Már tavaly is nagyon szimpatikus volt a cseh Brutal Assault zenei felhozatala, de akkor még nem nagyon adódott lehetőségem a kiutazásra, ez ellen viszont idén már tenni kellett, úgyhogy jó előre elkezdtem a készülést Közép-Európa legnagyobb extreme metal fesztiváljára.
SZERDA
Idén egy bemelegítő napot is beiktattak néhány cseh bandával (bár előzetesen szó volt az Ignominious Incarceration-ről és az And Hell Followed With-ről is, de ezek aztán valamiért vagy elmaradtak ,vagy korábbra lettek rakva, de én nem hallottam semmit a fellépésük felől), amelyek az egész fesztiválhoz hasonlóan igen sokszínű közegben mozogtak, az általam csak félig-meddig látott Mindwork például progos death metalt játszott, de volt őrült szintifutamokkal ellátott melodic death is az Abstract Essence képében. Ez utóbbi együttest néztem meg ezen a napon, vártam is már fellépésükre, Manifest című tavalyi albumuk ugyanis nagyon megtetszett a maga bizarr, egyszerre remek dallamokkal felvértezett és keményebb, gyors billentyűfutamokkal ellátott zenéjével. Élőben is sikerült ezt az összhatást hatásosan átadni, az egyetlen zavaró tényezőt csak a közönséggel való kommunikáció jelentette, de nyilvánvaló is volt, hogy saját országukban nem angolul fognak megszólalni, szóval ezen teljességgel értelmetlen bosszankodni. Zenéjükbe érdemes belehallgatni, a sablonos név ellenére valóban egyedi muzsikát játszanak, mely mindegyik számban egy különböző hangulattal operáló megszólalást jelent, elég csak megismerkedni az élőben is menetelős Commercial Shit-tel (ez a számcím...), vagy a kissé gépiesebb ütemeket felhasználó, a teljes albumhoz hasonlóan mókás kis sikolyokat szolgáltató Assisted Suicide-dal is.
A nap végére még egy death banda is jutott a Godless Truth képében, akiknél a megszólalás volt az, ami eléggé akadozott, nem tudom ez csak a rossz hangosítás műve volt-e, vagy szándékosan mentek az élvezhetetlen kakofóniára, de aztán szerencsére pár szám után ez már alábbhagyni látszott. Zeneileg amúgy semmi újat nem kínáltak, csak a szokásos death tekerést, de azt legalább kellő lelkesedéssel játszották. Ami furcsaság volt egyedül, az néhány ember szereplési kényszerének köszönhető, ugyanis mivel ezen a napon még csak egy kisebb színpad állt a bandák rendelkezésére, a színpadra is fel lehetett mászni és onnan a közönség soraiba ugrálni, de egyesek sokkal szívesebben illegették még magukat fél órán át a színpadon, ami engem zenészként eléggé zavart volna azért. De végülis mindenkinek kijár 5 perc rivaldafény, nem?
CSÜTÖRTÖK
A hivatalos első nap már bőven kínált ígéretes és izgalmas produkciókat, bár a délután első fele inkább a kisebb, kevésbé érdekes együttesek számára volt fenntartva. A cseh Disfigured Corpse például egy szokványos grind-műsorral állt elénk, ennél többet nem is tudnék elmondani róluk, az utánuk nem sokkal kásőbb játszó svéd Afgrund-ot már emiatt végig sem néztem, egy sablondarálás egy délutánra bőven elégnek bizonyult. Köztük viszont helyet kapott egy jóféle thrash/hardcore banda is, a brit Short Sharp Shock, akikre viszont annál többet kellett várni, annyit, amennyire jónak azért nem bizonyultak. A Brutal Assault színpadi elrendezéséről tudni kell, hogy a két helyszín egymás mellett helyezkedik el, így míg az egyiken játszik valaki, addig a másikon zajlanak az előkészületek, minimálisra csökkentve a várakozási időt, viszont az SSS-nek valamiért mégsem volt elegendő a rendelkezésükre álló fél óra, és majdnem ugyanennyi kellett álldogálni, mielőtt a húrok közé csaptak volna. Sebaj, a nap első komikusának az énekesük bizonyult, ugyanis a türelmetlenséget csökkentendő elmesélt valami humoros történetet a kádban való elvágódás következményeiről, ugyanis ha valaki esetleg nem tudná, ez nem túl kellemes dolog. Az előadásuk már nem volt annyira emlékezetesnek mondható, inkább csak korrekt iparosmunkának bizonyult, thrash-ügyileg eléggé alulmaradtak a későbbi fellépők mögött, de azért nem bántam meg, hogy láttam őket, egy kellemes fél órás zakatolásra tökéletesek, többre azonban egyelőre felesleges számítani tőlük.
A cseh Minority Sound megnevezése igen megtévesztő lehetett, az electronica metal kapcsán ugyanis legtöbbünknek a Tagtgren-féle Pain-es kattogás juthatott rögtön eszünkbe, ez viszont bár felvételről közelebb áll a valósághoz, élőben nem igazán volt elmondható. Sokkal inkább zenéjük melodic death-es oldala került előtérbe, ami nem is baj, ha az ember éppen ebbe van belebolondulva, de hogy már hallottunk ilyet jópárszor, az is tény.
A Demonic Resurrection-nek a származása lehetett a legérdekesebb, ugyanis Indiából érkeztek hozzánk a blackes kitörésekkel megspékelt death metalt játszó arcok, akik ugyanakkor szintén nem voltak valami kiemelkedőnek mondhatóak, így délutáni elszórakoztatásra alkalmasak voltak. Elhivatottsággal mondjuk nem volt gond, az énekes meg is jegyezte, hogy még sosem látott ennyi metalost egy helyen, meg látszott is rajtuk, hogy örülnek, hogy itt lehetnek, szóval ezzel legalább nem volt gond, de azért a zene mégiscsak lehetne kicsivel egyedibb.
Az Insania szintén hazai kereteken belül mutathatta be hozzáértését a progosabb muzsikák terén, és habár az énekes Poly hangja fellépésük alkalmával a Placebo-t idézte, ez stúdiófelvételnél már kevésbé tűnik nyilvánvalónak. Egyébként mesterei ők az elektronikus (itt tényleg!) prüntyögés és a lendületes progresszivitás szintézisének, elég csak meghallgatni a Cas Nizkych Pudu (Time of Low Instincts) című számot, mely élőben is vitte a pálmát, nem véletlenül. Azonban azt kell mondanom, valamiért hiányzott nekem a koncert alatt egy kis extra őrület, de ez betudható annak is, hogy előtte kevésbé ismertem őket, és így nem is volt meg az a kellemes borzongás az ismerős melódiákat felismervén.
A Bonded By Blood-ot valami okból kifolyólag másnapra száműzték, így mi vigasztalódhattunk a finn Rotten Sound grind-os brutalitásával, azt kell mondjam, sikeresen. Hazájukban igen üde színfoltot jelentenek a rengeteg csűrdöngölős/hejehujázós horda között, és itt is elkápráztattak minket agresszív darálásaikkal, irgalmatlan sebességű szerzeményeikkel, mint amilyen a Cycles-os Corponation, vagy régebbről a Targets, a GDP és még jópár társadalomkritikus őrjöngés, valamint egy Napalm Death-feldolgozásra is futotta tőlük a The missing link képében, viszont náluk is hiányoltam így élőben egy kis plusz lendületet, ami például az oldschool thrash bandák többségénél (Bonded By Blood, Tankard) jelen volt később.
A norvég Trail of Tears kapcsán sok mindent nem tudnék elmondani, gothic metal-ként voltak feltüntetve, ahol váltott ének keretén belül szállította az angyali női vokált Cathrine Paulsen,és az ördögi hörgés pedig Ronny Thorsen-től érkezett. Ez alapján azt hiszem, mindenki pontos képet kaphat zenéjük milyenségéről, és az élő teljesítményük sem volt sokkal különlegesebbnek mondható, szóval akik a tavalyi Beauty and the beast turné valamelyik állomásán bőszen rázták a ráznivalót, esetleg otthon sem tudnak betelni a netről frissen töltött Leaves' Eyes- és Sirenia-anyagok hallgatásával, azok itt is jól el tudtak valószínűleg szórakozni. Mindenki más viszont kevésbé.
A Suicidal Angels nem egy szokványos helyről szolgáltatja nekünk az irtózatos thrash támadásokat, ugyanis Görögország szülöttei a srácok, viszont zenéjüknek semmi köze a napsütötte tengerpart vidám slágereihez, sokkal inkább a Kreator- és Tankard-féle sebes csépléshez állnak közel. Élőben is sikerült nekik egy lendületes produkciót elénk tárni, a tavaly megjelent kettes Sanctify the Darkness szerzeményei élőben is kiváló thrash-bombának bizonyultak, az Apokathilosis például ezúttal is ütött, de már kaptunk előzetest a következő lemezükről is, azt hiszem, a The final ton éppen ilyen szám volt.
A The Black Dahlia Murder-t már régóta szerettem volna megnézni, melodic death-be hajló metalcore-juk ugyanis jó ideje a kedvenceim közé tartozik. Élőben sem kellett csalódnom bennük, Trevor Strnad mókás grimaszaiból, őrült szóköpködéseiből ezúttal is kijutott bőven, és játszottak újabb dalokat(Necropolis), de régebbiek is felcsendültek szép számmal (Statutory Ape, Everything Went Black, What a horrible night to have a curse, stb.). Azt hiszem, lassan már a keményebb zenei közeg core-ellenes arcai is kezdhetik komoly tényezőként elkönyvelni őket, és a metalcore skatulya is egyre értelmezhetetlenebbé válik az ő esetükben, szóval kíváncsian várom, mit hoz számukra a jövő.
Az Obituary-val, szégyenlem bevallani, de még nem sikerült olyan alaposan megismerkednem, mint azt megkívánnák, de azért nem volt kérdéses, hogy a death metal veteránokat élőben látni kell mindenképpen. Egy-két újabb albumuk párszor már pörgött a lejátszómban, és persze a Slowly We Rot-ra egyként lendült mindenki ökle a magasba, de még meg kell őket jobban ismernem ahhoz, hogy alaposabb véleményt tudjak mondani velük kapcsolatban. A Tardy fivérek koncerten is karakteres jelenségne kmondhatóak mind a brutális hörgés, mind a dobok eszement cséplése terén, de persze nem szabad megfeledkezni a tisztességes életművel rendelkező Steve DiGorgio basszustudásáról sem.
Az Ensiferum alatt Thor-kalapácsom meglengetése helyett inkább némi élelem után néztem, hogy újult erővel vethessem bele magam a francia Gojira progosan modern metal-jába, de sajnos előadásuknak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, legalábbis érzésem szerint kevésbé voltak képesek akkora hatásfokon prezentálni szerzeményeiket mind a legutóbbi The Way of All Flesh-ről, mind a régebbi korongokról. Pedig a 2008-as lemezt sokat hallgattam megjelenése óta, az Oroborus-nak örültem ezúttal is, de az egész nem állt össze valami megragadó egésszé, nem éreztem, hogy a szerzemények önálló életre kelnének, és a folyamatos hangáradat magával ragadná az egész tömeget. Persze ez lényegében teljesen szubjektív, valakinek lehet élete koncertjét nyújtották, de ezt annyira nem tartom valószínűnek.
Újabb programváltozás történt, ugyanis a Lock Up következett volna, viszont Derrick Green megjelenése már gyanússá tette a dolgot, vagy az, hogy utána végig megmaradtak a törzsi ritmusokkal felvértezett thrash/death/groove legenda keretei között. Bizony, a Sepulturát láthattuk ezúttal, amely kapcsán mindig megoszlanak a vélemények, hogy akkor sírjuk-e vissza a Cavalera-fivéreket és nevezzük a mostani felállást csak úgy lazán Sepu-tribute-nek (ne), vagy elégedjünk meg a mostani felállással és azzal, amit ők képesek számunkra nyújtani. Mondjuk nekem nehéz ebben a kérdésben állást foglalnom, hiszen sosem voltam annyira Sepultura-hívő, és így élőben sem tudom igazán megítélni a teljesítményüket. Többek szerint zseniális volt, és sikerült hatásosan átadniuk a (ha emlékezetem nem csal) Troops of Doom, Inner self és a többi klasszikus erejét, engem viszont még mindig nem sikerült igazán megtéríteniük. Annak azért örülök, hogy láthattam őket.
Az ezutáni Fear Factory-val is hasonlóképpen voltam, és bár tőlük az alap klasszikusokat még nem sikerült beszereznem (Demanufacture, stb.), de szerintem az sem sokat változtatna a velük való kapcsolatomon. A legutóbbi lemezükről (Mechanize) mondjuk tetszett egy-két szám, a Powershift-et és a Fear campaign-t játszották is róla, aztán volt itt még Christploitation, meg régebbről Acres of Skin, Demanufacture és Replica is. Akiket ismertem és régóta szerették őket, azon a véleményen voltak, hogy mind a számválasztás, mind a megszólalás iszonyatosan gyenge volt, és Cazares gitárjából sem lehetett igazán hallani semmit (ez mondjuk tény), egyszóval csalódást jelentett ez a hatalmas hírveréssel kísért reunion. Én pedig azért igyekszem megismerni a régebbi anyagaikat is, hátha megtudom belőlük az okát az FF-et övező hatalmas hype-nak.
A Children of Bodom nyugodt szívvel pályázhatna a világ legszánalmasabb intro-ja címre a két percen keresztül minden lehetséges változatban elismételt fuck szócskával, úgyhogy inkább igyekeztem jó helyet foglalni magamnak az ismét Infernus vezette Gorgoroth-ra. Egy óra elteltével szerencsére vége is szakadt Alexi-ék bohóckodásának és következett az ismét true-vá visszavedlett Gorgoroth Infernus-szal, az Obituary-ból jól ismert Frank Watkins-szal, Pest-tel, Tormentor-ral és gitár meg dobok tekintetében valószínűleg Skyggen-nel és Vyl-lel. Két éve láttam már az előző felállású Gorgoroth-ot, és most sem mondanám, hogy nagyon mást nyújtottak volna azon kívül, hogy most nem voltak meztelen modellek kifeszítve fakeresztekre a színpad minden szegletére. Egyébként csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy elég vicces az, hogy Gaahl-ék Infernus nemtörődömségére hivatkozva igyekeztek kitenni őt a bandából, de mióta God Seed néven voltak kénytelenek folytatni a zenélést, semmit nem hallani róluk (King még Ov Hell néven lemezt is adott ki a szupersztár Shagrath-tal), a Gorgoroth viszont már Quantos Possunt ad Satanitatem Trahunt címmel egy új albumot is kiadott tavaly. Mondjuk ennek az anyagnak a milyensége már kevésbé nevezhető kiemelkedőnek, inkább csak korrekt black metalos iparosmunka. Általában nem nagyon különülnek el az eljátszott dalaik, így most is csak egy jó háromnegyed órás black monstrummal nézhettünk szemben, amelyből azért néha fel lehetett ismerni a Destroyer vagy a (talán) Under the sign of hell témáit, sőt, állítólag még A World to Win is volt, amit igazán sajnálok, mert ez az egyik kedvencem tőlük, de mégsem sikerült felismernem. Ezúttal nem volt semmiféle színpadi botrány, Infernus úgy látszik igyekszik bebizonyítani, hogy náluk a zene nem szorul háttérbe a mindenféle sátánista külsőség mellett (ezt mutatja egyébként a csatasorba állított zenészek kiléte is), és ha így haladnak tovább, talán még sikerül egy újabb kiemelkedőnek mondható albummal előrukkolniuk.
A Candlemass volt számomra a fesztivál egyik csúcspontja, a hangzás náluk bizonyult szinte a legjobbnak, így Rob Lowe kristálytiszta hangja betölthette az egész teret, és teljes pompájukban lehetett élvezni az olyan hatalmas doom szerzeményeket, mint amilyen a Solitude ("please let me die in solitude" - mekkora már!), az Emperor of Void, az If I Ever Die, a Hammer of Doom vagy a Mirror Mirror. Az SSS énekese után Rob bizonyult a nap második humoristájának miután elmesélt valami vicces történetet, majd hozzátette, azért tudja, ő nem egy stand-up comedian, sokkal inkább egy stand-up moron, hehe.
A Despised Icon idén nyáron látható/hallható utoljára, ugyanis nemrég jelentették be feloszlásukat, ami mégiscsak furcsa azt nézve, hogy még semmi kiugrónak nevezhető albumot nem tettek le az asztalra. Ugyan legutóbbi lemezükkel (Day of Mourning) jelentős death metalosodási folyamaton mentek keresztül, de én ezt sem nevezném annyiban pozitívnak, hogy előtte legalább deathcore-terén érdekes anyagokat szállítottak, idióta malacvisításokkal és mindennel ami kell, de death metalként nem nagyon lépnek túl a biztonságos középszer nyújtotta kereteken. A két énekes csatasorba állítása mondjuk jö döntősnek nevezhető, bár azt még mindig nem értem, egyikük (Alexandre vagy Steve) miért öltözik koncerteken is kosarasnak, de ez már legyen az ő gondja. Játszották is a címadót a legutóbbi lemezükről meg egy sor régebbi nótát is, viszont élőben sem nevezném kiugrónak őket, és otthoni hallgatásra is inkább a Consumed By Your Poison-t vagy a The Healing Process-t javasolnám, azok legalább valamivel mást nyújtanak a nagy átlagnál.
Gondoltam így zárásképp hajnali kettőkor még megnézem a Gwar-t, hogy az álarcosbál pandák és sportolók után aranyos szörnyecskékkel is gazdagodjon, de arra nem számítottam, hogy így hajnalban még nevetve fogok menekülni a színpadtól minél távolabb, nehogy eltaláljanak valami művérrel vagy ki tudja mivel. A koncert kezdetén az egyik jelmezes rögtön lefejezte a másikat, mire az módszeresen spriccelni kezdte a piros és zöld festéket a közönség felé, majd később ezt megismételték jópárszor, csak egyre erősebb sugárral. Aztán pár szám után felugrált valamelyik tag egyik oldalán Hitlernek, másikon Jézusnak öltözve, majd magával vitatkozott egy darabig, aztán ő is fröcskölt egy kis festéket felénk, a náci pápa meg már a teteje volt a sok őrültségnek, amire tőlük számítani lehetett. Ugyan a zenei oldal elhanyagolható volt, nem is tudnám megnevezni nagyon a műfajukat, volt itt heavy, power meg végülis modern metal is, de mondom, náluk az előadásmódon van a lényeg, ami teljesen kiszámíthatatlan, teljesen elmebeteg, és épp ezért olyan zseniális.
PÉNTEK
Másnap először a lengyel Proghma-C-t néztem meg, akik egész jófajta progos/kísérletezős metalt játszanak, viszont élőben annyira nem sikerült elvarázsolniuk, mint azt a műfaj miatt reméltem. Talán csak mert még kezdőnek számítanak, talán még nem sikerült annyira egyedi elemekkel felvértezniük muzsikájukat, de most még azt mondom, van mit fejlődniük, hogy egy magasabb szintre léphessenek. Viszont szimpatikusak voltak, az tény.
Aztán a klasszikus Exodus-albumról elnevezett Bonded By Blood kápráztatta el közönségét hihetetlen sebességű thrash-csapásával, ami a fesztivál egyik legjobbjának volt nevezhető véleményem szerint. Ugyan még csak 5 éve léteznek, és csak két nagylemezt tudhatnak magukénak, de mégis olyan sebességgel, akkora intenzitással nyomják az oldschool thrash metalt, hogy csak elégedetten csettinthetünk és rázhatjuk megállás nélkül az öklünket a fellépésük alatt. Az idei új albumukról (Exiled to Earth) elhozták nekünk többek között a Parasitic Infection névre hallgató thrash-bombát is, de itt volt számunkra a címadó is, meg még egy-két szerzemény a két évvel ezelőtti Feed the Beast-ről is.
A Callisto-t már nagyon vártam, de sajnos nem tudtam végignézni őket, pedig színpadon sem bizonyult kevésbé hatásosnak az atmoszférikus elszállós post-hardcore-juk a Providence és a Noir befordulós/önmagából kivetkőző nótáival, lebegéssel meg mindennel ami kell az ilyen zene tökéletes prezentációjához.
Utánuk a kora délutáni koncertek egy részét kihagytam, ezek közül egyedül a Kylesa-t sajnálom, de hát őket meg a héten láttam már a Converge előzenekaraként a Dürerben, így kétszer a hasonló program pedig már nem tudott volna úggy lenyűgözni, mint mondjuk a Converge esetében (bár ott sem volt már akkora a gyönyör hatásfoka).
A Kalmah-t elég volt körülbelül a feléig néznem, hogy realizáljam: ez ugyanaz, mint a Children of Bodom, csak olyan szépfiúk nélkül, mint Alexi Laiho és Janne Warman, és ezen nyilvánvaló okból kifolyólag még kisebb népszerűségnek is örvendenek. Na de viccet félretéve, nem egy helyből ellenszenves csapat ez, de az ilyen melodikusnak nevezett death metal nem tartozik annyira a kedvenceim közé, de aki szereti a korhatár nélküli death metalt, annak ők is be fognak jönni.
A Sigh-ra viszont már annál jobban vártam, már csak azért is, mert a japán banda a folyamatos fejlődés és megújulás élő szobraként sosem adott ki fércművet, egyben sosem tagadta meg önmagát és nem is tévedt el a kommercializálódás sötét ösvényén, még ha rossz (és kevésbé tájékozott) nyelvek szerint ők is testesítik meg a Cradle of Filth-et japán változatban. Már a dedikáláson is nagyon közvetlenek, barátságosak voltak, és a színpadon sem látszott, hogy annyira nagyra lennének magukkal a zseniális lemezekben gazdag életművük miatt, sőt, egy kissé még elveszettnek is tűntek, nem tudom miért. A nemrég csatlakozott Mikannibal (gondolom Mirai barátnője, és neki is akart már valami szerepet juttatni, mert a vizuális látványkeltésen túl nincs olyan pótolhatatlan szerepe) például végig igyekezett zsonglőrködni és tüzet fújni nagy látványosan, de ez csak arra volt jó, hogy a koncert végére felgyújtotta szinte magát, talán félre is nyelt, köpködött egy sort és Mirai próbálta serényen oltani a ruháját. Na mindegy, a zene attól még lehetett volna rendkívüli, főleg ha a kísérletezgetősebb lemezeiket sem hanyagolták volna, ha a Messiahplan, a Curse of Izanagi vagy legalább a Midnight Sun előkerült volna és nem csak a két újabb lemezről szemezgettek volna főként. Nem azért, ezeken is vannak bőven kiváló szerzemények, és az Inked in Blood-nak, a Soul Grave-nek, a Prelude to the Oracle-nek és a végén a Venom-feldolgozás Black metal-nak is örültem nagyon, de hiányérzet azért bőven maradt bennem utána. Mikannibal az énekekbe besegített és elvileg szaxofonon is ő hallható az albumokon (itt nem nagyon használta), de azért mégiscsak a külsején volt a fő hangsúly, még angyalszárnyakat is kapott, de a promoképekből, CD-booklet-ekből ez a megjelenés már ne mokozhat nagy meglepetést a bennfenteseknek. Remélem, azért látom még őket a jövőben, és a következő albumukkal is sikerül elkápráztatniuk a japán pioníroknak.
A Necrophagist volt a következő, akiket megnéztem, és habár technikás death metal-ként volt feltüntetve zenéjük, azért messze alulmaradtak jópár itteni banda mögött is az összetett hangszerelésben/megközelítésmódban, vegyük csak a másnap kora délután játszó Origin-t, akik egyben a fesztivál legjobbjai is voltak death metal tekintetében. A németek sem játszották rosszul a brutális halálfémet, játszottak vegyesen az 1999-es első albumukról (Foul Body Autopsy, Extreme Unction), de a 2004-es Epitaph-ról is hallhattunk pár tündéri szerzeményt. Úgy látszik, nem szeretik elkapkodni a lemeziadást, hiszen a hármas korong még mindig nem jött ki, reméljük, a hirtelen váltásokon és irgalmatlan tempójú száguldozáson kívül az egyéniség kialakítására is törekednek majd rajta.
Az Ill Nino-t most kihagytam (pedig a How can I live tinédzserkorom egyik kedvenc popslágerének mondható, hehe), és a káosz földi helytartói előtt inkább pihentem egyet.
A Converge-t egy héten belül másodszor nyílt alkalmam látni, és habár ez második alkalommal már nem sok újdonságot tud nyújtani a hasonló program
miatt, de azért a Lonewolves-nak, a Concubine-nak, Locust Reign-nek vagy az Axe to Fall-nak ezúttal is tudtam nagyon örülni, és jó volt ismét megcsodálni, hogy Jacob Bannen énekes valóban eszeveszett energiával képes végigpörögni egy bulit, na meg persze a beteg grimaszait se felejtsük el, amiket két kirohanás között képes elkövetni.
A Lock Up-ot ezen a napon sikerült látnunk, akiket nyugodta nnevezhetünk grind/death szupergrupnak is, hiszen míg az énekesi poszton az At the Gates-es "Tompa" Lindberg-et találjuk, addig basszeron a Napalm Death-es Shane Embury hallható, dobokon Nick Barker (Dimmu Borgir, Old Man's Child), gitáron meg a Pentagram-ból ismert Anton Reisenegger. Egyébként egy igen élvezetes egyvelegét nyújtják a grind-os vágtatásnak, death-es riffeknek és beteg üvöltéseknek. Voltak itt bőven számok a Pleasures pave sewers-ről és a Hate Breeds Suffering-ről is, az After Life in Purgatory-nál ezúttal sem találtam nagyobb kedvencet, de volt még Castrate the Wreckage, Feeding on the Opiate, Triple Six Suck Angels, Pleasures Pave Sewers, The Dreams Are Sacrificed na meg jópár iszonyatos darálás még.
Devin Townsend alatt igyekeztem jó helyet foglalni magamnak elől, amit egy perc alatt rombolt le a csak negyed óráig tartó, de annál hatalmasabb eső, így teljesen átázott ruhákban a sörsátorból tudtam csak kivetítőn követni az eseményeket, amit eléggé sajnálok, tekintve Devin zsenialitását, dalszerzői tehetségét. Nem is tudtam annyira sajnos figyelni se rá, se a következő koncertekre, de azért valamennyire igyekeztem néha elölről is figyelni az olyan előadókat, mint a Cannibal Corpse, Ihsahn és a Napalm Death, de már sem a kedvem, sem az erőm nem volt elég hozzá, hogy első sorból nézzek végig mindent. Napalmn-nál és Cannibal-nél mondjuk a számok megkülönböztetése szempontjából ez nem is számított volna sokat, de azért mégis, illett volna minimum a színpad közeléből követnem Corpsegrinder és Embury minden rezdülését. Kivetítőről nézve mégsem az igazi, annyi erővel akár DVD-n is nézhetném őket, na de mindegy, a harmadik nap szerencsére ismét jól alakult koncertügyileg is.
SZOMBAT
Ugyan az utolsó napi matinét, a szintipopban nem utazó goregrind Cock and ball torture-t átaludtam, de állítólag akik látták, azokat se pörgette fel annyira, mint azt az ember elvárná egy izgi kis belezéstől.
Sebaj, mert átrakták erre a napra a sympho epic metal-t játszó brit Bal-Sagoth-ot, akiknek felemelő és egyben harcba hívő zenéjüket mindig szívesen hallgatom otthon is, még ha kis hajazás akad is náluk a pagan metal rettenetekre. Szerencsére az egyensúly jóval a hitelesség és érett megközelítés felé billen el hála a rájuk jellemző igényes hozzáállásnak, a zenei összetettségnek és a cseppet sem gyermeteg szimfonikus kíséretnek. Játszottak szép számmal a legutóbbi, The Chthonic Chronicles névre hallgató lemezükről is, ezen elég hosszúra sikerült számcímek elsorolása egyébként élményszámba ment, mellőzésükkel talán még egy szám belefért volna a kardos-lovagi páncélos arcoknak, de hát legalább a viccreléinket is kellő izgalomban tartották. Egyébként az énekes (Byron Roberts) elég mizantróp módon végig szemébe húzott csuklyában hozta hol a blackes károgást, hol a messzi földek kalandjait felelevenítő mesemondást, miközben a zenei oldal a Gyűrűk Ura kellős közepébe, egyenesen a Megyébe varázsolt minket, hogy ott vidáman meghúzkodhassuk Gandalf szakállát és jót polemizáljunk Legolas-szal azon, hogy milyen szép is az a kroszak az ember életében, amikor még nem ő a tinilányok és Bravo magazin első számú kiskedvence. Na de viccet félretévő, egy erőtől igencsak duzzadó, epikus bombasztoktól egyáltalán nem mentes koncertet láthattunk tőlük, és várjuk a folytatást természetesen.
Azután az Origin-nek sikerült elbűvölnie minket A death metal produkcióval, mely minden szempontból felülmúlhatatlannak bizonyult, stílushatárokon innen és túl. Ha a Necrophagist-ot illettük a technikás kifejezéssel, őket minimum a post-technical ubermiracle kategóriába kellene sorolni, teljesen jogosan. Amit ezek a gitárosok és Mike Flores basszer műveltek a hangszereik, az földöntúlinak volt mondható, és habár sajnos a hangszeres tudásom még jócskán gyerekcipőben jár (valószínűleg a húrosok tekintetében ez sajnos a jövőben sem fog változni), de amit ők produkáltak a lemezek után élőben is, az felért egy teljes audiovizuális orgiával, így kell játszani 2010-ben a komplex, brutális death metal-t. Számcímek terén nem mernék mérget venni semmire, de ez az előadás maximálisan élvezhető volt bármiféle alapos előismeret nélkül is, amely igazán jól mutatja, mennyire tehetséges arcokkal is állunk szemben. Habár a Nile már elviccelődött vele, hogy a következő albumaik jelentik a death metal jövőjét, azt hiszem, egyelőre felesleges lenne elbízniuk magukat.
A Graveworm alatt inkább pihentem egyet (amúgyis ferde szemmel viszonyulok minden olyan együtteshez, akik a gothic/black metal címkét aggatják magukra), és izgatottan néztem az általam egyik leginkább várt együttesének koncertje elé.
Ők a norvég Madder Mortem volnának, a maguk progresszíven lebegő, atmoszférikusan önmagából kivetkőző muzsikájával, mely nagyban köszönhető az énekesnő Agnete Kirkevaag sokoldalú hangjának, mely segítségével pillanatok alatt válthat át légy dúdolgatásról extatikus üvöltésre, persze ezt nagyon sajátos módon téve. Tavaly megjelent The Eight Ways című albumuk az eddigi csúcsteljesítményüknek mondható, és az olyan fogós, kellemes kis szerzemények, mint az A Different Kind of hell, a Formaldehyde, a Get the monster out of here vagy a Where Dream and Day Collide élőben is elsöprő erővel rendelkeztek, így életem első Madder Mortem-koncertjéről elégedetten távozhattam abban a reményben, hogy most már eljutnak végre hazánkba ismét, hiszen legutóbb 2001-2002 környékén bukkantak fel Budapesten. (Errő legyébként ők is elsztorizgattak a meet and greet sátorban és mindannyian nagyon kedvesnek bizonyultak, szóval még nagyobb tisztelet kijár nekik!)
A Lyzanxia ismét rávilágított egy ismert közhelyre, miszerint a franciák szeretnek nagyzolni (ezt már tapasztalhattuk keményzenei körökben akkor is, mikor egy újság címlapján az Eths-ről állították, hogy forradalmasítják a metalt), és ezt főleg stílusbesorolásuknál szemrevételezhetjük: minden tisztességes felvarrós-farmermellényes thrasher a fejét fogva szörnyülködne, hogy valaki egyszerre próbálja ezzel és a metalcore megnevezéssel illetni magát, afféle új stílus megteremtőjeként próbálva tetszelegni. Persze lehet, ez egyáltalán nem állt szándékukban, és valóban csa kedvenc stílusaikat igyekeztek sikeresen összeházasítani - akárhogy is, én pár szám után ráuntam a középszerű dallamokra, és inkább a Madder Mortem-dedikálást részesítettem előnyben.
A Moonsorrow nagy részéről is lemaradtam ennek köszönhetően, és habár ők is eléggé a periférián mozognak pagan-közeli zenéjükkel (az utolsó szám például, amit hallottam, elég mulatós-duhajkodósnak volt tekinthető), de inkább maradjunk az epic black metal megnevezésnél, és akkor még talán sikerül őket az értékes együttesek halmazába sorolni, egy kevés szépséghibával. Zenéjük vlaóban közel áll a jól ismert skandináv szellemiséghez, hitvilághoz, de ők valóban érzékletesen tárják elénk az északi tájak, csodás természetközeliség hangulatát, szóval szerintem én is igyeksze mmiharabb közelebbi ismeretséget kötni velük.
A Jesu a Godflesh-ből már jól ismert Justin szólóprojektjének mondható, melynek keretében electronic post-ambient shoegaze-t igyekszik játszani, bár utóbbi EP-in ezt már-már giccsesen tette (főleg az ének miatt), élőben ez egyáltalán nem volt jellemző. Élőben kiegészült valószínűleg Diarmuid Dalton basszerossal, akikkel ketten egy kellemes, lebegős háromnegyed órát szolgáltattak a különleges zenék szerelmeseinek. Érdekes, rengeteg helyről merítő muzsika ez, szavakkal nehéz is hitelesen körülírni, de nagy hangsúly van az ellazult lüktetésen, gépies ritmusokon és égi szférákban pulzáló melódiákon. A Godflesh mellett Justin itt sem tud nagyon hibázni, elismerés érte!
A svéd Diablo Swing Orchestra sem a sablonbandák hosszú sorát gyarapítja, ugyanis a keményzenei elemeket klasszikus és jazzes megoldásokkal vegyítik, de valami egészen rendkívüli és fogós módon, mindegyik daluknak megvannak a maguk tetőpontjai, kellemesen eltémázgatós pillanatai, finomságai. Eddig két nagylemezük jelent meg (The Butcher's Ballroom, Sing-Along Songs...), és mindkettő kiemelkedőnek mondható a maga nevében, remélem, a jövőben is hasonló igényességgel elkészített korongokat fognak nekünk leszállítani. Az élő megszólalásukra is az a lendületes grandiózusság, táncba hívó ritmikusság jellemző, mely alapján azonnal rájuk ismerni, valamint Annlouice Loegdlund hangjáról is illik megemlékeznünk, mely az operás áriázáson túl igen sokféle hangterjedelemben mozog még otthonosan, témái nem szűkülnek be egy adott keret sémái mögé. Élvezetes, sokrétű műsort adtak.
A Voivod történelem. És sajnos, lassan a fellépéseik alkalmával sem juthat más szó eszünkbe. Bár én (sajnos) először láttam őket, de határozottan az volt a véleményem, hogy itt már inkább csak a tiszteletköröket futják, és a hatalmas respekt kötelező lerovásán túl mély nyomot nem sikerül hagyniuk az emberben, márpedig ez nincs így rendjén. Az persze érthető és nagyon is becsülendő, hogy Piggy hagyatéka iránti tiszteletből nem oszlatták fel magukat idő előtt, és mi is hálásak lehetünk, hogy láttunk még egy ilyen szintű legendát a színpadon, de azért mégiscsak jobb lett volna ezt jópár évvel előbb tenni, na. De azért nem mondhatni, hogy ne élveztem volna minden percét a Rrröööaaarrr és a Killing Technology-t megalkotó zenészek koncertjének, Snake és társainak virtuozitása kétségtelen, és azért a hatalmsabbnál hatalmasabb klasszikusok közé befért egy-két újabb nóta a tavalyi Infini-ről (pl. Global Warning), valamint Piggy nevének skandálása is, de megújulásról esetünkben már nem igen lesz szó. Nem is baj.
A teuton sörthrasher Tankard kapcsán enyhén képzavar lépett nála méletbe, ugyanis az volt valamiért a meggyőződésem, hogy ők is egy újonnan jött meglovaglói a mostani oldschool thrash-hullámnak, és nem tudtam hova tenni magamban, mikor Gerre az elmúlt több mint 20 évről beszélt. Persze nem ártana tájékozódnom is ilyen esetekben előre, de hát jobb későn mint soha alapon utólag jártam utána munkásságuknak, és csodálkozással vagyes elismeréssel néztem, hogy már 13 nagylemezt tudhatnak maguk mögött, meg persze jópár EP-t, split-et, miegyebet. Ők viszont korukat meghazodtoló módon még ma is képesek a műfajhoz méltóan egy nagyon intenzív, izgalmas show-t produkálni oylan régebbi és új nótákkal, mint a Chemical Invasion, vagy a Slipping from Reality. Egyébként mind a szövegeik, mind Gerre színpadi tevékenykedése nagyfokú humorérzékről tanúskodik, az énekes ugyanis nem átallott egyszer viccesen megböködni az előtte feszülő zord biztonsági kopasz fejét, és vidáman integetni neki, máskor a színpad széléről bevonszolni egy farmermellényes thrasherleányzót (barátnőjét?) a színpadra és percekig csak vele foglalkozni. Egyszóval, nem nyugdíjas műsort láthattunk az oldschool thrash német nagymestereitől.
A Dying Fetus előtt már féltem, hogy hiába minden drukk, alul fognak maradni a kölyökdeath Hypocrisy mellett, és aggodalmam nem is volt alaptalan: a hangzás először elég gyatrán szólt, kásásan és erőtlenül, mint a rapidshare-ről frissen letöltött huszadrangú mp3-formátumú album. Ez szerencsére fokozatosan javult a koncert alatt, és a We are your enemy-vel már-már maximális élvezeti szinten taroltak le minket, de azért egy Origin-nel még mindig nem lehet összemérni a teljesítményüket. Gallagher-éktől a Purification/Killing/Destroy hármast szoktam gyakrabban hallgatni, ezek kellemes kis képviselőik a néhol grind-os begyoruslásokkal tarkított brutális death metal-nak, de legutóbbi lemezük (Descend into Depravity) sem hiszem, hogy sokaknak csalódást okozna. Jobbára kísérletezgetések nélkül nyomják ők megalakulásuk óta a gyilkos halálfémet, és a Cannibal Corpse mellett nekik sem áll rosszul ez a fajta megbízhatóság, korrekt "egysíkúság".
A Meshuggah-t eddig valamiért nem sikerült megszeretnem, akármennyire is igyekeztem, de ezesetben elismerem, velem lehet a baj. Talán egy nap én is meghallom a mögöttes tartalmakat, és dalaikat is meg tudom majd különböztetni.
Tudom, jogtalanul becsülöm alá a Hypocrisy-t, főleg a Dying Fetus-szal szemben, hiszen ők még egy évvel korábban is alapultak, és kezdetben a zenei világuk is teljesen máshogy nézett ki, mint amilyet a '90-es évek közepétől vett fordulat mutat. Valahogy mégsem tudom átérezni azt a hihetetlen hype-ot, ami Brutal Assault-os fellépésüket is körülvette, sem a sablonos szövegek, sem a középszerű, nem túl izgalmas melodic death-jük nem szolgál rá ekkora felhajtásra. Persze, nem rossz a zenéjük, és a tagok hozáértése sem kérdőjelezhető meg (az Immortal-os Horgh jelenléte kifejezetten üdvözlendő dolog), de muzsikájuk inkább közelebb áll a szórakoztatás, mint az értékképzés kategóriához, és nem is hiszem, hogy egy-két év elteltével albumaikról mint zseniális klasszikusokról emlékezhetnénk meg. Azért így egyszer jól esett hallani a Let the knife do the talking-ot, a Fire in the sky-t (bár az új albumos Hang Him High elmaradt, ha jól hallottam - ezt szívesen vettem volna pedig) és a többit, de semmi egyéb extrára nem nagyon lehet számítani náluk.
Az Agnostic Front-ot már a tavalyi Azfeszten alkalmam nyílt félig-meddig élőben is látni, de sajnos akkor sem láttam túl a "New York utcáin egyesülünk és amúgyis hardcore" mondanivalón, valamint az egysíkú punkos hardcore nüták sem túlzottan nyerték el eddig tetszésemet. A For my family kivételével nem is nagyon tudnék kiugró dalt megnevezni tőlük, ezt az egyet mondjuk szívesen vettem, de máig nem értem az őket övező hatalmas kultusz meglétét.
A My Dying Bride borongós hangulatát is másodszor tapasztalhattam meg és ez már annál inkább örömömre szolgált, ugyanis tavalyi Rockmaratonos fellépésük méltán pályázhatna "eddigi életem legjobb koncertje" címre Aaron látványos színpadi jelenlétével, zokogó gitárjaival, újra a dallamok közé csempészett hegedű bánatos húzásával. Dan Mullins dobos sajnos távol maradt ezúttal, helyét (ha jól figyeltem) David Gray vette át az Akercocke-ból Dan felépüléséig, de a többiek ismét tudásuk legjavát nyújtva kápráztattak el minket egy emlékezetes produkcióval. Aaron színpadi haldoklása tavalyról már ismerős volt, ezúttal is elkápráztatott azonban ez a fajta hihetetlen átérzése a dalok fájdalmas szenvedésének, tömény melankóliájának. Lena persze most is üdítő jelenség a sok férfi között, és a többiek sem vallhatnak szégyent teljesítményük terén, együtt ez a felállás csodákra képes, ha némi death-hatással elegyített mélyre hangolt doom elővarázslásáról van szó. Dalok tekintetében volt eltérés a tavalyihoz képest, ez is hozzáadott az élmény ismételt átéléséhez, hiszen a Vast Choirs például már a legelső demojukon is szerepelt és jó volt így élőben is hallani, meg persze a She is the dark, Turn loose the swans, a kedvenc Songs of darkness...-albumról való Wreckage of my flesh vagy a zseniális klippel felvértezett Bring me Victory jelenléte is abszolút megnyerő volt, de ők nem is nagyon tudnak mellélőni ilyen szempontból, hiszen minden számuknak megvan a maga egyedi világa, különös/különleges hangulata. Remélem, hamarosan újra sikerül elcsípnem őket valahol!
A Sarke kapcsán, bár a névvel is próbálják egyértelműbbé tenni, hogy kinek a bandájáról van szó, azért mégiscsak Nocturno Culto jelenléte az, ami a legtöbbek érdeklődését felkeltheti, hiszen őt élőben látni és hallani nem gyakran nyílik lehetőségünk. Hozta természetesen a sejtett formáját, az "éneklek nektek kicsit, hadd örüljetek, de aztán csend legyen"-hozzáállást, ami a Darkthrone után nem is meglepő, és nem is hiszem, hogy nagyon elítélendő lenne. A zene egyébként, bár thrash/black metal címszó alatt fut, inkább belassult, doom-os dallamokkal operál, jelentős hangulati emelkedettséggel, ami gondolom a Tulus-ból és Khold-ból jól ismert Sarke dalszerzői zsenialitását dicséri. Eddig egyetlen anyaguk jelent meg, a tavalyi Vorunah, melynek legjobb szerzeményeit hozták el nekünk az Old, a 13 Candles és a többi képében, Nocturno jellegzetes hangjával, melyet, énekelhet ő bárhol, lehetetlen eltéveszteni. Hangulatos, ellazulós műsort láthattunk tőlük.
Aztán a végére még jutott egy kis sátánista ceremónia a svéd Watain képében, akik több időt töltöttek a díszlet felcipelésével, mint a konkrét zenéléssel, de hát így van ez már csak. Volt itt minden kezdve a fordított keresztektől a sátánista jelképeken át a fáklyákig, meg azért hangszerek is voltak náluk, hogy nehogy azt higgyük, a körítésen túl nincs is szó semmiről. Tetszetős volt röpke háromnegyed órás black metal performanszuk, de túlságosan kiugró sem, inkább megmaradtak a biztonságos középszer keretei között. Nemrég jelent meg legutóbbi albumuk Lawless Darkness címmel,de játszottak régebbről is a legjobb dalaik közül, például itt volt a Sworn to the dark címadója is, mely még egy emlékezetesebb, természetesen lendületes szerzemény.
A végén még az Ahab lemondása miatt az Amorphis- és Swallow the Sun-tagokból verbuválódott Barren Earth játszott melodic death metalt, ha jól tudom, progos hatásokkal, de őket már nem volt erőm végignézni.
Nagyon erős, izgalmas volt az idei felhozatal, remélem, a jövőben is tartani fogják ezt a tendenciát!
2010. augusztus 16., hétfő
2010. augusztus 10., kedd
Lényegtelen tartású költemény, és még néhány újabb
Lényegtelen tartású költemény
Ki látott már olyat, hogy valaki keresztté formálja magát?
Kifeszítve magát reá, ki kövezné nyíltan a tömeget?
Volna ennek is megmondhatója, pedig jól tudja,
inkább csak ötölne-hatolna szereplésének gyönge birtokában,
mely maga az acélos erőnlét, maga a semmiség.
Vigyázna, az irányok nehogy túlzottan befelé haladjanak,
nehogy veszítse támasztékát az emelkedett vonásoknak,
a versírás képességét és lélegzetének tudományát.
Csak ha feloszlatja önmarcangolásának békés pengéit,
csak miután szétszéled a tevékenység bíztató jelene,
sokasodnak a lépések és rendeződnek a számlák,
mikor csillogó szemmel üdvözölnek a hordárok
és megnyugtatnak, hogy örömmel adtak és amúgyis,
ezen a világon mégiscsak játszhatnánk a külsőséggel,
mikor egy harmadik felsegít és te felé mosolyogsz,
imára intenek a barátok bár már térdepelsz,
akkor tüntet lám vigaszával az a rémisztő csend.
Sokan próbálnak majd szökkenésre bírni,
lesznek, akik Istentől kérnek számodra cédulát,
rajta az elrongyolódott, mindent magyarázó egyetlen szóval.
Érdeklődve szemléled te ezt a sok mindent,
az ajándékba kapott földgömböt és ugrókötelet,
és hogy meddig kell még ugyan tűrni.
Ne próbáljátok kérlek ne tegyétek,
ha rángatnak sem fogok létezni és tényleg,
ti hogyan vettétek a bátorságot, hogy élőként tüntessétek fel magatokat?
Titeket már tényleg előre beavattak mindenbe?
Összebeszéltetek, úgy érzem,
és ez most nagyon elkeserít, a mosolyt azért rejthetnétek,
kevésbé segít most ha megváltasz egyszer-kétszer
és még teával és süteménnyel is fogadsz,
látom, azért barátságos kis otthonod van
és a látogatók érezhetik, számítanak ők is valamit.
A fenntartható fejlődés valószerűtlensége (Datta, dajadhvam, damjata)*
Valószerűtlen.
Én kevesebbel is beérem látod mint
ellentétek ambivalens érthetetlensége
(és igen, talán sérthetetlensége),
de jobb ha most arra fordítom fejem hol
békébe olvadtak ezek a különbözőségek.
A tanulás folyamatossága.
A folyamatok izgága keresztmetszete melyek
világra segítették tudás és önmagát tárggyá képzett szemlélet gyermekét.
Csodálatos látni hogy mélységek ily könnyedén.
Persze ez azért mégsem ugyanaz mintha
nagy levegőt véve fejest ugranánk a kékség üdítő
fegyelmezettségébe.
Vagy káoszába, ez most nem számít.
Szerették volna kiosztani a díjakat
de lám, a könyörület ismét elmaradt.
Kiérdemelnénk mi a pestist is, hisz az
ítélet hirdetői szemmel láthatóan mégsem keresték meg
a csendesség mögött megbúvó vetületek lényegét.
Én mégis csodálom őket.
Fennhangon igazolták mi születéskor már zsebükben,
mégis legtöbbünk félelmében korán határokká magasodtak.
Ezt-átlépni-soha.
Külsőleg egyáltalán nem mutattak egyezést,
mint már mondtam. (A többi nyilvánvaló)
Szóval, mégha magunkévá is tesszük
a legegyszerűbbnek tűnő igazodásokat,
akkor sem fogunk börtönöket emelni ezt bizonyítván.
Látod, úgy kevertem látványosan a lapokat,
hogy hivatkozhassak gyönyörű összeférhetetlenségre.
Valóban éppenhogy cáfolnánk iménti sikerünket.
Majd előtte viszont szépen meg kell kérnünk mindenkit,
hogy viselkedjen alkalomhoz illően.
(A lét ünnepe? Az ünnep megléte.)
Szépséges, égen úszó emberek.
Santih santih santih*2
* "Datta, dajadhvam, damjata" (Adj, légy együttérző, fegxelmezd magad). Upanisadból (Titkos tanítások) való idézet, melyek szanszkrit nyelvű indiai vallásbölcseleti szövegek. Már az i.e. első évezred első felében keletkeztek ilyen írások.
*2 Santih ismételve ezen a helyen egy Upanisad szertartásos befejezése. Jelentése körülbelül: "A béke, mely meghaladja a megértést"
A képtelenség abszolút értéke
Nem hisztek benne?
Jaj, hisz mennyire lényegtelen!
Vagy egész valótok reá áldozzátok?
Végülis,
ez talán számít valamit?
Tagadd meg nyugodtan a nihilizmust is!
Ki látott már olyat, hogy valaki keresztté formálja magát?
Kifeszítve magát reá, ki kövezné nyíltan a tömeget?
Volna ennek is megmondhatója, pedig jól tudja,
inkább csak ötölne-hatolna szereplésének gyönge birtokában,
mely maga az acélos erőnlét, maga a semmiség.
Vigyázna, az irányok nehogy túlzottan befelé haladjanak,
nehogy veszítse támasztékát az emelkedett vonásoknak,
a versírás képességét és lélegzetének tudományát.
Csak ha feloszlatja önmarcangolásának békés pengéit,
csak miután szétszéled a tevékenység bíztató jelene,
sokasodnak a lépések és rendeződnek a számlák,
mikor csillogó szemmel üdvözölnek a hordárok
és megnyugtatnak, hogy örömmel adtak és amúgyis,
ezen a világon mégiscsak játszhatnánk a külsőséggel,
mikor egy harmadik felsegít és te felé mosolyogsz,
imára intenek a barátok bár már térdepelsz,
akkor tüntet lám vigaszával az a rémisztő csend.
Sokan próbálnak majd szökkenésre bírni,
lesznek, akik Istentől kérnek számodra cédulát,
rajta az elrongyolódott, mindent magyarázó egyetlen szóval.
Érdeklődve szemléled te ezt a sok mindent,
az ajándékba kapott földgömböt és ugrókötelet,
és hogy meddig kell még ugyan tűrni.
Ne próbáljátok kérlek ne tegyétek,
ha rángatnak sem fogok létezni és tényleg,
ti hogyan vettétek a bátorságot, hogy élőként tüntessétek fel magatokat?
Titeket már tényleg előre beavattak mindenbe?
Összebeszéltetek, úgy érzem,
és ez most nagyon elkeserít, a mosolyt azért rejthetnétek,
kevésbé segít most ha megváltasz egyszer-kétszer
és még teával és süteménnyel is fogadsz,
látom, azért barátságos kis otthonod van
és a látogatók érezhetik, számítanak ők is valamit.
A fenntartható fejlődés valószerűtlensége (Datta, dajadhvam, damjata)*
Valószerűtlen.
Én kevesebbel is beérem látod mint
ellentétek ambivalens érthetetlensége
(és igen, talán sérthetetlensége),
de jobb ha most arra fordítom fejem hol
békébe olvadtak ezek a különbözőségek.
A tanulás folyamatossága.
A folyamatok izgága keresztmetszete melyek
világra segítették tudás és önmagát tárggyá képzett szemlélet gyermekét.
Csodálatos látni hogy mélységek ily könnyedén.
Persze ez azért mégsem ugyanaz mintha
nagy levegőt véve fejest ugranánk a kékség üdítő
fegyelmezettségébe.
Vagy káoszába, ez most nem számít.
Szerették volna kiosztani a díjakat
de lám, a könyörület ismét elmaradt.
Kiérdemelnénk mi a pestist is, hisz az
ítélet hirdetői szemmel láthatóan mégsem keresték meg
a csendesség mögött megbúvó vetületek lényegét.
Én mégis csodálom őket.
Fennhangon igazolták mi születéskor már zsebükben,
mégis legtöbbünk félelmében korán határokká magasodtak.
Ezt-átlépni-soha.
Külsőleg egyáltalán nem mutattak egyezést,
mint már mondtam. (A többi nyilvánvaló)
Szóval, mégha magunkévá is tesszük
a legegyszerűbbnek tűnő igazodásokat,
akkor sem fogunk börtönöket emelni ezt bizonyítván.
Látod, úgy kevertem látványosan a lapokat,
hogy hivatkozhassak gyönyörű összeférhetetlenségre.
Valóban éppenhogy cáfolnánk iménti sikerünket.
Majd előtte viszont szépen meg kell kérnünk mindenkit,
hogy viselkedjen alkalomhoz illően.
(A lét ünnepe? Az ünnep megléte.)
Szépséges, égen úszó emberek.
Santih santih santih*2
* "Datta, dajadhvam, damjata" (Adj, légy együttérző, fegxelmezd magad). Upanisadból (Titkos tanítások) való idézet, melyek szanszkrit nyelvű indiai vallásbölcseleti szövegek. Már az i.e. első évezred első felében keletkeztek ilyen írások.
*2 Santih ismételve ezen a helyen egy Upanisad szertartásos befejezése. Jelentése körülbelül: "A béke, mely meghaladja a megértést"
A képtelenség abszolút értéke
Nem hisztek benne?
Jaj, hisz mennyire lényegtelen!
Vagy egész valótok reá áldozzátok?
Végülis,
ez talán számít valamit?
Tagadd meg nyugodtan a nihilizmust is!
interjú Tapolczai Attilával
-Attila, hadd kezdjem az interjút rögtön a Hatóságilag Tilossal és az együttes jelenlegi helyzetével! Létezik egyáltalán még a banda, terveztek további koncerteket/albumokat?
-Jelenleg a zenekar nem működik, ez a helyes kifejezés. Nem szűnt meg, nem oszlott fel, csak nem működik, mivel elköltöztem Magyarországról. Az energiám nagy részét az akusztikus zenémbe fektetem -ezt értem a dalszerzésre is-, tehát nem foglalkozom mostanában a HT-val, és nem is tervezek új albumot. Ha úgy alakulna az életem, hogy újból visszatérnék Magyarországra (amire mostanában gondolni sem szeretnék), akkor valószínűleg tovább csinálnánk a zenekart, hiszen mindhárman szeretjük, és jól kijövünk egymással.
-Legutóbbi lemezetek néhány éves szünet után 2007-ben jelent meg A híd címmel. Milyenek voltak a visszajelzések, a korábbi rajongók hogyan fogadták ezt az albumot?
-A visszajelzések vegyesek voltak, éppúgy, mint az összes többi lemeznél. Olvastam, hallottam nagyon negatív kritikát, és volt, aki szerint a legjobb lemez lett. Bár megmondom őszintén, nagyon keveset foglalkoztam a "visszajelzésekkel". Amit ez alatt a néhány koncert alatt tapasztaltam, az azt mutatta meg, hogy van egy réteg, aki nagyjából csak az első két lemezt szereti (vagy legalábbis az új dalokhoz nem tudnak hogy viszonyulni, és ezt tudomásunkra is adják), és van, aki az összes lemezt kedveli, mondhatni hűséges rajongók. A legtöbb kritika abban éri a lemezeinket -és ez már "A folytatás"-nál is megvolt-, hogy túl "depressziós".
-Volt valami előzetes koncepció az album készítésekor, mind zenei, mind szövegi téren? A társadalomkritikus mondanivaló gondolom adott volt, ezzel együtt és ezen kívül mi inspirált még a banda életre hívásakor és az album készítése közben?
-Annyi volt csak a koncepció, hogy szerettem volna egy viszonylag egyszerű, zeneileg letisztult lemezt készíteni, megtartva a zenekar eredeti, pörgős, dallamos punk stílusát. Nem akartam kísérletezgetni. Emellett, mivel már jó ideje akusztikus zenét, folkzenét is játszom, mondjuk úgy, letisztult a dalok zenei szerkezete. Erre a lemezre már nem jellemző a kiszámíthatatlan dalszerkezet, meglepő váltások, amik az előző lemezeinket (vagy jó példa erre a NOFX) jellemzi. Szerettem azt is nagyon, de a folkzene ezt valahogy kivette belőlem. Inkább az egyszerű, de jól bevált akkordmenetekre, riffekre koncentráltam, néhol kis technikás szólókkal. Emellett elmondható az is a lemezről, hogy elég rock-os lett. Ez, bevallom, nem volt koncepció. :-) Így sikerültek a dalok. (Pl. A Gonosznak nincsen szarva, Szenvedély, A híd). Azt még hozzá kell tennem, hogy Benjinek az ötletei, dobjátéka nagyon sokat hozzátettek ahhoz, hogy olyan legyen a lemez, amilyenről álmodtam. Benji csiszolatlan gyémánt, rendkívül jó ötletei vannak, ösztönös zenész. Persze mindent megbeszélünk, de ennél a lemeznél -bár én írtam a dalokat-, különösen figyeltem arra, hogy kibontakozzanak a többiek a saját hangszerükön. Egy dalhoz, a "Korunk magányos Krisztusai"-hoz egyébként Benji írta a gitártémát is.
A "társadalomkritikus mondanivaló" sajnos mindig adott, és sok ember azt gondolja, hogy ha ezekről beszélünk, vagy a művészetben kiadjuk magunkból az ezzel kapcsolatban érzett bánatunkat, akkor már "depressziósak" vagyunk. A művészek többsége talán sok embernél érzékenyebb az őt körülvevő dolgokra, legyen az negatív vagy pozitív. Egy virág szépségéről is lehet ódákat zengeni, és engem is ugyanúgy megérint, megihlet a szépség, mint a csúfság, gonoszság, de a punk véleményem szerint nem az a műfaj, amelyben a virágokról kéne énekelni.
Az az érdekes, hogy "A híd" lemez mondanivalója akkor érett meg, akkor jött az ihlet, amikor 2006 végén hazaköltöztem Magyarországra. Tudtam, hogy fel fogunk venni egy lemezt, meg is volt pár dal, de az otthoni életbe való visszaérkezésem nagyon sok ihletet adott a szövegekhez. A legnagyobb különbség a korábbi szövegek és az újabbak között az volt, hogy most először egy kissé más perspektívából szemlélhettem a kapitalista rendszer természetét. Ez alatt azt értem, hogy megházasodtam, gyerekem lett (azóta már kettő van), és a rendszer hihetetlen embertelensége, ellentmondásai, kudarca, irracionalizmusa (amikről azelőtt rengeteget olvastam ugyan, de nem éltem meg ilyen mélységben) a szemem láttára bontakoztak ki. Félre ne érts, Budapesten éltem az életem nagy részét, nem voltunk soha jó anyagi helyzetben, mindig proletár szemszögből éltük meg a rendszert, de megvolt mindenünk, édesanyám igyekezett mindent megadni, iskolába jártunk, nem éheztünk, nem kellett a mindennapi megélhetés miatt aggódnom (nekem legalábbis). De amikor 2006 végén Németországból, majd Írországból visszatértem Budapestre, alig hittem a szememnek (és a többi érzékszervemnek)! Érezhetően megváltoztak a dolgok, és tudom, hogy nem én lettem amnéziás. Az egész politikai hangulatot -ami a konkrét politikai, gazdasági intézkedéseknek a következménye- a düh, az elkeseredettség jellemezte. Legalábbis abban a társadalmi osztályban, ahol én élek. Azóta persze még rosszabb lett a helyzet, és ma, ahogy egy kicsit többet tudok a rendszer természetéről, tisztán látszik, hogy ez az egész egy folyamat volt, ami az elmúlt 20 (vagy még több) év alatt lassan a katasztrófa felé sodorta az országot. Ez a folyamat, iletve az emberek kapitalizmusba (bocsánat, "piacgazdaságba") vetett hite, és ennek a hitnek az összeomlása, kudarca, erről szól "A híd" című dal, és mondhatjuk, hogy az egész lemeznek ez az üzenete. Ezt néhány szövegben megpróbáltam egy punk dal körülményeihez képest mélyebben kifejteni ("Rendszerlogika", "Szenvedély", "A híd") néhol csak dühös megnyilvánulás lett az eredménye ("Mennyit ér, "A mesének vége"). Azóta még többet megértettem a dolgokból, és most már lehet, hogy máshogy fogalmaznék egyes helyeken, de úgy kell nézni ezeket a dalokat, mint egy baloldali nézeteket valló ifjú családapa érzelmi megnyilvánulásait, ahogy próbál a kelet-magyarországi vadkapitalizmusban helytállni. És itt jönnek a képbe a személyes témájú dalok, amik ugyanúgy hozzátartoznak az egész képhez, mint a "társadalomkritikus" (nevezzük inkább rendszerkritikusnak) dalok.
Még annyit ehhez a kérdéshez, hogy a banda életre hívása teljesen nyilvánvaló volt számomra, mert mindenképpen szerettem volna egy új lemezt készíteni, nem akartam abbahagyni a "Filmek" után.
-A visszatérő koncertek hogyan sikerültek? Még 2007 szeptemberében láttalak titeket az azóta megszűnt Padláson, akkor egész jó formában voltatok, de te hogyan értékelnéd az együttes szüneteltetése előtti fellépésekkel összevetve őket?
-Annyiban mindenképp jobbak voltak ezek a koncertek, hogy mivel a Budapest Rock and Roll szervezte őket, levették ezt a terhet a vállunkról. Én legalábbis jobban tudtam a zenére koncentrálni. Sajnos a zenekar felszereltsége, illetve sok magyarországi klub technikai feltételei elég szegényesek voltak, így nagyon sokszor nem tudtunk úgy megszólalni, ahogy szerettünk volna. Ez komoly probléma volt, mert a zenében tudom, hogy fejlődtünk az évek során, de ezt a minőséget nagyon nehéz úgy visszaadni, hogy nincs egy normális erősítőd, vagy nem hallod a saját hangodat a színpadon. Ez engem nagyon zavart, hogy több mint 10 évvel a zenekar megalakulása után nem tudunk igazán igényes produkciót nyújtani. Tudom, itt jön az, hogy "de hát ez punk", de szerintem a punknak nem feltétlenül kell rosszul szólnia, amint ezt láthatjuk sok amerikai zenekar esetében. Itt pénzről van szó, ami nekünk nem volt soha, legalábbis annyi nem, hogy tudjunk venni jó felszerelést.
Ez a zenei része a dolognak, a közönséggel, a bulik hangulatával kapcsolatos dolgokról pedig a következőket tudom mondani:
A zenekar, Laci, Benji, én, és az aktuális sofőrünk, mi mind nagyon élveztük ezeket a koncerteket, hiszen imádjuk ezt csinálni, és amint már írtam, egymással is nagyon jól kijövünk. A közönség is mindig tud valami újat nyújtani számunkra. Értem ezalatt azt, hogy mindig megismerkedünk új, és érdekes emberekkel, és természetesen mindig jó érzés, ha ezek az emberek odáig vannak a zenénkért. Voltak negatív élményeink is, de alapvetően jók voltak a koncertek. Azonban érezhetően megcsappant a közönség. Erre persze mindenki próbál okokat keresni. Én azt nem hiszem, hogy különösebben elfordultak volna tőlünk, inkább jellemző ez a közönségszám-csökkenés az egész hazai punkra. Új szelek fújnak. Viharos szelek. Emellett rengeteg impulzus éri a fiatalokat, egyre több szuperprodukció jön Magyarországra, ami valószínűleg nem kedvez a klubkoncerteknek. De ez így van itt Németországban is. A stadionokban, nagy koncertarénákban tízezres tömegek vannak, a kisebb klubokban pangás van. De nem akarom túlmagyarázni, főleg, hogy lehet, hogy nincs is igazam. :-)
Összegezve, nagyon élveztük a koncerteket, de érezhető volt a változás, ami azt jelenti, hogy sok helyre elég kevesen jöttek el. CD-ket alig tudtunk eladni.
-A híd-on a rendszerkritikus gondolatokon kívül személyesebb személyesebb szövegek is találhatóak, gondolok itt a Kicsi lány-ra, de a Ne várjatok rám is ilyen. Ez utóbbi és hasonló szövegek írásakor inkább saját életed inspirál vagy csak próbálsz egy lehetséges képet felvázolni a különböző sorslehetőségekről?
-Eszem ágában sincs ilyen sorslehetőségeket felvázolni. :-) Ami velem történt, az részben tragikus, részben csodálatos. A művészi szabadság, a kreativitás persze itt-ott hozzátesz ezekhez a sztorikhoz, de konkrétan ez a két dal (Kicsi lány, Ne várjatok rám) az én életemről szól, persze sok szimbolikus értelemmel. Pl. az, hogy a "fiú" egy ferde éjszakán dönt a sorsáról, annyit jelent, hogy megszabadulva a mindennapok nyomásától, gátlásaitól, hamis racionalizmusától.
-A HT esetében a fejlődés egyértelműen látszik zene és szövegek terén, ez a fajta megkomolyodás már A folytatás-on érzékelhető volt, de a Valahol és a Filmek albumon is hallható elgondolkodtató és letisztult dalokkal vált egyértelművé. Látsz esélyt a változásra, a jobbá levésre? Miben kellene szerinted az embereknek legfőképpen változtatniuk életük alakításában?
-Ez egy elég mély téma. Az első kérdésre az a válaszom, hogy igen, mindig látok esélyt a változásra. Azon az állásponton vagyok, hogy minden mozgásban van, minden változik. Meggyőződésem, hogy az emberek képesek változni, és ezt nap mint nap tapasztalhatjuk. Azt, hogy mi milyen irányba változik, különböző erők alakítják. Nem mondanék ilyet, hogy "jobbá levés", hiszen tudjuk, hogy mennyire mást jelent a "jó" különböző embercsoportoknak. Persze nekem is van erkölcsi megítélésem arról, mi a jó és a rossz. A világgazdaságot irányító tőkés osztálynak például az a jó, ha az emberek termelnek, fogyasztanak, nem kérdeznek, nem kritizálnak, nem szerveződnek, egyszóval termelő, fogyasztó automataként viselkednek. Az én nézeteim szerint ez nem jó. A nagy kérdés az, hogyan lehet ezen változtatni. Erről lehetne az örökkévalóságig vitázni, és természetesen én egyedül nem tudom rá a választ. Vannak elképzeléseim. Például hiszek abban, hogy a társadalomban kíméletlen, egyre leplezetlenebb osztályharc folyik, amelyben a proletariátus (a dolgozó ÉS a munka világából kirekesztett emberek tömege) vesztésre áll. Ezzel meg is válaszoltam a kérdésedet, hogy tudniillik ezek az emberek egyénileg sokat nem tehetnek az életük változtatásáért, hiszen gyengék, el vannak nyomva.
A kapitalizmus, a "piac" ideológiája folyamatosan rombolja a közösségi szellemet, és ez az amit újra fel kéne fedezi az embereknek, mert ez az egyetlen dolog, ami veszélyes a tőke számára, a szervezett tömegek. Erre mutatkoznak jelek a világon mindenhol, csak sajnos hazánkban ez a közösségi szellem főleg a szélsőjobboldalon csapódik le, eltorzult formában.
-Egyes vélekedések szerint a tömegek ugyanúgy hibásak az elnyomás meglétéért és beletörődésükkel, társadalomba való beolvadásukkal ők is felelősek azért, amiért csak a hatalmakat szokás hibáztatni. Erről mi a véleményed?
-Először is, véleményem szerint az emberek "társadalomba való beolvadása" természetes folyamat, hiszen a társadalom egy közösség, és minden embernek elemi vágya, hogy valamilyen közösségbe tartozzon. A kérdés az, hogy milyen közösség ez, milyen elvek alapján működik.
A hatalom mindig igyekezett irányíthatóvá tenni a tömegeket, és erre minden eszközt felhasznál. Az a vélekedés, ami a kérdésedben van, azt tükrözi, hogy aki hagyja magát, az is hibás az elnyomásért. Azért hagyják magukat, mert gyengék, fáradtak és szervezetlenek, vagy valóban jól érzik magukat a rendszerben, illetve le vannak kötve valamivel. A II. világháború után a fogyasztói társadalommal a kapitalizmus centrumországaiban valóban sikerült növelni a proletariátus életszínvonalát. Ez sok tényezőnek az eredménye, de mondhatjuk, hogy egyfajta kompromisszum született a tőkésosztály, illetve az akkoriban jól szervezett munkásosztály között.
Azonban ennek a Reagen-Tacher korszak véget vetett, a szakszervezeteket meggyengítették, és kíméletlen harc kezdődött a szociális rendszer lebontásáért, ami még ma is zajlik, többek között Magyarországon is. Ehhez jön hozzá még a finánckapitalizmus szerepe, a hitelek. Jó, ha van házad, autód, de amíg az emberek félnek attól, hogy elveszítik a munkahelyüket, nem tudják fizetni a hiteleiket, elveszíthetik az otthonukat, addig nem is nagyon lázadoznak.
A szervezetlenséget, gyengeséget, atomizáltságot, fáradságot a tőke a rendelkezésére álló mindenféle hatalmi eszközzel igyekszik fenntartani, hiszen a tőkés osztály nagyon jól tudja, hogy a szervezett tömegek erősek, és képesek a történelem menetét megváltoztatni. A hatalmon lévők igyekeznek az elnyomást mindig magasabb, kifinomultabb szintre fejleszteni. Ezért kellene az ellenállásnak is ugyanígy fejlődnie.
Összefoglalva, ez egy összetett jelenség, nem hiszem, hogy a tömegeket vádolni lehetne a tehetetlenségükért. A tőkés rendszer totalitás, mindenhol jelen van, és ha az emberek bénultak, beletörődnek a helyzetükbe, azért nem lehet őket kollektíven hibáztatni.
-A Filmek-en a Kisfiú szövegével kapcsolatban vagyok bizonytalan. Miről szól pontosan a dal és mennyire tekinthető szimbolikusnak az itt megjelenő kisfiú?
-Rendben van, segítek feloldani ezt a bizonytalanságot. :-) A Kisfiú (másnéven Little Boy) nagyon is szimbolikus. Ez konkrétan a Hiroshimára ledobott atombomba neve volt. Nem tudom, hogy ezek után szükséges-e még tovább magyaráznom a szöveget. Színtiszta irónia.
-Mit gondolsz ma a punkról mint szubkultáráról? Hogyan ítéled meg a színtér alakulását, a különböző hazai együtteseket?
-Ezen rengeteget gondolkodtam az elmúlt években. Számomra a punk mindig a társadalmi, politikai berendezkedéssel szembeni ellenállás egyik formája volt. Ez különböző országokban különböző dolgot jelentett. Angliában, az Egyesült Államokban sok tekintetben teljesen mást jelentett, mint Kelet-Európában. A magyarországi punkra jellemző volt, hogy nem volt képes a "kommunista" rendszer elleni lázadás hagyományán túlnőni (Néhány zenekar még ma sem képes).
A punk, mint szubkultúra próbált mindig a rendszeren kívül helyezkedni, de ez sosem sikerült teljesen. A punkon belül ugyanúgy megvoltak mindig az ideológiai ellentétek, mint a társadalom nagy részében, sőt valójában a punknak sosem volt akkora politikai jelentősége, mint amekkorát én szerettem volna neki tulajdonítani. Szerettem volna azt hinni, hogy a punk valódi mozgalom, sokkal több, mint egy zenei irányzat, de ezt ma már nem gondolom. Kétségtelenül több, mint zenei irányzat, de ezt elég sok zenei stílusról el lehet mondani. Viszont a punk életforma nagyon meghatározó, és nagyon sokat jelent számomra. Ez az a közeg, amelyben minden országban, ahol jártam, a legtisztább gondolkodású fiatalokkal találkoztam. Sokan közülük, akik később maguk mögött is hagyják a punkot, mint a mindennapjaik részét, olyan emberekké válhatnak, akik sokkal többet felfognak a világ dolgaiból, mint a mainstream kultúrát fogyasztó kortársaik.
A magyarországi színtér jelenlegi alakulásáról, bevallom, nem sokat tudok. Amit már korábban említettem, a mi közönségünk eléggé megcsappant, még ha voltak igazán jó koncertek is. Azt, hogy a mai magyarországi politikai, és kulturális közegben, ahol a szélsőjobboldal ennyire meghatározó tényezővé vált, miként tud a punk fennmaradni, nem tudom, de szívből szorítok minden olyan fiatalnak, akik ezzel az árral szembefordulva képesek valami maradandót alkotni. Végső soron művészetről, kultúráról beszélünk, még ha a punk nem is így definiálja magát. Ám sajnos azt látom, hogy nagyon sok tiszta szívű fiatalt is megfertőz ez a mindenhova behatoló rasszista mocsok, ami a magyarországi közéletre telepedett.
-Hogyan vélekedsz mai fejjel a különféle vallásokról? Csak szervezett formában utasítod el vagy a transzcendensbe vetett hittel úgy általában vannak kifogásaid?
-Egyre mélyebb dolgokat kérdezel. :-) Nem utasítom el a vallást, mint a különféle formákban elképzelt Isten (istenek) létezésébe vetett hitet, és mivel ha vallásról beszélünk, akkor ez általában szervezett formát jelent. Nekem is megvan a saját elképzelésem a létezésről, univerzumról, életről, halálról, ez azonban ateista természetű. Természetesen vannak elméleti kifogásaim a legtöbb vallással szemben, ezek főleg filozófiai jellegűek. De úgy gondolom, hogy a különféle vallások kialakulása történelmi folyamat, az emberi evolúció eredménye, ezáltal ez is folyamatosan változik. Lehet, hogy az ember egyszer eljut arra a szintre, amikor már nem lesz szüksége Istenre ahhoz, hogy felfogja és megértse a létezést, a halált.
-Ugyan tudom, hogy a politikával szemben is elutasító véleményed fogalmaztad meg korábban, de hadd kérdezzelek az ország jelenlegi állapotáról. Szerinted lehetséges-e a változás, szükség van egyáltalán rá és eljöhet-e egy tisztább politika jövője, amivel most többen is hirdették magukat?
-Ez tévedés. Soha nem volt elutasító véleményem a politikával szemben, mivel úgy gondolom, hogy politika minden, ami társadalmi döntésekkel kapcsolatos. Ha ezt elutasítanám, az egyet jelentene a teljes passzivitással. Ellenkezőleg, mindig is állást foglaltam politikailag.
Ha az ország jelenlegi állapotáról kérdezel, akkor röviden így tudom összefoglalni:
1989-ben Magyarország a rendszerváltással a kapitalista nyugat részévé vált. Ez a folyamat korábban kezdődött, de ez most nem lényeges. A lényeg, hogy nagyon sok ember komolyan hitt abban, hogy jobb lesz az életük az új rendszerben. Még akkor is hittek ebben, amikor különféle megszorításokkal terhelték őket, mondván, ennek majd később meg lesz a gyümölcse. Sokaknak persze jobb is lett, de annál még többnek nem. A gyárak egy része tönkrement, a többi magántulajdonba került. Vagy mindkettő. A privatizáció mindenféle társadalmi ellenállás nélkül zajlott. A keleti országrész infrastrukturálisan, és egyéb értelemben is lezüllött, az emberek nagy része, úgy tűnik, vesztett a rendszerváltással, a tőkés rendszer semmiféle jólétet nem hozott a többség számára. Most, 20 évvel később, amikor beköszöntött az újabb gazdasági világválság, már nem lehet az emberekkel elhitetni, hogy "majd jobb lesz" csak még bírjunk ki egy pár megszorító csomagot. Mostanra számomra legalábbis nyilvánvalóvá vált a osztályharc leplezetlensége, amelyben a magyarországi proletariátus a nyugati társaihoz viszonyítva különösen sebezhető, és gyenge. (Ennek több oka van, erről érdemes többek között Szalai Erzsébet írásait elolvasni)
Iszonyatos társadalmi feszültségek keletkeztek. Mivel azonban az ellenállás a munkahelyeken nem lehetséges, az emberek elkezdenek ellenségképet, mítoszokat gyártani, amelyre a szélsőjobboldal tökéletes terep. Mivel antikapitalista baloldali erő ma Magyarországon csak csírájában létezik, az emberek, akiknek elegük van a rendszerből, a szélsőjobboldalhoz csatlakoznak. Aki egy kicsit ismeri a történelmet, az nem lepődik meg, nem új jelenség ez. De szerintem ez ma a legnagyobb probléma Magyarországon, illetve ami ezt kiváltotta. A tőke profitjának megtartásához az állami, szociális kiadásokat a kormányok elkezdték lefaragni. Egész Európában ez zajlik, a reakciók azonban különbözőek. Sok helyen megerősödött szélsőjobb, sok helyen kormányzati tényezővé vált. A magyarországi szélsőjobboldal az emberek kapitalizmussal, parlamenti demokráciával szembeni teljes bizalmatlanságát lovagolja meg, de csak jelszavakban antikapitalista, valójában semmiféle alternatívát nem tud kínálni az embereknek, csak a pusztítás alternatíváját.
Változás? A változás nemcsak lehetséges, hanem mindig jelen van. A kérdés, hogy melyik irányba változnak a dolgok. Ez mindannyiunkon múlik.
Tisztább politika? Üres szavak, politikai marketingfogás. Ennek ellenére a kezdeményezőket (LMP) nem tartom ellenszenvesnek, és örülök, hogy legalább szülővárosomban több szavazatot kaptak, mint az újnyilasok.
-Miért döntöttél a külföldre való utazás és a másfajta zenei világ felfedezése mellett? Ezt a bluegrass-hoz közel álló, folkos irányt érzed inkább magadénak?
-Azok után, amit most leírtam, azt hiszem érthető, hogy miért utaztam külföldre. Nem bírtam elviselni ezt a társadalmi közeget, bár amikor én az elvándorlás mellett döntöttem, még nem volt ennyire eldurvult a helyzet. Valójában már elég régóta tervezgettem, hogy elköltözöm. Utazni mindig is szerettem, mert rengeteg dolgot tapasztaltam és tanultam így, többek között a nyelvet.
A bluegrass zenével kb. 12 éve ismerkedtem meg (nem vagyok jó a dátumokban plusz-mínusz 2 év), amikor Tarr Dávid gitáros cimborámmal zenéltünk a budai várban. Ő nagyon nagy hatással volt rám, ami a gitárjátékot illeti. Tanultam tőle pár dalt, és el voltam ezekkel sok évig, mivel főleg a HT-re koncentráltam. Aztán valahogy a gyors, dallamos punkból eljutottam a gyors, dallamos akusztikus zenéhez, és elkezdtem a saját dallamvilágomat bluegrass alapokra építeni. Egyre inkább éreztem, hogy ez az a zene, amiben igazán ki tudom magam fejezni. Szóval eléggé elmélyültem az angolszász népzene világában, és főleg a bluegrass gitártechnika fogott meg, amit mára, azt hiszem, sikerült egy elég magas szinten elsajátítanom.
Különösen nagy öröm volt számomra, hogy több korábbi vagy jelenlegi punkzenész is hasonló útra lépett. Egyébként éppen a Bad Religion volt az a zenekar, ami a kapcsot jelentette számomra a punk és a folkzene között.
-Két albumod is megjelent azóta, a We are the ones és a Dreamer. Ezeket hogyan fogadta a kinti és a magyar közeg? A HT-rajongók körében mekkora érdeklődésre tartanak számot az újabb lemezek?
-Most jelent meg a harmadik, "The Guy From a Big Town" címmel, ez teljesen szóló, gitár és ének, a másik két lemezen basszusgitár, brácsa, gitár, mandolin, illetve néhány dalban bendzsó, és cselló is hallható.
A "kinti" közeg épp annyira vegyes, mint az otthoni. Mivel én a punk közegből jöttem, számomra a legnehezebb feladat az volt, hogy megtaláljam azt a hallgatóságot, akik igazán szeretik ezt a zenét. Ez nehéz is meg nem is. Nehéz, mert itt Dél-Németországban nincs meg igazán az angolszász népzenének a kultúrája, csak töredékekben. A country romantika (country falvak, fesztiválok), illetve a 60-as 70-es évek ismertebb folkzenéje (Bob Dylan, Cat Stevens, stb.) itt is kedvelt ugyan, ám igazán mélyen nem érzik át az itteni emberek ezt a műfajt, nem szerves része a kultúrájuknak, illetve a nyelv miatt sem értik teljesen. Viszont könnyű abból a szempontból, hogy a folkzene mindig is populáris volt, a nép zenéje, ezért gyakorlatilag minden korosztályban vannak, akik nagyon kedvelik a művészet eme formáját. Főleg délebbre, a német Alpokban (Allgäu) találkozom olyanokkal, akik nagyon közelinek érzik az ilyen jellegű folkzenét, sőt többen játszanak is bluegrass-t. Szóval meg lehet azért itt is találni a közeget, csak lehet, hogy én sem éppen a legmegfelelőbb helyen vagyok ilyen tekintetben. Münchenben nyilván nagyobb a folk/bluegrass színtér, mint Augsburgban.
Gyakorlatilag 2006 óta turnézunk a folk trióval (különböző felállásokban), és egyre jobban sikerülnek ezek a turnék.
A koncerteken fogynak a lemezek, ha a trióval játszom, ha szólóban, de ezek persze nem nagy számok.
A magyar közegről annyit tudok mondani, hogy az alatt a két év alatt, amíg otthon voltam, voltak sikeres, és kevésbé sikeres koncertjeink, és kapcsolatba kerültem az otthoni bluegrass/folk zenészek egy csoportjával, akik összességében nagyon szimpatikusak voltak nekem, ugyanúgy, mint a punknál, itt sem szoktam csalódni az emberekben. A folk közeg éppolyan őszinte, és tiszta gondolkodású, mint a punk, sőt, azt gondolom, sokkal letisztultabb, és gyakran a rendszerkritikai potenciál is erősebb. Ezt főleg az amerikai, angol és ír folk zenészek körében lehet tapasztalni.
A HT rajongók körében nem tudom azt mondani, hogy különösebb érdeklődés lett volna az akusztikus lemezeim iránt, de tudom ,hogy vannak azért sokan, akik hallgatják. Olykor-olykor kapok e-mail-eket, hogy mennyire értékelik amit csinálok. Ez mindig jólesik.
-A We are the ones-hoz képest miben érzed másnak a Dreamer-t? A szövegvilágukat összevetve miben látod a fő hasonlóságokat és különbségeket?
-Ezt a két lemezt nem nehéz összehasonlítani. A We Are The Ones az első akusztikus lemezem. Mindkettő lemezt otthon vettük fel az aktuális lakásban, ahol laktam, és minőségileg a Dreamer-t egy sokkal jobb lemeznek tartom. Nagyobb zenei tudás, jobb hangszerek, jobb technikai felszereltség, több tapasztalat áll mögötte. Ami a dalokat illeti, nem látok sok különbséget, talán annyit, hogy az angolom javult, több lett a folkos, és kevesebb a punkos elem, ezek természetes folyamatok. A harmadik, szólólemez már teljesen folkos, de az egy kicsit más kategória, inkább nem keverném most bele. Igazából mindkét lemezt kezdetnek, próbálkozásnak élem meg, mivel rengeteg új dolgot tanultam a felvételek alatt, között, mind zenei, mind hangtechnikai téren. Tudom, hogy még ennél sokkal többet lehet nyújtani ebben a műfajban, de amikor a dalok megszületnek, úgy érzem, ki kell adni magunkból, amilyen szinten éppen állunk, hiszen így tanulunk, fejlődünk. Azért annyi különbség van, hogy míg a We Are The Ones egyértelműen az augsburgi első kiköltözésemhez kapcsolható, a Dreamer főleg a Mátraházán, illetve a Magyarországon töltött időszakot fogja át, és ez a szövegekben, illetve a borítón is észrevehető.
-Angol nyelven írott soraid mennyire számítanak személyesnek összevetve a HT-szövegekkel? Inkább a társadalomkritikát vagy a pozitívabb gondolatok közvetítését részesíted itt előnyben?
-Ez egy jelentős pont, mondjuk úgy, a folk műfajban írott dalok között lényegesen több a személyes témájú. A rendszerkritikát és a pozitív gondolatokat nem állítanám szembe egymással, bár értem a kérdést, és tudom, hogy a HT szövegek sokak szemében nagyon negatívak. Ehhez képest tény, hogy a folkzene világa sokkal nagyobb teret enged a könnyedebb témáknak is. A punkban mindig fontos volt számomra, hogy kritikai üzenetet hordozzon, míg a folkban sokkal több dal szól egyszerű emberi érzésekről, történetekről. Azért úgy érzem, eléggé nyíltan jelen van a rendszerkritikus mondanivaló ezekben a szövegeimben is, mint ahogy a HT szövegekben is benne volt a személyes élmény.
-Többnyire külföldön koncertezel mostanában. Hol van nagyobb igény ezekre a fellépésekre, itthon vagy a határontúlról? Tervezel a jövőben több hazai koncertet?
-Azért koncertezek főleg itt, Németországban, mert itt élek, a koncertjeinken többnyire értékelik a zenénket, és az anyagi feltételek sem rosszak. Mivel a zenélésből élek, és két gyermekem van, ez is egy fontos szempont. Szívesen turnéznék Magyarországon is, csak elég nehéz összeszervezni a zenekart, ugyanis három, egymástól elég távol lévő városban lakik a trió három tagja (Berlin, Augsburg, Budapest). Most örülünk, ha egy évben egy nagyobb turnét össze tudunk hozni. A többi időszakban főleg szólókoncertjeim vannak, illetve rengeteget tanítok, no meg az utcán zenélek.
Azt nem érzékelem, hogy otthon nagy igény lenne a fellépéseinkre. Ha ott élnék, biztos más lenne a helyzet. Megkeresett már egy ismerősöm, aki szervezne koncerteket, de az említett problémák egyelőre nem foglalkozom ezzel.
-A We are the ones szövegében az egykori tradíciók őrzése ellen szólalsz fel. Mindig is ellentétes volt a kérdés megítélése, de te látsz-e valamiféle pozitívumot benne, mint egykori értékek fenntartása? Mennyiben érzed helyénvalónak azt a feltevést, hogy csak múltunkat ismerve és őrizve vagyunk képesek valami újat létrehozni?
-A We Are The Ones-nak az a fő üzenete, hogy vegyük észre, mi vagyunk jelenleg azok, akik a hagyományokat alakíthatjuk, mi, fiatalok, öregek, akik jelenleg élünk. A tradíció, hagyomány nem egy elvont fogalom, egy szent valami, amit őrizni kell, hanem egy folyamatosan változó jelenség, az élő történelem. Egyetértek, a múltat ismerni kell, hogy újat alkossunk, de hiába ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, az idő úgyis eldönti, mi marad meg, és mi tűnik el. Illetve ezért sokat tehetünk mi is. Manapság a civilizált emberek közül nem soknak jutna eszébe gyermekáldozatot bemutatni az isteneknek, vagy a szikláról ledobni a gyenge, életképtelen csecsemőket, holott egykor ezek is hagyományok voltak. A bikaviadal is egy hagyomány, ami sokak szívét megdobogtatja, adrenalinszintjüket megemeli, sokak szerint viszont egy barbár hagyomány, és a szemétbe való. Aztán ott van a népzene, ami szerintem egy pozitív hagyomány (és ebben majdnem minden ember egyetért), de ott is az az álláspontom, hogy ez egy mindig változó hagyomány, amit nekünk is lehetőségünkben áll változtatni. Ez a lényeg, fel kell ismernünk, hogy a cselekedeteinkkel mindig változtatunk a dolgokon, ezáltal új hagyományokat is teremtünk. Tehát lényeges, hogy nem a hagyományok őrzése ellen énekelek, hanem új hagyományok megteremtéséért, amit a következő generációk fognak őrizni, alakítani, vagy elhajítani.
-Költők és írók tekintetében van olyan aki hatott rád, aki különösen közel áll a szívedhez? Filozófiai irányban mennyire vallod magad tájékozottnak?
-Kellemes kérdés ez számomra, hiszen a zenélés mellett a filozófia az egyik kedvenc időtöltésem, bár mostanában kevesebb időm volt olvasni. Természetesen filozófiában nem lehet soha elég tájékozott az ember, de mondjuk úgy, érdekel, hogy működik az emberi társadalom, ezért sok filozófiai témájú könyvet olvastam, amióta csak az eszemet tudom. Ezekre persze érettnek is kell lenni, tehát valószínűleg nem ártana valamikor újra elővenni azokat, amiket már régen olvastam. Platón, Arisztotelész műveibe belekóstoltam, és elterveztem, hogy rengeteg klasszikus filozófus műveit elolvasom, de persze ezt nagyon nehéz kivitelezni, ha az ember más, még fontosabb dologra koncentrál. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy jött egy gazdasági világválság, és Marx "Tőké"-je nagyon népszerű olvasmány lett legalábbis Ny-Európában. Ezúttal "hagyományaimmal" ellentétben engedtem a divat csábításának, és a terveimhez képest korábbra tettem a "Tőke" elolvasását. Komolyra fordítva a szót, Marx mindig is érdekelt, de szerettem volna Kant-ot, Hegel-t és a többi, időben Marx előtt lévő nagy filozófust tanulmányozni, de majd ezekre is talán sor kerül. Egy időben, amíg még Budapesten laktam, gondolkodtam, hogy jelentkezem valamelyik egyetemre filozófia szakra, de aztán végül a zenére való koncentrálás és a kiköltözés mellett döntöttem. Úgy voltam vele, hogy a filozófia nem olyan dolog, amivel az embernek sietnie kell. Ami érdekel, azt úgyis elolvasom, nem hiszem, hogy egy iskola ennél sokkal többet tudna nyújtani.
Költők, írók nehezebben foglalok állást, de azért vannak meghatározó élményeim. Most legutóbb Charles Dickens "Hard Times" c. regényét olvastam. Tolsztoj-t igen kedvelem, főleg az "Feltámadás"-t. Aztán ott van Hemingway, őt is kedvelem (na, ő pl. nagy bikaviadal rajongó volt). Sok fantasy regényt olvastam korábban, igazán szerettem ezt a műfajt, de aztán valahogy magam mögött hagytam. Aztán Orwell is meghatározó volt a könyves élményeim között, több művét is olvastam. Nagy kedvencem Dürenmatt, imádom azt a száraz iróniát, ami jellemzi a műveit. Azonkívül olvastam több különböző külföldi és magyar regényt is, de mindig is inkább a politikai, filozófiai témájú könyvek érdekeltek. Költők közül, bevallom, nincs olyan, aki igazán hatott volna rám, nem nagyon olvastam verseket, annak ellenére, hogy dalszövegeket írok, a vers sosem volt igazán az én műfajom. Magyarok közül Eörsi Istvánt olvastam sokat, de neki is inkább a prózai írásait, külföldiek közül Bertold Brecht, illetve Heinrich Heine voltak azok, akik közel állnak a szívemhez. Brecht egyébként itt élt Augsburgban. Eszembe jutott még valaki, Arthur Miller, aki az Ügynök halálát írta, na az zseniális mű. Nagy vonalakban ennyi.
-Így a végén hadd kérdezzelek még a Magánzárkáról, ahol gitárosként segítetted ki a többieket. Mi a helyzet ezzel a bandával, lesz-e folytatás?
-Nem nagyon hiszem, hogy ennek lesz bármilyen folytatása. Úgy tudom, Laci megelégedett vele, hogy fel tudtuk venni a dalait, aztán nagyjából ennyi.
-Attila, köszönöm az interjút, további sok sikert az életben!
-Én is köszönöm, minden jót neked is!
-Jelenleg a zenekar nem működik, ez a helyes kifejezés. Nem szűnt meg, nem oszlott fel, csak nem működik, mivel elköltöztem Magyarországról. Az energiám nagy részét az akusztikus zenémbe fektetem -ezt értem a dalszerzésre is-, tehát nem foglalkozom mostanában a HT-val, és nem is tervezek új albumot. Ha úgy alakulna az életem, hogy újból visszatérnék Magyarországra (amire mostanában gondolni sem szeretnék), akkor valószínűleg tovább csinálnánk a zenekart, hiszen mindhárman szeretjük, és jól kijövünk egymással.
-Legutóbbi lemezetek néhány éves szünet után 2007-ben jelent meg A híd címmel. Milyenek voltak a visszajelzések, a korábbi rajongók hogyan fogadták ezt az albumot?
-A visszajelzések vegyesek voltak, éppúgy, mint az összes többi lemeznél. Olvastam, hallottam nagyon negatív kritikát, és volt, aki szerint a legjobb lemez lett. Bár megmondom őszintén, nagyon keveset foglalkoztam a "visszajelzésekkel". Amit ez alatt a néhány koncert alatt tapasztaltam, az azt mutatta meg, hogy van egy réteg, aki nagyjából csak az első két lemezt szereti (vagy legalábbis az új dalokhoz nem tudnak hogy viszonyulni, és ezt tudomásunkra is adják), és van, aki az összes lemezt kedveli, mondhatni hűséges rajongók. A legtöbb kritika abban éri a lemezeinket -és ez már "A folytatás"-nál is megvolt-, hogy túl "depressziós".
-Volt valami előzetes koncepció az album készítésekor, mind zenei, mind szövegi téren? A társadalomkritikus mondanivaló gondolom adott volt, ezzel együtt és ezen kívül mi inspirált még a banda életre hívásakor és az album készítése közben?
-Annyi volt csak a koncepció, hogy szerettem volna egy viszonylag egyszerű, zeneileg letisztult lemezt készíteni, megtartva a zenekar eredeti, pörgős, dallamos punk stílusát. Nem akartam kísérletezgetni. Emellett, mivel már jó ideje akusztikus zenét, folkzenét is játszom, mondjuk úgy, letisztult a dalok zenei szerkezete. Erre a lemezre már nem jellemző a kiszámíthatatlan dalszerkezet, meglepő váltások, amik az előző lemezeinket (vagy jó példa erre a NOFX) jellemzi. Szerettem azt is nagyon, de a folkzene ezt valahogy kivette belőlem. Inkább az egyszerű, de jól bevált akkordmenetekre, riffekre koncentráltam, néhol kis technikás szólókkal. Emellett elmondható az is a lemezről, hogy elég rock-os lett. Ez, bevallom, nem volt koncepció. :-) Így sikerültek a dalok. (Pl. A Gonosznak nincsen szarva, Szenvedély, A híd). Azt még hozzá kell tennem, hogy Benjinek az ötletei, dobjátéka nagyon sokat hozzátettek ahhoz, hogy olyan legyen a lemez, amilyenről álmodtam. Benji csiszolatlan gyémánt, rendkívül jó ötletei vannak, ösztönös zenész. Persze mindent megbeszélünk, de ennél a lemeznél -bár én írtam a dalokat-, különösen figyeltem arra, hogy kibontakozzanak a többiek a saját hangszerükön. Egy dalhoz, a "Korunk magányos Krisztusai"-hoz egyébként Benji írta a gitártémát is.
A "társadalomkritikus mondanivaló" sajnos mindig adott, és sok ember azt gondolja, hogy ha ezekről beszélünk, vagy a művészetben kiadjuk magunkból az ezzel kapcsolatban érzett bánatunkat, akkor már "depressziósak" vagyunk. A művészek többsége talán sok embernél érzékenyebb az őt körülvevő dolgokra, legyen az negatív vagy pozitív. Egy virág szépségéről is lehet ódákat zengeni, és engem is ugyanúgy megérint, megihlet a szépség, mint a csúfság, gonoszság, de a punk véleményem szerint nem az a műfaj, amelyben a virágokról kéne énekelni.
Az az érdekes, hogy "A híd" lemez mondanivalója akkor érett meg, akkor jött az ihlet, amikor 2006 végén hazaköltöztem Magyarországra. Tudtam, hogy fel fogunk venni egy lemezt, meg is volt pár dal, de az otthoni életbe való visszaérkezésem nagyon sok ihletet adott a szövegekhez. A legnagyobb különbség a korábbi szövegek és az újabbak között az volt, hogy most először egy kissé más perspektívából szemlélhettem a kapitalista rendszer természetét. Ez alatt azt értem, hogy megházasodtam, gyerekem lett (azóta már kettő van), és a rendszer hihetetlen embertelensége, ellentmondásai, kudarca, irracionalizmusa (amikről azelőtt rengeteget olvastam ugyan, de nem éltem meg ilyen mélységben) a szemem láttára bontakoztak ki. Félre ne érts, Budapesten éltem az életem nagy részét, nem voltunk soha jó anyagi helyzetben, mindig proletár szemszögből éltük meg a rendszert, de megvolt mindenünk, édesanyám igyekezett mindent megadni, iskolába jártunk, nem éheztünk, nem kellett a mindennapi megélhetés miatt aggódnom (nekem legalábbis). De amikor 2006 végén Németországból, majd Írországból visszatértem Budapestre, alig hittem a szememnek (és a többi érzékszervemnek)! Érezhetően megváltoztak a dolgok, és tudom, hogy nem én lettem amnéziás. Az egész politikai hangulatot -ami a konkrét politikai, gazdasági intézkedéseknek a következménye- a düh, az elkeseredettség jellemezte. Legalábbis abban a társadalmi osztályban, ahol én élek. Azóta persze még rosszabb lett a helyzet, és ma, ahogy egy kicsit többet tudok a rendszer természetéről, tisztán látszik, hogy ez az egész egy folyamat volt, ami az elmúlt 20 (vagy még több) év alatt lassan a katasztrófa felé sodorta az országot. Ez a folyamat, iletve az emberek kapitalizmusba (bocsánat, "piacgazdaságba") vetett hite, és ennek a hitnek az összeomlása, kudarca, erről szól "A híd" című dal, és mondhatjuk, hogy az egész lemeznek ez az üzenete. Ezt néhány szövegben megpróbáltam egy punk dal körülményeihez képest mélyebben kifejteni ("Rendszerlogika", "Szenvedély", "A híd") néhol csak dühös megnyilvánulás lett az eredménye ("Mennyit ér, "A mesének vége"). Azóta még többet megértettem a dolgokból, és most már lehet, hogy máshogy fogalmaznék egyes helyeken, de úgy kell nézni ezeket a dalokat, mint egy baloldali nézeteket valló ifjú családapa érzelmi megnyilvánulásait, ahogy próbál a kelet-magyarországi vadkapitalizmusban helytállni. És itt jönnek a képbe a személyes témájú dalok, amik ugyanúgy hozzátartoznak az egész képhez, mint a "társadalomkritikus" (nevezzük inkább rendszerkritikusnak) dalok.
Még annyit ehhez a kérdéshez, hogy a banda életre hívása teljesen nyilvánvaló volt számomra, mert mindenképpen szerettem volna egy új lemezt készíteni, nem akartam abbahagyni a "Filmek" után.
-A visszatérő koncertek hogyan sikerültek? Még 2007 szeptemberében láttalak titeket az azóta megszűnt Padláson, akkor egész jó formában voltatok, de te hogyan értékelnéd az együttes szüneteltetése előtti fellépésekkel összevetve őket?
-Annyiban mindenképp jobbak voltak ezek a koncertek, hogy mivel a Budapest Rock and Roll szervezte őket, levették ezt a terhet a vállunkról. Én legalábbis jobban tudtam a zenére koncentrálni. Sajnos a zenekar felszereltsége, illetve sok magyarországi klub technikai feltételei elég szegényesek voltak, így nagyon sokszor nem tudtunk úgy megszólalni, ahogy szerettünk volna. Ez komoly probléma volt, mert a zenében tudom, hogy fejlődtünk az évek során, de ezt a minőséget nagyon nehéz úgy visszaadni, hogy nincs egy normális erősítőd, vagy nem hallod a saját hangodat a színpadon. Ez engem nagyon zavart, hogy több mint 10 évvel a zenekar megalakulása után nem tudunk igazán igényes produkciót nyújtani. Tudom, itt jön az, hogy "de hát ez punk", de szerintem a punknak nem feltétlenül kell rosszul szólnia, amint ezt láthatjuk sok amerikai zenekar esetében. Itt pénzről van szó, ami nekünk nem volt soha, legalábbis annyi nem, hogy tudjunk venni jó felszerelést.
Ez a zenei része a dolognak, a közönséggel, a bulik hangulatával kapcsolatos dolgokról pedig a következőket tudom mondani:
A zenekar, Laci, Benji, én, és az aktuális sofőrünk, mi mind nagyon élveztük ezeket a koncerteket, hiszen imádjuk ezt csinálni, és amint már írtam, egymással is nagyon jól kijövünk. A közönség is mindig tud valami újat nyújtani számunkra. Értem ezalatt azt, hogy mindig megismerkedünk új, és érdekes emberekkel, és természetesen mindig jó érzés, ha ezek az emberek odáig vannak a zenénkért. Voltak negatív élményeink is, de alapvetően jók voltak a koncertek. Azonban érezhetően megcsappant a közönség. Erre persze mindenki próbál okokat keresni. Én azt nem hiszem, hogy különösebben elfordultak volna tőlünk, inkább jellemző ez a közönségszám-csökkenés az egész hazai punkra. Új szelek fújnak. Viharos szelek. Emellett rengeteg impulzus éri a fiatalokat, egyre több szuperprodukció jön Magyarországra, ami valószínűleg nem kedvez a klubkoncerteknek. De ez így van itt Németországban is. A stadionokban, nagy koncertarénákban tízezres tömegek vannak, a kisebb klubokban pangás van. De nem akarom túlmagyarázni, főleg, hogy lehet, hogy nincs is igazam. :-)
Összegezve, nagyon élveztük a koncerteket, de érezhető volt a változás, ami azt jelenti, hogy sok helyre elég kevesen jöttek el. CD-ket alig tudtunk eladni.
-A híd-on a rendszerkritikus gondolatokon kívül személyesebb személyesebb szövegek is találhatóak, gondolok itt a Kicsi lány-ra, de a Ne várjatok rám is ilyen. Ez utóbbi és hasonló szövegek írásakor inkább saját életed inspirál vagy csak próbálsz egy lehetséges képet felvázolni a különböző sorslehetőségekről?
-Eszem ágában sincs ilyen sorslehetőségeket felvázolni. :-) Ami velem történt, az részben tragikus, részben csodálatos. A művészi szabadság, a kreativitás persze itt-ott hozzátesz ezekhez a sztorikhoz, de konkrétan ez a két dal (Kicsi lány, Ne várjatok rám) az én életemről szól, persze sok szimbolikus értelemmel. Pl. az, hogy a "fiú" egy ferde éjszakán dönt a sorsáról, annyit jelent, hogy megszabadulva a mindennapok nyomásától, gátlásaitól, hamis racionalizmusától.
-A HT esetében a fejlődés egyértelműen látszik zene és szövegek terén, ez a fajta megkomolyodás már A folytatás-on érzékelhető volt, de a Valahol és a Filmek albumon is hallható elgondolkodtató és letisztult dalokkal vált egyértelművé. Látsz esélyt a változásra, a jobbá levésre? Miben kellene szerinted az embereknek legfőképpen változtatniuk életük alakításában?
-Ez egy elég mély téma. Az első kérdésre az a válaszom, hogy igen, mindig látok esélyt a változásra. Azon az állásponton vagyok, hogy minden mozgásban van, minden változik. Meggyőződésem, hogy az emberek képesek változni, és ezt nap mint nap tapasztalhatjuk. Azt, hogy mi milyen irányba változik, különböző erők alakítják. Nem mondanék ilyet, hogy "jobbá levés", hiszen tudjuk, hogy mennyire mást jelent a "jó" különböző embercsoportoknak. Persze nekem is van erkölcsi megítélésem arról, mi a jó és a rossz. A világgazdaságot irányító tőkés osztálynak például az a jó, ha az emberek termelnek, fogyasztanak, nem kérdeznek, nem kritizálnak, nem szerveződnek, egyszóval termelő, fogyasztó automataként viselkednek. Az én nézeteim szerint ez nem jó. A nagy kérdés az, hogyan lehet ezen változtatni. Erről lehetne az örökkévalóságig vitázni, és természetesen én egyedül nem tudom rá a választ. Vannak elképzeléseim. Például hiszek abban, hogy a társadalomban kíméletlen, egyre leplezetlenebb osztályharc folyik, amelyben a proletariátus (a dolgozó ÉS a munka világából kirekesztett emberek tömege) vesztésre áll. Ezzel meg is válaszoltam a kérdésedet, hogy tudniillik ezek az emberek egyénileg sokat nem tehetnek az életük változtatásáért, hiszen gyengék, el vannak nyomva.
A kapitalizmus, a "piac" ideológiája folyamatosan rombolja a közösségi szellemet, és ez az amit újra fel kéne fedezi az embereknek, mert ez az egyetlen dolog, ami veszélyes a tőke számára, a szervezett tömegek. Erre mutatkoznak jelek a világon mindenhol, csak sajnos hazánkban ez a közösségi szellem főleg a szélsőjobboldalon csapódik le, eltorzult formában.
-Egyes vélekedések szerint a tömegek ugyanúgy hibásak az elnyomás meglétéért és beletörődésükkel, társadalomba való beolvadásukkal ők is felelősek azért, amiért csak a hatalmakat szokás hibáztatni. Erről mi a véleményed?
-Először is, véleményem szerint az emberek "társadalomba való beolvadása" természetes folyamat, hiszen a társadalom egy közösség, és minden embernek elemi vágya, hogy valamilyen közösségbe tartozzon. A kérdés az, hogy milyen közösség ez, milyen elvek alapján működik.
A hatalom mindig igyekezett irányíthatóvá tenni a tömegeket, és erre minden eszközt felhasznál. Az a vélekedés, ami a kérdésedben van, azt tükrözi, hogy aki hagyja magát, az is hibás az elnyomásért. Azért hagyják magukat, mert gyengék, fáradtak és szervezetlenek, vagy valóban jól érzik magukat a rendszerben, illetve le vannak kötve valamivel. A II. világháború után a fogyasztói társadalommal a kapitalizmus centrumországaiban valóban sikerült növelni a proletariátus életszínvonalát. Ez sok tényezőnek az eredménye, de mondhatjuk, hogy egyfajta kompromisszum született a tőkésosztály, illetve az akkoriban jól szervezett munkásosztály között.
Azonban ennek a Reagen-Tacher korszak véget vetett, a szakszervezeteket meggyengítették, és kíméletlen harc kezdődött a szociális rendszer lebontásáért, ami még ma is zajlik, többek között Magyarországon is. Ehhez jön hozzá még a finánckapitalizmus szerepe, a hitelek. Jó, ha van házad, autód, de amíg az emberek félnek attól, hogy elveszítik a munkahelyüket, nem tudják fizetni a hiteleiket, elveszíthetik az otthonukat, addig nem is nagyon lázadoznak.
A szervezetlenséget, gyengeséget, atomizáltságot, fáradságot a tőke a rendelkezésére álló mindenféle hatalmi eszközzel igyekszik fenntartani, hiszen a tőkés osztály nagyon jól tudja, hogy a szervezett tömegek erősek, és képesek a történelem menetét megváltoztatni. A hatalmon lévők igyekeznek az elnyomást mindig magasabb, kifinomultabb szintre fejleszteni. Ezért kellene az ellenállásnak is ugyanígy fejlődnie.
Összefoglalva, ez egy összetett jelenség, nem hiszem, hogy a tömegeket vádolni lehetne a tehetetlenségükért. A tőkés rendszer totalitás, mindenhol jelen van, és ha az emberek bénultak, beletörődnek a helyzetükbe, azért nem lehet őket kollektíven hibáztatni.
-A Filmek-en a Kisfiú szövegével kapcsolatban vagyok bizonytalan. Miről szól pontosan a dal és mennyire tekinthető szimbolikusnak az itt megjelenő kisfiú?
-Rendben van, segítek feloldani ezt a bizonytalanságot. :-) A Kisfiú (másnéven Little Boy) nagyon is szimbolikus. Ez konkrétan a Hiroshimára ledobott atombomba neve volt. Nem tudom, hogy ezek után szükséges-e még tovább magyaráznom a szöveget. Színtiszta irónia.
-Mit gondolsz ma a punkról mint szubkultáráról? Hogyan ítéled meg a színtér alakulását, a különböző hazai együtteseket?
-Ezen rengeteget gondolkodtam az elmúlt években. Számomra a punk mindig a társadalmi, politikai berendezkedéssel szembeni ellenállás egyik formája volt. Ez különböző országokban különböző dolgot jelentett. Angliában, az Egyesült Államokban sok tekintetben teljesen mást jelentett, mint Kelet-Európában. A magyarországi punkra jellemző volt, hogy nem volt képes a "kommunista" rendszer elleni lázadás hagyományán túlnőni (Néhány zenekar még ma sem képes).
A punk, mint szubkultúra próbált mindig a rendszeren kívül helyezkedni, de ez sosem sikerült teljesen. A punkon belül ugyanúgy megvoltak mindig az ideológiai ellentétek, mint a társadalom nagy részében, sőt valójában a punknak sosem volt akkora politikai jelentősége, mint amekkorát én szerettem volna neki tulajdonítani. Szerettem volna azt hinni, hogy a punk valódi mozgalom, sokkal több, mint egy zenei irányzat, de ezt ma már nem gondolom. Kétségtelenül több, mint zenei irányzat, de ezt elég sok zenei stílusról el lehet mondani. Viszont a punk életforma nagyon meghatározó, és nagyon sokat jelent számomra. Ez az a közeg, amelyben minden országban, ahol jártam, a legtisztább gondolkodású fiatalokkal találkoztam. Sokan közülük, akik később maguk mögött is hagyják a punkot, mint a mindennapjaik részét, olyan emberekké válhatnak, akik sokkal többet felfognak a világ dolgaiból, mint a mainstream kultúrát fogyasztó kortársaik.
A magyarországi színtér jelenlegi alakulásáról, bevallom, nem sokat tudok. Amit már korábban említettem, a mi közönségünk eléggé megcsappant, még ha voltak igazán jó koncertek is. Azt, hogy a mai magyarországi politikai, és kulturális közegben, ahol a szélsőjobboldal ennyire meghatározó tényezővé vált, miként tud a punk fennmaradni, nem tudom, de szívből szorítok minden olyan fiatalnak, akik ezzel az árral szembefordulva képesek valami maradandót alkotni. Végső soron művészetről, kultúráról beszélünk, még ha a punk nem is így definiálja magát. Ám sajnos azt látom, hogy nagyon sok tiszta szívű fiatalt is megfertőz ez a mindenhova behatoló rasszista mocsok, ami a magyarországi közéletre telepedett.
-Hogyan vélekedsz mai fejjel a különféle vallásokról? Csak szervezett formában utasítod el vagy a transzcendensbe vetett hittel úgy általában vannak kifogásaid?
-Egyre mélyebb dolgokat kérdezel. :-) Nem utasítom el a vallást, mint a különféle formákban elképzelt Isten (istenek) létezésébe vetett hitet, és mivel ha vallásról beszélünk, akkor ez általában szervezett formát jelent. Nekem is megvan a saját elképzelésem a létezésről, univerzumról, életről, halálról, ez azonban ateista természetű. Természetesen vannak elméleti kifogásaim a legtöbb vallással szemben, ezek főleg filozófiai jellegűek. De úgy gondolom, hogy a különféle vallások kialakulása történelmi folyamat, az emberi evolúció eredménye, ezáltal ez is folyamatosan változik. Lehet, hogy az ember egyszer eljut arra a szintre, amikor már nem lesz szüksége Istenre ahhoz, hogy felfogja és megértse a létezést, a halált.
-Ugyan tudom, hogy a politikával szemben is elutasító véleményed fogalmaztad meg korábban, de hadd kérdezzelek az ország jelenlegi állapotáról. Szerinted lehetséges-e a változás, szükség van egyáltalán rá és eljöhet-e egy tisztább politika jövője, amivel most többen is hirdették magukat?
-Ez tévedés. Soha nem volt elutasító véleményem a politikával szemben, mivel úgy gondolom, hogy politika minden, ami társadalmi döntésekkel kapcsolatos. Ha ezt elutasítanám, az egyet jelentene a teljes passzivitással. Ellenkezőleg, mindig is állást foglaltam politikailag.
Ha az ország jelenlegi állapotáról kérdezel, akkor röviden így tudom összefoglalni:
1989-ben Magyarország a rendszerváltással a kapitalista nyugat részévé vált. Ez a folyamat korábban kezdődött, de ez most nem lényeges. A lényeg, hogy nagyon sok ember komolyan hitt abban, hogy jobb lesz az életük az új rendszerben. Még akkor is hittek ebben, amikor különféle megszorításokkal terhelték őket, mondván, ennek majd később meg lesz a gyümölcse. Sokaknak persze jobb is lett, de annál még többnek nem. A gyárak egy része tönkrement, a többi magántulajdonba került. Vagy mindkettő. A privatizáció mindenféle társadalmi ellenállás nélkül zajlott. A keleti országrész infrastrukturálisan, és egyéb értelemben is lezüllött, az emberek nagy része, úgy tűnik, vesztett a rendszerváltással, a tőkés rendszer semmiféle jólétet nem hozott a többség számára. Most, 20 évvel később, amikor beköszöntött az újabb gazdasági világválság, már nem lehet az emberekkel elhitetni, hogy "majd jobb lesz" csak még bírjunk ki egy pár megszorító csomagot. Mostanra számomra legalábbis nyilvánvalóvá vált a osztályharc leplezetlensége, amelyben a magyarországi proletariátus a nyugati társaihoz viszonyítva különösen sebezhető, és gyenge. (Ennek több oka van, erről érdemes többek között Szalai Erzsébet írásait elolvasni)
Iszonyatos társadalmi feszültségek keletkeztek. Mivel azonban az ellenállás a munkahelyeken nem lehetséges, az emberek elkezdenek ellenségképet, mítoszokat gyártani, amelyre a szélsőjobboldal tökéletes terep. Mivel antikapitalista baloldali erő ma Magyarországon csak csírájában létezik, az emberek, akiknek elegük van a rendszerből, a szélsőjobboldalhoz csatlakoznak. Aki egy kicsit ismeri a történelmet, az nem lepődik meg, nem új jelenség ez. De szerintem ez ma a legnagyobb probléma Magyarországon, illetve ami ezt kiváltotta. A tőke profitjának megtartásához az állami, szociális kiadásokat a kormányok elkezdték lefaragni. Egész Európában ez zajlik, a reakciók azonban különbözőek. Sok helyen megerősödött szélsőjobb, sok helyen kormányzati tényezővé vált. A magyarországi szélsőjobboldal az emberek kapitalizmussal, parlamenti demokráciával szembeni teljes bizalmatlanságát lovagolja meg, de csak jelszavakban antikapitalista, valójában semmiféle alternatívát nem tud kínálni az embereknek, csak a pusztítás alternatíváját.
Változás? A változás nemcsak lehetséges, hanem mindig jelen van. A kérdés, hogy melyik irányba változnak a dolgok. Ez mindannyiunkon múlik.
Tisztább politika? Üres szavak, politikai marketingfogás. Ennek ellenére a kezdeményezőket (LMP) nem tartom ellenszenvesnek, és örülök, hogy legalább szülővárosomban több szavazatot kaptak, mint az újnyilasok.
-Miért döntöttél a külföldre való utazás és a másfajta zenei világ felfedezése mellett? Ezt a bluegrass-hoz közel álló, folkos irányt érzed inkább magadénak?
-Azok után, amit most leírtam, azt hiszem érthető, hogy miért utaztam külföldre. Nem bírtam elviselni ezt a társadalmi közeget, bár amikor én az elvándorlás mellett döntöttem, még nem volt ennyire eldurvult a helyzet. Valójában már elég régóta tervezgettem, hogy elköltözöm. Utazni mindig is szerettem, mert rengeteg dolgot tapasztaltam és tanultam így, többek között a nyelvet.
A bluegrass zenével kb. 12 éve ismerkedtem meg (nem vagyok jó a dátumokban plusz-mínusz 2 év), amikor Tarr Dávid gitáros cimborámmal zenéltünk a budai várban. Ő nagyon nagy hatással volt rám, ami a gitárjátékot illeti. Tanultam tőle pár dalt, és el voltam ezekkel sok évig, mivel főleg a HT-re koncentráltam. Aztán valahogy a gyors, dallamos punkból eljutottam a gyors, dallamos akusztikus zenéhez, és elkezdtem a saját dallamvilágomat bluegrass alapokra építeni. Egyre inkább éreztem, hogy ez az a zene, amiben igazán ki tudom magam fejezni. Szóval eléggé elmélyültem az angolszász népzene világában, és főleg a bluegrass gitártechnika fogott meg, amit mára, azt hiszem, sikerült egy elég magas szinten elsajátítanom.
Különösen nagy öröm volt számomra, hogy több korábbi vagy jelenlegi punkzenész is hasonló útra lépett. Egyébként éppen a Bad Religion volt az a zenekar, ami a kapcsot jelentette számomra a punk és a folkzene között.
-Két albumod is megjelent azóta, a We are the ones és a Dreamer. Ezeket hogyan fogadta a kinti és a magyar közeg? A HT-rajongók körében mekkora érdeklődésre tartanak számot az újabb lemezek?
-Most jelent meg a harmadik, "The Guy From a Big Town" címmel, ez teljesen szóló, gitár és ének, a másik két lemezen basszusgitár, brácsa, gitár, mandolin, illetve néhány dalban bendzsó, és cselló is hallható.
A "kinti" közeg épp annyira vegyes, mint az otthoni. Mivel én a punk közegből jöttem, számomra a legnehezebb feladat az volt, hogy megtaláljam azt a hallgatóságot, akik igazán szeretik ezt a zenét. Ez nehéz is meg nem is. Nehéz, mert itt Dél-Németországban nincs meg igazán az angolszász népzenének a kultúrája, csak töredékekben. A country romantika (country falvak, fesztiválok), illetve a 60-as 70-es évek ismertebb folkzenéje (Bob Dylan, Cat Stevens, stb.) itt is kedvelt ugyan, ám igazán mélyen nem érzik át az itteni emberek ezt a műfajt, nem szerves része a kultúrájuknak, illetve a nyelv miatt sem értik teljesen. Viszont könnyű abból a szempontból, hogy a folkzene mindig is populáris volt, a nép zenéje, ezért gyakorlatilag minden korosztályban vannak, akik nagyon kedvelik a művészet eme formáját. Főleg délebbre, a német Alpokban (Allgäu) találkozom olyanokkal, akik nagyon közelinek érzik az ilyen jellegű folkzenét, sőt többen játszanak is bluegrass-t. Szóval meg lehet azért itt is találni a közeget, csak lehet, hogy én sem éppen a legmegfelelőbb helyen vagyok ilyen tekintetben. Münchenben nyilván nagyobb a folk/bluegrass színtér, mint Augsburgban.
Gyakorlatilag 2006 óta turnézunk a folk trióval (különböző felállásokban), és egyre jobban sikerülnek ezek a turnék.
A koncerteken fogynak a lemezek, ha a trióval játszom, ha szólóban, de ezek persze nem nagy számok.
A magyar közegről annyit tudok mondani, hogy az alatt a két év alatt, amíg otthon voltam, voltak sikeres, és kevésbé sikeres koncertjeink, és kapcsolatba kerültem az otthoni bluegrass/folk zenészek egy csoportjával, akik összességében nagyon szimpatikusak voltak nekem, ugyanúgy, mint a punknál, itt sem szoktam csalódni az emberekben. A folk közeg éppolyan őszinte, és tiszta gondolkodású, mint a punk, sőt, azt gondolom, sokkal letisztultabb, és gyakran a rendszerkritikai potenciál is erősebb. Ezt főleg az amerikai, angol és ír folk zenészek körében lehet tapasztalni.
A HT rajongók körében nem tudom azt mondani, hogy különösebb érdeklődés lett volna az akusztikus lemezeim iránt, de tudom ,hogy vannak azért sokan, akik hallgatják. Olykor-olykor kapok e-mail-eket, hogy mennyire értékelik amit csinálok. Ez mindig jólesik.
-A We are the ones-hoz képest miben érzed másnak a Dreamer-t? A szövegvilágukat összevetve miben látod a fő hasonlóságokat és különbségeket?
-Ezt a két lemezt nem nehéz összehasonlítani. A We Are The Ones az első akusztikus lemezem. Mindkettő lemezt otthon vettük fel az aktuális lakásban, ahol laktam, és minőségileg a Dreamer-t egy sokkal jobb lemeznek tartom. Nagyobb zenei tudás, jobb hangszerek, jobb technikai felszereltség, több tapasztalat áll mögötte. Ami a dalokat illeti, nem látok sok különbséget, talán annyit, hogy az angolom javult, több lett a folkos, és kevesebb a punkos elem, ezek természetes folyamatok. A harmadik, szólólemez már teljesen folkos, de az egy kicsit más kategória, inkább nem keverném most bele. Igazából mindkét lemezt kezdetnek, próbálkozásnak élem meg, mivel rengeteg új dolgot tanultam a felvételek alatt, között, mind zenei, mind hangtechnikai téren. Tudom, hogy még ennél sokkal többet lehet nyújtani ebben a műfajban, de amikor a dalok megszületnek, úgy érzem, ki kell adni magunkból, amilyen szinten éppen állunk, hiszen így tanulunk, fejlődünk. Azért annyi különbség van, hogy míg a We Are The Ones egyértelműen az augsburgi első kiköltözésemhez kapcsolható, a Dreamer főleg a Mátraházán, illetve a Magyarországon töltött időszakot fogja át, és ez a szövegekben, illetve a borítón is észrevehető.
-Angol nyelven írott soraid mennyire számítanak személyesnek összevetve a HT-szövegekkel? Inkább a társadalomkritikát vagy a pozitívabb gondolatok közvetítését részesíted itt előnyben?
-Ez egy jelentős pont, mondjuk úgy, a folk műfajban írott dalok között lényegesen több a személyes témájú. A rendszerkritikát és a pozitív gondolatokat nem állítanám szembe egymással, bár értem a kérdést, és tudom, hogy a HT szövegek sokak szemében nagyon negatívak. Ehhez képest tény, hogy a folkzene világa sokkal nagyobb teret enged a könnyedebb témáknak is. A punkban mindig fontos volt számomra, hogy kritikai üzenetet hordozzon, míg a folkban sokkal több dal szól egyszerű emberi érzésekről, történetekről. Azért úgy érzem, eléggé nyíltan jelen van a rendszerkritikus mondanivaló ezekben a szövegeimben is, mint ahogy a HT szövegekben is benne volt a személyes élmény.
-Többnyire külföldön koncertezel mostanában. Hol van nagyobb igény ezekre a fellépésekre, itthon vagy a határontúlról? Tervezel a jövőben több hazai koncertet?
-Azért koncertezek főleg itt, Németországban, mert itt élek, a koncertjeinken többnyire értékelik a zenénket, és az anyagi feltételek sem rosszak. Mivel a zenélésből élek, és két gyermekem van, ez is egy fontos szempont. Szívesen turnéznék Magyarországon is, csak elég nehéz összeszervezni a zenekart, ugyanis három, egymástól elég távol lévő városban lakik a trió három tagja (Berlin, Augsburg, Budapest). Most örülünk, ha egy évben egy nagyobb turnét össze tudunk hozni. A többi időszakban főleg szólókoncertjeim vannak, illetve rengeteget tanítok, no meg az utcán zenélek.
Azt nem érzékelem, hogy otthon nagy igény lenne a fellépéseinkre. Ha ott élnék, biztos más lenne a helyzet. Megkeresett már egy ismerősöm, aki szervezne koncerteket, de az említett problémák egyelőre nem foglalkozom ezzel.
-A We are the ones szövegében az egykori tradíciók őrzése ellen szólalsz fel. Mindig is ellentétes volt a kérdés megítélése, de te látsz-e valamiféle pozitívumot benne, mint egykori értékek fenntartása? Mennyiben érzed helyénvalónak azt a feltevést, hogy csak múltunkat ismerve és őrizve vagyunk képesek valami újat létrehozni?
-A We Are The Ones-nak az a fő üzenete, hogy vegyük észre, mi vagyunk jelenleg azok, akik a hagyományokat alakíthatjuk, mi, fiatalok, öregek, akik jelenleg élünk. A tradíció, hagyomány nem egy elvont fogalom, egy szent valami, amit őrizni kell, hanem egy folyamatosan változó jelenség, az élő történelem. Egyetértek, a múltat ismerni kell, hogy újat alkossunk, de hiába ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, az idő úgyis eldönti, mi marad meg, és mi tűnik el. Illetve ezért sokat tehetünk mi is. Manapság a civilizált emberek közül nem soknak jutna eszébe gyermekáldozatot bemutatni az isteneknek, vagy a szikláról ledobni a gyenge, életképtelen csecsemőket, holott egykor ezek is hagyományok voltak. A bikaviadal is egy hagyomány, ami sokak szívét megdobogtatja, adrenalinszintjüket megemeli, sokak szerint viszont egy barbár hagyomány, és a szemétbe való. Aztán ott van a népzene, ami szerintem egy pozitív hagyomány (és ebben majdnem minden ember egyetért), de ott is az az álláspontom, hogy ez egy mindig változó hagyomány, amit nekünk is lehetőségünkben áll változtatni. Ez a lényeg, fel kell ismernünk, hogy a cselekedeteinkkel mindig változtatunk a dolgokon, ezáltal új hagyományokat is teremtünk. Tehát lényeges, hogy nem a hagyományok őrzése ellen énekelek, hanem új hagyományok megteremtéséért, amit a következő generációk fognak őrizni, alakítani, vagy elhajítani.
-Költők és írók tekintetében van olyan aki hatott rád, aki különösen közel áll a szívedhez? Filozófiai irányban mennyire vallod magad tájékozottnak?
-Kellemes kérdés ez számomra, hiszen a zenélés mellett a filozófia az egyik kedvenc időtöltésem, bár mostanában kevesebb időm volt olvasni. Természetesen filozófiában nem lehet soha elég tájékozott az ember, de mondjuk úgy, érdekel, hogy működik az emberi társadalom, ezért sok filozófiai témájú könyvet olvastam, amióta csak az eszemet tudom. Ezekre persze érettnek is kell lenni, tehát valószínűleg nem ártana valamikor újra elővenni azokat, amiket már régen olvastam. Platón, Arisztotelész műveibe belekóstoltam, és elterveztem, hogy rengeteg klasszikus filozófus műveit elolvasom, de persze ezt nagyon nehéz kivitelezni, ha az ember más, még fontosabb dologra koncentrál. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy jött egy gazdasági világválság, és Marx "Tőké"-je nagyon népszerű olvasmány lett legalábbis Ny-Európában. Ezúttal "hagyományaimmal" ellentétben engedtem a divat csábításának, és a terveimhez képest korábbra tettem a "Tőke" elolvasását. Komolyra fordítva a szót, Marx mindig is érdekelt, de szerettem volna Kant-ot, Hegel-t és a többi, időben Marx előtt lévő nagy filozófust tanulmányozni, de majd ezekre is talán sor kerül. Egy időben, amíg még Budapesten laktam, gondolkodtam, hogy jelentkezem valamelyik egyetemre filozófia szakra, de aztán végül a zenére való koncentrálás és a kiköltözés mellett döntöttem. Úgy voltam vele, hogy a filozófia nem olyan dolog, amivel az embernek sietnie kell. Ami érdekel, azt úgyis elolvasom, nem hiszem, hogy egy iskola ennél sokkal többet tudna nyújtani.
Költők, írók nehezebben foglalok állást, de azért vannak meghatározó élményeim. Most legutóbb Charles Dickens "Hard Times" c. regényét olvastam. Tolsztoj-t igen kedvelem, főleg az "Feltámadás"-t. Aztán ott van Hemingway, őt is kedvelem (na, ő pl. nagy bikaviadal rajongó volt). Sok fantasy regényt olvastam korábban, igazán szerettem ezt a műfajt, de aztán valahogy magam mögött hagytam. Aztán Orwell is meghatározó volt a könyves élményeim között, több művét is olvastam. Nagy kedvencem Dürenmatt, imádom azt a száraz iróniát, ami jellemzi a műveit. Azonkívül olvastam több különböző külföldi és magyar regényt is, de mindig is inkább a politikai, filozófiai témájú könyvek érdekeltek. Költők közül, bevallom, nincs olyan, aki igazán hatott volna rám, nem nagyon olvastam verseket, annak ellenére, hogy dalszövegeket írok, a vers sosem volt igazán az én műfajom. Magyarok közül Eörsi Istvánt olvastam sokat, de neki is inkább a prózai írásait, külföldiek közül Bertold Brecht, illetve Heinrich Heine voltak azok, akik közel állnak a szívemhez. Brecht egyébként itt élt Augsburgban. Eszembe jutott még valaki, Arthur Miller, aki az Ügynök halálát írta, na az zseniális mű. Nagy vonalakban ennyi.
-Így a végén hadd kérdezzelek még a Magánzárkáról, ahol gitárosként segítetted ki a többieket. Mi a helyzet ezzel a bandával, lesz-e folytatás?
-Nem nagyon hiszem, hogy ennek lesz bármilyen folytatása. Úgy tudom, Laci megelégedett vele, hogy fel tudtuk venni a dalait, aztán nagyjából ennyi.
-Attila, köszönöm az interjút, további sok sikert az életben!
-Én is köszönöm, minden jót neked is!
Kvelertak + Gaza + Kylesa + Converge koncertbeszámoló
Ugyan pár nappal később a cseh Brutal Assaulton a turnéfellépők nagy részét alkalmam nyílik még egyszer megnézni, de ennek ellenére úgy döntöttem, kár lenne kihagyni az egész borult zenét játszó Savannah-béli Kylesa és a matekszakon summa cum laude végzett Converge budapesti fellépését.
Annál is inkább, mivel a nyitó Kvelertak nem képviselteti magát Közép-Európa egyik legnagyobb extreme metal ünnepén, így csak itt nyílt lehetőségem a meggyőződésre, élőben is képesek hitelesen közvetíteni az északi tájak, hófödte vidékek és laza amerikanszkij garázsrock ilyetén szintézisét. Sajnos mire odaértem, már a színpadon voltak, de szerencsémre még csak honi bemutatkozásuk elején jártak. Viszont így már nem sikerült fényt derítenem a közönség soraiban önfeledten mulató és zenekarral jó viszonyt ápoló viking-fejfedős illető kilétére, de legyen ez a legnagyobb gondom. Idén kiadott self-titled lemezüket szemtől szemben is sikerült remekül átadniuk, habár az ének eléggé el volt nyomva a hangszerek mellett, ezen lehetett volna még valamit segíteni. Viszont a technikai jellegű problémákon kívül a hozzáállásukkal, igyekezetükkel nem volt semmi probléma, nagyon is lelkesen játszották végig a szűk 20-25 percüket, intenzív, kellemes volt az előadásmódjuk. Az énekesről néha még a Black Dahlia Murder-vokalista Trevor Strnad is beugorhatott számunkra, legalábbis sörhas tekintetében ő sem maradt el mögötte, hehe (lásd: What a horrible night... klip).
Érthetetlen módon utánuk következett az USA-ból jött Gaza, akik egyéniségben és hangulatban jóval a Kvelertak alatt maradnak számomra, legalábbis He is never coming back névre hallgató lemezük nem nyerte el úgy a tetszésemet, mint kellett volna. Myspace-oldalukon grindcore/grime/hardcore-ként sorolják be magukat, ami akár helytállónak is mondható, habár ennek az együttállásnak egy jóval a hardcore erőtől duzzadó világa felé való eltolódását kell elképzelnünk, amely azonban a látható igyekezet ellenére nem lép túl az adott kereteken, és monoton zajongásukkal inkább csak enerváltságunkat növelhetik egy adott idő felett, mintsem elkápráztatnának bennünket. Első ránézésre ez nem is tűnne fel, a címek alapján például egy egész ötletes, egyéniséggel rendelkező bandának tűnhetnek, de kompozícióik megkülönböztetése/emlékezetbe vésése számomra már kemény diónak bizonyult. Lehet bennem van a hiba, de egyelőre maradnak a "sokat markol, keveset fog"-kategória alatt, számomra legalábbis. Színpadi helytállásukról nem sok mindent tudnék elmondani, láthatólag élvezték hogy itt lehettek, a hozzáállásukkal sem volt gond, a gitáros a végefelé már annyira pörgött, hogy szabad szemmel szinte követni sem lehetett, de azért mégiscsak maradt bennem jócskán hiányérzet.
Az utánuk következő Kylesa-t viszont már nagyon vártam, jóféle füstös sludge metaljukkal otthoni hallgatások során nagyon megnyertek maguknak, legutóbbi, Static Tensions albumuk pedig véleményem szerint átlagon felüli teljesítménynek mondható. A csapat különlegességét az adja ezen felül, hogy két dobost is soraik között tudhatnak, így koncertek alkalmával méginkább bizonyíthatják zenéjük hangulati értékét, különleges mivoltát. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzeményeik, ha emlékezetem nem csal, hallhattuk többek között a Scapegoat, Running Red, Insomnia for Months de az Unknown Awareness című zsenialitásukat is. Phillip és Laura is jól teljesített ezen az estén (is), a vokálokba utóbbi hölgyemény többször is besegített, de az egész fellépés alatt a csapat egységessége volt az, ami megadta elszállós zenéjük látványos, nagy egésszé válásának érzetét. A két dobos (Carl és Eric, ha nem tévedek) jól kiegészítette egymást, többször is hallhattunk tőlük kellemes kis szólókat, közös gyakorlatokat. Zenéjük igen sok helyről merít, a poros sludge-on kívül különféle stoner és doom elemeket is sikeresen olvasztottak zenéjükbe, a Running Red kapcsán még a megboldogult Black Sabbath szelleme is megjelent lelki szemeim előtt.
Aztán jött, látott és győzött a Converge, kiknek produkciójuk alatt végre a közönség is belendült, de itt persze már alapkövetelmény a moshpit és a stagediving, és ki is jutott belőle rendesen a küzdőtéren. Jacob Bannen a színtér mondhatni legkarakteresebb képviselője, szavakkal nehéz körülírni színpadi jelenlétét, de aki már látta, tudja, miről beszélek. Karakteres mozdulatai, furcsa grimaszai csak hozzátesznek zenéjük erőteljes mivoltához, agresszív lendületéhez. Hangulatilag nagyon erős is volt a közel egy órás fellépésük emiatt, elmondható róluk, hogy ennyi év után sem veszett ki a kezdeti emberközeli, underground mentalitás belőlük annak ellenére, hogy egymaguk váltak szinte képviselői egy innovatív, szélsőséges zenei műfajnak. Ez kiderült a fellépésen túl a koncert utáni közvetlenségükből, szimpatikus hozzáállásukból is, ami a színtér egyik alapvető jellemvonásának kell(lene) is lennie. Leállósabb számokra ugyan nem került most sor (pedig egy Grim Heart Black Rose-t vagy In Her Shadow-t jó néven vettem volna), de volt Locust Reign is, amit viszont nem szoktak gyakran játszani tudomásom szerint. Aztán a legutóbbi albumról itt volt az Axe to Fall és (talán) a Cutter is, bár én a régebbi szerzeményeknek jobban örültem, tavalyi albumukkal még nem sikerült kellően megbarátkoznom, legalábbis a No Heroes-hoz képest visszafogottabb teljesítménynek tartom az Axe to Fall-on hallhatót. Régebbről itt volt még a Lonewolves is (hatalmas!), a Concubine, a No Heroes és a Hanging Moon is, bár én egy You Fail Me-nek örültem volna még (az azonos című albumot is tartom a kedvencemnek tőlük), de azért így is tökéletes volt az összkép, jóhogy! A merchpult választéka mondjuk most nem nyerte el annyira a tetszésemet, hogy be is ruházzak egy új viseletre, de ez már igazán semmiségnek mondható az este tökéletes lezárása után.
Annál is inkább, mivel a nyitó Kvelertak nem képviselteti magát Közép-Európa egyik legnagyobb extreme metal ünnepén, így csak itt nyílt lehetőségem a meggyőződésre, élőben is képesek hitelesen közvetíteni az északi tájak, hófödte vidékek és laza amerikanszkij garázsrock ilyetén szintézisét. Sajnos mire odaértem, már a színpadon voltak, de szerencsémre még csak honi bemutatkozásuk elején jártak. Viszont így már nem sikerült fényt derítenem a közönség soraiban önfeledten mulató és zenekarral jó viszonyt ápoló viking-fejfedős illető kilétére, de legyen ez a legnagyobb gondom. Idén kiadott self-titled lemezüket szemtől szemben is sikerült remekül átadniuk, habár az ének eléggé el volt nyomva a hangszerek mellett, ezen lehetett volna még valamit segíteni. Viszont a technikai jellegű problémákon kívül a hozzáállásukkal, igyekezetükkel nem volt semmi probléma, nagyon is lelkesen játszották végig a szűk 20-25 percüket, intenzív, kellemes volt az előadásmódjuk. Az énekesről néha még a Black Dahlia Murder-vokalista Trevor Strnad is beugorhatott számunkra, legalábbis sörhas tekintetében ő sem maradt el mögötte, hehe (lásd: What a horrible night... klip).
Érthetetlen módon utánuk következett az USA-ból jött Gaza, akik egyéniségben és hangulatban jóval a Kvelertak alatt maradnak számomra, legalábbis He is never coming back névre hallgató lemezük nem nyerte el úgy a tetszésemet, mint kellett volna. Myspace-oldalukon grindcore/grime/hardcore-ként sorolják be magukat, ami akár helytállónak is mondható, habár ennek az együttállásnak egy jóval a hardcore erőtől duzzadó világa felé való eltolódását kell elképzelnünk, amely azonban a látható igyekezet ellenére nem lép túl az adott kereteken, és monoton zajongásukkal inkább csak enerváltságunkat növelhetik egy adott idő felett, mintsem elkápráztatnának bennünket. Első ránézésre ez nem is tűnne fel, a címek alapján például egy egész ötletes, egyéniséggel rendelkező bandának tűnhetnek, de kompozícióik megkülönböztetése/emlékezetbe vésése számomra már kemény diónak bizonyult. Lehet bennem van a hiba, de egyelőre maradnak a "sokat markol, keveset fog"-kategória alatt, számomra legalábbis. Színpadi helytállásukról nem sok mindent tudnék elmondani, láthatólag élvezték hogy itt lehettek, a hozzáállásukkal sem volt gond, a gitáros a végefelé már annyira pörgött, hogy szabad szemmel szinte követni sem lehetett, de azért mégiscsak maradt bennem jócskán hiányérzet.
Az utánuk következő Kylesa-t viszont már nagyon vártam, jóféle füstös sludge metaljukkal otthoni hallgatások során nagyon megnyertek maguknak, legutóbbi, Static Tensions albumuk pedig véleményem szerint átlagon felüli teljesítménynek mondható. A csapat különlegességét az adja ezen felül, hogy két dobost is soraik között tudhatnak, így koncertek alkalmával méginkább bizonyíthatják zenéjük hangulati értékét, különleges mivoltát. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzeményeik, ha emlékezetem nem csal, hallhattuk többek között a Scapegoat, Running Red, Insomnia for Months de az Unknown Awareness című zsenialitásukat is. Phillip és Laura is jól teljesített ezen az estén (is), a vokálokba utóbbi hölgyemény többször is besegített, de az egész fellépés alatt a csapat egységessége volt az, ami megadta elszállós zenéjük látványos, nagy egésszé válásának érzetét. A két dobos (Carl és Eric, ha nem tévedek) jól kiegészítette egymást, többször is hallhattunk tőlük kellemes kis szólókat, közös gyakorlatokat. Zenéjük igen sok helyről merít, a poros sludge-on kívül különféle stoner és doom elemeket is sikeresen olvasztottak zenéjükbe, a Running Red kapcsán még a megboldogult Black Sabbath szelleme is megjelent lelki szemeim előtt.
Aztán jött, látott és győzött a Converge, kiknek produkciójuk alatt végre a közönség is belendült, de itt persze már alapkövetelmény a moshpit és a stagediving, és ki is jutott belőle rendesen a küzdőtéren. Jacob Bannen a színtér mondhatni legkarakteresebb képviselője, szavakkal nehéz körülírni színpadi jelenlétét, de aki már látta, tudja, miről beszélek. Karakteres mozdulatai, furcsa grimaszai csak hozzátesznek zenéjük erőteljes mivoltához, agresszív lendületéhez. Hangulatilag nagyon erős is volt a közel egy órás fellépésük emiatt, elmondható róluk, hogy ennyi év után sem veszett ki a kezdeti emberközeli, underground mentalitás belőlük annak ellenére, hogy egymaguk váltak szinte képviselői egy innovatív, szélsőséges zenei műfajnak. Ez kiderült a fellépésen túl a koncert utáni közvetlenségükből, szimpatikus hozzáállásukból is, ami a színtér egyik alapvető jellemvonásának kell(lene) is lennie. Leállósabb számokra ugyan nem került most sor (pedig egy Grim Heart Black Rose-t vagy In Her Shadow-t jó néven vettem volna), de volt Locust Reign is, amit viszont nem szoktak gyakran játszani tudomásom szerint. Aztán a legutóbbi albumról itt volt az Axe to Fall és (talán) a Cutter is, bár én a régebbi szerzeményeknek jobban örültem, tavalyi albumukkal még nem sikerült kellően megbarátkoznom, legalábbis a No Heroes-hoz képest visszafogottabb teljesítménynek tartom az Axe to Fall-on hallhatót. Régebbről itt volt még a Lonewolves is (hatalmas!), a Concubine, a No Heroes és a Hanging Moon is, bár én egy You Fail Me-nek örültem volna még (az azonos című albumot is tartom a kedvencemnek tőlük), de azért így is tökéletes volt az összkép, jóhogy! A merchpult választéka mondjuk most nem nyerte el annyira a tetszésemet, hogy be is ruházzak egy új viseletre, de ez már igazán semmiségnek mondható az este tökéletes lezárása után.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)