Kálnoky László - A régi ház

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,
hol az égő avar
tüze tompán fénylik a ködön át,
és a kőszobrot ellepő bozótnak
ormótlan, zöld szoborformája van.
Fölösleges belépni a szobákba,
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,
s a tapétáról megszöktek a színek.
Nem oldozhatja senki föl
a jövevényt, ki halasztást kapott,
a földön vesztegelni egyelőre.
Odabenn se pattanna szét
a homlokát szorongató vasabroncs.

Jobb elrohanni messze,
a korlát nélküli fahídon át,
vagy nézni lenn a vasszínű vizet,
amelyben arca eltorzult ellipszis,
és szája megvonagló téglalap.

Kálnoky László - Az emlékező

És látja őket, látja arcukat,
amint egy pocsolyából fölmerülnek,
eszelősen csapódnak rá az ablakokra,
s esőpászták maszatjává fakulnak.
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,
kóvályognak fel s alá a szelekben,
s ő tudja: nem lehet nem hallani
a morajló hangokat a falakban,
s dübörgéssé növekvő ütemük
fájó halántékán úgy hatol át,
mint mikor a zongorafedelet
lecsapják és a futamok
ideges csillagszóróját kioltják.

Radnóti Miklós - Erdei ének valahonnan

Fejünket majd szépen lehajtjuk,
most a bokrok közt hálunk, mint a
madarak, neszelve hogy ropog
a fiatal őzbak csontja amint
álmában elnyúlva csak nő a
pázsiton, mert barátunk látod,
és talán még két hét; agancsa
helyén már szép apró dúdorok
nőnek és elbőgi álmában
magát, hogy fölriadunk; előbb,
mint a virágok nyitnák ajkuk
a harmat előtt, előbb,- előbb,
a hangjukat imádó részeg
madarak énekénél mert jaj!
oly messze még a derengés is;
majd heverünk csak alvó bokrok
leveleit tépdesve félve
ujjaink között babonásan
nyitott szemekkel nézzük egymást.

Camus - Közöny

Az irodalmi abszurd egyik fő alkotójaként számon tartott Camus ismert műve a Közöny, amely Meursault életébe ad bepillantást börtönbe kerüléséig, illetve az utána történő eseményekről számol be. A gyilkossá lett férfi történetében a szokatlan az, hogy tette egyáltalán nem érinti meg, idegen marad tőle, mint ahogy végig szinte kívülállóként számol be önmagáról és életéről egyaránt. Ahogy aztán a bíróságon is is ráolvassák, közönnyel viseltetik anyja temetésén szintúgy, mint ahogy köznapi életében is rejtve maradnak érzései, gondolatai "Ez azért van, mert nincs sok mondanivalóm. Akkor hát inkább hallgatok." -mondja később a vizsgálóbírónak, ami jól mutatja a mindentől való idegenkedését, egyszersmind ember és világ abszurd együttállásának céltalanságát, parttalan létét.

"- Fiatalembernek, azt hiszem, csak tetszhetik az ilyen élet. - Azt feleltem rá, igaz, de hogy alapjában nekem mindegy. Akkor meg azt kérdezte, nem csábítana-e a változás. Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy egyik élet olyan, mint a másik, s hogy az én itteni életemet kedvemre valónak találom. Láttam, nem tetszik neki a válasz, azt mondta, nem felelek a kérdésére, meg hogy nincs semmi becsvágyam, s az üzleti életben ez nagy baj. Visszatértem a munkámhoz. Persze, inkább adtam volna valami kielégítő választ, de hát nem láttam okot arra, hogy változtassak az életemen. Ha jól meggondolom a dolgot, igen tűrhető módon éltem. Diákkoromban, emlékszem, sokkal becsvágyóbb voltam. De mikor abbahagytam a tanulmányaimat, igen hamar beláttam, hogy mindez nem is olyan fontos."

Ez teszi lehetővé számára az alkalmazkodást a különböző életkörülményekhez is, még ha a lázadás szabadsága fenn is marad számára.

"A rabságom elején azért az volt a legnehezebb, hogy akkor is, tovább is szabad ember módjára gondolkoztam. Például kedvem támadt, hogy a tengerpartra menjek, s hogy valahol megfürödjek. S ha elképzeltem az első hullámok neszét a talpam alatt, azután meg egész testem belemerülését a vízbe s azt a felszabadulást, amelyet ilyenkor érzünk, hirtelen ráébredtem arra, milyen szűkek a börtönfalak. De ez pár hónapig tartott. Aztán csak rabgondolataim voltak. Vártam a mindennapi sétát a börtön udvarán vagy pedig az ügyvéd látogatását. Ami egyéb időm maradt, azt is igen jól beosztottam. Sokszor gondoltam akkor arra, hogy ha netán egy kiszáradt fa üregében kéne élnem, s nem foglalkoznám semmi mással, csak azzal, hogy fejem fölött egyre a kék eget nézném, idővel azt is megszoknám. Várnám az arra húzó madarakat vagy a felhők találkozását, mint ahogy itt az ügyvédem furcsa nyakkendőire vártam, s ahogy egy másik világban szombatig türelmeskedtem, hogy magamhoz szoríthassam Marie testét. Mármost, ha jól meggondolom, nem faüregben voltam. Van, aki nálam is szerencsétlenebb. Ez különben anyámnak volt egyik kedves gondolata, s olyan sokszor elmondta, hogy lassan mindenbe beletörődtem"

Ugyanakkor letartóztatása és meghurcoltatása is csak enyhe bosszankodást vált ki először belőle, egyáltalában, nem mutatja jelét, hogy közeledne életéhez ("Kicsit később kérdezte, nem félek-e. Azt feleltem neki, hogy nem. Sőt, bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam"), ugyanakkor mégis közel kerül az olvasóhoz a tárgyalás során, hiszen indokolatlanul keménynek ítéljük a bíróság szavait ("Azt mondta, tulajdonképp nincs is lelkem, s hogy nincs olyan emberi vonás, nincsen olyan erkölcsi elv az emberek szívében, ami iránt én fogékony lennék"), még ha korábban bennünk is hasonló szavak körvonalazódhattak. Hiszen ekkorra már felismerjük, hogy valójában egy mindenkihez igazodó, rokonszenvet mutató ember ő, akinek közönyéből fakad kiismerhetetlensége, viselkedésének kiszámíthatatlansága és a mindenbe való belenyugvás képessége.

"Szó sincs róla, kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Nemigen bántam, amit elkövettem. De ez az acsarkodás meglepett. Szerettem volna megmagyarázni, szívélyesen, szeretettel, hogy igazán sohase sajnáltam még semmit sem. Mindig azzal törődtem, ami majd ezután történik, akár ma, akár pedig holnap. De hát persze ebben a rám erőszakolt állapotban senkivel se beszélhettem ilyen hangon. Nem volt többé jogom ahhoz, hogy szeretetet vagy legalább jóindulatot mutassak."

Kívülállósága vezet aztán végül oda is, hogy ráébredjen egymaga bizonyosságára a világban (az egzisztencializmus alapgondolata), ugyanakkor kiterjeszti ezt az összes emberre és minden élőlényre egyaránt. Felismeri a szubjektum egyediségét és különbözését mindenkitől, ugyanakkor ennek valódi szabadságát, a létet és embert, mint abszurd együttállást, céltalan időáradatot.

"Hisz saját életében sem biztos, mivel halott módjára él. Én üres kézzel álltam ott. De magamban biztos vagyok, biztos mindenben, biztosabb, mint ő, biztos a magam életében és eljövendő halálomban. Igaz, igaz, csak ez az enyém. De legalább úgy fogtam ezt az egyetlen igazságot, mint ahogy az fogott engemet. Igazam volt, igazam van, mindig és mindenben igazam van. Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem. Ezt és ezt sose tettem meg, viszont ezt meg ezt megtettem. No és aztán? Mintha mindig erre a percre vártam volna... s erre a bizonyos hajnalra, amely majd igazolni fog. Semmi, de semmi se fontos, és jól tudtam, hogy miért. Ő is tudta, hogy miért. Jövendőm mélyéből s végig az én egész, képtelen életemen, valami homályos áradat szállt felém az esztendőkön, a még el nem érkezett esztendőkön keresztül, s ez az áradat útközben kiegyenlítette mindazt, amit valóban átélt és mégsem valóságosabb esztendőim kínáltak. Mit bántam mások halálát, anyám szerelmét, az ő istenségét, a kiszemelt életeket, a kiválasztott sorsokat, hiszen engem egyetlenegy sors választott ki magának, s velem együtt sok milliárd olyan kiváltságos lényt, akik, akár csak a pap, testvéreimnek nevezik magukat. Megérti, megérti-e vajon? Mindenki kiváltságos helyzetben van. Csakis kiváltságok vannak. Egy nap majd a többit is halálra fogják ítélni. Őt is halálra ítélik. Mit számít, ha a gyilkossággal vádolt azért veszti el életét, mivel nem sírt anyja temetésén? Salamano kutyája annyit ér, mint a felesége. Az automata mozgású nő éppoly bűnös, mint a párizsi nő, Massonnak a felesége, vagy mint Marie, aki meg hozzám jött volna feleségül. Mit számít, hogy mondjuk Raymond éppúgy pajtásom, mint az a Céleste, aki pedig többet ér nála? Mit számít, hogy Marie ma már egy új Meursault-nak nyújtja az ajkát? Érti hát, ez a halálraítélt, és hogy a jövőm mélyéből..."

Földbomlás, maghasadás (saját)

Szürkéskék most a világ. Halovány.
Színforrasztó dalával delet bomlasztó
csalogány. Mint zöld. Mint föld.
Úgy tüntet jelenével a csodavárás.
A csönd. Hatvanegy év szállt égbe
hogy vízbe térve teremtsen hiúzzá három percet
és ezernyi színéről azonosított verset.
De húsával csak mérgezte magát a
lét alapítsa meg a virágzás szokását?
Rádöbbentem én mindenre bár inkább a világ döbbent rám.
Vagy csak kivetültem mint örökös hiány és sajnálat?
Szellembájos ajánlat. Tépj te is teret tájból!
Jaj te függést imádott röpke múlandóság
és gyász és szürkéskék világ te fogsz
megmenteni attól hogy meneküljék karom könyvemtől.
Másként tejben rothadt cérnaszál.

Saját

Emlékek rimája

szétperzselt záporzás
múló idők gyűlölsége
ródd le imádat magad előtt vezekelj
vezekelj könyvekben
vezekelj csöndedben
egekből kurvaként jeleim jeleid
nincs mentség zokogsz ha ébren tart
nincs szükség nevetsz ha vért óhajt
nincs semmi mindenben
tart az óraláncon
tart a könnykötélen
csússz rajtam végig én sem létezem általad
én sem élhetek álmatag

zúgó szélből áradj szennyé aranyból vert pillanat



Lábadozó egyenlőség

minden vers ugyanaz az egy szó
minden vers dadaista
minden vers hiábavaló
minden vers az egek palástját hintáztatja
minden vers egyazon tócsából
minden vers kettévált világban
minden vers halott és
minden vers belőlem
minden vers ismeretlenség tüdőmben
minden vers kiáltvány
minden vers a haza nevének ajánlott
minden vers istenkáromlás
minden vers keresztény
minden vers megíratott hogy minden vers az enyém
minden vers beleárad a mindenség csöndjébe hogy
minden versből pusztítson a kegyelet


Szolgalelkek szelencéje

meghagyták hogy konganak a karavánok
a teveháton pusztaság-szülte örvénylő szabadság
járkál a világban mint vándor a városban
acéltömbök és isteni tákolmányok
nyújtóznak a föld alatt hogy
fűszál húrjain pendüljön csodás himnusza ódája
tényleg létezik oly hatalom mely
játszi könnyedséggel hasítja
a mezőt hogy benne
zúgó csend üljön
tort gyenge gyöngyök teteme fölött
teremtve két pillanatot
az egyik a lapokon
a másik az erekben
mászik fel hogy lebukfencezzen aztán gégéden
írással a kezében hogy Raszkolnyikov és Mersault
tekinti át életed nyomorát
ítéletben zengedezzék kegyeletbe mártva
ugyan már hogy gondoltad hogy a térkép az térkép
a szellő az szellem a mérleg az méreg
az egyensúly kibillent belőled belőlem
belőle pedig Bibliaként kettőnket belemártott aranylón
a tegnapbafésült izgatott ágyrajárás titkába
hogy szavaljon el egy verset vagy kettőt
nevében a lovagromantika hatalmas ódon
misztikumában
ugye ha felperzselődik a haragos bolyongás
származik általad őrjöngő káosz
ébredsz végre hogy ki ébreszt
áldozik egyedül a nevetség emelkedett oltárán
az egyenlőbbé szuszogott torzsalkodó társaság
ha nemesség ha öngyilkosság ha majdnem az
ha az egész csak annyi mint napzáporra holdmámor
ha a tévedés nem is létezik
tévedek

Saját

Hogy dalolt a logaritmus

én tetőled Istenem egy szál gyufát loptam
csak a művészet felgyújtása végett
tértem hogy téríttessék
legfőbb öröm mióta nedvesek a csillár madárszárnyai
ilyen távlatból ugyan kinyílnak a templomok
de belőlük nem hívők csak felfeslő gondolatok
jajongnak búsongnak Szakítsd le életed
hogy bűnné csörgedezzen a gyávaság
megfeddett alattvalód néma kétségében
holnapra!

kergetőznek a katakombák
rejtőzködj már szavak belébe te nyomorult
csak megbosszulja magát a panaszos ökörszem
virágzón villogó veszélynyers versei
hogy dalolt a logaritmus
ugye emlékszel még az énekre melyet akkor tanultunk
mikor Kassák is csak zárat cserélt
a nyikorgón nyugodt óceán zengő torkú zsarnokain

bizony mérgezők vagytok hullaház
sorsod mélyről bugyogó unalom
és nyugtalan ívású rettegő húscafat
és feldereng még a sav marásának szánt tanítás
és a piroslón elszavalt tudás
és varázs
most jönnek még a gyilkosul dühödt
glóriát képező gólyalábak (délibábot a kutyák elé)

Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

Különös alkotás A Mester és Margarita, elvarázsol és élettel tölt fel. Mágikus világa elegyedik a II. világháború előtti szovjet valósággal, egy olyan korral, ahol már a Sátán felbukkanása nélkül is fejetlenség és őrület uralkodik, de az érkezésével végképp elborít mindent a káosz. A Mester és Margaritának többféle olvasata is létezik: tekinthetünk rá szerelmi történetként, kalandregényként, de az apokrif Jézus-történetnek és a másik szállal való párhuzamának köszönhetően elgondolkodtató olvasmányként is szolgálhat. Jézus elítélése jelenik meg Pilátus szemszögéből, kinek gyávasága elkíséri aztán élete végéig és még tovább, de tettén már nem változtathat. Igen izgalmas a Bibliának ezen olvasata, és mindenképpen méltó az alaposabb tanulmányozásra.


"A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfénypászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó - most ott lépked mellette, következésképp életben van. Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.

"Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság, a legrútabb bűnök egyike." Így beszélt Jesua Ha-Nocri. "Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!"

Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagy erejű Patkányölőt. "De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?"

Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Mindenre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a halálból ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!

- Igen, igen... - nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.

- Mostantól fogva mindig együtt leszünk - biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. - Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.

- Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg rólam, a csillagjós fiáról - kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében."


"- Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme - válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.

- Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valaha-volt vámszedő? - rivallt rá Woland.

- Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod - válaszolta a jövevény orcátlanul.

- Pedig bele kell törődnöd - válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. - Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy."

Paul Éluard - A Föld oly kék...

A Föld oly kék, mint egy narancs
Nincs tévedés a szavak nem hazudnak
Nem engednek dalolni többé
A csókoknak kell megegyezniük
A bolondoknak a szerelemmel
A ő jegygyűrű-szája
Minden titok minden mosoly
S megbocsátás milyen ruhája kell
Hogy meztelennek lássuk őt.

Zöldben virítanak a darazsak
Ablakok gyöngysorát
Fűzi nyaka köré a hajnal
Szárnyak födik a lombokat
Tiéd a napfény minden gyönyöre
Minden napsütés a földön
Szépséged útjain.

(Somlyó György fordítása)

Sigh - Messiahplan

Converge - Concubine/Fault and Fracture

Sleepytime Gorilla Museum - Helpless Corpses Enactement

Nagy László - Csodafiú-szarvas

Tavasz kerekedik,
bimbó tüzesedik,
jázminfával fényes
agancs verekedik,
csodafiú szarvas
nekitülekedik,
nekitülekedik.


Jázminfa virágát
lerágom hajnalra,
inaimmal ugrok
nyárdelelő napba,
pörkölődök, vékonyodok,
maradok magamra,
maradok magamra.


Vadászok meglőnek,
golyó a szügyemben,
Balatonban a sok víz,
mind az én könnyem,
sírva sírok, sírva sírok,
ha sietek lemaradok,
csodafiú-szarvas
hiába vagyok,
hiába vagyok.


Deresen, havasan
eljön a karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.

Nemes Nagy Ágnes - Között

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai --

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között --

Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei --

Az ég s az ég között.

Saját

Vezényszóra nemesül

1

az akarat és a vonzatok
lelkendeztek virradatról virradatra
a rossz hangzástól virulva mely köntösében
Ha-Nocri de gyenge Pilátus saját tudata
csak egy túlélő hibádzik ki vétkes
mert a halál itt egyesít végre minden
Miatyánkra iszkoló kezet
védd a tekinteted
lásd vakítja a méregszemű képzelet
újra szégyenül a mutatvány hogy
vezényszóra nemesül
őrült kacajban vért említve semlegesül

2

kereste a szőkeszín kéklő ösvény jelenét
de csak a szenvedélyes semmiség
percbe vetett ragyogó hitét lelte
önmagában

3

írásba fogva vágyakozás dühe
ömleng hogy életben két pillanat
mely igazán mellékes igazán
szülte a rengeteg erőt és múltat égetett
elmebeteg reszketést
volna ha nem napot tépve szolgálja
azóta is a száz éve zárt tekintetet

4

virágzott és hervatag
bólintott mert lagymatag
gyertyát fújt és nevetett
senkit jobban megvetett
igazolt hogy elveszett
eréből húst tervezett

5

aki mind megszámlálta a csillagokat
de nem látott túl fátyolszín felhőkön

Void of Voices + Ulver koncert

Amit nem is olyan régen még senki nem hitt volna, február 20-án minden érdeklődő számára kézzelfoghatóvá és elérhetővé vált. Igen, a norvég Ulverről van szó, akik első és egyben utolsó turnéjuk keretében jutottak el az A38-ra is, hogy szem- és fültanúi lehessünk szerteágazó, ambient-ből, elektronikus zenékből és katartikus dallammenetekből építkező szerzeményeik élő prezentációjának. Ám előttük még hátra volt a honi színtér egyik legismertebb zenészének, Csihar Attilának egyszemélyes projectje, a Void of Voices, amitől ugyan meghallgathattunk néhány felvételt myspace-n, ám pontos képet csak a koncerten magán kaphattunk a zenéről. Fél 9 után nem sokkal meg is jelent Attila, papi csuhában, körülvéve különféle szobrokkal, gyertyákkal, okkult szimbólumokkal, mint azt már tőle megszokhattuk; és ennyitől még nem is kellene táncra perdülni a gyönyörtől, viszont a zene annál tetszetősebb volt. Előzetesen is sejteni lehetett, hogy különleges produkcióval áll majd elő, de arra nem számítottam, hogy az ennyire egyedi, lenyűgöző is lesz. Csihar hangjára épült az előadás, különböző rétegekből való egybeforrására, miközben a folyamatos zakatolás, drone-os kattogás még földöntúlibbá tette az élményt, amit a két szerzemény jelentett. Hangját is a szokásos utánozhatatlan módon használta Attila, és a körülbelül félóra sokáig emlékezetes marad számomra, annyi biztos. Dalaiban, ahogy hallottam, többnyire a vallás témája került elő, megidézve még Az ember tragédiájából is Lucifer alakját ("A tagadás a lényegem").
Már korábban is meglepő volt a hajóhoz megérkezvén, hogy egyszer csak Garm sétált el mellettünk egymaga, korábban ez a fajta tömegek közt való elvegyülése számomra lehetetlennek tűnt, meg aztán a nyilatkozatok is kevésbé barátkozós lelkületet sugalltak, de hát minden eljön a maga idejében, azt már tapasztalhattuk. Maga a koncert pedig olyan volt, mint azt várhattuk - tehát eklektikus, szubjektív élmény, tekintve, hogy ugyan mindenki valami mást, mégis számára tökéletest, felejthetetlen élményt várt ettől az estétől - a kevés kivételtől eltekintve. A vetítéseket is vártam már nagyon, és tényleg szerves egészt alkottak az alattuk hallható szerzeménnyel, viszont sajnos nem sikerült annyira alaposan elmerülnöm benne, átadnom magam a megjelenő képeknek, mint szerettem volna, de ez legyen az én magánproblémám már. Ami viszont számomra is dühítő volt, az a hátsó sorok hozzáállása az alkalomhoz - nem éppen lehet úgy elveszni a hömpölygő hangáradatban, hogy közben folyamatos "motherfucker" megy a közönség egyes rétegeiből. A setlist viszont tartogatott ígéretes pillanatokat, személyes kedvencem a Hallways of Always-Porn Piece...-kettős volt, de a másik nagy kedvenc, a For the love of God sodró dallamai is igencsak elkaptak. A Shadows of the Sun-ról csak 4 dal hangzott el (Eos, Let the children go, Funebre, Like music), ami annyira nem is keserített el, tekintve, hogy az album nálam kevésbé talált be, főképp visszafogott, kevésbé kisérletezősebb mivolta miatt, viszont a két kedvenc lemezről (Perdition City, Blood Inside) játszott dalok élőben is nagyon hangulatosak voltak. Garmék egyébként a várható visszafogottság mellett megleptek koncert utáni közvetlenségükkel, legalábbis számomra már az is annak számít tőlük, hogy elvegyültek a közönség soraiban, beszélgettek, fényképezkedtek, stb. Jorn Svaeren-nel még sikerült röviden el is beszélgetni, igencsak közvetlen, barátságos embernek mutatkozott, még a jelenlétet is megköszönte nekünk. Összességében teljesen megérte a jelenlétet az este, ha valóban nem láthatjuk őket többször, annál inkább. Én is picivel zsigeribb élményre számítottam, de az ilyen elvárásokra persze felesleges alapozni. Szóval, állunk elébe a Thy Catafalque élő fellépésének - soha ne mondd, hogy soha, igaz, kedves Tamás?