Kevesebbért!

I. Strukturalista
Legyen a világé végezetül!
Három, négy, öt.
Osztozkodjon, akié. Látatlanban is tiéd.
Sűrű könnyek szalagra.
Ott, ahol a mit-mikor.
Várnak. Érkezel.
Kedvesebben fogod fogadni a köszöntést, ha most távozol.
Igaz-e?
Én sem és te sem és mondhattuk volna hogy
hegyeket fogunk építeni óceánokból de
így valamiért mégis békésebben élhettünk.
Vedd, amit szavakból. Érezd, hogy csak percekig.
Hogyha nem sikerül kimondani egyedül amit
a többségi akarat egységesít hát
majd életpályád egyénileg feldíszíti azt.
Azt!
Tündökölhetünk?

II. Hermeneutika
Szeretné valaki, hogy beléje madarakat.
Hát rajta, medvéknek kalitkát menekülő félhomályban!
Vagy ez nem is hozzád kéredzkedett?
Nem tudom megmondani de holnapra sikerül mert
addigra betakarózhatom nedvességed kulcsaival.
Hogy mi legyünk a soha-már-miként.
Abban, amiben
egy aratógép is könnyűszerrel barátkozhatna meg
a szerelem és közelség képzetével de
ugye te magad vezetnéd és úgyis
felszántaná végül a jóérzés katafalkját.
Mondhatom?
Szerencsés az, aki megszorozta önmagával
a világot és végül mégsem
fordított nyolcast a védekezés oszlopaira.
Vigyázz, ha közelítesz. Hiányolnád az akadályt.
Pont te?
Hat, hét, nyolc.
Mondjátok, hogy nem feltűnő az elmaradás!
A megértés, lényegében-
egyremegy.

Saját

Soleil de la pensée
Hans és Sophie Scholl emlékére

néha egy sóhajtás is elég
hol világok tűnnek egymásba
vagy csak könnyet nyújtanak felék
minden napot újabb kegymázba

igazságtól nem is várni mást
születhet de légzőé soha
alkotja égi vagy bárki lásd
a lépcsőt még láthatod noha

ki lépett vonta már élete
annyi jót kell várni és látni
hogy lehessen főbb ítélete
szeméből perceket imádni

ilyenkor csak kiáltva másként
hangokból formálják tudattá
mely engedett tegnap írásként
rögzülni gyáván és mutatná

belsejét csak sodródjon tova
más már lázban égeti habként
hű csendet mely nem látja hova
tűnhetett egyszerre a napfény



Párbeszéd

"-Hogy téged frusztrációidon kívül más nem szabályoz?"
"-Megbetegszik könnyen a lélek, de az epe átveheti szerepét."


A világ lebontása

Mindig ugyanazokat a szavakat ismételtem.
Mindig ugyanazokat a szavakat ismételtük.
Nem néztem beléd. Te ott sem voltál.
Legyőzted amit sosem. Pusztított a gyermeteg.
És aztán megöleltük egymást.
A szerelem
-mint mondják-
mindenekfelett kereszteződik bennünk és velünk.
Szégyenszemre-
csak szavak voltak.
Ma már elfújnám amit sosem.
Legyőzném kivel lélekben.


Catullustól dicstelenül
Gyűlöletem szellemi alázat.
Szeretetem önelégült gyalázat.
A kettő között-
érzékeim őrültmód visongnak.
Imbolyog a múlandó.
Csalatkozik a múlhatatlan.
Bennem, sajnos tőlem.

Folk and roll fesztivál 2. nap

A pécsi Folk and roll fesztiválról tavaly hallottam először, már az akkori fellépők is nagyon ígéretesnek tűntek, ha jól emlékszem, az előadók sorát gazdagította a Dyas is, amely egy igen hangulatos zenét prezentáló banda.
Idén sem volt hiány unikális zenekarokból, elég csak az Ezüstpatak vagy az orosz Arkona nevét megemlítenünk, de engem leginkább a lebegős folk zenét játszó The Moon and the Nightspirit érdekelt, akiket már volt szerencsém megcsodálni nem is olyan régen a Wolves in the throne room előtt is.
Először azonban a romániai Damned lépett színre, hogy rögtön rávilágítson egy téves előfeltevésemre is: úgy gondoltam ugyanis valamiért, hogy egy román csapatot fogok látni, aki az ottani folklór bemutatását teszi meg fő céljának. De hát mint kiderült, egy ottani magyar bandával van dolgunk, méghozzá elég fiatal arcokkal, az együttes átlagéletkora ránézésre nem nagyon haladhatja meg a 20 évet szerintem. Ez viszont mellékes is, ettől még lehetnének arcátlanul ügyesek és innovatívak is, de hát itt másról van szó. Többnyire magyar népdalokat hallhattunk tőlük, amolyan rockosabb verzióban, a hegedűs lány (Ráduly Kinga) egyszer-kétszer még meg is rázta hajkoronáját a színpadon, és az egészből leginkább ez a hangulat jött át, a tradicionális szerzemények modernebb zenei köntösbe öltöztetésének szándéka. Ami kifejezetten örömteli volt számomra, az a hegedű használata, Kinga nem is tűnt kezdőnek, ha erre ráerősítenek, szerintem egy igencsak kellemes talpalávalót jelenthetnek majd a mulatni vágyóknak. Többnyire ezt a bulizósabb vonalat is viszik, már amennyire lehet ezt mondani, a rockzenei elemek használata is a hagyományosabb látásmódot tükrözi. Élőben sem nevezhetők bátortalannak, néha ők is átadták magukat az alkalom nyújtotta hangulatnak, ez mindenképpen jó pont. Azt tudom mondani, hogy van bennük potenciál, fiatalok is, úgyhogy helyenként meglévő gyermekbetegségeiket, kezdetlegesebb megoldásaikat idővel bőven kinőhetik, és egy kellemes kikapcsolódást nyújtó formációvá érhetnek. Az ének terén Bakos Tibor és György Zsuzsa felváltva képviselik a Damned vokális sávját, de inkább Zsuzsát hallhatjuk, ami szerintem nem is probléma, lévén egy igen kellemes hangú, képzéssel akár igen szép jövő elé néző leánykáról van szó.
Utánuk következett az általam már nagyon várt 'Moon, akiknek másodjára is sikerült elvarázsolniuk, Ági és Mihály ezúttal sem vette félvállról az előadást, de hát ez nem is jellemző rájuk egyáltalán. Ami eltérés volt a májusi koncertjükhöz képest, az a dalok eltérésében volt megfigyelhető, itt például előkerült egy elsőlemezes szerzemény, az Égi táltos is, amely az egyébként többnyire angol nyelvű Of dreams forgotten and fables untold egyik magyar szöveggel ellátott szárnyalása is. A szépséges, sámánisztikus világ megidézése továbbra is muzsikájuk egyik nagyon sajátos jellegzetessége, ehhez adódnak az égi szféra felé törekvő szövegek is, ha még nem mondtam volna, zenei és tartalmi oldaluk tökéletes harmóniát képezve vezet minket át egy ősi, titkaival gyönyörködtető, mágikus világon. Ági hangja ezúttal is csodaszép volt, az Éjköszöntő itt is elhangzott, ami egyik abszolút kedvencemnek mondható, és a ritmusszekció is kitett magáért, ha jól tudom, ezen pozíciókban élőben Végh Gábor és Cseh Gergely hallható. Megindító muzsika ez egy ihletett együttestől, és a közönség reakcióin is látszott, hogy egy igencsak kedvelt csapatról van szó, még ha rétegzenét is játszanak.
Ezután a legendás Kormorán lépett színpadra, mint elmondták, a jelenleg helytálló zenészek nagy része volt hallható a kultikus Folk and roll albumukon. Zenéjük az egyik első hazai kinyilatkoztatása ennek a színtérnek, így hát különösen nagy elismertségre tettek szert honi berkekben, habár nekem annyira még nem sikerült megismerkednem velük, hogy igazán mindenre kiterjedt véleményt formálhassak róluk. Előadásukról nem is igen tudok sok mindent elmondani, többnyire a régi kedvenceket játszották, az ekkorra igen megfogyatkozó közönség is élvezte előadásukat, szóval aki szerette eddig őket, ezúttal sem távozott csalódva gondolom. Eléggé átalakult viszont a nézők összetétele, ez főleg a jelenlévők átlagéletkorában volt mérhető, habár ez ismerve az együttest, egyáltalán nem mondható meglepőnek.
Végül fél tíz után nem sokkal következett a pécsi Virrasztók, akik egyúttal a merch pult fő kínálatát is jelentették, és az este (valamint a fesztivál) méltó lezárásaként adták elő pszichedelikus légkörben fogant industrial/folk szerzeményeiket. Előbbi jelző főként a gépies ritmusok tekintetében figyelhető meg, említhetném itt a fennálló hasonlóságokat különféle ismert együttesekkel, de nincs kedvem ezeket elsorolni, nyilván nem a Godflesh-ről vagy a Ministry-ről van szó. Egyébként tavaly megjelent debütáló Az emlékezés órája című lemezük akkoriban nagyon elnyerte tetszésemet, ez a fajta különös aura, ami egy nosztalgiájában merengő légkörbe vonta a zenekart akkor nagyon egyedinek és utánozhatatlannak sejlett fel számomra. Ugyan ez azóta kissé változott és alapkoncepciójuk is eléggé a perifériára szorult nálam, a színtéren betöltött (vagy betöltését éppen kezdeti stációjában űző) szerepét viszont mindenképp el kell ismernem, ahogy az egyes dalok fogóssága sem von kétséget maga után. Ha emlékezetem nem csal, az egész albumot eljátszották ezekben a késői órákban, kiemelkedőnek talán a Bezsán Pétert és a Fehér-feketét nevezném, de a többi nótájuk mindegyike is tartalmaz olyan elemeket, amely képes rögtön belopni magát az ember szívébe. A szokásos megjelenés persze itt is megvolt, Szkrobekék igyekeztek kitenni magukért a virrasztás tényének hangsúlyozása terén is, ez viszont valóban egy olyan rettentő vékony kötélen való imbolygást biztosít számukra, melyről nem eldönthető, hogy akkor most a mélybe zuhan, vagy a látványos légi mutatvány-e sajátja. Mindenki megítéli saját belátása szerint, teljesítményük, zenei oldaluk (ugyebár a hagyományos és a modern, kattogó ritmusok vegyítése) és a gyönyörű ének Papp Orsi által elővezetve viszont egyaránt dicséretet érdemel. A többi ugyebár eléggé relatív.

