Paradise Lost

Régóta a kedvenc együtteseim közé tartozik a Paradise Lost, ezért is gondoltam úgy, hogy "tollat ragadok" az együtteshez fűződő különböző gondolataim kifejtésére. Bizonyára soka tudják, hogy a csapat egyike annak a brit hármasnak, akik a '90-es évek elején a doom/death irány megalakulásában jelentős szerepet vállaltak. Azóta közülük egyedül a My Dying Bride maradt meg az eredeti vonalnál, a PLost és az Anathema viszont visszavett erejéből, sokkal kommerszebb, de ugyanolyan színvonalas albumokat készítve. Ugyan sok ősrajongó nincs megelégedve az újabb korszakaikkal, de én, (lehet mert azokkal ismertem meg őket) ugyanolyan szerethetőnek tartom a dallamosabb, gótikusabb lemezeiket is, mint a doom-os szárnybontogatásokat. És ne feledjük, hogy mekkora szerepük volt anno a gothic metal megalakulásában, fejlődésében. Ugyanakkor az első három album korszakalkotó voltát sem lehet letagadni, a Lost Paradise vontatott, megkeseredett sötétségét, vagy a Gothic zsenialitását. A Shades of God-nál már érezhező volt a letisztulás, bár az az album még a korai éra zeneiségét folytatta, olyan nagy kedvencekkel, mint a Mortals Watch the Day vagy az As I Die. Az Icon-nal viszont megkezdődött a jelentős irányváltás, ami aztán olyan alapműveket hozott, mint a Draconian Times, vagy épp a One Second. Nick Holmes rátalált igazi énekhangjára, ami majd a 2005-ös Paradise Lost-albumon lesz a legszembetűnőbb, legdallamosabb. A One Second a szomorkás címadóval vagy a sodró Say Just Words-szel tette még ismertebbé az együttest egy sokkal szélesebb rétegben, nem is érdemtelenül. Meg kell jegyeznem, hogy ez a középső korszak egyes dalaiban számomra egy gothic metal-ba oltott Metallica-ra emlékeztetett, főleg az Icon és Draconian Times énektémáit tekintve. A Host már egy igencsak megváltozott együttes képét mutatta, sok eddigi rajongónak már sok is volt, amit itt hallott, viszont nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy több, számomra kedvenc album is ezután következett csak. A Symbol of Life-ról és a 2005-ös Paradise Lost albumról van szó, amik bár valószínűsíthetően az együttesnek sem tartoznak a kedvencei közé (utóbbi album dalai közül nem is igen vesznek elő egyet sem koncerteken). A 2005-ös album letisztult (már-már steril) hangzásvilágával, Nick Holmes zseniális énekével (a korábbi albumokhoz képest szinte felismerhetetlen hangon adta elő ezeket a dalokat) lett az elsőszámú kedvenc nálam, a Don't Belong és Forever After számomra vitán felül az életmű ékkövei. Az In Requiem-nél már megfigyelhető egy visszakanyarodás a korábbi korszakok zeneiségéhez, amit hűen követ a Faith divides us... című legújabb korong is. Mindenesetre eddig még egyszer sem csalódtam bennük a kommercializálódás ellenére sem, és a szövegvilágot kivéve (sokszor igen sablonos, gothic zenéknél megszokott gondolatok) az együttes hozza a megszokott színvonalat, szerencsére.

A béka és a skorpió

Egyszer egy skorpió érkezett a folyóhoz. Mivel nem tudott úszni, megkérdezte a békát, nem vinné-e át a túlsó partra. A béka nem vállalta, azzal indokolva: A folyó közepén megcsípsz, és meghalok. A skorpió erre azt válaszolta: Ha te elmerülsz, én is megfulladok, több eszem van annál, minthogy megöljelek. A békát ez meggyőzte, és elindult úszva a skorpióval a folyóba. Ahogy a közepére értek, a skorpió beleharapott a békába. A béka haldokolva megkérdezte, mégis miért tetted? A skorpió így válaszolt: Mert skorpió vagyok.

