindenféle sablontól mentesen. a The Rattle of Black Teeth és az I Hold Your Light zseniális szerzemények, de a többi is igencsak erősnek mondható!A My Dying Bride idén jött ki a For Lies I Sire
című 10. albumával, ami egy újabb színvonalas teljesítménye a brit doom/death színtér egyik megalapítójának, és mindmáig legértékesebb bandájának. Korábban már írtam a Thy Catafalque idei lemezéről, ami az év albuma nálam egyértelműen, de magyarok közül kiemelkedik még a Virrasztók pszichedelikus-csodálatos bemutatkozása, az Agregator zúzós visszatérése (kiemelném Tass elgondolkoztató szövegeit, amik számomra zenéjük savát-borsát adják), külföldöiek közül pedig elkápráztatott még a Lifelover nevű svéd depressive rock/black metal banda,
akik a Dekadens EP-vel jelentkeztek így év vége felé, olyan borongós, mélységesen magába forduló szerzeményekkel, mint az Androider vagy a Myspys. Természetesen rengeteg fantasztikus albumot hallhattunk még idén, és ez remélem jövőre is így marad, de nincs, ami bizalmatlanságra adhatna okot - az underground ereje teljében van, mint mindig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése