Saját

Idegenség szárnyaim

Weöres Sándor tiszteletére

ismerlek mint jó barátod világom
kaméleon valód hiszen látszatra a lendület
remél a felsőbb felé
hajh de hiába ha
közhelyekből kaparva a költemény
és a tisztulás egyre csak tisztátalanságból
találkozz majd a tegnap tökélyével

hiányból a valóság felé

újra köszöntsz ködlényem
nem nem mégis mindig
szállít csillagraformált ösvényemen ösvényed
téglát bont a tudomány
a napról évre megjátszott önarckép
könyörgöm téríts a helytelen útra
tükrök gyászban mérnek szilánkokat

valóságból a valóság felé

üldözlek lám nyomod sárban villanás
hogy soha térülsz hozzám
vagy inkább térülök mert a jó szó a vészharang
kevésbé csendülhet mint miként csillogott
talán öltözik helyette széttartás szellemébe
ha valaha húrjain saját dallamom
mégis Istennek parazsán zengene örömöm

valóságból a teljesség felé

Saját

Bálványként a szó

borulj térdre
márványlétben vigasság
omolj képre
varázslatos igazság
bomolj részre
kimódolva vigasz vág
beléd léket mely az oltárt testesíti
a királyi palástot és sótalan könnyet
zokogni pedig mind jobban az unalom
varázslatos változásában
hát
imádkozz
pogánysághoz melyben pillanat porzása
téríts meg
mindent minek hite csönd vágtája
valósíts
véredre büszke fodrot mert a
díszek lesznek csak jelei a borzalomnak

kinek egyetlen ereje a szó
dallja lelkesen hogy
minden csillag hiábavaló


Vagy-vagy

napzúgás mélyén lángoszlop
virágzás fényén beporzás
szélbomlásban gömbfonódás
Istenek rovására mennyei kacaj
rettegésre hívott művi zivatar
földreemelt birodalmak büszke bérce
megalkotott tökély tökéletlen férce

vagy

földomlás peremén gyöngyhasadás
rejtőzés szellemén elégelt tagadás
méregnek zúgását erővel váltása
illanó percnek időtlenbe mártása
végletek bűnében végletek ártása
cseppbetűzött tengernek végig maradt jelene
köztes válasz világ-vágyott viaszfényű veleje

vagy

világteremtés rejtelmében szelíd kívül zártság
kiejtett szavak mögött édes nektarinba mártság
örökös megbánásban villámló önvonás
keresés kínjában keserves ködbontás
külvilág árnyékában selymesre simítás
növekvés birtokában folytonos hallgatás
a soha meg nem hallott és ki nem ejtett jajgatás

máskülönben nem vagy

Gulácsy Lajos - Extázis

Tormentor - The little march girl

Lifelover - Pulver

A svéd Lifelover nevű együttest csak nemrég fedeztem fel magamnak, azóta viszont annál inkább elnyerte tetszésemet, beteg lényemnek való tökéletes kielégülés gyanánt. Aki ismeri a bandát, nem csodálkozik biztosan ezen kijelentésemen, ugyanis különösen morbid színt képviselnek a sötét zenék palettáján. Depresszív rock/black metal-t játszanak, de amíg az ember nem hallotta őket, nem igazán kaphat pontos képet a különböző műfajok, hangulatok ilyetén vegyítéséről. 2009-es, Dekadens címet kapott EP-jükkel ismerkedtem meg először, ami alapján egy tehetséges, sokrétű zenei formáció képe körvonalazódott előttem, ám teljes képet csak a teljes diszkográfiát megismervén kaphattam róluk. Ennek egyik fő oka lehet, hogy az együttes aberrált világához sokat hozzátevő 1853 művésznevű tag a nevezett EP előtt kiszállt a csapatból. Viszont azóta gyorsan vissza is tért közéjük, szóval még bizakodóbbak lehetünk a folytatást illetően. Addig pedig vizsgáljuk meg közelebbről a 2006-os, közel zseniális debütöt, ami a Pulver címet kapta a tűzkeresztség alatt.
Már a beteg borító is külön említést érdemel, ami valójában nagyon pontos képet ad a zenéről magáról is: a zöldellő természetben heverésző esztétikus női test, ami ugyan tetőtől talpig vérben ázik ugyanis sajátos jellemzője a tartalmi résznek szintúgy; eszményi dallamok, egy szebb világot sejtető melódiák, viszont az egészet áthatja valahol mélyen a romlottság, eredendő bűnösség. Már a nyitó Nackskott (vagyis Neckshot) is jól példázza ezt, vidám, szinte "ugrálós" nyitányával (egyébként a frontember (), vagyis Kim Carlsson, aki többek között a Hypothermia soraiban is megtalálható, koncerteken igencsak beteg módon képes előadni egyszerűen koreografált táncát ezen dallamokra), black-es üvöltéseivel, és azzal a hihetetlen módon a végére illesztett, számomra ismeretlen nyelven szóló gyermekdallal. Aztán jön a címében sem köznapi M/S Salmonella, ami szintén erőt, ugyanakkor fájdalmat is áraszt, a black-es riffeket pedig valahogy képesek úgy variálni, hogy azok egyfajta morbid szépséget is mutassanak - ehhez mondjuk a billentyűfutamok is jelentősen hozzájárulnak. Vagy ott a Mitt Öppna Öga a maga nagyon is odaillő erotikus, nyögésektől felajzott betétjével, hogy aztán ez a szám is veszett üvöltéssel, cirkuszi mókával valamint altatódallal érjen véget. Valahogy az összes számban megvan ez a furcsa kettősség, ez a végtelen perverzitás, ami máig is a banda fő vonzerejét jelenti. A darkos, beborulós részeket itt szinte átvezetés nélkül követik az eszeveszett kitörések, oda nem illő bevágások, beszédfoszlányok. Élő fellépések során ehhez járulnak még a szintén szokatlan külsőségek, ám ezen már talán nincs is mit csodálkozni. Azóta Erotik és Konkurs címmel két nagylemezük is megjelent - a negyedikre pedig remélhetőleg már nem kell sokat várni. Addig viszont a Pulver marad egyértelműen az általam eddig hallott legbetegebb lemez. Talán ezen ők fognak változtatni is...

Saját

Mint lángoló nyárfalevél

mint lángoló nyárfalevél
akként nő bennem a szégyen
mert csipkebokrot még a vágy sem valósíthat
tégyen akár tudomány elébe percnyi parány parazsa
védjen ma már szépre eszmélet egyre csökkenő varázsa
várni sem kell hogy belátás
némaság felé bizonyosan kitárni

a hallgatás mely eddig Nakonxipán aranyában
alakul át valami szürkesár lényegűvé
elfogadás és illeszkedés arányában
a váltás mellyel Hirosima is egyé válik szelíd sóhajjal
büszke bölcsesség is érkezik az óhajjal
mely a világi valóság felé tör
oly magasra emelkedett tapasztalat hogy
messzelátó is játszik inkább tükrözött mázat
hogyan is teremthetné földvilágra a házat
mely nem téglából
nem is kövekből de
eleven hitre emelte falait
egyedül a tagadás művészete ilyet valósít
a kifejezés is helyén hiszen
értelem és artisztika gyenge gyűlölséges gyöngye
mindmáig mértéktelen mélyretartó mérgünk

ha akkor még lesz a szónak ereje
ha egyáltalán még szavak birtokában
aznap fogja elkövetni lélek kiemelését
anyagból
hogy végleg olyan legyen mint ahogy tervezték
egyenlő az Univerzum végtelen csendjével
s a káosz sírontúli könyvekbe írt szabályszerű
rendjével

Thomas Mann - Tonio Kröger

Thomas Mann egyik legnépszerűbb, 1903-ban megjelent kisregénye a valódi művészlét mibenlétét boncolgatja, azt a kérdést körüljárván egyben, vajon ez nem inkább átok, mintsem adomány-e, és hogy mennyire nem az ember maga választja meg sorsaként.
Tonio Kröger életének jelentőségteljesebb pillanatait felvillantva kapunk betekintést magányba, vágyódásba és a különállás érzésébe, ahogy Tonio egyre csak olyan szeretne lenni, mint bárki más, de végzete, bennsője nem engedi, egyben viszont ő maga sem bánja mélyen valahol ezt a kiválasztottságot, különlegesség érzetét.

