Lényegtelen tartású költemény
Ki látott már olyat, hogy valaki keresztté formálja magát?
Kifeszítve magát reá, ki kövezné nyíltan a tömeget?
Volna ennek is megmondhatója, pedig jól tudja,
inkább csak ötölne-hatolna szereplésének gyönge birtokában,
mely maga az acélos erőnlét, maga a semmiség.
Vigyázna, az irányok nehogy túlzottan befelé haladjanak,
nehogy veszítse támasztékát az emelkedett vonásoknak,
a versírás képességét és lélegzetének tudományát.
Csak ha feloszlatja önmarcangolásának békés pengéit,
csak miután szétszéled a tevékenység bíztató jelene,
sokasodnak a lépések és rendeződnek a számlák,
mikor csillogó szemmel üdvözölnek a hordárok
és megnyugtatnak, hogy örömmel adtak és amúgyis,
ezen a világon mégiscsak játszhatnánk a külsőséggel,
mikor egy harmadik felsegít és te felé mosolyogsz,
imára intenek a barátok bár már térdepelsz,
akkor tüntet lám vigaszával az a rémisztő csend.
Sokan próbálnak majd szökkenésre bírni,
lesznek, akik Istentől kérnek számodra cédulát,
rajta az elrongyolódott, mindent magyarázó egyetlen szóval.
Érdeklődve szemléled te ezt a sok mindent,
az ajándékba kapott földgömböt és ugrókötelet,
és hogy meddig kell még ugyan tűrni.
Ne próbáljátok kérlek ne tegyétek,
ha rángatnak sem fogok létezni és tényleg,
ti hogyan vettétek a bátorságot, hogy élőként tüntessétek fel magatokat?
Titeket már tényleg előre beavattak mindenbe?
Összebeszéltetek, úgy érzem,
és ez most nagyon elkeserít, a mosolyt azért rejthetnétek,
kevésbé segít most ha megváltasz egyszer-kétszer
és még teával és süteménnyel is fogadsz,
látom, azért barátságos kis otthonod van
és a látogatók érezhetik, számítanak ők is valamit.
A fenntartható fejlődés valószerűtlensége (Datta, dajadhvam, damjata)*
Valószerűtlen.
Én kevesebbel is beérem látod mint
ellentétek ambivalens érthetetlensége
(és igen, talán sérthetetlensége),
de jobb ha most arra fordítom fejem hol
békébe olvadtak ezek a különbözőségek.
A tanulás folyamatossága.
A folyamatok izgága keresztmetszete melyek
világra segítették tudás és önmagát tárggyá képzett szemlélet gyermekét.
Csodálatos látni hogy mélységek ily könnyedén.
Persze ez azért mégsem ugyanaz mintha
nagy levegőt véve fejest ugranánk a kékség üdítő
fegyelmezettségébe.
Vagy káoszába, ez most nem számít.
Szerették volna kiosztani a díjakat
de lám, a könyörület ismét elmaradt.
Kiérdemelnénk mi a pestist is, hisz az
ítélet hirdetői szemmel láthatóan mégsem keresték meg
a csendesség mögött megbúvó vetületek lényegét.
Én mégis csodálom őket.
Fennhangon igazolták mi születéskor már zsebükben,
mégis legtöbbünk félelmében korán határokká magasodtak.
Ezt-átlépni-soha.
Külsőleg egyáltalán nem mutattak egyezést,
mint már mondtam. (A többi nyilvánvaló)
Szóval, mégha magunkévá is tesszük
a legegyszerűbbnek tűnő igazodásokat,
akkor sem fogunk börtönöket emelni ezt bizonyítván.
Látod, úgy kevertem látványosan a lapokat,
hogy hivatkozhassak gyönyörű összeférhetetlenségre.
Valóban éppenhogy cáfolnánk iménti sikerünket.
Majd előtte viszont szépen meg kell kérnünk mindenkit,
hogy viselkedjen alkalomhoz illően.
(A lét ünnepe? Az ünnep megléte.)
Szépséges, égen úszó emberek.
Santih santih santih*2
* "Datta, dajadhvam, damjata" (Adj, légy együttérző, fegxelmezd magad). Upanisadból (Titkos tanítások) való idézet, melyek szanszkrit nyelvű indiai vallásbölcseleti szövegek. Már az i.e. első évezred első felében keletkeztek ilyen írások.
*2 Santih ismételve ezen a helyen egy Upanisad szertartásos befejezése. Jelentése körülbelül: "A béke, mely meghaladja a megértést"
A képtelenség abszolút értéke
Nem hisztek benne?
Jaj, hisz mennyire lényegtelen!
Vagy egész valótok reá áldozzátok?
Végülis,
ez talán számít valamit?
Tagadd meg nyugodtan a nihilizmust is!
2010. augusztus 10., kedd
interjú Tapolczai Attilával
-Attila, hadd kezdjem az interjút rögtön a Hatóságilag Tilossal és az együttes jelenlegi helyzetével! Létezik egyáltalán még a banda, terveztek további koncerteket/albumokat?
-Jelenleg a zenekar nem működik, ez a helyes kifejezés. Nem szűnt meg, nem oszlott fel, csak nem működik, mivel elköltöztem Magyarországról. Az energiám nagy részét az akusztikus zenémbe fektetem -ezt értem a dalszerzésre is-, tehát nem foglalkozom mostanában a HT-val, és nem is tervezek új albumot. Ha úgy alakulna az életem, hogy
újból visszatérnék Magyarországra (amire mostanában gondolni sem szeretnék), akkor valószínűleg tovább csinálnánk a zenekart, hiszen mindhárman szeretjük, és jól kijövünk egymással.
-Legutóbbi lemezetek néhány éves szünet után 2007-ben jelent meg A híd címmel. Milyenek voltak a visszajelzések, a korábbi rajongók hogyan fogadták ezt az albumot?
-A visszajelzések vegyesek voltak, éppúgy, mint az összes többi lemeznél. Olvastam, hallottam nagyon negatív kritikát, és volt, aki szerint a legjobb lemez lett. Bár megmondom őszintén, nagyon keveset foglalkoztam a "visszajelzésekkel". Amit ez alatt a néhány koncert alatt tapasztaltam, az azt mutatta meg, hogy van egy réteg, aki nagyjából csak az első két lemezt szereti (vagy legalábbis az új dalokhoz nem tudnak hogy viszonyulni, és ezt tudomásunkra is adják), és van, aki az összes lemezt kedveli, mondhatni hűséges rajongók. A legtöbb kritika abban éri a lemezeinket -és ez már "A folytatás"-nál is megvolt-, hogy túl "depressziós".
-Volt valami előzetes koncepció az album készítésekor, mind zenei, mind szövegi téren? A társadalomkritikus mondanivaló gondolom adott volt, ezzel együtt és ezen kívül mi inspirált még a banda életre hívásakor és az album készítése közben?
-Annyi volt csak a koncepció, hogy szerettem volna egy viszonylag egyszerű, zeneileg letisztult lemezt készíteni, megtartva a zenekar eredeti, pörgős, dallamos punk stílusát. Nem akartam kísérletezgetni. Emellett, mivel már jó ideje akusztikus zenét, folkzenét is játszom, mondjuk úgy, letisztult a dalok zenei szerkezete. Erre a lemezre már nem jellemző a kiszámíthatatlan dalszerkezet, meglepő váltások, amik az előző lemezeinket (vagy jó példa erre a NOFX) jellemzi. Szerettem azt is nagyon, de a folkzene ezt valahogy kivette belőlem. Inkább az egyszerű, de jól bevált akkordmenetekre, riffekre koncentráltam, néhol kis technikás szólókkal. Emellett elmondható az is a lemezről, hogy elég rock-os lett. Ez, bevallom, nem volt koncepció. :-) Így sikerültek a dalok. (Pl. A Gonosznak nincsen szarva, Szenvedély, A híd). Azt még hozzá kell tennem, hogy Benjinek az ötletei, dobjátéka nagyon sokat hozzátettek ahhoz, hogy olyan legyen a lemez, amilyenről álmodtam. Benji csiszolatlan gyémánt, rendkívül jó ötletei vannak, ösztönös zenész. Persze mindent megbeszélünk, de ennél a lemeznél -bár én írtam a dalokat-, különösen figyeltem arra, hogy kibontakozzanak a többiek a saját hangszerükön. Egy dalhoz, a "Korunk magányos Krisztusai"-hoz egyébként Benji írta a gitártémát is.
A "társadalomkritikus mondanivaló" sajnos mindig adott, és sok ember azt gondolja, hogy ha ezekről beszélünk, vagy a művészetben kiadjuk magunkból az ezzel kapcsolatban érzett bánatunkat, akkor már "depressziósak" vagyunk. A művészek többsége talán sok embernél érzékenyebb az őt körülvevő dolgokra, legyen az negatív vagy pozitív. Egy virág szépségéről is lehet ódákat zengeni, és engem is ugyanúgy megérint, megihlet a szépség, mint a csúfság, gonoszság, de a punk véleményem szerint nem az a műfaj, amelyben a virágokról kéne énekelni.
