Lifelover - Pulver

A svéd Lifelover nevű együttest csak nemrég fedeztem fel magamnak, azóta viszont annál inkább elnyerte tetszésemet, beteg lényemnek való tökéletes kielégülés gyanánt. Aki ismeri a bandát, nem csodálkozik biztosan ezen kijelentésemen, ugyanis különösen morbid színt képviselnek a sötét zenék palettáján. Depresszív rock/black metal-t játszanak, de amíg az ember nem hallotta őket, nem igazán kaphat pontos képet a különböző műfajok, hangulatok ilyetén vegyítéséről. 2009-es, Dekadens címet kapott EP-jükkel ismerkedtem meg először, ami alapján egy tehetséges, sokrétű zenei formáció képe körvonalazódott előttem, ám teljes képet csak a teljes diszkográfiát megismervén kaphattam róluk. Ennek egyik fő oka lehet, hogy az együttes aberrált világához sokat hozzátevő 1853 művésznevű tag a nevezett EP előtt kiszállt a csapatból. Viszont azóta gyorsan vissza is tért közéjük, szóval még bizakodóbbak lehetünk a folytatást illetően. Addig pedig vizsgáljuk meg közelebbről a 2006-os, közel zseniális debütöt, ami a Pulver címet kapta a tűzkeresztség alatt.
Már a beteg borító is külön említést érdemel, ami valójában nagyon pontos képet ad a zenéről magáról is: a zöldellő természetben heverésző esztétikus női test, ami ugyan tetőtől talpig vérben ázik ugyanis sajátos jellemzője a tartalmi résznek szintúgy; eszményi dallamok, egy szebb világot sejtető melódiák, viszont az egészet áthatja valahol mélyen a romlottság, eredendő bűnösség. Már a nyitó Nackskott (vagyis Neckshot) is jól példázza ezt, vidám, szinte "ugrálós" nyitányával (egyébként a frontember (), vagyis Kim Carlsson, aki többek között a Hypothermia soraiban is megtalálható, koncerteken igencsak beteg módon képes előadni egyszerűen koreografált táncát ezen dallamokra), black-es üvöltéseivel, és azzal a hihetetlen módon a végére illesztett, számomra ismeretlen nyelven szóló gyermekdallal. Aztán jön a címében sem köznapi M/S Salmonella, ami szintén erőt, ugyanakkor fájdalmat is áraszt, a black-es riffeket pedig valahogy képesek úgy variálni, hogy azok egyfajta morbid szépséget is mutassanak - ehhez mondjuk a billentyűfutamok is jelentősen hozzájárulnak. Vagy ott a Mitt Öppna Öga a maga nagyon is odaillő erotikus, nyögésektől felajzott betétjével, hogy aztán ez a szám is veszett üvöltéssel, cirkuszi mókával valamint altatódallal érjen véget. Valahogy az összes számban megvan ez a furcsa kettősség, ez a végtelen perverzitás, ami máig is a banda fő vonzerejét jelenti. A darkos, beborulós részeket itt szinte átvezetés nélkül követik az eszeveszett kitörések, oda nem illő bevágások, beszédfoszlányok. Élő fellépések során ehhez járulnak még a szintén szokatlan külsőségek, ám ezen már talán nincs is mit csodálkozni. Azóta Erotik és Konkurs címmel két nagylemezük is megjelent - a negyedikre pedig remélhetőleg már nem kell sokat várni. Addig viszont a Pulver marad egyértelműen az általam eddig hallott legbetegebb lemez. Talán ezen ők fognak változtatni is...