Újabb versek

Nihil sine Deo*

Vágyak éljék
lelkek fázzák
hangok véljék
s vérig rázzák

Áramlásban
mindig-mindig
háramlásban
testek hintik

Érezd-érezd
szellem mását
vérezd-vérezd
tagadását

Lennék ki nem emel hitet biztos fészkül
aki soha nem tesz semmit Isten nélkül


*semmit Isten nélkül (latin)



Narkolepszia

megannyi titkos férgek
csillagként
nevetik édes mérgek
csillag-kényt

álmodik a testetlen
hazugat
mélybe vágyik festetlen
ha zúgat

nem alszik jaj nem alszik
békében
élj csak a "majd meghalsz"-ig
székében

székében a testednek
rajzolj könnyet vesztednek

Kosztolányi Dezső - Édes Anna

A XX. századi alkotók lényegesen közelebb állnak hozzám, mint a korábban élők, ami egyfelől a stílusok minden addiginál szélesebb határokra való kiterjedésének köszönhető, másrészt a művek gondolatiságának addig elképzelhetlen módon a kortól való elvonatkoztatás volt jellemző, ami aztán kitejesedett az avant-garde irányzatok megjelenésében. Kosztolányi alkotásait olvasva is lenyűgöző az a fajta modernség, ami mégis átitatódik az akkori kor hangulatával és értékrendjével, vagy éppen annak hiányával. Egyik főműve, az Édes Anna pedig mindenkori kedvenc olvasmányaim közé tartozik, habár ettől még nem könnyebb írnom róla, mint más esetekben (tudniillik nehezen tudom formába önteni gondolataimat, ami tudom, éppenséggel nem egy előny ilyen írások megalkotásánál). Szóval miért is szeretem jelen regényt? Talán mert úgy jeleníti meg egy korabeli hétköznapinak mondható házaspár, és újonnan szerzett cseédjének életét, hogy szinte már lelkük mélyéig hatol, pedig csak kívülről láttatja őket? Mert úgy írja le teljesen hitelesen cselekvésüket, azoknak mozgatórugóit, hogy pontos indokot sokszor nem is talál rájuk? Kosztolányira addigi műveiben a pszichoanalitikus szemléletmód nagyfokú beépítése, felhasználása volt jellemző, míg itt viszont már talán úgy érezte, az ember tudata, lelke valójában nem ismerhető meg, szavakkal nem körülírható. A történettel most nem akarom húzni az időt, nyilván mindenki ismeri, aki meg nem, az elég, ha annyit tud előre, hogy ez bizony a XX. század magyar irodalmának egyik, az emberi belső megismerhetetlenségét mutató és mégis minden mondatával annak legmélyebb rétegeiben elmerülő művét. Érzékenységet, az ember mint individuum alapvető tiszteletét, emberként való kezelésének elmaradhatatlanságát: ezek fontosságának hangsúlyozását jelenti számomra a regény, aminek minden egyes sorát élmény olvasni (és ezt most teljesen komolyan mondom). További ajnározások helyett, álljon itt pár idézet, hozzáfűzés nélkül, mintegy önnön erejét támogatva:

"- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.
- És a haza?
- Az is - mondta Moviszter, és várt, mert egy jó kifejezést keresett. - Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében."

"- Mért tetted? - ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. - Föl fognak akasztani - üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum.
Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia."

"- Akkor mért követte el? - kérdezte Moviszter önmagától. - Az az érzésem - ismételte makacsul -, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle - és itt kitört, majdnem kiabált. - Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele."

"Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.
És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden."

