Saját

Felhőkakukvár foglyaként

Éppen otthonomra lelvén vezessen a néma hit?

mert hogy befészkeltem magam a szorongásba
az nem kétséges
de hogy itt nem boldogság nemesített menekvést
az is bizonyos
olyasféle inkább mintha megtisztítanád szobád
mellyel házadat vélnéd ékesíteni
pedig nincs az a helyiség amely anyjaként egészen
felbecsülné homlokod nyújtózását
aki gyermekeként tekintene csöppjeidre csak
magából másodlagosként és mindig a származás
maradhat egyetlen valóságos neki
neked rebben már új térképed kiégetett lényege
csak be ne foltozd magaddal kérlek
zokogva fogok semmit üvölteni
most hogy idetaláltam nem akarok újra járni
te sem gondolhatod hogy mámor mi csalogat
messze a rettegés bűvkörétől
miért találjak én világtalan ölelésre tőled jaj
vonja értelmetlenségem rámruházott bizalmad
csak azért könyörgök hogy lakatomat meg ne lásd
úgyis kiengednél hisz hova mennénk esztelen
ez mind mit tehetek a választás hogy
válaszként megjelölt megértés kulcsa
itt nem számít hogy mily létezés igazolná önmagát
ha meg sem teheti ezt külvilág nélkül
lepleződik most hogy számodra rejtélyes
igen sajnos én sem léptem még túl
a másokat szemlélt szenvedés vonzásán majd
felfedezem talán e sokszorozott börtön előnyeit
de addig sem kelhetek házasságra szelíd idők nyugalmával

ne fáradj nélküled is kitalálok

Saját

A kolibri gyűlölete

nincs a világnak jövője és én vagyok a teljesség -
ennyit mondott nagy könyvektől kábultan
de közben arra gondolt hogy
mennyire helytelen is a hazaárulás
és hogy ha a fényt megtöri a szembogár
meddig redőzhet hiánya a holnapban
te nem vagy az és sosem leszel
ami közös sorsa az egynek de
szánalmat csak a terelésben lát

nincs a lépcsőben két érzés ami benned szavakból igazodhat kilinccsé

Kálnoky László - A régi ház

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,
hol az égő avar
tüze tompán fénylik a ködön át,
és a kőszobrot ellepő bozótnak
ormótlan, zöld szoborformája van.
Fölösleges belépni a szobákba,
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,
s a tapétáról megszöktek a színek.
Nem oldozhatja senki föl
a jövevényt, ki halasztást kapott,
a földön vesztegelni egyelőre.
Odabenn se pattanna szét
a homlokát szorongató vasabroncs.

Jobb elrohanni messze,
a korlát nélküli fahídon át,
vagy nézni lenn a vasszínű vizet,
amelyben arca eltorzult ellipszis,
és szája megvonagló téglalap.

Kálnoky László - Az emlékező

És látja őket, látja arcukat,
amint egy pocsolyából fölmerülnek,
eszelősen csapódnak rá az ablakokra,
s esőpászták maszatjává fakulnak.
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,
kóvályognak fel s alá a szelekben,
s ő tudja: nem lehet nem hallani
a morajló hangokat a falakban,
s dübörgéssé növekvő ütemük
fájó halántékán úgy hatol át,
mint mikor a zongorafedelet
lecsapják és a futamok
ideges csillagszóróját kioltják.

Radnóti Miklós - Erdei ének valahonnan

Fejünket majd szépen lehajtjuk,
most a bokrok közt hálunk, mint a
madarak, neszelve hogy ropog
a fiatal őzbak csontja amint
álmában elnyúlva csak nő a
pázsiton, mert barátunk látod,
és talán még két hét; agancsa
helyén már szép apró dúdorok
nőnek és elbőgi álmában
magát, hogy fölriadunk; előbb,
mint a virágok nyitnák ajkuk
a harmat előtt, előbb,- előbb,
a hangjukat imádó részeg
madarak énekénél mert jaj!
oly messze még a derengés is;
majd heverünk csak alvó bokrok
leveleit tépdesve félve
ujjaink között babonásan
nyitott szemekkel nézzük egymást.