Saját

Ismeretlen tudatom

a napok egyre szállnak
szeretném ha keresne
hajamból évek válnak
velük órám leesne

nem tűnik hogy nem tűnik
egykori házban szoba
minden lépésem szűnik
magamtól szállok tova

nem is csábít már a csend
házadból tűnő szoba
sosem láttam de a rend
agyamban szállít oda

egyszer gondoltam fámra
tölgynek kérgén asszonyok
néztem ott is szobámra
lépésig csak itt vagyok

a napok hegyre szállnak
keresném ha szeretne
agyamból férgek válnak
könnyharmatba veretve

Saját

Fordított pszichológia

hadd képzeljem egy percre gyermeknek Istent
(úgyis minden azonos):
kérlek maradj otthonodban
itt nincsen szükség rád és én
szívesebben repítlek inkább távolba
míg keresztre feszítem jelképek rengetegét
én leszek tán Náhum kit a nép óhajtott
hogy élhessen végre egyszerűn mint a vad
és boldogan mint a betevőért napról napra áradó szükséglet


Minden dolog ahonnan

tekintve hogy egyenes mint felhőkig
és még közelebb is igazgat
úgy jelölök mindent amit csak érek
bekeretezem hogy jó lesz tudományom falára
mint mi letudva
és ebbe egyre inkább nyilvánvaló
hogy belérejtem gondolatom csíráját is
ezért kiálthatom újra és újra
magamban hogy

barlangom mélyén lám a hús egyszerűsége nyűgöz
de boldogan vetek meg mindent mi körülzár


Lélegző világegyetem

kívülről tágul belülről zárul
és nemesít mindent mi semmivel sem
semmitől sem lehetségesebb egy olyan álomnál
amely történelmet gondolt el de
embertúlit rettegek mert mást nem tehetek?

tényleg akárhogy


A vers önmagát szólongatja

mint a világvégi fák
az utat bekiáltozzák

nézd,
próbálták már néhányan
felkeresni falvaik lámpaerdejét
de inkább utazásnak ajánlatát
FOGADTÁK EL
mondom ez ugyanolyan mint amit már átéltem
persze én más néven próbáltam rejtegetni
és sikerült is mert egyszer minden valósul
törött napsugarak a szememből
és halott szenvedélyek homlokomba
léptek egyként egymásba gabalyodtak
ÉSZ-VE-SZEJ-TŐ!
gondoltad volna hogy egyszer felismered az évszakot
vagy akárcsak egyetlen rőt levélről hogy kizártak
ki tette? ÁTKOZZUK HALÁLRA!!!
belsőmet telekiáltozott édes önvád
de hát mit
de hát kit
ó hát persze
GYŐZELEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM
kirekesztettétek magatokból a madzagot
ami összekötötte a sejteket az izmokkal
így már mindjárt más többé nem teszem
mármint a próbálkozást hogy egekig szökkenjek
hiszen épp most erőszakoltam meg sorsomat
imádott tudomány összehordott oltárán
figyeltétek hogy két sorba zártam életem?
jó én is tudom az észrevétel váratlanul
érne mivel a szavak mindig szentként
érnek egy olyan királyságot amit már
feloldott az osztályharc
bizony Majakovszkij üvöltötte hogy ne tűrjük
és ki tette? rajtam kívül?
de valószínűleg tollamból sem szenvedés
csak néhány keresetlen indoklás
hogy a tegnapot csak búbánat szegélyezte
és a belémégetett béklyók vérvörös öröksége
de aztán megtanultam lélegezni
és verssé szuszogni a holnapok
érdektelenségre izgatott vétkét
végleg


A kielégült öngyűlölet

ha meghalok kérlek
égesd el verseim és
kiáltsd a rengetegbe:
"ez volt az amiért éltél
hogy kicsírázz a napnak örömére"


Szégyenhántás

megérdemlem amit soha
sosem voltam az aki kipótol egy fejlődést
és én
és ők
hogy foszlásom után is ugyanúgy
és közben sem veszteség
a kimérhető hajóhad
nem lesz amin evezzen
sem olyan melyre kalandvágyva feszülhet
és ha lebontom a véleményem
ott tátong büszkén a kérdőjel
forgácsolta egybe a részeges keresztet-vetőket
nem nem nem blaszfémia
pusztán unalomra ébredt tékozlásból kémia
az egyenetlen monotónia
az árbócra kapaszkodott gyáva hatóság
végzet-harmónia örökölte kínos kacagás
és és és
folyik itt holnapig fák kérgén a nemulass
az egekből elvándorolt papírlapok uszonyán
találtak drogokat a vidámság otthonában
keressétek meg amit soha nem akartok
megtalálni de igazából szükségét érzitek
romboljatok ti
futuristáknak álcázott érző szívű csenevészek
én voltam aki soha nem kanyarodott
irányított magától a vásárcsarnok
derékba tört karriered senki bánja
ébredő kutyákat akasztanak fel legszívesebben
még mindig elsőként a gyermekek
pedig őket fogják megtaposni szenvedéllyel izzón
kacaghatna akár a fűzfa illúziója
de inkább botrányosnak vélheted hogy ő még szép
igazándiból nem vagyunk mi olyanok
akik akarták hogy ránk zuhanjon a zongora
de a billentyűfutamok azt susogták hogy
igenis szükségünk van rá