Az az érdekes, hogy "A híd" lemez mondanivalója akkor érett meg, akkor jött az ihlet, amikor 2006 végén hazaköltöztem Magyarországra. Tudtam, hogy fel fogunk venni egy lemezt, meg is volt pár dal, de az otthoni életbe való visszaérkezésem nagyon sok ihletet adott a szövegekhez. A legnagyobb különbség a korábbi szövegek és az újabbak között az volt, hogy most először egy kissé más perspektívából szemlélhettem a kapitalista rendszer természetét. Ez alatt azt értem, hogy megházasodtam, gyerekem lett (azóta már kettő van), és a rendszer hihetetlen embertelensége, ellentmondásai, kudarca, irracionalizmusa (amikről azelőtt rengeteget olvastam ugyan, de nem éltem meg ilyen mélységben) a szemem láttára bontakoztak ki. Félre ne érts, Budapesten éltem az életem nagy részét, nem voltunk soha jó anyagi helyzetben, mindig proletár szemszögből éltük meg a rendszert, de megvolt mindenünk, édesanyám igyekezett mindent megadni, iskolába jártunk, nem éheztünk, nem kellett a mindennapi megélhetés miatt aggódnom (nekem legalábbis). De amikor 2006 végén Németországból, majd Írországból visszatértem Budapestre, alig hittem a szememnek (és a többi érzékszervemnek)! Érezhetően megváltoztak a dolgok, és tudom, hogy nem én lettem amnéziás. Az egész politikai hangulatot -ami a konkrét politikai, gazdasági intézkedéseknek a következménye- a düh, az elkeseredettség jellemezte. Legalábbis abban a társadalmi osztályban, ahol én élek. Azóta persze még rosszabb lett a helyzet, és ma, ahogy egy kicsit többet tudok a rendszer természetéről, tisztán látszik, hogy ez az egész egy folyamat volt, ami az elmúlt 20 (vagy még több) év alatt lassan a katasztrófa felé sodorta az országot. Ez a folyamat, iletve az emberek kapitalizmusba (bocsánat, "piacgazdaságba") vetett hite, és ennek a hitnek az összeomlása, kudarca, erről szól "A híd" című dal, és mondhatjuk, hogy az egész lemeznek ez az üzenete. Ezt néhány szövegben megpróbáltam egy punk dal körülményeihez képest mélyebben kifejteni ("Rendszerlogika", "Szenvedély", "A híd") néhol csak dühös megnyilvánulás lett az eredménye ("Mennyit ér, "A mesének vége"). Azóta még többet megértettem a dolgokból, és most már lehet, hogy máshogy fogalmaznék egyes helyeken, de úgy kell nézni ezeket a dalokat, mint egy baloldali nézeteket valló ifjú családapa érzelmi megnyilvánulásait, ahogy próbál a kelet-magyarországi vadkapitalizmusban helytállni. És itt jönnek a képbe a személyes témájú dalok, amik ugyanúgy hozzátartoznak az egész képhez, mint a "társadalomkritikus" (nevezzük inkább rendszerkritikusnak) dalok.
Még annyit ehhez a kérdéshez, hogy a banda életre hívása teljesen nyilvánvaló volt számomra, mert mindenképpen szerettem volna egy új lemezt készíteni, nem akartam abbahagyni a "Filmek" után.
-A visszatérő koncertek hogyan sikerültek? Még 2007 szeptemberében láttalak titeket az azóta megszűnt Padláson, akkor egész jó formában voltatok, de te hogyan értékelnéd az együttes szüneteltetése előtti fellépésekkel összevetve őket?
-Annyiban mindenképp jobbak voltak ezek a koncertek, hogy mivel a Budapest Rock and Roll szervezte őket, levették ezt a terhet a vállunkról. Én legalábbis jobban tudtam a zenére koncentrálni. Sajnos a zenekar felszereltsége, illetve sok magyarországi klub technikai feltételei elég szegényesek voltak, így nagyon sokszor nem tudtunk úgy megszólalni, ahogy szerettünk volna. Ez komoly probléma volt, mert a zenében tudom, hogy fejlődtünk az évek során, de ezt a minőséget nagyon nehéz úgy visszaadni, hogy nincs egy normális erősítőd, vagy nem hallod a saját hangodat a színpadon. Ez engem nagyon zavart, hogy több mint 10 évvel a zenekar megalakulása után nem tudunk igazán igényes produkciót nyújtani. Tudom, itt jön az, hogy "de hát ez punk", de szerintem a punknak nem feltétlenül kell rosszul szólnia, amint ezt láthatjuk sok amerikai zenekar esetében. Itt pénzről van szó, ami nekünk nem volt soha, legalábbis annyi nem, hogy tudjunk venni jó felszerelést.
Ez a zenei része a dolognak, a közönséggel, a bulik hangulatával kapcsolatos dolgokról pedig a következőket tudom mondani:
A zenekar, Laci, Benji, én, és az aktuális sofőrünk, mi mind nagyon élveztük ezeket a koncerteket, hiszen imádjuk ezt csinálni, és amint már írtam, egymással is nagyon jól kijövünk. A közönség is mindig tud valami újat nyújtani számunkra. Értem ezalatt azt, hogy mindig megismerkedünk új, és érdekes emberekkel, és természetesen mindig jó érzés, ha ezek az emberek odáig vannak a zenénkért. Voltak negatív élményeink is, de alapvetően jók voltak a koncertek. Azonban érezhetően megcsappant a közönség. Erre persze mindenki próbál okokat keresni. Én azt nem hiszem, hogy különösebben elfordultak volna tőlünk, inkább jellemző ez a közönségszám-csökkenés az egész hazai punkra. Új szelek fújnak. Viharos szelek. Emellett rengeteg impulzus éri a fiatalokat, egyre több szuperprodukció jön Magyarországra, ami valószínűleg nem kedvez a klubkoncerteknek. De ez így van itt Németországban is. A stadionokban, nagy koncertarénákban tízezres tömegek vannak, a kisebb klubokban pangás van. De nem akarom túlmagyarázni, főleg, hogy lehet, hogy nincs is igazam. :-)
Összegezve, nagyon élveztük a koncerteket, de érezhető volt a változás, ami azt jelenti, hogy sok helyre elég kevesen jöttek el. CD-ket alig tudtunk eladni.
-A híd-on a rendszerkritikus gondolatokon kívül személyesebb személyesebb szövegek is találhatóak, gondolok itt a Kicsi lány-ra, de a Ne várjatok rám is ilyen. Ez utóbbi és hasonló szövegek írásakor inkább saját életed inspirál vagy csak próbálsz egy lehetséges képet felvázolni a különböző sorslehetőségekről?
-Eszem ágában sincs ilyen sorslehetőségeket felvázolni. :-) Ami velem történt, az részben tragikus, részben csodálatos. A művészi szabadság, a kreativitás persze itt-ott hozzátesz ezekhez a sztorikhoz, de konkrétan ez a két dal (Kicsi lány, Ne várjatok rám) az én életemről szól, persze sok szimbolikus értelemmel. Pl. az, hogy a "fiú" egy ferde éjszakán dönt a sorsáról, annyit jelent, hogy megszabadulva a mindennapok nyomásától, gátlásaitól, hamis racionalizmusától.
-A HT esetében a fejlődés egyértelműen látszik zene és szövegek terén, ez a fajta megkomolyodás már A folytatás-on érzékelhető volt, de a Valahol és a Filmek albumon is hallható elgondolkodtató és letisztult dalokkal vált egyértelművé. Látsz esélyt a változásra, a jobbá levésre? Miben kellene szerinted az embereknek legfőképpen változtatniuk életük alakításában?
-Ez egy elég mély téma. Az első kérdésre az a válaszom, hogy igen, mindig látok esélyt a változásra. Azon az állásponton vagyok, hogy minden mozgásban van, minden változik. Meggyőződésem, hogy az emberek képesek változni, és ezt nap mint nap tapasztalhatjuk. Azt, hogy mi milyen irányba változik, különböző erők alakítják. Nem mondanék ilyet, hogy "jobbá levés", hiszen tudjuk, hogy mennyire mást jelent a "jó" különböző embercsoportoknak. Persze nekem is van erkölcsi megítélésem arról, mi a jó és a rossz. A világgazdaságot irányító tőkés osztálynak például az a jó, ha az emberek termelnek, fogyasztanak, nem kérdeznek, nem kritizálnak, nem szerveződnek, egyszóval termelő, fogyasztó automataként viselkednek. Az én nézeteim szerint ez nem jó. A nagy kérdés az, hogyan lehet ezen változtatni. Erről lehetne az örökkévalóságig vitázni, és természetesen én egyedül nem tudom rá a választ. Vannak elképzeléseim. Például hiszek abban, hogy a társadalomban kíméletlen, egyre leplezetlenebb osztályharc folyik, amelyben a proletariátus (a dolgozó ÉS a munka világából kirekesztett emberek tömege) vesztésre áll. Ezzel meg is válaszoltam a kérdésedet, hogy tudniillik ezek az emberek egyénileg sokat nem tehetnek az életük változtatásáért, hiszen gyengék, el vannak nyomva.
A kapitalizmus, a "piac" ideológiája folyamatosan rombolja a közösségi szellemet, és ez az amit újra fel kéne fedezi az embereknek, mert ez az egyetlen dolog, ami veszélyes a tőke számára, a szervezett tömegek. Erre mutatkoznak jelek a világon mindenhol, csak sajnos hazánkban ez a közösségi szellem főleg a szélsőjobboldalon csapódik le, eltorzult formában.
-Egyes vélekedések szerint a tömegek ugyanúgy hibásak az elnyomás meglétéért és beletörődésükkel, társadalomba való beolvadásukkal ők is felelősek azért, amiért csak a hatalmakat szokás hibáztatni. Erről mi a véleményed?
-Először is, véleményem szerint az emberek "társadalomba való beolvadása" természetes folyamat, hiszen a társadalom egy közösség, és minden embernek elemi vágya, hogy valamilyen közösségbe tartozzon. A kérdés az, hogy milyen közösség ez, milyen elvek alapján működik.
A hatalom mindig igyekezett irányíthatóvá tenni a tömegeket, és erre minden eszközt felhasznál. Az a vélekedés, ami a kérdésedben van, azt tükrözi, hogy aki hagyja magát, az is hibás az elnyomásért. Azért hagyják magukat, mert gyengék, fáradtak és szervezetlenek, vagy valóban jól érzik magukat a rendszerben, illetve le vannak kötve valamivel. A II. világháború után a fogyasztói társadalommal a kapitalizmus centrumországaiban valóban sikerült növelni a proletariátus életszínvonalát. Ez sok tényezőnek az eredménye, de mondhatjuk, hogy egyfajta kompromisszum született a tőkésosztály, illetve az akkoriban jól szervezett munkásosztály között.
Azonban ennek a Reagen-Tacher korszak véget vetett, a szakszervezeteket meggyengítették, és kíméletlen harc kezdődött a szociális rendszer lebontásáért, ami még ma is zajlik, többek között Magyarországon is. Ehhez jön hozzá még a finánckapitalizmus szerepe, a hitelek. Jó, ha van házad, autód, de amíg az emberek félnek attól, hogy elveszítik a munkahelyüket, nem tudják fizetni a hiteleiket, elveszíthetik az otthonukat, addig nem is nagyon lázadoznak.
A szervezetlenséget, gyengeséget, atomizáltságot, fáradságot a tőke a rendelkezésére álló mindenféle hatalmi eszközzel igyekszik fenntartani, hiszen a tőkés osztály nagyon jól tudja, hogy a szervezett tömegek erősek, és képesek a történelem menetét megváltoztatni. A hatalmon lévők igyekeznek az elnyomást mindig magasabb, kifinomultabb szintre fejleszteni. Ezért kellene az ellenállásnak is ugyanígy fejlődnie.
Összefoglalva, ez egy összetett jelenség, nem hiszem, hogy a tömegeket vádolni lehetne a tehetetlenségükért. A tőkés rendszer totalitás, mindenhol jelen van, és ha az emberek bénultak, beletörődnek a helyzetükbe, azért nem lehet őket kollektíven hibáztatni.
-A Filmek-en a Kisfiú szövegével kapcsolatban vagyok bizonytalan. Miről szól pontosan a dal és mennyire tekinthető szimbolikusnak az itt megjelenő kisfiú?
-Rendben van, segítek feloldani ezt a bizonytalanságot. :-) A Kisfiú (másnéven Little Boy) nagyon is szimbolikus. Ez konkrétan a Hiroshimára ledobott atombomba neve volt. Nem tudom, hogy ezek után szükséges-e még tovább magyaráznom a szöveget. Színtiszta irónia.
-Mit gondolsz ma a punkról mint szubkultáráról? Hogyan ítéled meg a színtér alakulását, a különböző hazai együtteseket?
-Ezen rengeteget gondolkodtam az elmúlt években. Számomra a punk mindig a társadalmi, politikai berendezkedéssel szembeni ellenállás egyik formája volt. Ez különböző országokban különböző dolgot jelentett. Angliában, az Egyesült Államokban sok tekintetben teljesen mást jelentett, mint Kelet-Európában. A magyarországi punkra jellemző volt, hogy nem volt képes a "kommunista" rendszer elleni lázadás hagyományán túlnőni (Néhány zenekar még ma sem képes).
A punk, mint szubkultúra próbált mindig a rendszeren kívül helyezkedni, de ez sosem sikerült teljesen. A punkon belül ugyanúgy megvoltak mindig az ideológiai ellentétek, mint a társadalom nagy részében, sőt valójában a punknak sosem volt akkora politikai jelentősége, mint amekkorát én szerettem volna neki tulajdonítani. Szerettem volna azt hinni, hogy a punk valódi mozgalom, sokkal több, mint egy zenei irányzat, de ezt ma már nem gondolom. Kétségtelenül több, mint zenei irányzat, de ezt elég sok zenei stílusról el lehet mondani. Viszont a punk életforma nagyon meghatározó, és nagyon sokat jelent számomra. Ez az a közeg, amelyben minden országban, ahol jártam, a legtisztább gondolkodású fiatalokkal találkoztam. Sokan közülük, akik később maguk mögött is hagyják a punkot, mint a mindennapjaik részét, olyan emberekké válhatnak, akik sokkal többet felfognak a világ dolgaiból, mint a mainstream kultúrát fogyasztó kortársaik.
A magyarországi színtér jelenlegi alakulásáról, bevallom, nem sokat tudok. Amit már korábban említettem, a mi közönségünk eléggé megcsappant, még ha voltak igazán jó koncertek is. Azt, hogy a mai magyarországi politikai, és kulturális közegben, ahol a szélsőjobboldal ennyire meghatározó tényezővé vált, miként tud a punk fennmaradni, nem tudom, de szívből szorítok minden olyan fiatalnak, akik ezzel az árral szembefordulva képesek valami maradandót alkotni. Végső soron művészetről, kultúráról beszélünk, még ha a punk nem is így definiálja magát. Ám sajnos azt látom, hogy nagyon sok tiszta szívű fiatalt is megfertőz ez a mindenhova behatoló rasszista mocsok, ami a magyarországi közéletre telepedett.
-Hogyan vélekedsz mai fejjel a különféle vallásokról? Csak szervezett formában utasítod el vagy a transzcendensbe vetett hittel úgy általában vannak kifogásaid?
-Egyre mélyebb dolgokat kérdezel. :-) Nem utasítom el a vallást, mint a különféle formákban elképzelt Isten (istenek) létezésébe vetett hitet, és mivel ha vallásról beszélünk, akkor ez általában szervezett formát jelent. Nekem is megvan a saját elképzelésem a létezésről, univerzumról, életről, halálról, ez azonban ateista természetű. Természetesen vannak elméleti kifogásaim a legtöbb vallással szemben, ezek főleg filozófiai jellegűek. De úgy gondolom, hogy a különféle vallások kialakulása történelmi folyamat, az emberi evolúció eredménye, ezáltal ez is folyamatosan változik. Lehet, hogy az ember egyszer eljut arra a szintre, amikor már nem lesz szüksége Istenre ahhoz, hogy felfogja és megértse a létezést, a halált.
-Ugyan tudom, hogy a politikával szemben is elutasító véleményed fogalmaztad meg korábban, de hadd kérdezzelek az ország jelenlegi állapotáról. Szerinted lehetséges-e a változás, szükség van egyáltalán rá és eljöhet-e egy tisztább politika jövője, amivel most többen is hirdették magukat?
-Ez tévedés. Soha nem volt elutasító véleményem a politikával szemben, mivel úgy gondolom, hogy politika minden, ami társadalmi döntésekkel kapcsolatos. Ha ezt elutasítanám, az egyet jelentene a teljes passzivitással. Ellenkezőleg, mindig is állást foglaltam politikailag.
Ha az ország jelenlegi állapotáról kérdezel, akkor röviden így tudom összefoglalni:
1989-ben Magyarország a rendszerváltással a kapitalista nyugat részévé vált. Ez a folyamat korábban kezdődött, de ez most nem lényeges. A lényeg, hogy nagyon sok ember komolyan hitt abban, hogy jobb lesz az életük az új rendszerben. Még akkor is hittek ebben, amikor különféle megszorításokkal terhelték őket, mondván, ennek majd később meg lesz a gyümölcse. Sokaknak persze jobb is lett, de annál még többnek nem. A gyárak egy része tönkrement, a többi magántulajdonba került. Vagy mindkettő. A privatizáció mindenféle társadalmi ellenállás nélkül zajlott. A keleti országrész infrastrukturálisan, és egyéb értelemben is lezüllött, az emberek nagy része, úgy tűnik, vesztett a rendszerváltással, a tőkés rendszer semmiféle jólétet nem hozott a többség számára. Most, 20 évvel később, amikor beköszöntött az újabb gazdasági világválság, már nem lehet az emberekkel elhitetni, hogy "majd jobb lesz" csak még bírjunk ki egy pár megszorító csomagot. Mostanra számomra legalábbis nyilvánvalóvá vált a osztályharc leplezetlensége, amelyben a magyarországi proletariátus a nyugati társaihoz viszonyítva különösen sebezhető, és gyenge. (Ennek több oka van, erről érdemes többek között Szalai Erzsébet írásait elolvasni)
Iszonyatos társadalmi feszültségek keletkeztek. Mivel azonban az ellenállás a munkahelyeken nem lehetséges, az emberek elkezdenek ellenségképet, mítoszokat gyártani, amelyre a szélsőjobboldal tökéletes terep. Mivel antikapitalista baloldali erő ma Magyarországon csak csírájában létezik, az emberek, akiknek elegük van a rendszerből, a szélsőjobboldalhoz csatlakoznak. Aki egy kicsit ismeri a történelmet, az nem lepődik meg, nem új jelenség ez. De szerintem ez ma a legnagyobb probléma Magyarországon, illetve ami ezt kiváltotta. A tőke profitjának megtartásához az állami, szociális kiadásokat a kormányok elkezdték lefaragni. Egész Európában ez zajlik, a reakciók azonban különbözőek. Sok helyen megerősödött szélsőjobb, sok helyen kormányzati tényezővé vált. A magyarországi szélsőjobboldal az emberek kapitalizmussal, parlamenti demokráciával szembeni teljes bizalmatlanságát lovagolja meg, de csak jelszavakban antikapitalista, valójában semmiféle alternatívát nem tud kínálni az embereknek, csak a pusztítás alternatíváját.
Változás? A változás nemcsak lehetséges, hanem mindig jelen van. A kérdés, hogy melyik irányba változnak a dolgok. Ez mindannyiunkon múlik.
Tisztább politika? Üres szavak, politikai marketingfogás. Ennek ellenére a kezdeményezőket (LMP) nem tartom ellenszenvesnek, és örülök, hogy legalább szülővárosomban több szavazatot kaptak, mint az újnyilasok.
-Miért döntöttél a külföldre való utazás és a másfajta zenei világ felfedezése mellett? Ezt a bluegrass-hoz közel álló, folkos irányt érzed inkább magadénak?
-Azok után, amit most leírtam, azt hiszem érthető, hogy miért utaztam külföldre. Nem bírtam elviselni ezt a társadalmi közeget, bár amikor én az elvándorlás mellett döntöttem, még nem volt ennyire eldurvult a helyzet. Valójában már elég régóta tervezgettem, hogy elköltözöm. Utazni mindig is szerettem, mert rengeteg dolgot tapasztaltam és tanultam így, többek között a nyelvet.
A bluegrass zenével kb. 12 éve ismerkedtem meg (nem vagyok jó a dátumokban plusz-mínusz 2 év), amikor Tarr Dávid gitáros cimborámmal zenéltünk a budai várban. Ő nagyon nagy hatással volt rám, ami a gitárjátékot illeti. Tanultam tőle pár dalt, és el voltam ezekkel sok évig, mivel főleg a HT-re koncentráltam. Aztán valahogy a gyors, dallamos punkból eljutottam a gyors, dallamos akusztikus zenéhez, és elkezdtem a saját dallamvilágomat bluegrass alapokra építeni. Egyre inkább éreztem, hogy ez az a zene, amiben igazán ki tudom magam fejezni. Szóval eléggé elmélyültem az angolszász népzene világában, és főleg a bluegrass gitártechnika fogott meg, amit mára, azt hiszem, sikerült egy elég magas szinten elsajátítanom.
Különösen nagy öröm volt számomra, hogy több korábbi vagy jelenlegi punkzenész is hasonló útra lépett. Egyébként éppen a Bad Religion volt az a zenekar, ami a kapcsot jelentette számomra a punk és a folkzene között.
-Két albumod is megjelent azóta, a We are the ones és a Dreamer. Ezeket hogyan fogadta a kinti és a magyar közeg? A HT-rajongók körében mekkora érdeklődésre tartanak számot az újabb lemezek?
-Most jelent meg a harmadik, "The Guy From a Big Town" címmel, ez teljesen szóló, gitár és ének, a másik két lemezen basszusgitár, brácsa, gitár, mandolin, illetve néhány dalban bendzsó, és cselló is hallható.
A "kinti" közeg épp annyira vegyes, mint az otthoni. Mivel én a punk közegből jöttem, számomra a legnehezebb feladat az volt, hogy megtaláljam azt a hallgatóságot, akik igazán szeretik ezt a zenét. Ez nehéz is meg nem is. Nehéz, mert itt Dél-Németországban nincs meg igazán az angolszász népzenének a kultúrája, csak töredékekben. A country romantika (country falvak, fesztiválok), illetve a 60-as 70-es évek ismertebb folkzenéje (Bob Dylan, Cat Stevens, stb.) itt is kedvelt ugyan, ám igazán mélyen nem érzik át az itteni emberek ezt a műfajt, nem szerves része a kultúrájuknak, illetve a nyelv miatt sem értik teljesen. Viszont könnyű abból a szempontból, hogy a folkzene mindig is populáris volt, a nép zenéje, ezért gyakorlatilag minden korosztályban vannak, akik nagyon kedvelik a művészet eme formáját. Főleg délebbre, a német Alpokban (Allgäu) találkozom olyanokkal, akik nagyon közelinek érzik az ilyen jellegű folkzenét, sőt többen játszanak is bluegrass-t. Szóval meg lehet azért itt is találni a közeget, csak lehet, hogy én sem éppen a legmegfelelőbb helyen vagyok ilyen tekintetben. Münchenben nyilván nagyobb a folk/bluegrass színtér, mint Augsburgban.
Gyakorlatilag 2006 óta turnézunk a folk trióval (különböző felállásokban), és egyre jobban sikerülnek ezek a turnék.
A koncerteken fogynak a lemezek, ha a trióval játszom, ha szólóban, de ezek persze nem nagy számok.
A magyar közegről annyit tudok mondani, hogy az alatt a két év alatt, amíg otthon voltam, voltak sikeres, és kevésbé sikeres koncertjeink, és kapcsolatba kerültem az otthoni bluegrass/folk zenészek egy csoportjával, akik összességében nagyon szimpatikusak voltak nekem, ugyanúgy, mint a punknál, itt sem szoktam csalódni az emberekben. A folk közeg éppolyan őszinte, és tiszta gondolkodású, mint a punk, sőt, azt gondolom, sokkal letisztultabb, és gyakran a rendszerkritikai potenciál is erősebb. Ezt főleg az amerikai, angol és ír folk zenészek körében lehet tapasztalni.
A HT rajongók körében nem tudom azt mondani, hogy különösebb érdeklődés lett volna az akusztikus lemezeim iránt, de tudom ,hogy vannak azért sokan, akik hallgatják. Olykor-olykor kapok e-mail-eket, hogy mennyire értékelik amit csinálok. Ez mindig jólesik.
-A We are the ones-hoz képest miben érzed másnak a Dreamer-t? A szövegvilágukat összevetve miben látod a fő hasonlóságokat és különbségeket?
-Ezt a két lemezt nem nehéz összehasonlítani. A We Are The Ones az első akusztikus lemezem. Mindkettő lemezt otthon vettük fel az aktuális lakásban, ahol laktam, és minőségileg a Dreamer-t egy sokkal jobb lemeznek tartom. Nagyobb zenei tudás, jobb hangszerek, jobb technikai felszereltség, több tapasztalat áll mögötte. Ami a dalokat illeti, nem látok sok különbséget, talán annyit, hogy az angolom javult, több lett a folkos, és kevesebb a punkos elem, ezek természetes folyamatok. A harmadik, szólólemez már teljesen folkos, de az egy kicsit más kategória, inkább nem keverném most bele. Igazából mindkét lemezt kezdetnek, próbálkozásnak élem meg, mivel rengeteg új dolgot tanultam a felvételek alatt, között, mind zenei, mind hangtechnikai téren. Tudom, hogy még ennél sokkal többet lehet nyújtani ebben a műfajban, de amikor a dalok megszületnek, úgy érzem, ki kell adni magunkból, amilyen szinten éppen állunk, hiszen így tanulunk, fejlődünk. Azért annyi különbség van, hogy míg a We Are The Ones egyértelműen az augsburgi első kiköltözésemhez kapcsolható, a Dreamer főleg a Mátraházán, illetve a Magyarországon töltött időszakot fogja át, és ez a szövegekben, illetve a borítón is észrevehető.
-Angol nyelven írott soraid mennyire számítanak személyesnek összevetve a HT-szövegekkel? Inkább a társadalomkritikát vagy a pozitívabb gondolatok közvetítését részesíted itt előnyben?
-Ez egy jelentős pont, mondjuk úgy, a folk műfajban írott dalok között lényegesen több a személyes témájú. A rendszerkritikát és a pozitív gondolatokat nem állítanám szembe egymással, bár értem a kérdést, és tudom, hogy a HT szövegek sokak szemében nagyon negatívak. Ehhez képest tény, hogy a folkzene világa sokkal nagyobb teret enged a könnyedebb témáknak is. A punkban mindig fontos volt számomra, hogy kritikai üzenetet hordozzon, míg a folkban sokkal több dal szól egyszerű emberi érzésekről, történetekről. Azért úgy érzem, eléggé nyíltan jelen van a rendszerkritikus mondanivaló ezekben a szövegeimben is, mint ahogy a HT szövegekben is benne volt a személyes élmény.
-Többnyire külföldön koncertezel mostanában. Hol van nagyobb igény ezekre a fellépésekre, itthon vagy a határontúlról? Tervezel a jövőben több hazai koncertet?
-Azért koncertezek főleg itt, Németországban, mert itt élek, a koncertjeinken többnyire értékelik a zenénket, és az anyagi feltételek sem rosszak. Mivel a zenélésből élek, és két gyermekem van, ez is egy fontos szempont. Szívesen turnéznék Magyarországon is, csak elég nehéz összeszervezni a zenekart, ugyanis három, egymástól elég távol lévő városban lakik a trió három tagja (Berlin, Augsburg, Budapest). Most örülünk, ha egy évben egy nagyobb turnét össze tudunk hozni. A többi időszakban főleg szólókoncertjeim vannak, illetve rengeteget tanítok, no meg az utcán zenélek.
Azt nem érzékelem, hogy otthon nagy igény lenne a fellépéseinkre. Ha ott élnék, biztos más lenne a helyzet. Megkeresett már egy ismerősöm, aki szervezne koncerteket, de az említett problémák egyelőre nem foglalkozom ezzel.
-A We are the ones szövegében az egykori tradíciók őrzése ellen szólalsz fel. Mindig is ellentétes volt a kérdés megítélése, de te látsz-e valamiféle pozitívumot benne, mint egykori értékek fenntartása? Mennyiben érzed helyénvalónak azt a feltevést, hogy csak múltunkat ismerve és őrizve vagyunk képesek valami újat létrehozni?
-A We Are The Ones-nak az a fő üzenete, hogy vegyük észre, mi vagyunk jelenleg azok, akik a hagyományokat alakíthatjuk, mi, fiatalok, öregek, akik jelenleg élünk. A tradíció, hagyomány nem egy elvont fogalom, egy szent valami, amit őrizni kell, hanem egy folyamatosan változó jelenség, az élő történelem. Egyetértek, a múltat ismerni kell, hogy újat alkossunk, de hiába ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, az idő úgyis eldönti, mi marad meg, és mi tűnik el. Illetve ezért sokat tehetünk mi is. Manapság a civilizált emberek közül nem soknak jutna eszébe gyermekáldozatot bemutatni az isteneknek, vagy a szikláról ledobni a gyenge, életképtelen csecsemőket, holott egykor ezek is hagyományok voltak. A bikaviadal is egy hagyomány, ami sokak szívét megdobogtatja, adrenalinszintjüket megemeli, sokak szerint viszont egy barbár hagyomány, és a szemétbe való. Aztán ott van a népzene, ami szerintem egy pozitív hagyomány (és ebben majdnem minden ember egyetért), de ott is az az álláspontom, hogy ez egy mindig változó hagyomány, amit nekünk is lehetőségünkben áll változtatni. Ez a lényeg, fel kell ismernünk, hogy a cselekedeteinkkel mindig változtatunk a dolgokon, ezáltal új hagyományokat is teremtünk. Tehát lényeges, hogy nem a hagyományok őrzése ellen énekelek, hanem új hagyományok megteremtéséért, amit a következő generációk fognak őrizni, alakítani, vagy elhajítani.
-Költők és írók tekintetében van olyan aki hatott rád, aki különösen közel áll a szívedhez? Filozófiai irányban mennyire vallod magad tájékozottnak?