Ahab - The divinity of oceans

A legtöbb ember, ha a funeral doom metal kifejezést hallja, nem igen tudja, mire asszociáljon, de aki ismeri a stílus mibenlétét, valószínűleg elismeri annak művészi igényességét és értékeit. Elég megemlíteni a Skepticism, Funeral vagy épp a kultikus Thergothon nevét, hogy a bennfentesek máris elismerően csettinthessenek; és szerintem aki ilyen zene készítésébe kezd, az már igen ritka esetekben tudja csak elrontani.
A Germánföldről származó Ahab is ilyen zenét játszik, és akik a műfajban jártasak, biztos halottak már 2006-os bemutatkozó nagylemezükről (The Call of the Wretched Sea), amelyet egy szoros koncepció fűzött egybe, nevezetesen Herman Melville Moby Dick című regénye (egyébként a nevük is innen származik, Ahab kapitány után). Tudom, szégyen-gyalázat, de még nem sikerült a regényt olvasnom, viszont a zenét ettől függetlenül nagyra tudtam értékelni: lenyűgöző bemutatkozását hallhattuk az óceánok, tengerek világától megbabonázott négyesnek. Három év telt el, és itt is az újabb siratódal-gyűjtemény, a The Divinity of Oceans, szám szerint hét tétellel. Ebből már sejthetjük, hogy most sem bújtak ki a bőrükből, ismét terjedelmes, nagyívű doom szerzeményeket hallhatunk tőlük, kerek 67 percben, ami ebben a műfajban szinte már alapkövetelmény (emlékezzünk csak az Esoteric tavalyi, dupla cd-s, 101 perces műremekére). A bandát, mint azt már elmondtam, a hatalmas, vízborította végtelenség az, ami a legfőbb hatással van a bandára, ebben most sincs változás, csak a feldolgozott művek újak, jelesül Nathaniel Philbrick és Owen Chase alkotásai. Ezeket sajnos mégannyira sem ismerem, mint Melville regényét, de a szövegek alapján azt hiszem, érdemes lesz beszerezni. Hangulatilag ezek igen erősek, csakúgy mint a zene maga, viszont az egyik fő gondom ezzel az albummal ez is: bár a hangulatiság jelen van, de nem kápráztat el teljességében, nem sikerül elvarázsolnia elejétől végéig, inkább csak amolyan kellemes hallgatnivalóként marad meg emlékezetemben. A mély hörgés és gregorián-jellegű dallamok váltakozása, csakúgy mint a tengerek, óceánok elém táruló képe miatt szívesen előveszem szerintem még a későbbiekben is, de összességében azért nem mondható katartikusnak az élmény. A mázsás doom riffeket időnként megszakítják merengősebb, elszállós pillanatok, erre jó példa a Tombstone Carousal, itt válnak a leginkább fület gyönyörködtetővé a lassú mélázgatások. És bár kiemelkedő pillanat híján inkább az egységességével nyer meg a korong, de még a Yet Another Raft of the Medusa (Pollard's Weakness)-t kiemelném, mint izgalmasabb alkotást.
Az önmagát csak funeral nautic doom metal-ként aposztrofáló banda most kicsit mintha vesztett volna erejéből, de azért így is jó lesz az elkövetkezedő borongósabb időszakokban elővenni néha az albumot, magunkat egy viharverte csónakba repítve valahova az óceán kellős közepére, hogy átélhessük a végtelen magány gyönyörét - azért mégiscsak káprázatos koncepció, nem?

Razor of Occam - Homage to Martyrs

Bár a banda már 1998-ban megalakult, első nagylemezük csak idén jelent meg, két EP (Diabologue - 1999, Pillars of Creation - 2003) folytatásaként. Azokhoz nem volt szerencsém, de amit itt hallhatunk a két Deströyer 666-tagot (Matt ének-gitár, Ian Shrapnel - gitár) is soraiban tudó négyestől, az több, mint ígéretes.
Leginkább black metal-ként lehetne aposztrofálni zenéjüket, thrash-es tempókkal, intenzitással jócskán átszőve dalaikat. Egy másodpercre sem fékező iramú muzsikájukban a blackes, harcba hívó riffek és fémzene hőskorát felidéző szólók szinte felváltva mérnek ránk elemi csapást, amolyan Deströyer-módra. Hozzájuk hasonlóan ők sem Ausztráliában élik már mindennapjaikat, Angliában folytatják ténykedésüket. A párhuzam szövegek terén is felbukkan, habár Deströyer-ék új albumán már kevésbé vallásellenesek a szövegek (azt is nyilatkozták, hogy már főbb problémáik is akadnak pár kereszténynél), itt pedig emellett a színvonalasabb megfogalmazások érvényesülnek a megszokott black-témák esetében (gyűlölet, belső erő, háború, stb.). Az énekhang leginkább az ilyesfajta zenéknél tikikus károgás, némi hörgéssel, Matt hangja engem az ex-Gorgoroth, jelenleg God Seed-énekes Gaahl-éra emlékeztetett. A 8 szám összesen nem haladja meg a 35 percet, vagyis itt tetten érhető a "kevesebb néha több elv", ebből a végig szélsebes, tömény zenéből több talán már túl sok is lenne, így viszont végig egyenletes tud maradni a színvonal, szerencsére. Ha számokat kellene kiemelni, az Altar of Corruption és Heat of Battle mellett még a Pattern on the Stone-t említeném - a világ leigázására sem szólhatna tökéletesebb zenei aláfestés ennél a nagyívű, hihetetlen rifforgiát magába záró dalnál.
Szóval mindenképp érdemes egy esélyt adni ennek a debütnek, és ha élőben is szeretnéd látni őket, ne hagyd ki a Dürer Kert-es koncertjüket az Absu, Pantheon I és Zoroaster oldalán, október 25-én.