Saját

Jóslatok a körről és a magány életéről

egymásra helyezve kör és ellipszis
kiviláglik hogy csak a szélein
ha mozog a Föld iramlunk mi is
egybelépve síkjaink és
ekkor rajzoltunk kénytelen olyan közösséget
mely sosem létezett együtt mint külön sem
érezhet vágyakon és nosztalgián kívül mást
Désiré most szertáros
te már négyszögesítettél folytonosságot
így is összerajzottak a világok peremén
hogy megbeszéljék a család az mindig fennmarad
ha nem ítélkeznek jövendő emlékei
melyek tegnapba közösséget súgtak
előtte lévőt hát azt magyarázhatták úgysincs
csak a holnapot kutatták melybe
akként áramlottak mint Hérakleitosz sem hinné
én sem tartottam veled mikor
felfedeztük egységünk értelemadó bolondságát
kérdéses hogy mely tájakon
talán a szárazság kedvéből apadtam egyenes tartású nemlétté


És újra és újra és újra

mi ez a hangtalan vacogás?
a jelen az évek vasfogába bújt
és rettentő tragédiában megforgatta zavarát
a tudat hogy öt percen múlt az egész
meghatároz téged végül
lehetett volna hogy emelkedsz
és az eljövendő évek majd nem révednek
e vers néma alkonyába
mely jöttekor már tudtad
sosem lehetsz más és ebbe mások fúlnak bele


A reményteljes csend balladája

határozottsággal hogy a tűrhetetlen előtt
vált félelem tárgyává jaj könnycseppé válik
és egész életével sirat el egy megfékezett boldogságot
egy felhővé lett zúgás keríti maga-magába
és a kényszeres hála cipelte berögzültség tudata

van aki hátán egész boldogságát hordozza
mások csak a térképeket kanyaríthatják vállukra

Majakovszkij - A túlsó oldalnak

Mi
nem a zseniáliskodás sikolya vagyunk:
"Minden megengedett!"
Mi
nem vagyunk felhívás "késelő bosszúra!"
mi
egyszerűen
nem várjuk meg az őrmesterordítást:
"Lehet!"
Lábunk máris a művészet gerincét töri,
egyenesre gyúrja.
Egy világméretű Róma csontvázai trappolnak veszettül
a hátunkon.
Sírjukba nem férnek bele.
Ne csodálkozzatok hát,
hogy megbékíthetetlenül
mi
jelszavunkkal mázoljuk át a világot: "Le vele!"

Az emberek természete különböző.
Fő, hogy a Vénuszt őrizni lehet -
hiszitek, az évszázados kamarilla is jó.
A világmindenség tűzvésze szálakra tépi idegeiteket.
Üvöltitek:
"Tűzoltók!
Ég Murilló!"
Mi pedig
Corneille-t és holmi Racine-t se javasoljuk
csereberére.
Nem kellenek a vének!
Mi
őket is
petróleummal locsoljuk,
és az utcára velük,
lássuk, hogy égnek!
Nagypapa nagymamával.
Papa és mama.
Átkozott hínárja a rangtiszteletnek.
Ledöntjük a viskókat.
Házakat építünk ma.
A mi nyakunkba pedig
festménylasszókat vetnek?!

Mi
nem ilyesmit kínálunk.
"Kész!
Tálalva!
Szürcsöljétek teáskanállal az édességet!"
Kiáltja a futurista:
Akadok még társakra,
akiknek a műalkotás élet.

A futuristák soraiban üresség tátong.
A futuristák életkora - riadalom.
Velünk levágott
káposztaként játszik a háború,
forradalom.
De bennünket
a nyárspolgári sírok nem ejtenek meg soha,
A részeg
vérmocsokban
- nézzétek! -
feldagad
földünk potroha.
Sorakozó ifjak lépte dobban.
Menjetek!
Lábaitokkal,
tapossátok el,
mi
magunkat
és alkotásainkat is odavetjük.
Mi a halált hívjuk a születés nevében.
A futás,
az emelkedés,
a szárnyalás nevében.
Mikor pedig
a sorompón túl érünk
s a fájdalmas harcokat ünnepek követik,
mi
kirakjuk
minden ékességünk -
szeressétek, amelyik tetszik!

Kassák Lajos fordítása