Saját

Hedonista

És a fény még mindig tanácstalanul feszeng,
térképért új világhoz hiába is eseng,
alakok közt útmutatást várva kereng,
bár évek óta már saját halálán mereng.

Ha ennyi volna, évezred hisz a tényleges,
célja lám elsorvadva, hite is vérhenyes,
hiszen otthona igaz de mégis végletes,
talán vesztettünk és sorsa immár végleges.

Egyévesző tömkeleg újra testre látja,
e tetemre hívás egyedüli sajátja,
hamis fagyhalálra leghazugabb kabátja,
igaz fájdalmára hasztalan hű barátja.

Ellentétek létjoga kötelez képzetre,
való magánya hisz egyetlen ok végzetre,
de mikor túlfűtött a vágy téves nézetre,
nem hiába a számítás belső idézetre:

"Míg eleven a hús, sosem veszhet szolgája,
égi dicsőség amíg szelíden dorgálja,
szabad test kínnal juthat közösség foglyára,
szabad léleknek csak test erőtlen foglára"



A félelem megeszi a lelket

Keserves léthez illik a még kínzóbb harc,
melyért tudatlanság a legkiválóbb sarc,
emberi szemnek egy lesz a sok ezer arc,
eget sem festi többé távolba tűnt kvarc.

Szenvedés mutatja a háború jogát,
hisz vészben a vad is kimutatja fogát,
hogy mi állapítja meg dühének fokát,
miben találni kitörésének okát?

Címhez hűen véssem kőbe a félelmet,
mondjam: lelkének soha nem lelt élelmet?
Vagy csak felejtsek inkább minden vélelmet,
s ne keressem az őt vezérlő sérelmet?

Hisz a választ kutatja összes bölcsesség,
hogy fajtánkról a lényeget kitölthessék,
de mi van ha hiába minden közelség,
s szellemhez nem vezet semmilyen szövetség?



Lerombolni a valótlant

Átérezni tiszta szívből igazak álmát,
vágytól verve szemlélni szebb jövőnek útját,
letépni nagy nehezen külsőségek jármát,
kiapasztani tudatlanság szörnyű kútját.

Várni, új világ majd ideákat hordozza,
mi benne tévút volt, mind csak emlék gyötrelme,
mikortól dicsőség szent fiait gondozza,
végleg egy lesz minden darabokra tört elme.

És meddig igaz, miben hamis már nem is él?
Ha nincs több látszat, ellenében hogy lesz vigasz?
Tán szépség tudja, hisz vádja sikolyában kél,
mint romboltad le mi hazug, s véle mi igaz.