Thy Catafalque - Tűnő Idő Tárlat

Kátai Tamás Juhász Jánossal közös kooperációjának, a Thy Catafalque-nak ez a 3. albuma hozta meg a széleskörű kritikai elismertséget, ami Kátai addigi együtteseit, alkotásait látva inkább csak idő kérdése volt. És lőn, a Tűnő Idő Tárlat-tal az avant-garde/post-black metal egy olyan alapvetését tették le, aminek hála nemzetközi szinten is a műfaj egyik legelismertebb alkotóivá lettek mára. Azóta idén megjelent a Róka hasa rádió c. újabb album is, ami szintén remekmű lett, írásomat róla már lehetett olvasni itt korábban.
Az egész 2004-es albumot egyfajta hideg aura vonja körül, hiszen egyik fő témája a világegyetem, bolygók, csillagok, idő és univeezum kapcsolata. Az együttesnek ez egyik fő ismérve, hogy a materiális viágot és a belső létt bonthatatlan egyként ábrázolja, különös-különleges hangulatban tálalva. A Csillagkohó első másodpercétől kezdve az album legvégéig sodor magával a zene, a világegyetemben szétszóródva, telve emlékekkel és érzésekkel, miközben ezt vegyíti népzenével, gyönyörű hegedűjátékkal, földöntúli melódiákkal. A Neath Waters (Minden vízbe mártott test) igéző női énekkel kezd, az utána következő Bolygó, bolyongó pedig az egyik kedvenc számom az albumról, a maga extatikus témáival, fenséges lüktetésével, elektronikus csodájával és az idő folyamatos zakatolásával. Ezután a Kék ég karaván lágy rezdülései visznek tovább, és itt már a legtöbbeknek nyilvánvalóvá válik, hogy bizony a Thy Catafalque-nál üresjáratoknak nincs és soha nem is volt helye (akárcsak Kátai összes projectjében), minden számnak pontosan megkomponált helye van a többi között, remekül képesek a hangulati értékek variálására, felkavaróan szép tételek egymás után való megalkotására. 3 dal is versfeldolgozásokból áll, Ady egyik legszebb verse, a Héja-nász az avaron itt pulzál, élettel telít mégis eltávolít, köszönhetően a messzeségből érkező éneknek, ami ezúttal katartikus üvöltés formájában fejeződik ki, de valami elképesztően, míg Radnóti Zápor című verse dallamos énekével varázsol el, na meg persze a vágyakozó, reménytelenül szerelmes szövegével. Weöres Sándor két versének (Az Ősanya szól ivadékaihoz - A Medveős) egybegyúrt változata pedig dübörög, és persze itt is jelen van az addigi elkápráztató atmoszféra. A Varjak fekszenek a maga hangfoszlányaival, régi családi felvételeivel pedig nyugodt, szépséges lezárását adja ennek a mesterműnek.
Nem tagadom, csakis szuperlatívuszokban vagyok képes nyilatkozni erről az alkotásról, de azt hiszem, ha valaki meghallgatja, érthetővé válik számára, miért is van ez. Az erő és szépség ilyen művészi vegyítésére ritkán van példa, és tudomány és költőiség nászából úgy jön ki győztesen, hogy közben a fél világot sikerült elkápráztatnia. Közhely bár ezt mondani, de - alapmű.

Agregator - Emberség

Az Agregator zenekar bár már '97-ben megalakult, hozzám csak egy éve került közel, amikor az akkori Hammeres DVD-mellékleten felfedeztem a Zuhanáshoz készített klipjüket, és egyből elkapott a lendületes, dübörgő, mégis dallamos zenéjük ereje, hatása. Azóta már begyűjtöttem Szürkület című második albumukat is, amin egyúttal helyet kapott a két, korábban csak kazettán megjelent EP (Puszta lét - 2000, Túlontúl - 2001) is. A zenekar most is élt ezzel a jó szokásával, csak most megkapjuk egybe a teljes diszkográfiát, bár a bookletben csak az új számok szövegei vannak feltüntetve, már csak ezért is javaslom a korábbi anyagok beszerzését. Annál is inkább, mert most még biztosabbra ment a banda, az Emberség ugyanis Hammer-mellékletként megjelenve valószínűleg egy szélesebb réteghez fogja eljuttatni őket, amit teljes mértékben meg is érdemelnek. A Szürkület óta történtek változások is a tagok sorában, de az album nem tért le a megkezdett ösvényről, ami nem is baj, mert a középtempós, néha begyorsulós nóták igencsak jól állnak nekik. Melodic death metalnak lehet leginkább nevezni, amit itt hallunk, de persze a skatulyázás felesleges, az északi ihletettségű riffek és megoldások magukért beszélnek. És akkor nem is szóltam még a dalszövegekről! Ami már a legelején is megfogott az együttesben, azok Mikus Tamás (Tass) énekes-szövegíró lenyűgöző, filozofikus és egybe cinikus sorai voltak, amik már akkor is egy különleges jelleget adtak a zenének - ritka az ilyen, főleg hazai kereteken belül. Máig kedvenc soraim A válság dicséretéhez íródtak, de persze mindben megtalálom a maga érdekességét, elgondolkodtató szálát. Jelen lemez esetén például ilyen az A skorpió útja is, ami egy ismert tanmesére, A skorpió és a békára reflektál, lényege a személyiség felvállalása legalább önmagunk előtt. Érdekes üzenet, nekem pl sokat képes mondani. Az első szám (Éjfél felé) rögtön egy tökéletes nyitány - ahogy Tass beszédről átvált a karakteres hörgésére, az nagyon jól megalapozza a hangulatot, amit a számban hallható vendégvokalista, Tanka Balázs csak erősíteni tud, ez egyben az egyik legerősebb száma is az albumnak (persze egységes színvonalról beszélhetünk végig). Ez a dal harangozta be egyébként z albumot, a Létszomjjal karöltve még pár hónapja. Tanka Balázs a Romok között-et is csak erősíti orgánumával, hozzájárulva a dalok sokszínűségéhez. A Mint tűz és a jég-ben pedig Tóth Balázs (Tesstimony) károgása hoz egy kis black-es erőt is az albumba, minek köszönhetően erre is csak mint abszolút kedvencre tudok gondolni. Az album címe pedig a zenekar ars poetica-jaként is felfogható, ahogy eddig észrevettem, hiszen mind gondolkodtató erejű szövegeikben, mind hozzáállásukban (a barátokról megemlékezni a bookletben igencsak tisztelendő dolog) egy emberséges, becsülendő banda képét mutatják már a kezdetektől fogva. A tatabányai együttesben tehát ismét nem kellett csalódnom, és már csak egy (vagy több) koncert hiányzik a gyönyörhöz, ami remélhetőleg össze is fog jönni, ha már az októberi pesti bulit ki kellett hagyjam. Hallgassátok csak szorgalmasan őket ti is, ha eddig nem tettétek volna.

Ahab - The divinity of oceans

A legtöbb ember, ha a funeral doom metal kifejezést hallja, nem igen tudja, mire asszociáljon, de aki ismeri a stílus mibenlétét, valószínűleg elismeri annak művészi igényességét és értékeit. Elég megemlíteni a Skepticism, Funeral vagy épp a kultikus Thergothon nevét, hogy a bennfentesek máris elismerően csettinthessenek; és szerintem aki ilyen zene készítésébe kezd, az már igen ritka esetekben tudja csak elrontani.
A Germánföldről származó Ahab is ilyen zenét játszik, és akik a műfajban jártasak, biztos halottak már 2006-os bemutatkozó nagylemezükről (The Call of the Wretched Sea), amelyet egy szoros koncepció fűzött egybe, nevezetesen Herman Melville Moby Dick című regénye (egyébként a nevük is innen származik, Ahab kapitány után). Tudom, szégyen-gyalázat, de még nem sikerült a regényt olvasnom, viszont a zenét ettől függetlenül nagyra tudtam értékelni: lenyűgöző bemutatkozását hallhattuk az óceánok, tengerek világától megbabonázott négyesnek. Három év telt el, és itt is az újabb siratódal-gyűjtemény, a The Divinity of Oceans, szám szerint hét tétellel. Ebből már sejthetjük, hogy most sem bújtak ki a bőrükből, ismét terjedelmes, nagyívű doom szerzeményeket hallhatunk tőlük, kerek 67 percben, ami ebben a műfajban szinte már alapkövetelmény (emlékezzünk csak az Esoteric tavalyi, dupla cd-s, 101 perces műremekére). A bandát, mint azt már elmondtam, a hatalmas, vízborította végtelenség az, ami a legfőbb hatással van a bandára, ebben most sincs változás, csak a feldolgozott művek újak, jelesül Nathaniel Philbrick és Owen Chase alkotásai. Ezeket sajnos mégannyira sem ismerem, mint Melville regényét, de a szövegek alapján azt hiszem, érdemes lesz beszerezni. Hangulatilag ezek igen erősek, csakúgy mint a zene maga, viszont az egyik fő gondom ezzel az albummal ez is: bár a hangulatiság jelen van, de nem kápráztat el teljességében, nem sikerül elvarázsolnia elejétől végéig, inkább csak amolyan kellemes hallgatnivalóként marad meg emlékezetemben. A mély hörgés és gregorián-jellegű dallamok váltakozása, csakúgy mint a tengerek, óceánok elém táruló képe miatt szívesen előveszem szerintem még a későbbiekben is, de összességében azért nem mondható katartikusnak az élmény. A mázsás doom riffeket időnként megszakítják merengősebb, elszállós pillanatok, erre jó példa a Tombstone Carousal, itt válnak a leginkább fület gyönyörködtetővé a lassú mélázgatások. És bár kiemelkedő pillanat híján inkább az egységességével nyer meg a korong, de még a Yet Another Raft of the Medusa (Pollard's Weakness)-t kiemelném, mint izgalmasabb alkotást.
Az önmagát csak funeral nautic doom metal-ként aposztrofáló banda most kicsit mintha vesztett volna erejéből, de azért így is jó lesz az elkövetkezedő borongósabb időszakokban elővenni néha az albumot, magunkat egy viharverte csónakba repítve valahova az óceán kellős közepére, hogy átélhessük a végtelen magány gyönyörét - azért mégiscsak káprázatos koncepció, nem?