"- Befejezte, Tonio Kröger?

- Nem. De nem beszélek többet.

- Elég is volt. Akarja a válaszomat?

- Van válasza?

- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.

- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.

- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.

Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.

- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét."


Egyúttal olyan mély elemzést kapunk itt a művészet teljes megélésében szorongó emberről, aminek precizitása az alkotónál nem is meglepő, emlékezzünk csak a Mario és a varázsló borzongató, fasizmusról mintázott lázálmára.
Paradox módon nem is olyan könnyű ennél a műnél idézni, néhány elgondolkodtatóbb részt feleleveníteni, tekintve, hogy minden második sorban alapos boncolgatásra, merengésre érdemes megfigyelések jutnak, melyek legmélyebb valónkig ásnak alá, részegülve a kutatás gyönyörétől.


"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát."


"Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el, és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet... Maga mosolyog, Lizaveta, és én tudom is, hogy min. De kérve kérem, amit most mondok, ne fogja fel irodalomnak! Ne gondoljon Cesare Borgiára[18] vagy holmi részeg filozófiára, amely őt pajzsra emeli! Nekem nem jelent semmit ez a Cesare Borgia, én őt semmibe sem veszem, és soha, de soha nem fogom megérteni, hogyan lehet eszménykép gyanánt tisztelni a rendkívülit és démonit. Az Élet, mely a Szellem és a Művészet örök ellentéte... az nem mint a véres nagyság és szilaj szépség látomása, nem mint a rendkívüliség jelenik meg előttünk, rendkívüliek előtt; hanem a normális, a tisztességes és szeretetre méltó a mi vágyaink birodalma, az Élet, a maga csábító banalitásában! Még korántsem művész az, kedvesem, akinek a legvégső és legmélyebb rajongása a rafinált, az excentrikus, a sátáni jelenségeket illeti, aki nem ismeri a vágyakozást az ártatlan, egyszerű és élő dolgok után, egy kis barátság, odaadás, bizalom, az emberi boldogság után, a rejtett és emésztő vágyat, Lizaveta, a hétköznapiság gyönyörei után!...
[...]
- És aztán nem lenne-e a következetesség sajnálatos hiánya: örülni, ha mindez másképp volna? Képtelenség - szeretni az életet, és mégis minden erőnkkel azon mesterkedni, hogy azt a magunk pártjára vonjuk, és az irodalom túlfinomult melankóliája, egész kóros fönsége számára megnyerjük. A művészet birodalma tágul, az egészségé és ártatlanságé zsugorodik ezen a földön, ami még megmaradt belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem volna szabad a költészet mezejére csábítani olyan embereket, akik szívesebben olvasnak lovakról szóló, pillanatfelvételekkel illusztrált könyveket!

- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet."


Efelől még jobban kiviláglik a gondolat, hogy alkotó és alkotó között mily átléphetetlen szakadékok feszülnek, hogy látszat felismerése csak keveseké, viszont ez számukra sem hoz feloldozást, mert hogyan is hozhatna... Valóságok ütköztetése tehát ez, a különféleképp megélt életé és művészeté, mely legmélyebb tetszelgésében is csak a felszín szépen lekerekített megformálása, hiszen az érzelmek, az igazi, valós érzelmek előtt a gondolat csak tanácstalanul feszenghet. Akármit is mutasson a tükör - a bizonyosság inkább a dolgok ellenében, vagy inkább egészében keresendő.


"Nem úgy dolgozott már, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. Némán, zárkózottan dolgozott, láthatatlanul, és lenézve a törpéket, kiknek a tehetség nem más, mint társasági dísz, akár szegények, akár gazdagok, vadul és tépetten ődöngtek, vagy egyéni nyakkendőkkel pipiskedtek, mindenekelőtt arra törekedtek, hogy boldogan, szeretetre méltóan, művész módjára éljenek, nem sejtve, hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson."