Móricz egyik legutolsó regénye ez, melyhez az 1936-ban megismert Littkey Erzsébet alakja szolgáltatott mintát, az ő elbeszélései proletárcsaládok nyomorúságáról, inkább lelki, mintsem fizikai értelemben. Hiszen a 3 nagyobb egységre tagolható (azonkívül 7 zsoltárra osztható) történet egyes részei a főszereplő Árvácska (Csöre) szenvedéseinek különböző szakaszait mutatja, három különböző család által. És habár különbözőnek mondható a befogadó családok helyzete, mégis sem a pusztai lét szabadsága, sem a gazdagság, sem a műveltség nem képes kiemelni a kislányt tragédiáktól terhes életéből. És ezekből bőven kijut neki, a Móricz-ra jellemző komor látásmód itt aztán igazán érvényesül. A regény középső szakaszában megjelenő párbeszéd az öreg takács és a kislány között jól példázza ezt: az idős ember jobb híján Csörének panaszolja el élete keserűségét, hányattatásait, hogy hogyan fosztották ki minden kis vagyonából, házából az állam, majd Szennyesék házában milyen szolgasorsra kényszerült. Mégis megdöbben, amikor aztán meghallja Árvácska elbeszéléseit a korábban Dudáséknál átélt borzalmakról:
"A kislány szíve dagadt a részvéttől, szeretett volna ő is olyan szépet és rettenetest mondani, mint az öreg, s azt mondta:
- Engem kedvecsapám mindig csimogatott.
Az öreg eleinte nem is figyelt oda a kis selypre, nem is lehet érteni, mit mond.
- Nem csimogat: simogat... s... sss... sss...
- Csss... csss... sss
- Ahogy a szél fúj: sss... sss...
- Css... ssscs... sss...
Így tanítgatta már máskor is az öreg.
Akkor a gyerek továbbmesélt, s az öregnek felakadt a szeme. Még a nyál is megeredt az ínye közt, úgy meg volt rémülve. A vér felszaladt a sápadt arcába, leszállott megint meg újra, kékült-zöldült azon, amit a kislány mondogatott, akkor felállott, azt mondta:
- Gyere velem!"
"- Tessék má megállani csöndőr urak - köszönt nekik nagy alázatossággal -, éppen akartam vóna elmenni, ha bírok a tisztelt urakhoz.
- No öreg, mi az?
- Eriggy csak odébb kisjányom az útbul. No eredj el, nem bántanak engem a csöndőr urak meg téged se, de valamit kell nekik elmondani, ami nem a gyerek fülibe való. Hogy is híjták a te kedves apádat?
A kislány gyanakodva állott, ellenségesen nézett. Húzódott félre az útból, nagyon úgy érezte, hogy neki jár itt ki egy rúgás vagy egy pofon, jó lesz elsikolni. De elszaladni se mert, azt se tudta merre kellene szaladni, hogy hazaérjen...
- Sipos vagy valami ilyen hangszerje vót neki a nevében. Dudás no... Hát kérem csöndőr urak: eredj már odébb kisjányom...
A csendőrök megdöbbenve hallgatták az öregember meséjét, akkor előhívták a kislányt, hogy nem akart jönni, egyikük még utána is szaladt, úgy csípte el a gyereket futtában, karjánál fogva rángatva hozta elő. De a másik csendőr a zsebébe nyúlt, és cukrot keresett a gyereknek, csak az nem merte elvenni.
- Olyan e, lássák csendőr urak úgy van a nevelve, hogy az úton felszedi az almacsutkát és megeszi. Nem utálja. Még az a jobb neki, szegénynek, ami el van hajítva a ganéjba. Nem vót erre még soha senkinek gondja. Kegyetlen emberek markába vót e mindig."
Az olvasó hiába bízik a regény folyamán végig a kislány sorsának jobbra fordulásában, ahogy ő abban, hogy valaha abba a "messzi, titokzatos" iskolába járhat, hiába bukkannak fel mindhárom egység alatt különböző emberek, akik szánják őt, segíteni próbálják. A történet végefelé felbukkanó fiatal pár, akik annyira aggódnak a kocsmába borért igyekvő kislányért, akár a szülei is lehetnek, ezt a feltételezést is erősíti későbbi öngyilkosságuk híre is. Ám ekkorra a befogadó már nem reménykedik, ahogy Árvácska is már csak édesanyját látja álmában, aki "nagy, erős, kövér volt, de egészen az volt", és nem a vékony, öngyilkossá lett nő. Mégiscsak valami reményt feltételez tehát ez benne, végig csak az édesanyját várja, az ajándékát amit a kis Jézuskával küld, viszont a Verő család szenteste ugyanolyan kegyetlenül bánik vele, mint mindig, egyetlen apró lángját is szétzúzva Árvácska reményének.
