Thomas Mann - Tonio Kröger

Thomas Mann egyik legnépszerűbb, 1903-ban megjelent kisregénye a valódi művészlét mibenlétét boncolgatja, azt a kérdést körüljárván egyben, vajon ez nem inkább átok, mintsem adomány-e, és hogy mennyire nem az ember maga választja meg sorsaként.
Tonio Kröger életének jelentőségteljesebb pillanatait felvillantva kapunk betekintést magányba, vágyódásba és a különállás érzésébe, ahogy Tonio egyre csak olyan szeretne lenni, mint bárki más, de végzete, bennsője nem engedi, egyben viszont ő maga sem bánja mélyen valahol ezt a kiválasztottságot, különlegesség érzetét.

"- Befejezte, Tonio Kröger?

- Nem. De nem beszélek többet.

- Elég is volt. Akarja a válaszomat?

- Van válasza?

- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.

- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.

- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.

Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.

- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét."


Egyúttal olyan mély elemzést kapunk itt a művészet teljes megélésében szorongó emberről, aminek precizitása az alkotónál nem is meglepő, emlékezzünk csak a Mario és a varázsló borzongató, fasizmusról mintázott lázálmára.
Paradox módon nem is olyan könnyű ennél a műnél idézni, néhány elgondolkodtatóbb részt feleleveníteni, tekintve, hogy minden második sorban alapos boncolgatásra, merengésre érdemes megfigyelések jutnak, melyek legmélyebb valónkig ásnak alá, részegülve a kutatás gyönyörétől.


"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát."


"Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el, és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet... Maga mosolyog, Lizaveta, és én tudom is, hogy min. De kérve kérem, amit most mondok, ne fogja fel irodalomnak! Ne gondoljon Cesare Borgiára[18] vagy holmi részeg filozófiára, amely őt pajzsra emeli! Nekem nem jelent semmit ez a Cesare Borgia, én őt semmibe sem veszem, és soha, de soha nem fogom megérteni, hogyan lehet eszménykép gyanánt tisztelni a rendkívülit és démonit. Az Élet, mely a Szellem és a Művészet örök ellentéte... az nem mint a véres nagyság és szilaj szépség látomása, nem mint a rendkívüliség jelenik meg előttünk, rendkívüliek előtt; hanem a normális, a tisztességes és szeretetre méltó a mi vágyaink birodalma, az Élet, a maga csábító banalitásában! Még korántsem művész az, kedvesem, akinek a legvégső és legmélyebb rajongása a rafinált, az excentrikus, a sátáni jelenségeket illeti, aki nem ismeri a vágyakozást az ártatlan, egyszerű és élő dolgok után, egy kis barátság, odaadás, bizalom, az emberi boldogság után, a rejtett és emésztő vágyat, Lizaveta, a hétköznapiság gyönyörei után!...
[...]
- És aztán nem lenne-e a következetesség sajnálatos hiánya: örülni, ha mindez másképp volna? Képtelenség - szeretni az életet, és mégis minden erőnkkel azon mesterkedni, hogy azt a magunk pártjára vonjuk, és az irodalom túlfinomult melankóliája, egész kóros fönsége számára megnyerjük. A művészet birodalma tágul, az egészségé és ártatlanságé zsugorodik ezen a földön, ami még megmaradt belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem volna szabad a költészet mezejére csábítani olyan embereket, akik szívesebben olvasnak lovakról szóló, pillanatfelvételekkel illusztrált könyveket!

- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet."


Efelől még jobban kiviláglik a gondolat, hogy alkotó és alkotó között mily átléphetetlen szakadékok feszülnek, hogy látszat felismerése csak keveseké, viszont ez számukra sem hoz feloldozást, mert hogyan is hozhatna... Valóságok ütköztetése tehát ez, a különféleképp megélt életé és művészeté, mely legmélyebb tetszelgésében is csak a felszín szépen lekerekített megformálása, hiszen az érzelmek, az igazi, valós érzelmek előtt a gondolat csak tanácstalanul feszenghet. Akármit is mutasson a tükör - a bizonyosság inkább a dolgok ellenében, vagy inkább egészében keresendő.


"Nem úgy dolgozott már, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. Némán, zárkózottan dolgozott, láthatatlanul, és lenézve a törpéket, kiknek a tehetség nem más, mint társasági dísz, akár szegények, akár gazdagok, vadul és tépetten ődöngtek, vagy egyéni nyakkendőkkel pipiskedtek, mindenekelőtt arra törekedtek, hogy boldogan, szeretetre méltóan, művész módjára éljenek, nem sejtve, hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson."

Thomas Mann - Mario és a varázsló

Személyes élmény adta Thomas Mann-nak az ihletet ezen regényéhez, az olasz fasizmus uralomra jutásának és egyre nagyobb elnépszerűsödésének idején ugyanis családjával Olaszországban nyaralt. Egy olyan szimbolikus történetbe ágyazódik ez be, amelyhez hasonlóan másnak nemigen sikerült a patrióta demagógia természetrajzát, jellegét bemutatni. A tengerparton megszállva kezdetben csak apró kellemetlenségek zavarják meg nyugalmukat, amelyek a nép körében mindjobban elhatalmasodó már-már sovinizmusba csapó nacionalizmust jól példázzák. Aztán feltűnik a színen Cipolla, az országot járó bűvész, kinek előadására a kis tengerparti közösség jegyet vált, hogy aztán a hipnotizőr teljesen hatása alá kerítse publikumát. Hiába próbálnak ellenállni egyesek, az akarat diadala csak a figyelmét mindenre kiterjesztő, dolgok elferdítését látványosan, mégis teljesen észrevétlenül végző vezérnek sikerülhet.

