Amit nem is olyan régen még senki nem hitt volna, február 20-án minden érdeklődő számára kézzelfoghatóvá és elérhetővé vált. Igen, a norvég Ulverről van szó, akik első és egyben utolsó turnéjuk keretében jutottak el az A38-ra is, hogy szem- és fültanúi lehessünk szerteágazó, ambient-ből, elektronikus zenékből és katartikus dallammenetekből építkező szerzeményeik élő prezentációjának. Ám előttük még hátra volt a honi színtér egyik legismertebb zenészének, Csihar Attilának egyszemélyes projectje, a Void of Voices, amitől ugyan meghallgathattunk néhány felvételt myspace-n, ám pontos képet csak a koncerten magán kaphattunk a zenéről. Fél 9 után nem sokkal meg is jelent Attila, papi csuhában, körülvéve különféle szobrokkal, gyertyákkal, okkult szimbólumokkal, mint azt már tőle megszokhattuk; és ennyitől még nem is kellene táncra perdülni a gyönyörtől, viszont a zene annál tetszetősebb volt. Előzetesen is sejteni lehetett, hogy különleges produkcióval áll majd elő, de arra nem számítottam, hogy az ennyire egyedi, lenyűgöző is lesz. Csihar hangjára épült az előadás, különböző rétegekből való egybeforrására, miközben a folyamatos zakatolás, drone-os kattogás még földöntúlibbá tette az élményt, amit a két szerzemény jelentett. Hangját is a szokásos utánozhatatlan módon használta Attila, és a körülbelül félóra sokáig emlékezetes marad számomra, annyi biztos. Dalaiban, ahogy hallottam, többnyire a vallás témája került elő, megidézve még Az ember tragédiájából is Lucifer alakját ("A tagadás a lényegem").
Már korábban is meglepő volt a hajóhoz megérkezvén, hogy egyszer csak Garm sétált el mellettünk egymaga, korábban ez a fajta tömegek közt való elvegyülése számomra lehetetlennek tűnt, meg aztán a nyilatkozatok is kevésbé barátkozós lelkületet sugalltak, de hát minden eljön a maga idejében, azt már tapasztalhattuk. Maga a koncert pedig olyan volt, mint azt várhattuk - tehát eklektikus, szubjektív élmény, tekintve, hogy ugyan mindenki valami mást, mégis számára tökéletest, felejthetetlen élményt várt ettől az estétől - a kevés kivételtől eltekintve. A vetítéseket is vártam már nagyon, és tényleg szerves egészt alkottak az alattuk hallható szerzeménnyel, viszont sajnos nem sikerült annyira alaposan elmerülnöm benne, átadnom magam a megjelenő képeknek, mint szerettem volna, de ez legyen az én magánproblémám már. Ami viszont számomra is dühítő volt, az a hátsó sorok hozzáállása az alkalomhoz - nem éppen lehet úgy elveszni a hömpölygő hangáradatban, hogy közben folyamatos "motherfucker" megy a közönség egyes rétegeiből. A setlist viszont tartogatott ígéretes pillanatokat, személyes kedvencem a Hallways of Always-Porn Piece...-kettős volt, de a másik nagy kedvenc, a For the love of God sodró dallamai is igencsak elkaptak. A Shadows of the Sun-ról csak 4 dal hangzott el (Eos, Let the children go, Funebre, Like music), ami annyira nem is keserített el, tekintve, hogy az album nálam kevésbé talált be, főképp visszafogott, kevésbé kisérletezősebb mivolta miatt, viszont a két kedvenc lemezről (Perdition City, Blood Inside) játszott dalok élőben is nagyon hangulatosak voltak. Garmék egyébként a várható visszafogottság mellett megleptek koncert utáni közvetlenségükkel, legalábbis számomra már az is annak számít tőlük, hogy elvegyültek a közönség soraiban, beszélgettek, fényképezkedtek, stb. Jorn Svaeren-nel még sikerült röviden el is beszélgetni, igencsak közvetlen, barátságos embernek mutatkozott, még a jelenlétet is megköszönte nekünk. Összességében teljesen megérte a jelenlétet az este, ha valóban nem láthatjuk őket többször, annál inkább. Én is picivel zsigeribb élményre számítottam, de az ilyen elvárásokra persze felesleges alapozni. Szóval, állunk elébe a Thy Catafalque élő fellépésének - soha ne mondd, hogy soha, igaz, kedves Tamás?