Camus - Közöny

Az irodalmi abszurd egyik fő alkotójaként számon tartott Camus ismert műve a Közöny, amely Meursault életébe ad bepillantást börtönbe kerüléséig, illetve az utána történő eseményekről számol be. A gyilkossá lett férfi történetében a szokatlan az, hogy tette egyáltalán nem érinti meg, idegen marad tőle, mint ahogy végig szinte kívülállóként számol be önmagáról és életéről egyaránt. Ahogy aztán a bíróságon is is ráolvassák, közönnyel viseltetik anyja temetésén szintúgy, mint ahogy köznapi életében is rejtve maradnak érzései, gondolatai "Ez azért van, mert nincs sok mondanivalóm. Akkor hát inkább hallgatok." -mondja később a vizsgálóbírónak, ami jól mutatja a mindentől való idegenkedését, egyszersmind ember és világ abszurd együttállásának céltalanságát, parttalan létét.

"- Fiatalembernek, azt hiszem, csak tetszhetik az ilyen élet. - Azt feleltem rá, igaz, de hogy alapjában nekem mindegy. Akkor meg azt kérdezte, nem csábítana-e a változás. Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy egyik élet olyan, mint a másik, s hogy az én itteni életemet kedvemre valónak találom. Láttam, nem tetszik neki a válasz, azt mondta, nem felelek a kérdésére, meg hogy nincs semmi becsvágyam, s az üzleti életben ez nagy baj. Visszatértem a munkámhoz. Persze, inkább adtam volna valami kielégítő választ, de hát nem láttam okot arra, hogy változtassak az életemen. Ha jól meggondolom a dolgot, igen tűrhető módon éltem. Diákkoromban, emlékszem, sokkal becsvágyóbb voltam. De mikor abbahagytam a tanulmányaimat, igen hamar beláttam, hogy mindez nem is olyan fontos."

Ez teszi lehetővé számára az alkalmazkodást a különböző életkörülményekhez is, még ha a lázadás szabadsága fenn is marad számára.

"A rabságom elején azért az volt a legnehezebb, hogy akkor is, tovább is szabad ember módjára gondolkoztam. Például kedvem támadt, hogy a tengerpartra menjek, s hogy valahol megfürödjek. S ha elképzeltem az első hullámok neszét a talpam alatt, azután meg egész testem belemerülését a vízbe s azt a felszabadulást, amelyet ilyenkor érzünk, hirtelen ráébredtem arra, milyen szűkek a börtönfalak. De ez pár hónapig tartott. Aztán csak rabgondolataim voltak. Vártam a mindennapi sétát a börtön udvarán vagy pedig az ügyvéd látogatását. Ami egyéb időm maradt, azt is igen jól beosztottam. Sokszor gondoltam akkor arra, hogy ha netán egy kiszáradt fa üregében kéne élnem, s nem foglalkoznám semmi mással, csak azzal, hogy fejem fölött egyre a kék eget nézném, idővel azt is megszoknám. Várnám az arra húzó madarakat vagy a felhők találkozását, mint ahogy itt az ügyvédem furcsa nyakkendőire vártam, s ahogy egy másik világban szombatig türelmeskedtem, hogy magamhoz szoríthassam Marie testét. Mármost, ha jól meggondolom, nem faüregben voltam. Van, aki nálam is szerencsétlenebb. Ez különben anyámnak volt egyik kedves gondolata, s olyan sokszor elmondta, hogy lassan mindenbe beletörődtem"

Ugyanakkor letartóztatása és meghurcoltatása is csak enyhe bosszankodást vált ki először belőle, egyáltalában, nem mutatja jelét, hogy közeledne életéhez ("Kicsit később kérdezte, nem félek-e. Azt feleltem neki, hogy nem. Sőt, bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam"), ugyanakkor mégis közel kerül az olvasóhoz a tárgyalás során, hiszen indokolatlanul keménynek ítéljük a bíróság szavait ("Azt mondta, tulajdonképp nincs is lelkem, s hogy nincs olyan emberi vonás, nincsen olyan erkölcsi elv az emberek szívében, ami iránt én fogékony lennék"), még ha korábban bennünk is hasonló szavak körvonalazódhattak. Hiszen ekkorra már felismerjük, hogy valójában egy mindenkihez igazodó, rokonszenvet mutató ember ő, akinek közönyéből fakad kiismerhetetlensége, viselkedésének kiszámíthatatlansága és a mindenbe való belenyugvás képessége.