Job for a Cowboy - Ruination

Kevés olyan együttes akad ma, aki elmondhatná magáról,hogy debütalbumának megjelentekor már túl volt (valószínűleg) pályájának legjelentősebb stílusváltásain, amibe a self-titled demo-s metalcore hatások éppúgy beletartoznak, mint a Doom EP deathcore-műfajdefiniáló malacvisításai. Aztán a 2007-es első albumukra, a Genesis-re rátaláltak saját stílusukra, amelynek egyenesági folytatása jelen album, amolyan megbízható, korrekt munka.
A 2003-ban alakult arizonai ötöst általában vagy utálni szokták az egész deathcore-színtérrel együtt (amitől ők viszont már messze sodródtak), vagy isteníteni és egész nap a Myspace-ükön lógni. Viszont pont ezeket az általánosító vélekedéseket próbálja lerázni magáról a banda, kérdéses viszont, mennyire sikerül ezáltal maradandót alkotniuk. A death metal mellett kötelezték el magukat immár, viszont egyelőre kétséges, ezt mennyire változatos, esetleg újító módon tudják tenni. Hiszen míg a deathcore-mezőny éllovasaként bár szélsőséges reakciókat generáltak, de mégis meg volt bennük az a plusz, ami megkülönböztette őket a többi formációtól. Death metal terén nem érzem őket olyan erősnek még, hogy ki tudjanak emelkedni a mai túltermelésből, viszont erős momentumoknak ez a lemez sincs híján szerencsére. Ilyenek például a March to Global Enslavement vészjósló dallamai és a hangulatos szóló benne, vagy a Ruination mord témái. Ezek száma viszont jelentősen leredukálódott képet mutat eddigi teljesítményükhöz képest, sajnos. Elkélt volna egy-két eltérő hangulatú dal beépítése, mint például a Genesis-en volt a már-már doom-ba hajlóan zord dallamokkal ellátott The Divine Falsehood. Ezen az úton egyébként érdemes lenne szerintem tovább kísérletezni, mert érdekes dolgok sülhetnének ki belőle. Az előző lemez óta gitáros- és dobos-fronton is tagcsere történt, Ravi és Elliott helyére Al Glassman gitáros érkezett a Despised Icon-ból, valamint Jon Rice az ütőshangszerek posztjára. Nem hoznak szégyent ők sem elődjeikre, tehát emiatt nem kell féltenünk őket. Szövegek terén a politikus vonalat erősítik, amolyan All Shall Perish-módra, bár a társadalomkritikus él kicsit sablonosnak tűnik nekem, bár lehet én látom rosszul.
Mindent összevetve becsülendő, hogy 'Cowboy-ék meglelték a saját hangjukat, bár egyelőre nem tudnak hosszú távon elszórakoztatni, maradok még a Doom-nál ha róluk van szó (a The Rising Tide bree-bree-zései még mindig mindent visznek, valamint az Entombment of a Machine durvulatai is emlékezetesek), és a Genesis egyes számainál. És reménykedek, hátha.. végülis még mindig csak a második albumukról van szó.