-Kellemes kérdés ez számomra, hiszen a zenélés mellett a filozófia az egyik kedvenc időtöltésem, bár mostanában kevesebb időm volt olvasni. Természetesen filozófiában nem lehet soha elég tájékozott az ember, de mondjuk úgy, érdekel, hogy működik az emberi társadalom, ezért sok filozófiai témájú könyvet olvastam, amióta csak az eszemet tudom. Ezekre persze érettnek is kell lenni, tehát valószínűleg nem ártana valamikor újra elővenni azokat, amiket már régen olvastam. Platón, Arisztotelész műveibe belekóstoltam, és elterveztem, hogy rengeteg klasszikus filozófus műveit elolvasom, de persze ezt nagyon nehéz kivitelezni, ha az ember más, még fontosabb dologra koncentrál. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy jött egy gazdasági világválság, és Marx "Tőké"-je nagyon népszerű olvasmány lett legalábbis Ny-Európában. Ezúttal "hagyományaimmal" ellentétben engedtem a divat csábításának, és a terveimhez képest korábbra tettem a "Tőke" elolvasását. Komolyra fordítva a szót, Marx mindig is érdekelt, de szerettem volna Kant-ot, Hegel-t és a többi, időben Marx előtt lévő nagy filozófust tanulmányozni, de majd ezekre is talán sor kerül. Egy időben, amíg még Budapesten laktam, gondolkodtam, hogy jelentkezem valamelyik egyetemre filozófia szakra, de aztán végül a zenére való koncentrálás és a kiköltözés mellett döntöttem. Úgy voltam vele, hogy a filozófia nem olyan dolog, amivel az embernek sietnie kell. Ami érdekel, azt úgyis elolvasom, nem hiszem, hogy egy iskola ennél sokkal többet tudna nyújtani.
Költők, írók nehezebben foglalok állást, de azért vannak meghatározó élményeim. Most legutóbb Charles Dickens "Hard Times" c. regényét olvastam. Tolsztoj-t igen kedvelem, főleg az "Feltámadás"-t. Aztán ott van Hemingway, őt is kedvelem (na, ő pl. nagy bikaviadal rajongó volt). Sok fantasy regényt olvastam korábban, igazán szerettem ezt a műfajt, de aztán valahogy magam mögött hagytam. Aztán Orwell is meghatározó volt a könyves élményeim között, több művét is olvastam. Nagy kedvencem Dürenmatt, imádom azt a száraz iróniát, ami jellemzi a műveit. Azonkívül olvastam több különböző külföldi és magyar regényt is, de mindig is inkább a politikai, filozófiai témájú könyvek érdekeltek. Költők közül, bevallom, nincs olyan, aki igazán hatott volna rám, nem nagyon olvastam verseket, annak ellenére, hogy dalszövegeket írok, a vers sosem volt igazán az én műfajom. Magyarok közül Eörsi Istvánt olvastam sokat, de neki is inkább a prózai írásait, külföldiek közül Bertold Brecht, illetve Heinrich Heine voltak azok, akik közel állnak a szívemhez. Brecht egyébként itt élt Augsburgban. Eszembe jutott még valaki, Arthur Miller, aki az Ügynök halálát írta, na az zseniális mű. Nagy vonalakban ennyi.
-Így a végén hadd kérdezzelek még a Magánzárkáról, ahol gitárosként segítetted ki a többieket. Mi a helyzet ezzel a bandával, lesz-e folytatás?
-Nem nagyon hiszem, hogy ennek lesz bármilyen folytatása. Úgy tudom, Laci megelégedett vele, hogy fel tudtuk venni a dalait, aztán nagyjából ennyi.
-Attila, köszönöm az interjút, további sok sikert az életben!
-Én is köszönöm, minden jót neked is!
-Jelenleg a zenekar nem működik, ez a helyes kifejezés. Nem szűnt meg, nem oszlott fel, csak nem működik, mivel elköltöztem Magyarországról. Az energiám nagy részét az akusztikus zenémbe fektetem -ezt értem a dalszerzésre is-, tehát nem foglalkozom mostanában a HT-val, és nem is tervezek új albumot. Ha úgy alakulna az életem, hogy
újból visszatérnék Magyarországra (amire mostanában gondolni sem szeretnék), akkor valószínűleg tovább csinálnánk a zenekart, hiszen mindhárman szeretjük, és jól kijövünk egymással.-Legutóbbi lemezetek néhány éves szünet után 2007-ben jelent meg A híd címmel. Milyenek voltak a visszajelzések, a korábbi rajongók hogyan fogadták ezt az albumot?
-A visszajelzések vegyesek voltak, éppúgy, mint az összes többi lemeznél. Olvastam, hallottam nagyon negatív kritikát, és volt, aki szerint a legjobb lemez lett. Bár megmondom őszintén, nagyon keveset foglalkoztam a "visszajelzésekkel". Amit ez alatt a néhány koncert alatt tapasztaltam, az azt mutatta meg, hogy van egy réteg, aki nagyjából csak az első két lemezt szereti (vagy legalábbis az új dalokhoz nem tudnak hogy viszonyulni, és ezt tudomásunkra is adják), és van, aki az összes lemezt kedveli, mondhatni hűséges rajongók. A legtöbb kritika abban éri a lemezeinket -és ez már "A folytatás"-nál is megvolt-, hogy túl "depressziós".
-Volt valami előzetes koncepció az album készítésekor, mind zenei, mind szövegi téren? A társadalomkritikus mondanivaló gondolom adott volt, ezzel együtt és ezen kívül mi inspirált még a banda életre hívásakor és az album készítése közben?
-Annyi volt csak a koncepció, hogy szerettem volna egy viszonylag egyszerű, zeneileg letisztult lemezt készíteni, megtartva a zenekar eredeti, pörgős, dallamos punk stílusát. Nem akartam kísérletezgetni. Emellett, mivel már jó ideje akusztikus zenét, folkzenét is játszom, mondjuk úgy, letisztult a dalok zenei szerkezete. Erre a lemezre már nem jellemző a kiszámíthatatlan dalszerkezet, meglepő váltások, amik az előző lemezeinket (vagy jó példa erre a NOFX) jellemzi. Szerettem azt is nagyon, de a folkzene ezt valahogy kivette belőlem. Inkább az egyszerű, de jól bevált akkordmenetekre, riffekre koncentráltam, néhol kis technikás szólókkal. Emellett elmondható az is a lemezről, hogy elég rock-os lett. Ez, bevallom, nem volt koncepció. :-) Így sikerültek a dalok. (Pl. A Gonosznak nincsen szarva, Szenvedély, A híd). Azt még hozzá kell tennem, hogy Benjinek az ötletei, dobjátéka nagyon sokat hozzátettek ahhoz, hogy olyan legyen a lemez, amilyenről álmodtam. Benji csiszolatlan gyémánt, rendkívül jó ötletei vannak, ösztönös zenész. Persze mindent megbeszélünk, de ennél a lemeznél -bár én írtam a dalokat-, különösen figyeltem arra, hogy kibontakozzanak a többiek a saját hangszerükön. Egy dalhoz, a "Korunk magányos Krisztusai"-hoz egyébként Benji írta a gitártémát is.
A "társadalomkritikus mondanivaló" sajnos mindig adott, és sok ember azt gondolja, hogy ha ezekről beszélünk, vagy a művészetben kiadjuk magunkból az ezzel kapcsolatban érzett bánatunkat, akkor már "depressziósak" vagyunk. A művészek többsége talán sok embernél érzékenyebb az őt körülvevő dolgokra, legyen az negatív vagy pozitív. Egy virág szépségéről is lehet ódákat zengeni, és engem is ugyanúgy megérint, megihlet a szépség, mint a csúfság, gonoszság, de a punk véleményem szerint nem az a műfaj, amelyben a virágokról kéne énekelni.
Az az érdekes, hogy "A híd" lemez mondanivalója akkor érett meg, akkor jött az ihlet, amikor 2006 végén hazaköltöztem Magyarországra. Tudtam, hogy fel fogunk venni egy lemezt, meg is volt pár dal, de az otthoni életbe való visszaérkezésem nagyon sok ihletet adott a szövegekhez. A legnagyobb különbség a korábbi szövegek és az újabbak között az volt, hogy most először egy kissé más perspektívából szemlélhettem a kapitalista rendszer természetét. Ez alatt azt értem, hogy megházasodtam, gyerekem lett (azóta már kettő van), és a rendszer hihetetlen embertelensége, ellentmondásai, kudarca, irracionalizmusa (amikről azelőtt rengeteget olvastam ugyan, de nem éltem meg ilyen mélységben) a szemem láttára bontakoztak ki. Félre ne érts, Budapesten éltem az életem nagy részét, nem voltunk soha jó anyagi helyzetben, mindig proletár szemszögből éltük meg a rendszert, de megvolt mindenünk, édesanyám igyekezett mindent megadni, iskolába jártunk, nem éheztünk, nem kellett a mindennapi megélhetés miatt aggódnom (nekem legalábbis). De amikor 2006 végén Németországból, majd Írországból visszatértem Budapestre, alig hittem a szememnek (és a többi érzékszervemnek)! Érezhetően megváltoztak a dolgok, és tudom, hogy nem én lettem amnéziás. Az egész politikai hangulatot -ami a konkrét politikai, gazdasági intézkedéseknek a következménye- a düh, az elkeseredettség jellemezte. Legalábbis abban a társadalmi osztályban, ahol én élek. Azóta persze még rosszabb lett a helyzet, és ma, ahogy egy kicsit többet tudok a rendszer természetéről, tisztán látszik, hogy ez az egész egy folyamat volt, ami az elmúlt 20 (vagy még több) év alatt lassan a katasztrófa felé sodorta az országot. Ez a folyamat, iletve az emberek kapitalizmusba (bocsánat, "piacgazdaságba") vetett hite, és ennek a hitnek az összeomlása, kudarca, erről szól "A híd" című dal, és mondhatjuk, hogy az egész lemeznek ez az üzenete. Ezt néhány szövegben megpróbáltam egy punk dal körülményeihez képest mélyebben kifejteni ("Rendszerlogika", "Szenvedély", "A híd") néhol csak dühös megnyilvánulás lett az eredménye ("Mennyit ér, "A mesének vége"). Azóta még többet megértettem a dolgokból, és most már lehet, hogy máshogy fogalmaznék egyes helyeken, de úgy kell nézni ezeket a dalokat, mint egy baloldali nézeteket valló ifjú családapa érzelmi megnyilvánulásait, ahogy próbál a kelet-magyarországi vadkapitalizmusban helytállni. És itt jönnek a képbe a személyes témájú dalok, amik ugyanúgy hozzátartoznak az egész képhez, mint a "társadalomkritikus" (nevezzük inkább rendszerkritikusnak) dalok.
