Thy Catafalque - Csillagkohó

Thy Catafalque - Köd utánam

Thy Catafalque - Molekuláris gépezetek (extract)

Thy Catafalque - Tűnő Idő Tárlat

Kátai Tamás Juhász Jánossal közös kooperációjának, a Thy Catafalque-nak ez a 3. albuma hozta meg a széleskörű kritikai elismertséget, ami Kátai addigi együtteseit, alkotásait látva inkább csak idő kérdése volt. És lőn, a Tűnő Idő Tárlat-tal az avant-garde/post-black metal egy olyan alapvetését tették le, aminek hála nemzetközi szinten is a műfaj egyik legelismertebb alkotóivá lettek mára. Azóta idén megjelent a Róka hasa rádió c. újabb album is, ami szintén remekmű lett, írásomat róla már lehetett olvasni itt korábban.
Az egész 2004-es albumot egyfajta hideg aura vonja körül, hiszen egyik fő témája a világegyetem, bolygók, csillagok, idő és univeezum kapcsolata. Az együttesnek ez egyik fő ismérve, hogy a materiális viágot és a belső létt bonthatatlan egyként ábrázolja, különös-különleges hangulatban tálalva. A Csillagkohó első másodpercétől kezdve az album legvégéig sodor magával a zene, a világegyetemben szétszóródva, telve emlékekkel és érzésekkel, miközben ezt vegyíti népzenével, gyönyörű hegedűjátékkal, földöntúli melódiákkal. A Neath Waters (Minden vízbe mártott test) igéző női énekkel kezd, az utána következő Bolygó, bolyongó pedig az egyik kedvenc számom az albumról, a maga extatikus témáival, fenséges lüktetésével, elektronikus csodájával és az idő folyamatos zakatolásával. Ezután a Kék ég karaván lágy rezdülései visznek tovább, és itt már a legtöbbeknek nyilvánvalóvá válik, hogy bizony a Thy Catafalque-nál üresjáratoknak nincs és soha nem is volt helye (akárcsak Kátai összes projectjében), minden számnak pontosan megkomponált helye van a többi között, remekül képesek a hangulati értékek variálására, felkavaróan szép tételek egymás után való megalkotására. 3 dal is versfeldolgozásokból áll, Ady egyik legszebb verse, a Héja-nász az avaron itt pulzál, élettel telít mégis eltávolít, köszönhetően a messzeségből érkező éneknek, ami ezúttal katartikus üvöltés formájában fejeződik ki, de valami elképesztően, míg Radnóti Zápor című verse dallamos énekével varázsol el, na meg persze a vágyakozó, reménytelenül szerelmes szövegével. Weöres Sándor két versének (Az Ősanya szól ivadékaihoz - A Medveős) egybegyúrt változata pedig dübörög, és persze itt is jelen van az addigi elkápráztató atmoszféra. A Varjak fekszenek a maga hangfoszlányaival, régi családi felvételeivel pedig nyugodt, szépséges lezárását adja ennek a mesterműnek.
Nem tagadom, csakis szuperlatívuszokban vagyok képes nyilatkozni erről az alkotásról, de azt hiszem, ha valaki meghallgatja, érthetővé válik számára, miért is van ez. Az erő és szépség ilyen művészi vegyítésére ritkán van példa, és tudomány és költőiség nászából úgy jön ki győztesen, hogy közben a fél világot sikerült elkápráztatnia. Közhely bár ezt mondani, de - alapmű.

2009 - zenei kedvencek

Ha 2009 számomra legjobb lemezeit rangsorolnom kéne, valószínűleg gondban lennék, így hát sorrend nélkül álljon itt néhány olyan album, amit szívesen hallgattam az év folyamán, amik hatni tudtak rám, elvarázsoltak és bizonyították, hogy az underground bármikor képes a megújulásra, az egyediségre törekvésre.
Az Amesoeurs első teljes, egyszerűen Amesoeurs névre keresztelt korongja olyan tömény és hullámzó muzsikát tartalmaz, ami egyaránt tartalmazza a shoegaze, mint a post-black metal izgalmas elemeit, megspékelve Audrey tiszta, gyönyörű énekével is.
Az egész zenéből árad egyfajta pozitív hangulat, ami az ő dallamainak is köszönhető, valamint a hangulatos témáknak, melódiáknak, erre jó példa mondjuk a címadó tétel, ami egyben a korong egyik csúcspontja is. A La reine trayeuse-ben eszelős ordítások tesznek hozzá a lemez értékeihez, de kiemelendő az I XIII V XIX XV... is, ami egy post-black metal kezdést követően csak sodor magával, hogy aztán drone-szerű káosszá terebélyesedve mutassa meg nekünk a valódi, kápráztató zeneiség csodáját. A váltott hörgést/tiszta éneket pedig nem úgy kell elképzelni, mint ahogy azt a mai metalcore-hullám sablonos képviselői (Deadlock, stb.) teszik, itt valódi egyéniséget ad a megoldás, és egy izgalmas élményt nekünk. Ezelőtt csak egy EP-t (Ruines Humaines) és a Valfunde-val közösen (több tag is zajong benne, egyébként az is egy nagyon hangulatos zene, az ott hallható két tétel alapján) egy split-et adott ki a francia négyes, akiknek szövegeik is anyanyelvükön íródtak, és a modern kor kapcsolatrendszereiről, belső érzésekről szólnak, és akik beszélnek a nyelven (jelen esetben én is), azoknak elgondolkodtató perceket (órákat) tudnak adni a nagyon is személyes sorok.
A Jex Thoth szintén self-titled lemeze is igen kellemes élmény volt számomra, köszönhetően annak a vad őserőnek, amihez az énekesnő, Jex Thoth (Jessica Toth - csak nem egy újabb magyar származású zenész?) hangja nagyban hozzájárult. A korábban Totem néven ismeretes együttes zajos, burjánzó zeneiségről tesz itt tanúbizonyságot, ezt mutatja pl. a Son of Yule pörgős szerzeménye is. Említésre méltó az Equinox Suite 4 részes kompozíciója is, ahol a The Poison Pit elején mintha csak egy hosszú-hosszú mesébe kezdene Jex, fantasztikus szám! Csakúgy mint a Thawing Magus is, amiben az érintetlen természet képe jelenik meg, napfényes búzakalászoké, ismeretlen mezőké; ilyen természetközeli, elemi erőt sugárzó pillanatokat kár is keresni bármiféle kocsmazenés folk metal-albumon, aki a természet, a múlt igazi kincseire kíváncsi, az javaslom inkább ilyen albumok között keressgéljen (vagy hallgassa csak meg a The Moon and the Nightspirit idén megjelent albumát, ami szintén magával ragadó lett), ne a Korpiklaani-nál és társainál.
A Menace Ruine-nak második teljes albuma a The Die Is Cast, egy lenyűgöző drone-varázslat.
Szokatlanságát még inkább kiemeli a női ének, amit Geneviève szolgáltat, viszont hangulatilag csak ettől lesz még erősebb zenéjük. Ebben a múfajban nehéz élesen elkülönülő, változatos dalokat írni, ez viszont maximálisan sikerült a kanadai duónak, akik muzsikája a kellemes színezőelemeknek sincs híján, mint amiik a címadóban is hallhatók. Áramlik és dübörög az egyébként rejtélyes ködbe burkolózó csapat zenéje, megunhatatlan hallgatnivaló!
A Madder Mortemmár nagyobb múlttal rendelkezik, az Eight Ways a norvég banda ötödik albuma, amit Agnete teljesen egyedi, mélységet tükröző hangja visz a hátán, hol lágyan dalol, hol magából kivetkőzve üvölt sokszínű hangján, mint azt eddig megszokhattuk. Ehhez társul a progressive, darkos atmoszféra, amik együttesen adják az album szépségét. Kiemelkedő a klipes Armour, a The Little Thins vagy a Life, Lust & Liberty is, de a lemez egységes egészet alkot, üresjáratok nélkül.
A szintén norvég Code második albumával (The Resplendent Grotesque) maradandót alkotott, és ha ma már nem is váltják meg a világot a hörgés-tiszta ének keverésével black metal címszó alatt, de ettől még teljesen egyedi, izgalmas zenét játszanak, mindenféle sablontól mentesen. a The Rattle of Black Teeth és az I Hold Your Light zseniális szerzemények, de a többi is igencsak erősnek mondható!
A My Dying Bride idén jött ki a For Lies I Sire című 10. albumával, ami egy újabb színvonalas teljesítménye a brit doom/death színtér egyik megalapítójának, és mindmáig legértékesebb bandájának.
Korábban már írtam a Thy Catafalque idei lemezéről, ami az év albuma nálam egyértelműen, de magyarok közül kiemelkedik még a Virrasztók pszichedelikus-csodálatos bemutatkozása, az Agregator zúzós visszatérése (kiemelném Tass elgondolkoztató szövegeit, amik számomra zenéjük savát-borsát adják), külföldöiek közül pedig elkápráztatott még a Lifelover nevű svéd depressive rock/black metal banda, akik a Dekadens EP-vel jelentkeztek így év vége felé, olyan borongós, mélységesen magába forduló szerzeményekkel, mint az Androider vagy a Myspys.
Természetesen rengeteg fantasztikus albumot hallhattunk még idén, és ez remélem jövőre is így marad, de nincs, ami bizalmatlanságra adhatna okot - az underground ereje teljében van, mint mindig!

Thy Catafalque - Róka hasa rádió

Kátai Tamás a Thy Catafalque-kal utoljára 2004-ben adott ki lemezt, az akkor megjelenő Tűnő idő tárlat egy olyan utat jelölt ki magának, amiegyszerre nevezhető hagyományörzőnek és újítónak, hiszen tradicionális népzenei elemeket vegyít metal-lal, méghozzá nem is alacsony hőfokon. Jelen album pedig egy olyan szintre emeli ezt, ahogy més nem nagyon képes.A Thy Catafalque-ról elmondható, hogy a sajnálatosan feloszlott Gire zeneiségét viszi tovább, habár nem egyenesági utódja előbbinek, de Kátai Tamás abban is tevékenyen részt vett. A black metalos múlttal rendelkező együttes aztán sok más bandához hasonlóan fokozatosan szélesítette saját látókörét, hogy aztán határait teljesen átlépve valami újat tudjon nyújtani. a Thy Catafalque-ban egyszerre megtalálható az ambientes aláfestés, thrashes riffelés, népzenei betétek, elszállós részek és tudományos fejtegetés. Utóbbi az alapkoncepció részét is képzi, a szövegek nagy részében is felbukkan a fizika, mint a minket körülvevő természet megismeréséhez való út, ezt viszont mégsem modernkedve teszi, sokkal inkább egy népies, falusi légkörbe helyezve. A Köd utánam klipje is erről tanúskodik, amiben egy régi csillagászkönyv lapjai jelennek meg előttünk, elmondhatatlanul szép hangulatot teremtve ezzel. A számokról pedig ugyanez mondható el, teljesen felesleges is kiemelni bármelyiket is, így alkotnak egységes egészet. Hogy is helyezhetném a többi fölé a Köd utánam szépséges költőiségét és sodrását, vagy a Molekuláris gépezetek andalító dallamait? Kátai Tamástól megszokhattuk az igényes színvonalat mind a Gire-ban, mind saját szólólemezén, és itt sem kell csalódnunk benne. Ez az album bizony maximális teljesítmény, köszönhetően gyönyörű hangulatiságnak, ami egyszerre repít minket a természetbe és saját gyermekkorunkba is. Lenyűgöző!