Sólstafir, Secrets of the Moon, Code koncert

Október 4.-én az év egyik legegyedibb, sablonoktól mentesebb koncertjének lehetett szem- és fültanúja az, aki a Diesel Clubba látogatott. Itt zajlott ugyanis a Privilegivm 2009 Tour, ami a német Secrets of the Moon-t, angol/norvég Code-ot és izlandi Sólstafir-t takarja. Ugyan a turné neve a Secrets of the Moon új albumát takarja, de ahogy a plakát is hirdette, minden este más banda volt headliner, így Budapesten a Code zárt. Leginkább én a Sólstafirt vártam már, akik most először jártak Magyarországon, de utóbb személyesen ígéretet tettek, hogy talán már jövőre is visszatérnek. Ők is kezdtek ma este, és még a koncert előtt sikerült is sikerült kifosztanom a viszonylag olcsónak mondható merchpultot, egy Sólstafir-pólóval gazdagítván magamat. Rövid várakozás után kezdtek is legújabb albumuk, a Köld címadójával, és lassan az emberek is gyűlni kezdtek. Egész szép számú közönség jött össze, kevesebbre számítottam. Az együttes jellegzetes szerelésükben lépett fel (azért kicsit vicces a cowboykalap és -csizma egy eredetileg pogány tematikájú együttstől). Hosszú utat tettek meg a demos Burzum-hatásoktól a post-black metal/viking metalon át, míg eljutottak a mai, experimentális post-rock-szerűséghez, és bár túlságosan belemagyarázósan hathatnak ezek a stílusmegnevezések, de aki hallottam ár őket, értheti, miről beszélek. Még egy zenei portálon olvastam azt a véleményt, hogy sajnos már túl későn értek el hozzánk, és bár ezzel nem értek teljesen egyet, de valóban érdemes lett volna megnézni őket az első albumuk megjelenése után is, legalább egy Undir Jökli és Í Blóði Og Anda miatt. Viszont az az irány, amire ráléptek sem mondható unalmasabbnak, sőt! Az első szám elején még az ének kissé el volt nyomva, de hamar helyrehozták ezt, és a hátralévő rész így egyetlen katarzisfolyammá válhatott, a legjobb dalaikkal sorban: Nature Strutter, Pale Rider, She Destroys Again, majd végül a 14 perces Ritual of Fire-rel. Amit sajnáltam, hogy az új album és egyben munkásságuk egyik legfogósabb dala, a Love is the devil (and I am in love) nem kapott helyet, valamint a Bitch in Black-et is hiányoltam, de mint utóbb kiderült, nem is játszották már a számot lassan 10 éve. Jó volt végre látni ezt az underground gyöngyszemet, és a tagok is közvetlenek, barátságosak voltak, Gudmundur dobos még saját házi itókájával is megkínált minket, hehe. Utánuk a SOTM következett, akitől előzetesen az új albumuk mellett csak a 2006-os Antithesis-t hallottam. Nem rossz ez a banda élőben sem, csak ahogy Milán Péter is írta már, túl kevés az emlékezetes momentum ahhoz, hogy hosszú távon le tudjanak kötni. Szerencsére egy kimondottan best of-jellegű programmal álltak elő, miben ugyanúgy elfért a Sulphur, mint a Lucifer Speaks vagy épp a Queen Among Rats. Viszont tekintve a setlistet, amit sikerült megszerezni, kimaradt sajnos a Seraphim is Dead, ami az egyik kedvenc dalom tőlük. De így sem volt unalmasnak mondható a performanszuk, a basszerosuk személyében pedig egy indiánylányos külsejű, hűvös, mégis borzongatóan nőiességet árasztó hölgyet is maguk között tudhattak. Rövid átszerelés után érkezett is a Code, akik idén megjelent Resplendent Grotesque albumukkal egy csapásra a különleges zenék élmezőnyébe kerültek, telejsen megérdemelten. Szó volt ugyan arról, hogy az énekesi posztot az immár ex-Dimmu-vokalista ICS Vortex venné át, de szerencsére maradt a fantasztikus hangokra képes Kvohst. Ez a banda nézett még ki a leginkább black metal-osabban, a turnégitáros és basszeros arcfestésével és úgy általában külsejével is ezt a félelmetesebb élt emelték ki, am igencsak emelte előadásuk színvonalát. És akkor még nem is beszéltünk a zenéről, ami egyszerre fenséges és hátborzongató, kezdve a Smother the Crones-szal, a Rattle of Black teeth-szel, vagy éppen a zseniális sorokat rejtő In the Privacy of Your own Bones-szal ("Take my face in place of yours - And through your eyes I shine - Kiss your child goodnight and say - These lips aren't really mine" -huuhh!) Arányosan játszottak mindkét albumukról, a debüt Nouvelle gleaming-ről jelen volt többek között a Tyburn, a Cotton Optic és zárásként a Brass Doogs is. Az underground kedvelőinek felejthetetlen élményt nyújott ez az este, és reméljük sok ilyen lesz még a jövőben is.