Még annyit ehhez a kérdéshez, hogy a banda életre hívása teljesen nyilvánvaló volt számomra, mert mindenképpen szerettem volna egy új lemezt készíteni, nem akartam abbahagyni a "Filmek" után.
-A visszatérő koncertek hogyan sikerültek? Még 2007 szeptemberében láttalak titeket az azóta megszűnt Padláson, akkor egész jó formában voltatok, de te hogyan értékelnéd az együttes szüneteltetése előtti fellépésekkel összevetve őket?
-Annyiban mindenképp jobbak voltak ezek a koncertek, hogy mivel a Budapest Rock and Roll szervezte őket, levették ezt a terhet a vállunkról. Én legalábbis jobban tudtam a zenére koncentrálni. Sajnos a zenekar felszereltsége, illetve sok magyarországi klub technikai feltételei elég szegényesek voltak, így nagyon sokszor nem tudtunk úgy megszólalni, ahogy szerettünk volna. Ez komoly probléma volt, mert a zenében tudom, hogy fejlődtünk az évek során, de ezt a minőséget nagyon nehéz úgy visszaadni, hogy nincs egy normális erősítőd, vagy nem hallod a saját hangodat a színpadon. Ez engem nagyon zavart, hogy több mint 10 évvel a zenekar megalakulása után nem tudunk igazán igényes produkciót nyújtani. Tudom, itt jön az, hogy "de hát ez punk", de szerintem a punknak nem feltétlenül kell rosszul szólnia, amint ezt láthatjuk sok amerikai zenekar esetében. Itt pénzről van szó, ami nekünk nem volt soha, legalábbis annyi nem, hogy tudjunk venni jó felszerelést.
Ez a zenei része a dolognak, a közönséggel, a bulik hangulatával kapcsolatos dolgokról pedig a következőket tudom mondani:
A zenekar, Laci, Benji, én, és az aktuális sofőrünk, mi mind nagyon élveztük ezeket a koncerteket, hiszen imádjuk ezt csinálni, és amint már írtam, egymással is nagyon jól kijövünk. A közönség is mindig tud valami újat nyújtani számunkra. Értem ezalatt azt, hogy mindig megismerkedünk új, és érdekes emberekkel, és természetesen mindig jó érzés, ha ezek az emberek odáig vannak a zenénkért. Voltak negatív élményeink is, de alapvetően jók voltak a koncertek. Azonban érezhetően megcsappant a közönség. Erre persze mindenki próbál okokat keresni. Én azt nem hiszem, hogy különösebben elfordultak volna tőlünk, inkább jellemző ez a közönségszám-csökkenés az egész hazai punkra. Új szelek fújnak. Viharos szelek. Emellett rengeteg impulzus éri a fiatalokat, egyre több szuperprodukció jön Magyarországra, ami valószínűleg nem kedvez a klubkoncerteknek. De ez így van itt Németországban is. A stadionokban, nagy koncertarénákban tízezres tömegek vannak, a kisebb klubokban pangás van. De nem akarom túlmagyarázni, főleg, hogy lehet, hogy nincs is igazam. :-)
Összegezve, nagyon élveztük a koncerteket, de érezhető volt a változás, ami azt jelenti, hogy sok helyre elég kevesen jöttek el. CD-ket alig tudtunk eladni.
-A híd-on a rendszerkritikus gondolatokon kívül személyesebb személyesebb szövegek is találhatóak, gondolok itt a Kicsi lány-ra, de a Ne várjatok rám is ilyen. Ez utóbbi és hasonló szövegek írásakor inkább saját életed inspirál vagy csak próbálsz egy lehetséges képet felvázolni a különböző sorslehetőségekről?
-Eszem ágában sincs ilyen sorslehetőségeket felvázolni. :-) Ami velem történt, az részben tragikus, részben csodálatos. A művészi szabadság, a kreativitás persze itt-ott hozzátesz ezekhez a sztorikhoz, de konkrétan ez a két dal (Kicsi lány, Ne várjatok rám) az én életemről szól, persze sok szimbolikus értelemmel. Pl. az, hogy a "fiú" egy ferde éjszakán dönt a sorsáról, annyit jelent, hogy megszabadulva a mindennapok nyomásától, gátlásaitól, hamis racionalizmusától.
-A HT esetében a fejlődés egyértelműen látszik zene és szövegek terén, ez a fajta megkomolyodás már A folytatás-on érzékelhető volt, de a Valahol és a Filmek albumon is hallható elgondolkodtató és letisztult dalokkal vált egyértelművé. Látsz esélyt a változásra, a jobbá levésre? Miben kellene szerinted az embereknek legfőképpen változtatniuk életük alakításában?
-Ez egy elég mély téma. Az első kérdésre az a válaszom, hogy igen, mindig látok esélyt a változásra. Azon az állásponton vagyok, hogy minden mozgásban van, minden változik. Meggyőződésem, hogy az emberek képesek változni, és ezt nap mint nap tapasztalhatjuk. Azt, hogy mi milyen irányba változik, különböző erők alakítják. Nem mondanék ilyet, hogy "jobbá levés", hiszen tudjuk, hogy mennyire mást jelent a "jó" különböző embercsoportoknak. Persze nekem is van erkölcsi megítélésem arról, mi a jó és a rossz. A világgazdaságot irányító tőkés osztálynak például az a jó, ha az emberek termelnek, fogyasztanak, nem kérdeznek, nem kritizálnak, nem szerveződnek, egyszóval termelő, fogyasztó automataként viselkednek. Az én nézeteim szerint ez nem jó. A nagy kérdés az, hogyan lehet ezen változtatni. Erről lehetne az örökkévalóságig vitázni, és természetesen én egyedül nem tudom rá a választ. Vannak elképzeléseim. Például hiszek abban, hogy a társadalomban kíméletlen, egyre leplezetlenebb osztályharc folyik, amelyben a proletariátus (a dolgozó ÉS a munka világából kirekesztett emberek tömege) vesztésre áll. Ezzel meg is válaszoltam a kérdésedet, hogy tudniillik ezek az emberek egyénileg sokat nem tehetnek az életük változtatásáért, hiszen gyengék, el vannak nyomva.
A kapitalizmus, a "piac" ideológiája folyamatosan rombolja a közösségi szellemet, és ez az amit újra fel kéne fedezi az embereknek, mert ez az egyetlen dolog, ami veszélyes a tőke számára, a szervezett tömegek. Erre mutatkoznak jelek a világon mindenhol, csak sajnos hazánkban ez a közösségi szellem főleg a szélsőjobboldalon csapódik le, eltorzult formában.
-Egyes vélekedések szerint a tömegek ugyanúgy hibásak az elnyomás meglétéért és beletörődésükkel, társadalomba való beolvadásukkal ők is felelősek azért, amiért csak a hatalmakat szokás hibáztatni. Erről mi a véleményed?
-Először is, véleményem szerint az emberek "társadalomba való beolvadása" természetes folyamat, hiszen a társadalom egy közösség, és minden embernek elemi vágya, hogy valamilyen közösségbe tartozzon. A kérdés az, hogy milyen közösség ez, milyen elvek alapján működik.
A hatalom mindig igyekezett irányíthatóvá tenni a tömegeket, és erre minden eszközt felhasznál. Az a vélekedés, ami a kérdésedben van, azt tükrözi, hogy aki hagyja magát, az is hibás az elnyomásért. Azért hagyják magukat, mert gyengék, fáradtak és szervezetlenek, vagy valóban jól érzik magukat a rendszerben, illetve le vannak kötve valamivel. A II. világháború után a fogyasztói társadalommal a kapitalizmus centrumországaiban valóban sikerült növelni a proletariátus életszínvonalát. Ez sok tényezőnek az eredménye, de mondhatjuk, hogy egyfajta kompromisszum született a tőkésosztály, illetve az akkoriban jól szervezett munkásosztály között.
Azonban ennek a Reagen-Tacher korszak véget vetett, a szakszervezeteket meggyengítették, és kíméletlen harc kezdődött a szociális rendszer lebontásáért, ami még ma is zajlik, többek között Magyarországon is. Ehhez jön hozzá még a finánckapitalizmus szerepe, a hitelek. Jó, ha van házad, autód, de amíg az emberek félnek attól, hogy elveszítik a munkahelyüket, nem tudják fizetni a hiteleiket, elveszíthetik az otthonukat, addig nem is nagyon lázadoznak.
A szervezetlenséget, gyengeséget, atomizáltságot, fáradságot a tőke a rendelkezésére álló mindenféle hatalmi eszközzel igyekszik fenntartani, hiszen a tőkés osztály nagyon jól tudja, hogy a szervezett tömegek erősek, és képesek a történelem menetét megváltoztatni. A hatalmon lévők igyekeznek az elnyomást mindig magasabb, kifinomultabb szintre fejleszteni. Ezért kellene az ellenállásnak is ugyanígy fejlődnie.
Összefoglalva, ez egy összetett jelenség, nem hiszem, hogy a tömegeket vádolni lehetne a tehetetlenségükért. A tőkés rendszer totalitás, mindenhol jelen van, és ha az emberek bénultak, beletörődnek a helyzetükbe, azért nem lehet őket kollektíven hibáztatni.
-A Filmek-en a Kisfiú szövegével kapcsolatban vagyok bizonytalan. Miről szól pontosan a dal és mennyire tekinthető szimbolikusnak az itt megjelenő kisfiú?
-Rendben van, segítek feloldani ezt a bizonytalanságot. :-) A Kisfiú (másnéven Little Boy) nagyon is szimbolikus. Ez konkrétan a Hiroshimára ledobott atombomba neve volt. Nem tudom, hogy ezek után szükséges-e még tovább magyaráznom a szöveget. Színtiszta irónia.
-Mit gondolsz ma a punkról mint szubkultáráról? Hogyan ítéled meg a színtér alakulását, a különböző hazai együtteseket?
-Ezen rengeteget gondolkodtam az elmúlt években. Számomra a punk mindig a társadalmi, politikai berendezkedéssel szembeni ellenállás egyik formája volt. Ez különböző országokban különböző dolgot jelentett. Angliában, az Egyesült Államokban sok tekintetben teljesen mást jelentett, mint Kelet-Európában. A magyarországi punkra jellemző volt, hogy nem volt képes a "kommunista" rendszer elleni lázadás hagyományán túlnőni (Néhány zenekar még ma sem képes).
