Gyöngyvér - Álmokból álomba...

A Gyöngyvér igencsak gyors tempót diktál, hiszen alig telt el másfél év a Világok virága megjelenése óta, és már itt is az új album. Pedig még egy énekesváltás is nehezítette dolgukat egyéb tagcsere mellett (a sajnálatosan feloszlott Alhana-gitáros Bessenyei Balázs csatlakozott). Az Orbán-Ducos Tamást váltó Dózsa Erik viszont gyorsan beilleszkedett a csapatba, és azért is dicséret illeti a bandát, hogy nem törekedtek egy Tamáshoz teljesen hasonló hanggal rendelkező énekes bevételére.
Az új album számai közül többet már hallhattunk előzetesen, ilyen volt a februárban online maxin megjelenő Árnyfátyol és Baldachin (popped version), a júliusi Hammer CD-mellékletén a Bennem van, a www.gyongyver.hu oldalról pedig letölthető volt az Őstűz című szám is megjelenés előtt. Ezenkívül élőben hallhattuk már a Haldokló vétek-et is, myspace-n a Michael Jackson-feldolgozást (Billie Jean), szóval igazán nem érhette nagy meglepetés azt, aki a teljes album beszerzése mellett döntött. És hogy milyen is? Kisebb irányváltás figyelhető meg, a banda repertoárja jelentősen gazdagodott powerpopos/elektronikus elemekkel, ám ez nem vált a kialakult stílus kárára sem, a gothic metal-fanok ugyanúgy megtalálhatják itt számításukat, mint a populárisabb zenék kedvelői. Az album kézbevételével, booklet lapozgatásával feltűnhet a fehér és vörös színek dominanciája, ami jól jellemzi az új albumot is hangulatilag: kevésbé sötét, tele élettel, bizony, ma erről ismerhető meg egy Gyöngyvér-szám. Ahogy az előző album szövegeiben is észrevehettük a pozitívabb irány felé való tendálást, úgy ez most is látható: ahogy Mazi, a gitáros/zenei agy/szövegíró is elmondta, életében már sokkal kevesebb a negatív hatás, és ez kihat természetesen soraira is. Ami egyáltalán nem baj, a színvonal így is jelen van, és nem értek egyet egyes kritikai meglátásokkal, miszerint túlontúl egyszerűek, sablonosak lennének a szövegek, nagyon is szépen megfogalmazott, költői sorok járulnak a mostani dalokhoz is. Zeneileg több elektronikus rész figyelhető meg, de a metalos él sem veszett el, Erikkel pedig egy tényleg sokszínűbb torok szólaltatja meg a szerzeményeket. Jelenlegi kedvencem a fogós, együtténeklős (habár számomra mindegyik dal ilyen..) Őstűz, valamint a Rozsdavirág. Szövegek terén tetszik az is, hogy több helyen is található visszautalás korábbi dalokra, címekre is, ezáltal egy átfogóbb képet adva az együttes életművének. Két vendégénekes is közreműködik a korongon: a Vörös köd-ben a The Morning Star-os Bazsó Laci hardcore-os orgánuma hallható, míg a Trees can cry-ban Tula Zemer szépséges melódiái gyönyörködtetnek minket. Hogy ne vádoljanak elfogultsággal, azért megemlítem hogy utóbbi szám angol szövege tényleg kevésbé ütősebb mint a magyaroké, de ez legyen a legnagyobb baj.
Összességében a Gyöngyvér-nek sikerült jól kijönnie egy sok, nagyobb bandákat is megtörő énekes-váltásból, és harmadik lemezükkel is tartani tudták a jól megszokott színvonalat. Csak így tovább!

Bertók László - Ahogy a múlthoz odafagy

A csont a hús az üregek
s ahogy alattuk beszakad
a nem tudja hova siet
s a minden egyre távolabb

ahogy a múlthoz odafagy
s beleheli az üveget
az este van de fönn a nap
a képzelet ahogy lemegy

a mindenható részletek
és az egészen a kupak
a lehet hogy nem is beteg
csak keresi a másikat

a végtelen ahogy kihagy
s a nincsen cél csak lendület

A kis gyufaárus lány meséje

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezít­láb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívsza­kasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmele­gít­hetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillog­tak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodá­la­tosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdá­csolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta „Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

Eszmerendszer (saját)

Összegezd, majd végül illeszd be egybe,
Ne szemlélhesd otthonában soha már,
Mert közként hisz semmi nem vihet kegybe,
Ellenében hona, valót hova vár.

Forraszd össze majd találd meg a nevét,
Kevés van minek eddig még nem adtak,
Üvölts, ordítsd világgá mámor hevét,
Mik végre nyugodt perceket megadtak.

Élhetsz hát! Mily hedonista ajándék,
Ha hisszük hogy ez mit létnek nevezünk,
Ha fény, ha szürke, ha komor, ha játék,
Mindegyre csak önnön vérben evezünk.

Lehetne, hogy máséval együtt lássuk,
Csendet, a szent csendet is tán megértsük,
Talált tudás hatalmát mélyre ássuk,
Kételytől lelkünket végre ne féltsük.

Valkyrja - Invocation of demise

A valkűrök azok a kevésbé fontosabb istenek a skandináv mitológia szerint, kiknek feladata a csatában elesettek közül a leghősiesebbeket a Valhallába vezeti, ahol is aztán einherjarokká válhatnak, hogy a Ragnarök eljöttekor Odin oldalán harcoljanak majd. A jelen cikk tárgyát képező Valkyrja együttes is elég hasonló helyzetben van, zenéjük ugyanis egyelőre nem nagyon emelkedik ki az északi black metal bandák többségéből. Két demoval a hátuk mögött (Funeral Voices, Far Beyond - mindkettő 2004-ből, az alakulás évéből) vágtak bele bemutatkozó albumukba, még 2007-ben, amit aztán idén a Metal Blade újra piacra dobott. Azt figyelembe véve, hogy ez még csak a debüt, nem nevezhető rossz albumnak az Invocation of demise, de túlzottan kiemelkedőnek sem. Minden adott, ami egy igazi zúzós, gyors fekete fém hordától elvárható, de még nem igazán merészkedett ennél tovább a stockholmi ötös. Vannak jó témáik, a Funeral Voices-ról már ismert Frostland főriffje jut most eszembe, mint emlékezetesebb momentum, de hiányzanak még a hangulati elemek, olyasmik, ami pl. az On stillborn wings elején is felbukkan akusztikus felvezetés képében. Ezen is látszik, hogy nem kell feltétlenül ambientes részeket beépíteni a zenébe ahhoz, hogy emlékezetes tudjon maradni. Az A.L. nevű énekes hangja kicsit mélyebb tónusú, rekedtes, nem az a jellegzetes black metal orgánum, de különösebb gondok sincsenek vele. A szövegekre ugyan nem bukkantam rá, de a Plague death (Pestis halál), az On stillborn wings (Halvaszületett szárnyakon) vagy a Purification and demise (Megtisztítás és halál) számcímek nem kínálnak zsákbamacskát, sem filozofikus mélységeket valószínűleg. Zeneileg nem egy rossz produkció ez, de még érniük kell, én mindenesetre bízom abban, hogy innen felfelé vezet a továbbiakban az útjuk, és akkor nagy gondok már nem lehetnek.

Umberto Eco - Öt írás az erkölcsről

Umberto Eco neve bizonyára a legtöbbek számára ismerősen cseng: a népszerű olasz írónak köszönhetjük például A rózsa neve című regényt is, sok más egyéb alkotása mellett. Ez a vékonyka könyv 5 etikai jellegű írását tartalmazza, olyan témakörökben, mint a háború, fasizmus, vagy az írott sajtó helyzete Olaszországban. Az írásokban közös vonás, hogy mindegyikben az abszolút helyes út megtalálására törekszik az író (de ez már csak a dolog jellegéből is adódik), a politikai korrektség vádjának elkerülésével. Így együtt véve nincs könnyű dolga, hiszen pl háborúról sokan írtak már sok mindent, Eco mégis egy olyan oldalról közelíti meg, amiről nem sokan tették: konkrétan pazarlásnak nevezi az ősidők óta létező emebrek közti konfliktusokat, harcokat, és azt fejtegeti, ma már miért lenne sokkal nehezebb egy korábbi háborúk méretéhez hasonlónak kialakulnia: csak vannak azért a globalizálodó világnak előnyei is, mondhatnánk a folyamatos kesergőknek. Nagyon érdekes a látásmódja arról is, hogy egy önmagát ateistának valló ember erkölcsi értékrendszerét mi határozza meg (ezt egyébként egy bíborosnak fogalmazza meg levélben), hivatkozva a másik ember fontosságának tudatával és tiszteletével, ami nagyon is tisztelendő tulajdonság (még ha az agnoszticizmussal is szimpatizálok inkább az ateizmus helyett). A fasizmussal kapcsolatban tulajdonképpen a nézet keszekuszaságait és alapvetően paradox állításait veszi górcső alá, ami alapján egyértelművé válik, hogy kevés zavarosabb dolog létezik alapvetően még az eredeti, új hatásoktól mentes ősfasizmusnál is - ami alapvetően az emberek kihasználhatóságára, befolyásolhatóságára építi tanait. Az olasz sajtóról való írása inkább lokális szinten lehet érdekes, de vannak globális vonatkozásai is bőven, ilyen például a különböző médiumokszenzációhajhászata, elértéktelenedése. "A vándorlásról, a toleranciáról, és arról, amit nem tűrhetünk" a címe a könyv utolsó fejezetének, és egy három részre oszló írás ez a modern kori népvándorlásokról (ami nem egyelnő ugye az emigrációval, mert azzal ellentétben nem ellenőrizhető, és teljese átalakítja az eredeti szokásokat), az intolerancia csírában való elfojtásáról és a tűrhetetlen dolgok ellen való határozott kiállásról. Mert legyünk akármilyen toleránsak, bizony van bőven, amit már nem fogadhatunk el, ha egy nyugodtabb jövő megteremtése a célunk - szólásszabadság ide vagy oda.
Elgondolkodtató, mégsem okoskodó kis szösszenetek ezek, amiken érdemes (lenne)elgondolkodnia mindenkinek.

Gyöngyvér lemezbemutató + Fezen (Dalriada, Paradise Lost, Nightquest)

Szeptember 11. úgy döntöttem, végre -ha csak nálam is- de pozitív értelmet nyer idén, tekintve, hogy a Gyöngyvér aznapra időzítette wigwamos lemezbemutatóját, ahol ráadásul minden belépő ajándékba is kapta az új albumot, az Álmokból álomba...-t. Meggyőző, nem? Én biztos volt hogy ott leszek, és szép számmal gyűltek össze még rajongók, habár lehettünk volna többen is. A lényeg viszont, hogy aki ott volt, az csakis jól érezhette magát, nem is hiába! Az előzenekari posztot a kecskeméti Nova Prospect töltötte be, akik lendületes powerpopjukkal hamar belopták magukat a közönség szívébe, és az előzetes ismeretek alapján én is egy fiatalos, ütős kis bandára számítottam, és számításom be is vált,a gyönyörű énekesnővel kiálló együttes eljátszott jó pár számot a most megjelent debütáló lemezükről (Lépj ki az árnyékból), nekem a nyitó A végső part volt a kedvencem, de a többit is jó volt hallani. Aztán egy fél órás várakozás után jött is a Gyöngyvér, akik az eljátszott 18számon belül két kivétellel teljesen bemutatták az új korong számait (ezek közül több már ismerős volt ugye, és az Őstűz már most hatalmas kedvenc), de kis hazánk gothic-színterének vezető bandája egyéb meglepetésekkel is készült, amik közül az egyik a koncert közben felbukkant hastáncos lányok produkciója volt (és nem csak a koreográfia volt lenyűgőző, hehe), valamint a Vörös köd-ben vendégeskedő Bazsó Laci (The Morning Star) felbukkanása is kuriózumszámba ment (hörgés Gyöngyvér koncerten? Miért is ne!), és nem is teljesített rosszul élőben sem. Arányosan játszottak az előző két albumukról is a srácok, és nagy örömömre szolgált, hogy a Világok virágá-s Hol baj nem érhet el is előkerült - remélem nem utoljára. Gyöngyvér koncertről már írtam ide sokat, ez viszont az eddigi legkülönlegesebb élményem volt velük kapcsolatban, pláne hogy most vettem is egy spéci kis Gyöngyvéres-tollat (egyébként érdemes belenézni a teljesen megújult merch-kínálatba). Másnap pedig irány a Fezen, ahol aznap fellépett két kedvencem is, név szerint a Dalriada és a Paradise Lost. Dalriada ismét csak jól sikerült, habár a hangzás kicsit kásás volt, de nekik ezt is megbocsátjuk, így is jó volt hallani újra a Szent László I.-et, valamint a régi nagy kedvenceket. Viszont az est főbandájához, akik miatt tulajdonképp jöttem, sajnos nem kapcsolódik túl sok pozitív élményem. Amennyire vártam ezt a koncertet, annyira csalódás volt a közönség mentalitása (aki még a One Second-on is képes pogózni, azt csak sajnálni tudom..). Egyfelől sikeresen elrontották nekünk, rajongóknak ezt a koncertet (nem egy nagy élmény percenként nekiesni az előttünk állóknak), és nem is hiszem, hogy ez egy olyan együttes lenne, akiknek a fellépésére ez egyáltalán passzolt volna. A banda levonulása utáni Vissza!-Vissza! üvöltözésre már nem is mondok semmit, mindenesetre hogy én erre a fesztiválra jövőre nem jövök, az is tuti.. Ezek után még az együttes is nagyon keveset játszott (55 perc), és sajnos mellőzték a teljes 2005-ös Paradise Lost-albumot, valamint a most megjelenő újról sem hallhattunk semmit, de ez volt a legkevésbé lényegesebb, mert mindegyik korszakukból, mindegyik albumukról vannak nagy kedvenceim, tőlük bármit szívesen hallok, és egy Say Just Words vagy The Enemy élőben is üt - habár az énekes Nick Holmes-nak néha erőlködnie kellett egy-két tisztább hanggal. Azért szerintem nem kellene ennyire csak a régebbi albumaikat preferálni - az újak között is szép számmal vannak fantasztikus számok, a régebbi korszakaik rajongói meg úgyis mindenen csak fanyalogni tudnak. Mindenesetre, legközelebb remélem már szerencsésebb helyzetben tudom megnézni őket. Éjjel még láthattunk egy Nightquest-bulit is, én immár másodszor, és most sem csalódtam bennük, előadásuk nálam már-már vetekedik az eredeti banda színvonalával (az énekesnő még mindig páratlanul szép). Amennyire vártam az angol gothic-legendát, annyira kevésbé sikerült az élmény, viszont a Gyöngyvérnek így is kijár egy hatalmas dicséret - ismét kitettek magukért!

A lélek szimbóluma (saját)

Érezd, mit a tudás mára magába hordott,
mint spinozai Isten, önnön okán élhet,
míg idő és ismeret együtt fényre forgott,
szellem hát éli vágyát: világot így vélhet.

Mámor százada ez kegyben teremtett népnek,
sajátja lehet mit addig millió talált,
így áldozhat a kétségben hatalmas képnek,
mely cseppjéért is előde fizetett halált.

Gyönyörű e szabadság: mindenki kaphatja,
mint forgathatja, míg varázsból marad parázs,
apró változás bár, tán szemünk sem lakhatja,
de egy nap elporlik, hisz nem védi már a rács.

Nyíltságból való vágyódás a nyíltság felé,
valódi cél, vagy egyéné, ki tudja azt?
Vágtatás menny, pokol, élet és Isten elé,
egyszerre öljünk békét és jóságot, a gazt.

Építsd hát önhitedre épült váradat ott,
hol minden légző más színben ért egy virágot,
vétesd bár magadra az egész áradatot,
semmi nem jelképezi az egész világot.