Saját

Mint lángoló nyárfalevél

mint lángoló nyárfalevél
akként nő bennem a szégyen
mert csipkebokrot még a vágy sem valósíthat
tégyen akár tudomány elébe percnyi parány parazsa
védjen ma már szépre eszmélet egyre csökkenő varázsa
várni sem kell hogy belátás
némaság felé bizonyosan kitárni

a hallgatás mely eddig Nakonxipán aranyában
alakul át valami szürkesár lényegűvé
elfogadás és illeszkedés arányában
a váltás mellyel Hirosima is egyé válik szelíd sóhajjal
büszke bölcsesség is érkezik az óhajjal
mely a világi valóság felé tör
oly magasra emelkedett tapasztalat hogy
messzelátó is játszik inkább tükrözött mázat
hogyan is teremthetné földvilágra a házat
mely nem téglából
nem is kövekből de
eleven hitre emelte falait
egyedül a tagadás művészete ilyet valósít
a kifejezés is helyén hiszen
értelem és artisztika gyenge gyűlölséges gyöngye
mindmáig mértéktelen mélyretartó mérgünk

ha akkor még lesz a szónak ereje
ha egyáltalán még szavak birtokában
aznap fogja elkövetni lélek kiemelését
anyagból
hogy végleg olyan legyen mint ahogy tervezték
egyenlő az Univerzum végtelen csendjével
s a káosz sírontúli könyvekbe írt szabályszerű
rendjével