"Jobbra tőlünk, a legelső sorban jelentkezett egy büszke arcú olasz fiatalember, és kijelentette, hogy törik-szakad, ő saját akarata szerint fog választani, mindennemű befolyásolásnak tudatosan ellenszegül. Vajon így mire tud majd menni Cipolla?

- Ezzel - felelte a lovag - némileg megnehezíti a feladatomat. Az eredményemen azonban az ön ellenszegülése mit sem változtat. A szabadság is valami, ami van, az akarat is valami, ami van; akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl. Önnek szabadságában áll húzni vagy nem húzni. De ha húz, helyesen fog húzni, annál biztosabban, minél önállóbban szeretne cselekedni."


Trükkjeiben a csúsztatás, a nyilvánvaló ferdítések mögött mindig ott rejlik bizonyos valós elemek, okkult eszközök igénybevétele, mely által a néző érthetően zavarodik össze, kerül a bűvész uralma alá, hogy aztán az szinte bármilyen nevetséges, megszégyenítő dologra rá tudja venni az embert, akár szerettének, környezetének elhagyására is. Az irányító pedig akár a szenvedő fél is lehet, az sem változtat a viszonyokon, hiszen parancsoló és engedelmeskedő viszonya végzetesen egymásba fonódik, azonosként jelennek meg.


"A szenvedő, befogadó, engedelmeskedő rész, akinek akarata kikapcsolódott, s aki csak a néma, levegőben remegő közakaratot teljesítette, most ő volt, ő, aki oly sokáig akart és parancsolt; de hangsúlyozta, hogy ez mindegy. Az a képesség, mondotta, hogy túllépjünk önmagunkon, eszközzé legyünk, a legfeltétlenebbül és legteljesebben engedelmeskedjünk, csak fonákja a másiknak, hogy akarjunk és parancsoljunk; mindkettő egy és ugyanazon képesség; parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az tud parancsolni, és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, amint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé, akiben az akarat engedelmeskedéssé s az engedelmesség akarattá lesz, akinek személye mindkettőnek szülőhelye, akinek tehát éppen elég nehéz a dolga."

És hogy még sikeresebb legyen uralma, a néppel való kapcsolata fokozatosan jut el olyan szintre, hogy az emberek már áhítoznak az irányításra, vezetésre, és már önmaguk válnak akaratuk megtagadóivá, gyenge legyőzőivé.


"De az, hogy egy idősebb hölgyet, aki egy szalmaszéken aludt, Cipolla abba a csalódásba ringatott, hogy úton van Indiába, a hölgy pedig önkívületben szaporán közölte szárazon és vízen esett kalandjait, sokkal kevésbé foglalkoztatott, s kevésbé furának is éreztem, mint azt, hogy nyomban a szünet után egy katonás külsejű, széles vállú úr nem tudta a karját fölemelni, mivel a púpos kijelentette hogy többé nem emelheti föl, s hozzá suhintott egyet a levegőben ostorával. Még most is látom a daliás-bajszos colonello[42] arcát, mosolygós fogvicsorgatását az elveszett mozgásszabadságért való küzdelemben. Micsoda fonák eset! Látszott, hogy akar, és hogy nem tud; de bizonyára csak akarni nem tudott, és az akaratnak az a szabadságát bénító önmagába fonódása játszódott most le,..."


Ezért hát a legtöbben nem is próbálnak szabadulni a fojtogató elnyomástól akkor sem, mikor tehetnék, hiszen vágynak rá, hogy elkápráztassák őket, uralkodjanak felettük, ami a fasiszta diktatúra olyan jellemző tulajdonsága volt (jelesül az elnyomásra szoruló gyenge tömeg képzete).

"Vagy magunk is jól szórakoztunk? Igen is, nem is. Cipolla lovag iránt táplált érzelmeink rendkívül vegyesek voltak, de ha nem tévedek, az egész terem érzései hasonlóak voltak, és mégse ment el senki. Vagy az alá az igézet alá kerültünk, mely ebből a kenyerét oly különösmód kereső emberből a programon túl is, a mutatványok közt is kiáradt, s amely megbénította akaratunkat? Éppúgy lehet, hogy a puszta kíváncsiság játszott közre. Az ember szeretné tudni, hogyan folytatódik egy ilyen este, amely oly furcsán kezdődött, s Cipolla távozása előtt mondott egyet-mást, amiből arra lehet következtetni, hogy már rejteget valamit a tarsolyában, s a hatás további fokozódása várható."

Thomas Mann megtette. Hitler hatalomra jutása után előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba emigrált. A nagy többség azonban maradt, elfogadva is, nem is az eléjük tárt nevetséges, mégis életképes nézeteket.
A végeredmény ismert, előre sejthető volt ugyanis, még ha az ezt előidéző részek, jelenségek látszólag ismeretlenek voltak is. Ezeket ugyanis nem a nép mozgatta, még ha az ő szájukból is hangzottak el egytől egyig.