Razor of Occam - Homage to Martyrs

Bár a banda már 1998-ban megalakult, első nagylemezük csak idén jelent meg, két EP (Diabologue - 1999, Pillars of Creation - 2003) folytatásaként. Azokhoz nem volt szerencsém, de amit itt hallhatunk a két Deströyer 666-tagot (Matt ének-gitár, Ian Shrapnel - gitár) is soraiban tudó négyestől, az több, mint ígéretes.
Leginkább black metal-ként lehetne aposztrofálni zenéjüket, thrash-es tempókkal, intenzitással jócskán átszőve dalaikat. Egy másodpercre sem fékező iramú muzsikájukban a blackes, harcba hívó riffek és fémzene hőskorát felidéző szólók szinte felváltva mérnek ránk elemi csapást, amolyan Deströyer-módra. Hozzájuk hasonlóan ők sem Ausztráliában élik már mindennapjaikat, Angliában folytatják ténykedésüket. A párhuzam szövegek terén is felbukkan, habár Deströyer-ék új albumán már kevésbé vallásellenesek a szövegek (azt is nyilatkozták, hogy már főbb problémáik is akadnak pár kereszténynél), itt pedig emellett a színvonalasabb megfogalmazások érvényesülnek a megszokott black-témák esetében (gyűlölet, belső erő, háború, stb.). Az énekhang leginkább az ilyesfajta zenéknél tikikus károgás, némi hörgéssel, Matt hangja engem az ex-Gorgoroth, jelenleg God Seed-énekes Gaahl-éra emlékeztetett. A 8 szám összesen nem haladja meg a 35 percet, vagyis itt tetten érhető a "kevesebb néha több elv", ebből a végig szélsebes, tömény zenéből több talán már túl sok is lenne, így viszont végig egyenletes tud maradni a színvonal, szerencsére. Ha számokat kellene kiemelni, az Altar of Corruption és Heat of Battle mellett még a Pattern on the Stone-t említeném - a világ leigázására sem szólhatna tökéletesebb zenei aláfestés ennél a nagyívű, hihetetlen rifforgiát magába záró dalnál.
Szóval mindenképp érdemes egy esélyt adni ennek a debütnek, és ha élőben is szeretnéd látni őket, ne hagyd ki a Dürer Kert-es koncertjüket az Absu, Pantheon I és Zoroaster oldalán, október 25-én.

Job for a Cowboy - Ruination

Kevés olyan együttes akad ma, aki elmondhatná magáról,hogy debütalbumának megjelentekor már túl volt (valószínűleg) pályájának legjelentősebb stílusváltásain, amibe a self-titled demo-s metalcore hatások éppúgy beletartoznak, mint a Doom EP deathcore-műfajdefiniáló malacvisításai. Aztán a 2007-es első albumukra, a Genesis-re rátaláltak saját stílusukra, amelynek egyenesági folytatása jelen album, amolyan megbízható, korrekt munka.
A 2003-ban alakult arizonai ötöst általában vagy utálni szokták az egész deathcore-színtérrel együtt (amitől ők viszont már messze sodródtak), vagy isteníteni és egész nap a Myspace-ükön lógni. Viszont pont ezeket az általánosító vélekedéseket próbálja lerázni magáról a banda, kérdéses viszont, mennyire sikerül ezáltal maradandót alkotniuk. A death metal mellett kötelezték el magukat immár, viszont egyelőre kétséges, ezt mennyire változatos, esetleg újító módon tudják tenni. Hiszen míg a deathcore-mezőny éllovasaként bár szélsőséges reakciókat generáltak, de mégis meg volt bennük az a plusz, ami megkülönböztette őket a többi formációtól. Death metal terén nem érzem őket olyan erősnek még, hogy ki tudjanak emelkedni a mai túltermelésből, viszont erős momentumoknak ez a lemez sincs híján szerencsére. Ilyenek például a March to Global Enslavement vészjósló dallamai és a hangulatos szóló benne, vagy a Ruination mord témái. Ezek száma viszont jelentősen leredukálódott képet mutat eddigi teljesítményükhöz képest, sajnos. Elkélt volna egy-két eltérő hangulatú dal beépítése, mint például a Genesis-en volt a már-már doom-ba hajlóan zord dallamokkal ellátott The Divine Falsehood. Ezen az úton egyébként érdemes lenne szerintem tovább kísérletezni, mert érdekes dolgok sülhetnének ki belőle. Az előző lemez óta gitáros- és dobos-fronton is tagcsere történt, Ravi és Elliott helyére Al Glassman gitáros érkezett a Despised Icon-ból, valamint Jon Rice az ütőshangszerek posztjára. Nem hoznak szégyent ők sem elődjeikre, tehát emiatt nem kell féltenünk őket. Szövegek terén a politikus vonalat erősítik, amolyan All Shall Perish-módra, bár a társadalomkritikus él kicsit sablonosnak tűnik nekem, bár lehet én látom rosszul.
Mindent összevetve becsülendő, hogy 'Cowboy-ék meglelték a saját hangjukat, bár egyelőre nem tudnak hosszú távon elszórakoztatni, maradok még a Doom-nál ha róluk van szó (a The Rising Tide bree-bree-zései még mindig mindent visznek, valamint az Entombment of a Machine durvulatai is emlékezetesek), és a Genesis egyes számainál. És reménykedek, hátha.. végülis még mindig csak a második albumukról van szó.

Gyöngyvér - Álmokból álomba...

A Gyöngyvér igencsak gyors tempót diktál, hiszen alig telt el másfél év a Világok virága megjelenése óta, és már itt is az új album. Pedig még egy énekesváltás is nehezítette dolgukat egyéb tagcsere mellett (a sajnálatosan feloszlott Alhana-gitáros Bessenyei Balázs csatlakozott). Az Orbán-Ducos Tamást váltó Dózsa Erik viszont gyorsan beilleszkedett a csapatba, és azért is dicséret illeti a bandát, hogy nem törekedtek egy Tamáshoz teljesen hasonló hanggal rendelkező énekes bevételére.
Az új album számai közül többet már hallhattunk előzetesen, ilyen volt a februárban online maxin megjelenő Árnyfátyol és Baldachin (popped version), a júliusi Hammer CD-mellékletén a Bennem van, a www.gyongyver.hu oldalról pedig letölthető volt az Őstűz című szám is megjelenés előtt. Ezenkívül élőben hallhattuk már a Haldokló vétek-et is, myspace-n a Michael Jackson-feldolgozást (Billie Jean), szóval igazán nem érhette nagy meglepetés azt, aki a teljes album beszerzése mellett döntött. És hogy milyen is? Kisebb irányváltás figyelhető meg, a banda repertoárja jelentősen gazdagodott powerpopos/elektronikus elemekkel, ám ez nem vált a kialakult stílus kárára sem, a gothic metal-fanok ugyanúgy megtalálhatják itt számításukat, mint a populárisabb zenék kedvelői. Az album kézbevételével, booklet lapozgatásával feltűnhet a fehér és vörös színek dominanciája, ami jól jellemzi az új albumot is hangulatilag: kevésbé sötét, tele élettel, bizony, ma erről ismerhető meg egy Gyöngyvér-szám. Ahogy az előző album szövegeiben is észrevehettük a pozitívabb irány felé való tendálást, úgy ez most is látható: ahogy Mazi, a gitáros/zenei agy/szövegíró is elmondta, életében már sokkal kevesebb a negatív hatás, és ez kihat természetesen soraira is. Ami egyáltalán nem baj, a színvonal így is jelen van, és nem értek egyet egyes kritikai meglátásokkal, miszerint túlontúl egyszerűek, sablonosak lennének a szövegek, nagyon is szépen megfogalmazott, költői sorok járulnak a mostani dalokhoz is. Zeneileg több elektronikus rész figyelhető meg, de a metalos él sem veszett el, Erikkel pedig egy tényleg sokszínűbb torok szólaltatja meg a szerzeményeket. Jelenlegi kedvencem a fogós, együtténeklős (habár számomra mindegyik dal ilyen..) Őstűz, valamint a Rozsdavirág. Szövegek terén tetszik az is, hogy több helyen is található visszautalás korábbi dalokra, címekre is, ezáltal egy átfogóbb képet adva az együttes életművének. Két vendégénekes is közreműködik a korongon: a Vörös köd-ben a The Morning Star-os Bazsó Laci hardcore-os orgánuma hallható, míg a Trees can cry-ban Tula Zemer szépséges melódiái gyönyörködtetnek minket. Hogy ne vádoljanak elfogultsággal, azért megemlítem hogy utóbbi szám angol szövege tényleg kevésbé ütősebb mint a magyaroké, de ez legyen a legnagyobb baj.
Összességében a Gyöngyvér-nek sikerült jól kijönnie egy sok, nagyobb bandákat is megtörő énekes-váltásból, és harmadik lemezükkel is tartani tudták a jól megszokott színvonalat. Csak így tovább!

Valkyrja - Invocation of demise

A valkűrök azok a kevésbé fontosabb istenek a skandináv mitológia szerint, kiknek feladata a csatában elesettek közül a leghősiesebbeket a Valhallába vezeti, ahol is aztán einherjarokká válhatnak, hogy a Ragnarök eljöttekor Odin oldalán harcoljanak majd. A jelen cikk tárgyát képező Valkyrja együttes is elég hasonló helyzetben van, zenéjük ugyanis egyelőre nem nagyon emelkedik ki az északi black metal bandák többségéből. Két demoval a hátuk mögött (Funeral Voices, Far Beyond - mindkettő 2004-ből, az alakulás évéből) vágtak bele bemutatkozó albumukba, még 2007-ben, amit aztán idén a Metal Blade újra piacra dobott. Azt figyelembe véve, hogy ez még csak a debüt, nem nevezhető rossz albumnak az Invocation of demise, de túlzottan kiemelkedőnek sem. Minden adott, ami egy igazi zúzós, gyors fekete fém hordától elvárható, de még nem igazán merészkedett ennél tovább a stockholmi ötös. Vannak jó témáik, a Funeral Voices-ról már ismert Frostland főriffje jut most eszembe, mint emlékezetesebb momentum, de hiányzanak még a hangulati elemek, olyasmik, ami pl. az On stillborn wings elején is felbukkan akusztikus felvezetés képében. Ezen is látszik, hogy nem kell feltétlenül ambientes részeket beépíteni a zenébe ahhoz, hogy emlékezetes tudjon maradni. Az A.L. nevű énekes hangja kicsit mélyebb tónusú, rekedtes, nem az a jellegzetes black metal orgánum, de különösebb gondok sincsenek vele. A szövegekre ugyan nem bukkantam rá, de a Plague death (Pestis halál), az On stillborn wings (Halvaszületett szárnyakon) vagy a Purification and demise (Megtisztítás és halál) számcímek nem kínálnak zsákbamacskát, sem filozofikus mélységeket valószínűleg. Zeneileg nem egy rossz produkció ez, de még érniük kell, én mindenesetre bízom abban, hogy innen felfelé vezet a továbbiakban az útjuk, és akkor nagy gondok már nem lehetnek.

Virrasztók - Az emlékezés órája

A Virrasztók 2007-ben alakult, ez pedig a bemutatkozó lemezük. ami több, mint ígéretes. Egy nagyon egyedi koncepció jellemzi őket: a régen falukban szokás virrasztás hagyományát elevenítik fel, metalos, modernebb köntösben. Az ilyesmi számomra már alapvetően szimpatikus, és akkor még nem is volt szó a végeredményről! Ahogy ők mondják, pszichedelikus emlékezésként írható le zenéjük, folkos metalzenében, ami abszolút helytálló. Különböző ismert népdalokat építettek számaikba, valamint olyan szövegeket, amik ugyanúgy lenyűgözőek, mint felkavaróak. Külön kedvencem a Bezsán Péter, a háborús borzalmakról és az egyén életére gyakorolt nyomorúságos hatásáról. Háborúról sokan írtak már sokféle dalt, ami miatt még nehezebb a gondolatokat különlegesebb formába önteni, de ez itt teljes mértékben sikerült. Persze egydalt nem lehet kiemelni erről a lemezről, hiszen a gyönyörű Sirató (Lábad nyoma havon), az elgondolkodtató szövegű Bujdosó, a megkapó erejű Lépj át, vagy a keményebb, metalosabb Fehér-fekete mind-mind azt mtuatja, hogy ez bizony itt egy feledhetetlen, igényes lemez. A csapat alapból három tagot számlál (Scrofa, a Halottidéző; Szkrobek, a Halottlátó és Tomusin, a Halottkísérő), de mindegyik számban hallható női ének is (Papp Orsolya), ami a népdaléneklés legcsodálatosabb hagyományait idézi fel, hangjáról csak is elismerően tudok nyilatkozni. A Thy Catafalque új lemeze mellett 2009 egyik legjobbja számomra egy egyértelműen szélesebb ismertségre érdemes zenekartól.

Enter Shikari - Common Dreads & Drop Dead, Gorgeous - The Hot N' Heavy

2009 két (számomra) legjobban várt post-hardcore albumáról írnék most, ezek pedig az Enter Shikari és a Drop Dead, Gorgeous új albumai. Mindkettő együttes régóta a kedvenceim közé tartozik, ezért is vártam már nagyon, mivel hozakodnak elő. Az Enter Shikari debütalbumával, a Take to the skies-szal egycsapásra berobbant a köztudatba, és nagyon is magasra tették a mércét ezzel az újító, cseppet sem szokásos anyaggal. Nem is hallottam angyon más bandát, aki a post-hardcore világát ilyen szinten vegyítené elektronikus hatásokkal, 'Shikari-ék viszont bebizonyították, hogy amilyen különös, ugyanannyira bombabiztos is volt az ötlet. Új albumuk, a Common Dreads jelszava akár a "még több elektronika, még dallamosabb ének" is lehetne, hiszen már rögtön a Solidarity-nél megtapasztalhatjuk, hogy 'Rou' Reynolds énekes itt sem spórolt a trance-es elemekkel, és a The Jester-be is egy olyan ütős részt építettek be, ami a legtöbb DJ becsületére válna. Mégsem kell megijedni, nem váltottak irányt, ugyanúgy jelen vannak továbbra is a durvább énektémák. Viszont ezen a téren némi poposodás is megfigyelhető, főleg olyan tételeknél, mint a No Sleep Tonight, ami a Fall Out Boy Sugar, we are goin down.. című szerzeményét juttatta eszembe (remélhetőleg Shikari-ékból nem lesz ügyeletes tinilány-kevenc).Összességében, minden változásával együtt ez egy remekül sikerült korong, amit ugyanúgy szívesen fogok hallgatni, és e sorok megjelenésekor már ugyan túl leszek rajta (ha minden jól megy), de kíváncsian várom, mit fognak nyújtani az Azfeszten.

A DDG két éve adta ki előző albumát, a Worse than a fairy tale-t, ahol a debüttel megkezdett tuat folytatták. Erről most sem tértek le, 12 újabb káosz-szülte számot hallhatunk tőlük, ami ugyan messze van a Dillinger Escape Plan vagy a Psyopus őrületétől még, de aki ismeri Danny Stillmann bandáját, az tudja, mit várhat tőlük. Jelenleg még nem mutatta ki számomra a foga fehérjét ez az album, de időbe került az is, míg az előző lemezek beértek, szóval nincs okom aggódni. A humoros számcímek mellett (Internet Killed the video star, There's no business like snow business) fogós pillanatoknak épp úgy nincs híján a The Hot N' Heavy: elég csak megemlíteni a Southern lovin sodrását, vagy a zárótéma üvöltős katarzisát. És remélhetőleg már egy honi koncertre sem kell sokat várnunk: egy a tavalyi Altamont! Never say die turnéhoz hasonló csomagba szerintem simán beférnének.

Thy Catafalque - Róka hasa rádió

Kátai Tamás a Thy Catafalque-kal utoljára 2004-ben adott ki lemezt, az akkor megjelenő Tűnő idő tárlat egy olyan utat jelölt ki magának, amiegyszerre nevezhető hagyományörzőnek és újítónak, hiszen tradicionális népzenei elemeket vegyít metal-lal, méghozzá nem is alacsony hőfokon. Jelen album pedig egy olyan szintre emeli ezt, ahogy més nem nagyon képes.A Thy Catafalque-ról elmondható, hogy a sajnálatosan feloszlott Gire zeneiségét viszi tovább, habár nem egyenesági utódja előbbinek, de Kátai Tamás abban is tevékenyen részt vett. A black metalos múlttal rendelkező együttes aztán sok más bandához hasonlóan fokozatosan szélesítette saját látókörét, hogy aztán határait teljesen átlépve valami újat tudjon nyújtani. a Thy Catafalque-ban egyszerre megtalálható az ambientes aláfestés, thrashes riffelés, népzenei betétek, elszállós részek és tudományos fejtegetés. Utóbbi az alapkoncepció részét is képzi, a szövegek nagy részében is felbukkan a fizika, mint a minket körülvevő természet megismeréséhez való út, ezt viszont mégsem modernkedve teszi, sokkal inkább egy népies, falusi légkörbe helyezve. A Köd utánam klipje is erről tanúskodik, amiben egy régi csillagászkönyv lapjai jelennek meg előttünk, elmondhatatlanul szép hangulatot teremtve ezzel. A számokról pedig ugyanez mondható el, teljesen felesleges is kiemelni bármelyiket is, így alkotnak egységes egészet. Hogy is helyezhetném a többi fölé a Köd utánam szépséges költőiségét és sodrását, vagy a Molekuláris gépezetek andalító dallamait? Kátai Tamástól megszokhattuk az igényes színvonalat mind a Gire-ban, mind saját szólólemezén, és itt sem kell csalódnunk benne. Ez az album bizony maximális teljesítmény, köszönhetően gyönyörű hangulatiságnak, ami egyszerre repít minket a természetbe és saját gyermekkorunkba is. Lenyűgöző!

Agregator - Szürkület

Körülbelül fél éve ismerem az Agregator-t, akkor egy Hammer-es válogatás DVD-n találkoztam a Zuhanás című klipjükkel, és egyből megtetszett dallamossága, ami mégis olyan súllyal vegyült, hogy az egy rendkívül megnyerő elegyet alkotott. Egyből utánik is néztem neten, ahol bele is tudtam hallgatni a többi számukba, és azt kell mondjam, nagyon tetszett amit hallottam. Így hát, amit tehettem, be is szereztemaz albumukat, amihez igen nagy örömömre két régebbi albumuk is hozzá volt pakolva egy bónusz CD-n. (ráadásul még a szövegeiket is tartalmazza a booklet, ami aztán csak a ráadás:)) Szóval, Szürkület a cím, és 9 számot tartalmaz. A számok színvonala egységes, az album nem tartalmaz üresjáratokat. És hogy milyen is ez a színvonal? Rendkívül sodró-magával ragadó, elképesztő, é hogy őszinte legyek, a 9 szám pillanatok alatt lemegy, miután az ember csak tátott szájjal mered maga elé, hogy ilyet is lehet?? Kis hazánkban kevés a stílusát ilyen magas szinten, ilyen profizmussal és ennyire minden apró részletre kiterjedően végzi, hiszen itt zene és szöveg is egy egységet alkot, amiben mindkettő ugyanolyan fontosságúvá lép elő. A szövegek szintén egyedülállóak a színtéren, ennyire filozofikus, elgondolkodtató sorokkal ugyanis ritkán olvasni, amik Mikus Tamásnak köszönhetőek. Nem is tudnék közülük egyet kiemelni kedvencként, de a Szürkület az, amit már első hallgatás uán imádtam, de mondhatnám a Soha már-t, a Horizont-ot, vagy akár A rengeteg-et is. Magával ragad, aztán nem ereszt az album, és ez így is van rendjén. A korábbi albumok sem rosszabbak, talán még kiforratlanabbak (angol nyelvű dalokat is tartalmaznak),de a Szürkülettel felrakták a pontot az i-re. Megunhatatlan:)

October - Mélységi mámor

Az Árnyak nagy kedvencem, szóval nem volt kérdéses, hogy az October-t szeretni fogom-e, tekintve, hogy Molnár Robi hangja alapbólaz egyik legjobb műfajon belül, így amikor megtudtam, hogy jön az új album, egyből fel is vettem a beszerzendők listájára. Sajnos nem tudok túl gyakran eredeti cd-ket vásárolni, tekintve hogy inkább koncertekre teszem félre a pénzt, de a fontosabb dolgokat általában megveszem, főleg magyarokat. Az Árnyaktól is az Éjszakai utazás kivételével megvan mind eredetiben, ezt az albumot is nagyon vártam már. Ígéretesen indultak a Sziget a szívnek debüttel, azon is van jó pár kedvenc, de azt kell mondjam, mostanra érett be igazán az a bizonyos "October-esszencia". Ez pedig mély hangulatiságot, szépséges zenét és az énekben jelentős átélést tükröz Robi részéről. A CD-hez ajándék Hammer-válogatás jár, ami igaz hogy 2002-es, de én minden ilyesmit örömmel fogadok, még műfajon belül is van rajta egy-két October-hez hasonló zene (Mandragora Scream, Lacrimosa), de a többi szám sem rossz rajta.

A Mélységi mámor 11 száma nem tartalmaz üresjáratot, nem laposodik el a korong, viszont a pörgősebb és a lassabb dalok közti eloszlás néha jobban elbillen a melankolikusabb oldalra, ami nem feltétlenül baj, bár nekem több kedvencem is inkább a gyorsabb nóták közül való. Ilyen pl. a Folyók hátán, ami már az előzetes maxin is szerepelt, vagy a 80 órája ébren a maga vággyal és élettel teliszövegével. Az Üveg és ököl is ismerős lehet már a Hammeres válogatásról, azóta nagyon megszerettem ezt a dalt, csakúgy mint a Gyémánt út-at, aminek különleges hangzásához hozzájárul az extra hangszerként használt duda is. De a "bánatosabb", merengőbb tételek közül is meg kell említenem az Épülj újra fel-t, aminek kezdése ("Romjaimon magány énekel, dúdolja: "épülj újra fel"...") maga a borzongás, persze jó értelemben, vagy mondhatom pl. a Víz vagy-ot is, ami szintén maxi-s tétel. Sodor magával, ahogy a cím is mondja, leginkább ez a légkör árad a lemezből: a távoli óceánok, közeli kéklő folyók, csordogáló patakok hullámzása, fénylése, csobogása, ahogy visz egyre messzebb és messzebb, ahogy az Üveg és ököl-ben is énekli Robi: "Az életem ez a menekülés".

Kellemes, szépséges album ez, amire mindenképpen érdemes beruházni, csakúgy mint az Árnyak-lemezekre is.

Sense of Silence - Ígéret földje

Ez az írás a HammerWorld magazin 2009/májusi, 214-es számának Fanzine rovatában is megjelent.
Örömmel vettem kézbe az áprilisi Hammert, főleg, hogy extra CD-ként a Sense of Silence Ígéret földje c. albuma volt megtalálható. Erről az albumról írnék most egy kicsit, tekintve hogy már stílusilag igen megnyerő volt, és akkor még nem is hallottam a zenét! A borító nagyon szép, Takács Petrának külön dicséret kijár érte. A lemez hallgatása közben úgy érzem, két világ kapcsolódik itt össze: egyrészt a '80-as évek rockzenéinek mentalitása, valamint a modern gothic rock/metal együttesek hozzáállása, ami együtt egy igen megnyerő ötvözetet nyújt számomra. Ezt a bandát akár egy énekesnővel az élükön is el tudnám képzelni, persze valószínűleg Solymosi Laci énekével sokkal jobban jártunk. A hangja kapcsán néha D. Nagy Lajos ugrott be, persze lehet, hogy más ezt máshogy érzi, nekem így tűnt. Az egész albumot egyfajta epikus aura veszi körbe, aminek kapcsán a hallgatása közben olyan, mintha egy ismeretlen földön tennék kirándulást. Az első szám, az Ígéret földje esetében hozzájárul ehhez az érzéshez a szöveg is. Ezek sem mellékes részei a lemeznek, és azt kell mondjam, nagyon szépre is sikerültek, szemééyes kedvencem a Megváltók könnyé-hez írott sorok, szeretem, ha egy dalszöveg olvasása közben mindenki mást láthat a sorok közé, ha nincs egyértelműen meghatározva, mit kell gondolnunk. A számokat tekintve: a Valahol-t érzem az album egyik legjobb számának.A Ne félj! főriffje engem a Junkies-ra emlékeztetett, a Meghasadt világ keleties motívumokkal operál, az Átok és Gyász pedig kitűnő levezetése ennek a szépséges debütalbumnak. Elemezhetném még mindegyik számot, de úgy érzem, egységesen kiváló korong ez, amit nem fogok egyhamar megunni:) Továbbá szeretnék még két friss albumot ajánlani: az egyik a My Dying Bride új albuma, a For Lies I Sire, ami szokásosan mestermű lett, illetve a hegedűslány, Katie Stone másik együttesének, az A forest of Stars-nak a The corpse of rebirth című albumát, ami, ha lehet azt mondani, még a MDB zenéjénél is borultabb, mégis egyszerre fenséges és gyönyörű!