Kátai Tamás Juhász Jánossal közös kooperációjának, a Thy Catafalque-nak ez a 3. albuma hozta meg a széleskörű kritikai elismertséget, ami Kátai addigi együtteseit, alkotásait látva inkább csak idő kérdése volt. És lőn, a Tűnő Idő Tárlat-tal az avant-garde/post-black metal egy olyan alapvetését tették le, aminek hála nemzetközi szinten is a műfaj egyik legelismertebb alkotóivá lettek mára. Azóta idén megjelent a Róka hasa rádió c. újabb album is, ami szintén remekmű lett, írásomat róla már lehetett olvasni itt korábban.
Az egész 2004-es albumot egyfajta hideg aura vonja körül, hiszen egyik fő témája a világegyetem, bolygók, csillagok, idő és univeezum kapcsolata. Az együttesnek ez egyik fő ismérve, hogy a materiális viágot és a belső létt bonthatatlan egyként ábrázolja, különös-különleges hangulatban tálalva. A Csillagkohó első másodpercétől kezdve az album legvégéig sodor magával a zene, a világegyetemben szétszóródva, telve emlékekkel és érzésekkel, miközben ezt vegyíti népzenével, gyönyörű hegedűjátékkal, földöntúli melódiákkal. A Neath Waters (Minden vízbe mártott test) igéző női énekkel kezd, az utána következő Bolygó, bolyongó pedig az egyik kedvenc számom az albumról, a maga extatikus témáival, fenséges lüktetésével, elektronikus csodájával és az idő folyamatos zakatolásával. Ezután a Kék ég karaván lágy rezdülései visznek tovább, és itt már a legtöbbeknek nyilvánvalóvá válik, hogy bizony a Thy Catafalque-nál üresjáratoknak nincs és soha nem is volt helye (akárcsak Kátai összes projectjében), minden számnak pontosan megkomponált helye van a többi között, remekül képesek a hangulati értékek variálására, felkavaróan szép tételek egymás után való megalkotására. 3 dal is versfeldolgozásokból áll, Ady egyik legszebb verse, a Héja-nász az avaron itt pulzál, élettel telít mégis eltávolít, köszönhetően a messzeségből érkező éneknek, ami ezúttal katartikus üvöltés formájában fejeződik ki, de valami elképesztően, míg Radnóti Zápor című verse dallamos énekével varázsol el, na meg persze a vágyakozó, reménytelenül szerelmes szövegével. Weöres Sándor két versének (Az Ősanya szól ivadékaihoz - A Medveős) egybegyúrt változata pedig dübörög, és persze itt is jelen van az addigi elkápráztató atmoszféra. A Varjak fekszenek a maga hangfoszlányaival, régi családi felvételeivel pedig nyugodt, szépséges lezárását adja ennek a mesterműnek.
Nem tagadom, csakis szuperlatívuszokban vagyok képes nyilatkozni erről az alkotásról, de azt hiszem, ha valaki meghallgatja, érthetővé válik számára, miért is van ez. Az erő és szépség ilyen művészi vegyítésére ritkán van példa, és tudomány és költőiség nászából úgy jön ki győztesen, hogy közben a fél világot sikerült elkápráztatnia. Közhely bár ezt mondani, de - alapmű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése