Thomas Mann egyik legnépszerűbb, 1903-ban megjelent kisregénye a valódi művészlét mibenlétét boncolgatja, azt a kérdést körüljárván egyben, vajon ez nem inkább átok, mintsem adomány-e, és hogy mennyire nem az ember maga választja meg sorsaként.
Tonio Kröger életének jelentőségteljesebb pillanatait felvillantva kapunk betekintést magányba, vágyódásba és a különállás érzésébe, ahogy Tonio egyre csak olyan szeretne lenni, mint bárki más, de végzete, bennsője nem engedi, egyben viszont ő maga sem bánja mélyen valahol ezt a kiválasztottságot, különlegesség érzetét.
"- Befejezte, Tonio Kröger?
- Nem. De nem beszélek többet.
- Elég is volt. Akarja a válaszomat?
- Van válasza?
- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.
- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.
- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.
Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.
- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét."
Egyúttal olyan mély elemzést kapunk itt a művészet teljes megélésében szorongó emberről, aminek precizitása az alkotónál nem is meglepő, emlékezzünk csak a Mario és a varázsló borzongató, fasizmusról mintázott lázálmára.
Paradox módon nem is olyan könnyű ennél a műnél idézni, néhány elgondolkodtatóbb részt feleleveníteni, tekintve, hogy minden második sorban alapos boncolgatásra, merengésre érdemes megfigyelések jutnak, melyek legmélyebb valónkig ásnak alá, részegülve a kutatás gyönyörétől.
"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát."
"Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el, és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet... Maga mosolyog, Lizaveta, és én tudom is, hogy min. De kérve kérem, amit most mondok, ne fogja fel irodalomnak! Ne gondoljon Cesare Borgiára[18] vagy holmi részeg filozófiára, amely őt pajzsra emeli! Nekem nem jelent semmit ez a Cesare Borgia, én őt semmibe sem veszem, és soha, de soha nem fogom megérteni, hogyan lehet eszménykép gyanánt tisztelni a rendkívülit és démonit. Az Élet, mely a Szellem és a Művészet örök ellentéte... az nem mint a véres nagyság és szilaj szépség látomása, nem mint a rendkívüliség jelenik meg előttünk, rendkívüliek előtt; hanem a normális, a tisztességes és szeretetre méltó a mi vágyaink birodalma, az Élet, a maga csábító banalitásában! Még korántsem művész az, kedvesem, akinek a legvégső és legmélyebb rajongása a rafinált, az excentrikus, a sátáni jelenségeket illeti, aki nem ismeri a vágyakozást az ártatlan, egyszerű és élő dolgok után, egy kis barátság, odaadás, bizalom, az emberi boldogság után, a rejtett és emésztő vágyat, Lizaveta, a hétköznapiság gyönyörei után!...
[...]
- És aztán nem lenne-e a következetesség sajnálatos hiánya: örülni, ha mindez másképp volna? Képtelenség - szeretni az életet, és mégis minden erőnkkel azon mesterkedni, hogy azt a magunk pártjára vonjuk, és az irodalom túlfinomult melankóliája, egész kóros fönsége számára megnyerjük. A művészet birodalma tágul, az egészségé és ártatlanságé zsugorodik ezen a földön, ami még megmaradt belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem volna szabad a költészet mezejére csábítani olyan embereket, akik szívesebben olvasnak lovakról szóló, pillanatfelvételekkel illusztrált könyveket!
- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet."
Efelől még jobban kiviláglik a gondolat, hogy alkotó és alkotó között mily átléphetetlen szakadékok feszülnek, hogy látszat felismerése csak keveseké, viszont ez számukra sem hoz feloldozást, mert hogyan is hozhatna... Valóságok ütköztetése tehát ez, a különféleképp megélt életé és művészeté, mely legmélyebb tetszelgésében is csak a felszín szépen lekerekített megformálása, hiszen az érzelmek, az igazi, valós érzelmek előtt a gondolat csak tanácstalanul feszenghet. Akármit is mutasson a tükör - a bizonyosság inkább a dolgok ellenében, vagy inkább egészében keresendő.
"Nem úgy dolgozott már, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. Némán, zárkózottan dolgozott, láthatatlanul, és lenézve a törpéket, kiknek a tehetség nem más, mint társasági dísz, akár szegények, akár gazdagok, vadul és tépetten ődöngtek, vagy egyéni nyakkendőkkel pipiskedtek, mindenekelőtt arra törekedtek, hogy boldogan, szeretetre méltóan, művész módjára éljenek, nem sejtve, hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson."