Végtelenül sötét, depresszív történet ez, "de a fantáziának egy sora sincs benne. Ennek a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel"-ahogy Móricz is vallotta.
És az élet valóban ilyen. Az emberek.
"Most már, hogy látta, egyre többet gondolt az édesanyjára. Mért nincs neki hát édesanyja, ha van? Mért nem jön érte? Mért nem viszi el? Senki se látta soha, de még kedvesanyám mondta egyszer, hogy az valami úri fajta lehetett. Az mondta azt is, hogy nagy, kövér volt.
- Gyere értem, édes jó anyám - sírt magában, mikor csak el tudott bújni egy-egy sarokba -, vigyél magaddal, már én nem fogok többet megijedni, mert az édesanyának szabad megkötözni a gyermeke kezét, és az nem fáj.
Azt sem bánta volna, ha prakkerral veri, az sem fájt volna.
- Már én látom, hogy nekem mindenféle anyám volt, meg lesz, csak az édesanya hibádzik.
Máskor sírni kezdett, ha baja volt, és dühöngött magában, s olyan szavakkal szidta az anyját, ahogy s amilyenekkel őtet szokták szidni: te kutya dög, te minek hattál itt engemet édes jó anyám, mér is nem leled meg a kisjányodat, hozd a kötelet, köss meg, és vigyél magaddal, mert én senkinek sem tudtam azt mondani mióta élek, hogy édesanyám, meg nem hajtottam az ölébe senkinek se a fejemet. Mikor a halotti sírhoz kimentünk is, mindenkinek volt sírja, csak nekem nem volt, pedig én is gyújtottam gyertyát az édesanyámnak, csak nem tudtam hova tenni, mert nincs is sírja az én anyukámnak, hiszem láttam, hogy szép vagy, erős vagy és kövér vagy, és el akartál vinni. És nekem most is van gyertyám dugva, gyufám is van, és én gyújtok neked anya. Igazán.
S a kis kezét úgy tartotta, mintha a gyertyát tartaná benne, s a gyertya kis lángja csak úgy lebegett és lobogott a szélben, ahogy a temetőben, mikor odakint volt kedvesanyámmal és a sok gyerekkel."
"- De én szeretném a jó Jézuskát megvárni, nekem is hoz.
- Már itt volt a Jézuska, nem hozott neked semmit.
- Neked nincs anyukád, erigy a fenébe, ne bosszants - kiáltott rá a Diti. S újra elkezdett dicsekedni, hogy neki mi mindent hozott.
De Csöre a sírástól nem hallotta.
Akkor a mutér levett egy cukrot a fáról.
- No, nesze, neked ezt küldte a Jézuska.
Erre a kislány szíve megtelt hálával, s nem hallotta, hogy nevettek rajta. Egész megkönnyebbült, s már kezdett örülni, hogy hozott neki is a Jézuska.
- No most eredj ki az udvarra, járd körül háromszor a kutat, gyere vissza. Akkor teljesedik amit kívánsz.
Árvácska azt kívánta, hogy az édesanyja jöjjön el érte, és vigye el a nagy fényességbe, az égbe.
De azért küldték ki, mert már várták a vendégeket, s meg volt terítve az asztal, és sok tányér s evőeszköz volt rajta. Most rakták fel a süteményeket, tortákat és más mindent, nem akarták hogy ott lábatlankodjék.
Árvácska szót fogadott, kiment háromszor körüljárta a kutat, akkor visszafelé ment a házba. Azt hitte, hogy az édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben, s a ház ereszét látta, hogy csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa, és szikrázik is. De nem gondolt semmire, hogy tűz van; neki most be kell menni, gondolta, hát be is ment.
Már akkor az egész tető égett. A kamara egészen ki volt már gyúlva, és odabent a kislány mondani akarta, hogy nagyon nagy fényesség volt odakint a házon. De rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Azt hitték, csak jár a szája, mert valamit álmodott a csillagok alatt.
Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá.
Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.
Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára."