A punk, mint szubkultúra próbált mindig a rendszeren kívül helyezkedni, de ez sosem sikerült teljesen. A punkon belül ugyanúgy megvoltak mindig az ideológiai ellentétek, mint a társadalom nagy részében, sőt valójában a punknak sosem volt akkora politikai jelentősége, mint amekkorát én szerettem volna neki tulajdonítani. Szerettem volna azt hinni, hogy a punk valódi mozgalom, sokkal több, mint egy zenei irányzat, de ezt ma már nem gondolom. Kétségtelenül több, mint zenei irányzat, de ezt elég sok zenei stílusról el lehet mondani. Viszont a punk életforma nagyon meghatározó, és nagyon sokat jelent számomra. Ez az a közeg, amelyben minden országban, ahol jártam, a legtisztább gondolkodású fiatalokkal találkoztam. Sokan közülük, akik később maguk mögött is hagyják a punkot, mint a mindennapjaik részét, olyan emberekké válhatnak, akik sokkal többet felfognak a világ dolgaiból, mint a mainstream kultúrát fogyasztó kortársaik.
A magyarországi színtér jelenlegi alakulásáról, bevallom, nem sokat tudok. Amit már korábban említettem, a mi közönségünk eléggé megcsappant, még ha voltak igazán jó koncertek is. Azt, hogy a mai magyarországi politikai, és kulturális közegben, ahol a szélsőjobboldal ennyire meghatározó tényezővé vált, miként tud a punk fennmaradni, nem tudom, de szívből szorítok minden olyan fiatalnak, akik ezzel az árral szembefordulva képesek valami maradandót alkotni. Végső soron művészetről, kultúráról beszélünk, még ha a punk nem is így definiálja magát. Ám sajnos azt látom, hogy nagyon sok tiszta szívű fiatalt is megfertőz ez a mindenhova behatoló rasszista mocsok, ami a magyarországi közéletre telepedett.
-Hogyan vélekedsz mai fejjel a különféle vallásokról? Csak szervezett formában utasítod el vagy a transzcendensbe vetett hittel úgy általában vannak kifogásaid?
-Egyre mélyebb dolgokat kérdezel. :-) Nem utasítom el a vallást, mint a különféle formákban elképzelt Isten (istenek) létezésébe vetett hitet, és mivel ha vallásról beszélünk, akkor ez általában szervezett formát jelent. Nekem is megvan a saját elképzelésem a létezésről, univerzumról, életről, halálról, ez azonban ateista természetű. Természetesen vannak elméleti kifogásaim a legtöbb vallással szemben, ezek főleg filozófiai jellegűek. De úgy gondolom, hogy a különféle vallások kialakulása történelmi folyamat, az emberi evolúció eredménye, ezáltal ez is folyamatosan változik. Lehet, hogy az ember egyszer eljut arra a szintre, amikor már nem lesz szüksége Istenre ahhoz, hogy felfogja és megértse a létezést, a halált.
-Ugyan tudom, hogy a politikával szemben is elutasító véleményed fogalmaztad meg korábban, de hadd kérdezzelek az ország jelenlegi állapotáról. Szerinted lehetséges-e a változás, szükség van egyáltalán rá és eljöhet-e egy tisztább politika jövője, amivel most többen is hirdették magukat?
-Ez tévedés. Soha nem volt elutasító véleményem a politikával szemben, mivel úgy gondolom, hogy politika minden, ami társadalmi döntésekkel kapcsolatos. Ha ezt elutasítanám, az egyet jelentene a teljes passzivitással. Ellenkezőleg, mindig is állást foglaltam politikailag.
Ha az ország jelenlegi állapotáról kérdezel, akkor röviden így tudom összefoglalni:
1989-ben Magyarország a rendszerváltással a kapitalista nyugat részévé vált. Ez a folyamat korábban kezdődött, de ez most nem lényeges. A lényeg, hogy nagyon sok ember komolyan hitt abban, hogy jobb lesz az életük az új rendszerben. Még akkor is hittek ebben, amikor különféle megszorításokkal terhelték őket, mondván, ennek majd később meg lesz a gyümölcse. Sokaknak persze jobb is lett, de annál még többnek nem. A gyárak egy része tönkrement, a többi magántulajdonba került. Vagy mindkettő. A privatizáció mindenféle társadalmi ellenállás nélkül zajlott. A keleti országrész infrastrukturálisan, és egyéb értelemben is lezüllött, az emberek nagy része, úgy tűnik, vesztett a rendszerváltással, a tőkés rendszer semmiféle jólétet nem hozott a többség számára. Most, 20 évvel később, amikor beköszöntött az újabb gazdasági világválság, már nem lehet az emberekkel elhitetni, hogy "majd jobb lesz" csak még bírjunk ki egy pár megszorító csomagot. Mostanra számomra legalábbis nyilvánvalóvá vált a osztályharc leplezetlensége, amelyben a magyarországi proletariátus a nyugati társaihoz viszonyítva különösen sebezhető, és gyenge. (Ennek több oka van, erről érdemes többek között Szalai Erzsébet írásait elolvasni)
Iszonyatos társadalmi feszültségek keletkeztek. Mivel azonban az ellenállás a munkahelyeken nem lehetséges, az emberek elkezdenek ellenségképet, mítoszokat gyártani, amelyre a szélsőjobboldal tökéletes terep. Mivel antikapitalista baloldali erő ma Magyarországon csak csírájában létezik, az emberek, akiknek elegük van a rendszerből, a szélsőjobboldalhoz csatlakoznak. Aki egy kicsit ismeri a történelmet, az nem lepődik meg, nem új jelenség ez. De szerintem ez ma a legnagyobb probléma Magyarországon, illetve ami ezt kiváltotta. A tőke profitjának megtartásához az állami, szociális kiadásokat a kormányok elkezdték lefaragni. Egész Európában ez zajlik, a reakciók azonban különbözőek. Sok helyen megerősödött szélsőjobb, sok helyen kormányzati tényezővé vált. A magyarországi szélsőjobboldal az emberek kapitalizmussal, parlamenti demokráciával szembeni teljes bizalmatlanságát lovagolja meg, de csak jelszavakban antikapitalista, valójában semmiféle alternatívát nem tud kínálni az embereknek, csak a pusztítás alternatíváját.
Változás? A változás nemcsak lehetséges, hanem mindig jelen van. A kérdés, hogy melyik irányba változnak a dolgok. Ez mindannyiunkon múlik.
Tisztább politika? Üres szavak, politikai marketingfogás. Ennek ellenére a kezdeményezőket (LMP) nem tartom ellenszenvesnek, és örülök, hogy legalább szülővárosomban több szavazatot kaptak, mint az újnyilasok.
-Miért döntöttél a külföldre való utazás és a másfajta zenei világ felfedezése mellett? Ezt a bluegrass-hoz közel álló, folkos irányt érzed inkább magadénak?
-Azok után, amit most leírtam, azt hiszem érthető, hogy miért utaztam külföldre. Nem bírtam elviselni ezt a társadalmi közeget, bár amikor én az elvándorlás mellett döntöttem, még nem volt ennyire eldurvult a helyzet. Valójában már elég régóta tervezgettem, hogy elköltözöm. Utazni mindig is szerettem, mert rengeteg dolgot tapasztaltam és tanultam így, többek között a nyelvet.
A bluegrass zenével kb. 12 éve ismerkedtem meg (nem vagyok jó a dátumokban plusz-mínusz 2 év), amikor Tarr Dávid gitáros cimborámmal zenéltünk a budai várban. Ő nagyon nagy hatással volt rám, ami a gitárjátékot illeti. Tanultam tőle pár dalt, és el voltam ezekkel sok évig, mivel főleg a HT-re koncentráltam. Aztán valahogy a gyors, dallamos punkból eljutottam a gyors, dallamos akusztikus zenéhez, és elkezdtem a saját dallamvilágomat bluegrass alapokra építeni. Egyre inkább éreztem, hogy ez az a zene, amiben igazán ki tudom magam fejezni. Szóval eléggé elmélyültem az angolszász népzene világában, és főleg a bluegrass gitártechnika fogott meg, amit mára, azt hiszem, sikerült egy elég magas szinten elsajátítanom.
Különösen nagy öröm volt számomra, hogy több korábbi vagy jelenlegi punkzenész is hasonló útra lépett. Egyébként éppen a Bad Religion volt az a zenekar, ami a kapcsot jelentette számomra a punk és a folkzene között.
-Két albumod is megjelent azóta, a We are the ones és a Dreamer. Ezeket hogyan fogadta a kinti és a magyar közeg? A HT-rajongók körében mekkora érdeklődésre tartanak számot az újabb lemezek?
-Most jelent meg a harmadik, "The Guy From a Big Town" címmel, ez teljesen szóló, gitár és ének, a másik két lemezen basszusgitár, brácsa, gitár, mandolin, illetve néhány dalban bendzsó, és cselló is hallható.
A "kinti" közeg épp annyira vegyes, mint az otthoni. Mivel én a punk közegből jöttem, számomra a legnehezebb feladat az volt, hogy megtaláljam azt a hallgatóságot, akik igazán szeretik ezt a zenét. Ez nehéz is meg nem is. Nehéz, mert itt Dél-Németországban nincs meg igazán az angolszász népzenének a kultúrája, csak töredékekben. A country romantika (country falvak, fesztiválok), illetve a 60-as 70-es évek ismertebb folkzenéje (Bob Dylan, Cat Stevens, stb.) itt is kedvelt ugyan, ám igazán mélyen nem érzik át az itteni emberek ezt a műfajt, nem szerves része a kultúrájuknak, illetve a nyelv miatt sem értik teljesen. Viszont könnyű abból a szempontból, hogy a folkzene mindig is populáris volt, a nép zenéje, ezért gyakorlatilag minden korosztályban vannak, akik nagyon kedvelik a művészet eme formáját. Főleg délebbre, a német Alpokban (Allgäu) találkozom olyanokkal, akik nagyon közelinek érzik az ilyen jellegű folkzenét, sőt többen játszanak is bluegrass-t. Szóval meg lehet azért itt is találni a közeget, csak lehet, hogy én sem éppen a legmegfelelőbb helyen vagyok ilyen tekintetben. Münchenben nyilván nagyobb a folk/bluegrass színtér, mint Augsburgban.