"Szó sincs róla, kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Nemigen bántam, amit elkövettem. De ez az acsarkodás meglepett. Szerettem volna megmagyarázni, szívélyesen, szeretettel, hogy igazán sohase sajnáltam még semmit sem. Mindig azzal törődtem, ami majd ezután történik, akár ma, akár pedig holnap. De hát persze ebben a rám erőszakolt állapotban senkivel se beszélhettem ilyen hangon. Nem volt többé jogom ahhoz, hogy szeretetet vagy legalább jóindulatot mutassak."

Kívülállósága vezet aztán végül oda is, hogy ráébredjen egymaga bizonyosságára a világban (az egzisztencializmus alapgondolata), ugyanakkor kiterjeszti ezt az összes emberre és minden élőlényre egyaránt. Felismeri a szubjektum egyediségét és különbözését mindenkitől, ugyanakkor ennek valódi szabadságát, a létet és embert, mint abszurd együttállást, céltalan időáradatot.

"Hisz saját életében sem biztos, mivel halott módjára él. Én üres kézzel álltam ott. De magamban biztos vagyok, biztos mindenben, biztosabb, mint ő, biztos a magam életében és eljövendő halálomban. Igaz, igaz, csak ez az enyém. De legalább úgy fogtam ezt az egyetlen igazságot, mint ahogy az fogott engemet. Igazam volt, igazam van, mindig és mindenben igazam van. Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem. Ezt és ezt sose tettem meg, viszont ezt meg ezt megtettem. No és aztán? Mintha mindig erre a percre vártam volna... s erre a bizonyos hajnalra, amely majd igazolni fog. Semmi, de semmi se fontos, és jól tudtam, hogy miért. Ő is tudta, hogy miért. Jövendőm mélyéből s végig az én egész, képtelen életemen, valami homályos áradat szállt felém az esztendőkön, a még el nem érkezett esztendőkön keresztül, s ez az áradat útközben kiegyenlítette mindazt, amit valóban átélt és mégsem valóságosabb esztendőim kínáltak. Mit bántam mások halálát, anyám szerelmét, az ő istenségét, a kiszemelt életeket, a kiválasztott sorsokat, hiszen engem egyetlenegy sors választott ki magának, s velem együtt sok milliárd olyan kiváltságos lényt, akik, akár csak a pap, testvéreimnek nevezik magukat. Megérti, megérti-e vajon? Mindenki kiváltságos helyzetben van. Csakis kiváltságok vannak. Egy nap majd a többit is halálra fogják ítélni. Őt is halálra ítélik. Mit számít, ha a gyilkossággal vádolt azért veszti el életét, mivel nem sírt anyja temetésén? Salamano kutyája annyit ér, mint a felesége. Az automata mozgású nő éppoly bűnös, mint a párizsi nő, Massonnak a felesége, vagy mint Marie, aki meg hozzám jött volna feleségül. Mit számít, hogy mondjuk Raymond éppúgy pajtásom, mint az a Céleste, aki pedig többet ér nála? Mit számít, hogy Marie ma már egy új Meursault-nak nyújtja az ajkát? Érti hát, ez a halálraítélt, és hogy a jövőm mélyéből..."

Földbomlás, maghasadás (saját)

Szürkéskék most a világ. Halovány.
Színforrasztó dalával delet bomlasztó
csalogány. Mint zöld. Mint föld.
Úgy tüntet jelenével a csodavárás.
A csönd. Hatvanegy év szállt égbe
hogy vízbe térve teremtsen hiúzzá három percet
és ezernyi színéről azonosított verset.
De húsával csak mérgezte magát a
lét alapítsa meg a virágzás szokását?
Rádöbbentem én mindenre bár inkább a világ döbbent rám.
Vagy csak kivetültem mint örökös hiány és sajnálat?
Szellembájos ajánlat. Tépj te is teret tájból!
Jaj te függést imádott röpke múlandóság
és gyász és szürkéskék világ te fogsz
megmenteni attól hogy meneküljék karom könyvemtől.
Másként tejben rothadt cérnaszál.