Gyakorlatilag 2006 óta turnézunk a folk trióval (különböző felállásokban), és egyre jobban sikerülnek ezek a turnék.
A koncerteken fogynak a lemezek, ha a trióval játszom, ha szólóban, de ezek persze nem nagy számok.
A magyar közegről annyit tudok mondani, hogy az alatt a két év alatt, amíg otthon voltam, voltak sikeres, és kevésbé sikeres koncertjeink, és kapcsolatba kerültem az otthoni bluegrass/folk zenészek egy csoportjával, akik összességében nagyon szimpatikusak voltak nekem, ugyanúgy, mint a punknál, itt sem szoktam csalódni az emberekben. A folk közeg éppolyan őszinte, és tiszta gondolkodású, mint a punk, sőt, azt gondolom, sokkal letisztultabb, és gyakran a rendszerkritikai potenciál is erősebb. Ezt főleg az amerikai, angol és ír folk zenészek körében lehet tapasztalni.
A HT rajongók körében nem tudom azt mondani, hogy különösebb érdeklődés lett volna az akusztikus lemezeim iránt, de tudom ,hogy vannak azért sokan, akik hallgatják. Olykor-olykor kapok e-mail-eket, hogy mennyire értékelik amit csinálok. Ez mindig jólesik.
-A We are the ones-hoz képest miben érzed másnak a Dreamer-t? A szövegvilágukat összevetve miben látod a fő hasonlóságokat és különbségeket?
-Ezt a két lemezt nem nehéz összehasonlítani. A We Are The Ones az első akusztikus lemezem. Mindkettő lemezt otthon vettük fel az aktuális lakásban, ahol laktam, és minőségileg a Dreamer-t egy sokkal jobb lemeznek tartom. Nagyobb zenei tudás, jobb hangszerek, jobb technikai felszereltség, több tapasztalat áll mögötte. Ami a dalokat illeti, nem látok sok különbséget, talán annyit, hogy az angolom javult, több lett a folkos, és kevesebb a punkos elem, ezek természetes folyamatok. A harmadik, szólólemez már teljesen folkos, de az egy kicsit más kategória, inkább nem keverném most bele. Igazából mindkét lemezt kezdetnek, próbálkozásnak élem meg, mivel rengeteg új dolgot tanultam a felvételek alatt, között, mind zenei, mind hangtechnikai téren. Tudom, hogy még ennél sokkal többet lehet nyújtani ebben a műfajban, de amikor a dalok megszületnek, úgy érzem, ki kell adni magunkból, amilyen szinten éppen állunk, hiszen így tanulunk, fejlődünk. Azért annyi különbség van, hogy míg a We Are The Ones egyértelműen az augsburgi első kiköltözésemhez kapcsolható, a Dreamer főleg a Mátraházán, illetve a Magyarországon töltött időszakot fogja át, és ez a szövegekben, illetve a borítón is észrevehető.
-Angol nyelven írott soraid mennyire számítanak személyesnek összevetve a HT-szövegekkel? Inkább a társadalomkritikát vagy a pozitívabb gondolatok közvetítését részesíted itt előnyben?
-Ez egy jelentős pont, mondjuk úgy, a folk műfajban írott dalok között lényegesen több a személyes témájú. A rendszerkritikát és a pozitív gondolatokat nem állítanám szembe egymással, bár értem a kérdést, és tudom, hogy a HT szövegek sokak szemében nagyon negatívak. Ehhez képest tény, hogy a folkzene világa sokkal nagyobb teret enged a könnyedebb témáknak is. A punkban mindig fontos volt számomra, hogy kritikai üzenetet hordozzon, míg a folkban sokkal több dal szól egyszerű emberi érzésekről, történetekről. Azért úgy érzem, eléggé nyíltan jelen van a rendszerkritikus mondanivaló ezekben a szövegeimben is, mint ahogy a HT szövegekben is benne volt a személyes élmény.
-Többnyire külföldön koncertezel mostanában. Hol van nagyobb igény ezekre a fellépésekre, itthon vagy a határontúlról? Tervezel a jövőben több hazai koncertet?
-Azért koncertezek főleg itt, Németországban, mert itt élek, a koncertjeinken többnyire értékelik a zenénket, és az anyagi feltételek sem rosszak. Mivel a zenélésből élek, és két gyermekem van, ez is egy fontos szempont. Szívesen turnéznék Magyarországon is, csak elég nehéz összeszervezni a zenekart, ugyanis három, egymástól elég távol lévő városban lakik a trió három tagja (Berlin, Augsburg, Budapest). Most örülünk, ha egy évben egy nagyobb turnét össze tudunk hozni. A többi időszakban főleg szólókoncertjeim vannak, illetve rengeteget tanítok, no meg az utcán zenélek.
Azt nem érzékelem, hogy otthon nagy igény lenne a fellépéseinkre. Ha ott élnék, biztos más lenne a helyzet. Megkeresett már egy ismerősöm, aki szervezne koncerteket, de az említett problémák egyelőre nem foglalkozom ezzel.
-A We are the ones szövegében az egykori tradíciók őrzése ellen szólalsz fel. Mindig is ellentétes volt a kérdés megítélése, de te látsz-e valamiféle pozitívumot benne, mint egykori értékek fenntartása? Mennyiben érzed helyénvalónak azt a feltevést, hogy csak múltunkat ismerve és őrizve vagyunk képesek valami újat létrehozni?
-A We Are The Ones-nak az a fő üzenete, hogy vegyük észre, mi vagyunk jelenleg azok, akik a hagyományokat alakíthatjuk, mi, fiatalok, öregek, akik jelenleg élünk. A tradíció, hagyomány nem egy elvont fogalom, egy szent valami, amit őrizni kell, hanem egy folyamatosan változó jelenség, az élő történelem. Egyetértek, a múltat ismerni kell, hogy újat alkossunk, de hiába ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, az idő úgyis eldönti, mi marad meg, és mi tűnik el. Illetve ezért sokat tehetünk mi is. Manapság a civilizált emberek közül nem soknak jutna eszébe gyermekáldozatot bemutatni az isteneknek, vagy a szikláról ledobni a gyenge, életképtelen csecsemőket, holott egykor ezek is hagyományok voltak. A bikaviadal is egy hagyomány, ami sokak szívét megdobogtatja, adrenalinszintjüket megemeli, sokak szerint viszont egy barbár hagyomány, és a szemétbe való. Aztán ott van a népzene, ami szerintem egy pozitív hagyomány (és ebben majdnem minden ember egyetért), de ott is az az álláspontom, hogy ez egy mindig változó hagyomány, amit nekünk is lehetőségünkben áll változtatni. Ez a lényeg, fel kell ismernünk, hogy a cselekedeteinkkel mindig változtatunk a dolgokon, ezáltal új hagyományokat is teremtünk. Tehát lényeges, hogy nem a hagyományok őrzése ellen énekelek, hanem új hagyományok megteremtéséért, amit a következő generációk fognak őrizni, alakítani, vagy elhajítani.
-Költők és írók tekintetében van olyan aki hatott rád, aki különösen közel áll a szívedhez? Filozófiai irányban mennyire vallod magad tájékozottnak?
-Kellemes kérdés ez számomra, hiszen a zenélés mellett a filozófia az egyik kedvenc időtöltésem, bár mostanában kevesebb időm volt olvasni. Természetesen filozófiában nem lehet soha elég tájékozott az ember, de mondjuk úgy, érdekel, hogy működik az emberi társadalom, ezért sok filozófiai témájú könyvet olvastam, amióta csak az eszemet tudom. Ezekre persze érettnek is kell lenni, tehát valószínűleg nem ártana valamikor újra elővenni azokat, amiket már régen olvastam. Platón, Arisztotelész műveibe belekóstoltam, és elterveztem, hogy rengeteg klasszikus filozófus műveit elolvasom, de persze ezt nagyon nehéz kivitelezni, ha az ember más, még fontosabb dologra koncentrál. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy jött egy gazdasági világválság, és Marx "Tőké"-je nagyon népszerű olvasmány lett legalábbis Ny-Európában. Ezúttal "hagyományaimmal" ellentétben engedtem a divat csábításának, és a terveimhez képest korábbra tettem a "Tőke" elolvasását. Komolyra fordítva a szót, Marx mindig is érdekelt, de szerettem volna Kant-ot, Hegel-t és a többi, időben Marx előtt lévő nagy filozófust tanulmányozni, de majd ezekre is talán sor kerül. Egy időben, amíg még Budapesten laktam, gondolkodtam, hogy jelentkezem valamelyik egyetemre filozófia szakra, de aztán végül a zenére való koncentrálás és a kiköltözés mellett döntöttem. Úgy voltam vele, hogy a filozófia nem olyan dolog, amivel az embernek sietnie kell. Ami érdekel, azt úgyis elolvasom, nem hiszem, hogy egy iskola ennél sokkal többet tudna nyújtani.
Költők, írók nehezebben foglalok állást, de azért vannak meghatározó élményeim. Most legutóbb Charles Dickens "Hard Times" c. regényét olvastam. Tolsztoj-t igen kedvelem, főleg az "Feltámadás"-t. Aztán ott van Hemingway, őt is kedvelem (na, ő pl. nagy bikaviadal rajongó volt). Sok fantasy regényt olvastam korábban, igazán szerettem ezt a műfajt, de aztán valahogy magam mögött hagytam. Aztán Orwell is meghatározó volt a könyves élményeim között, több művét is olvastam. Nagy kedvencem Dürenmatt, imádom azt a száraz iróniát, ami jellemzi a műveit. Azonkívül olvastam több különböző külföldi és magyar regényt is, de mindig is inkább a politikai, filozófiai témájú könyvek érdekeltek. Költők közül, bevallom, nincs olyan, aki igazán hatott volna rám, nem nagyon olvastam verseket, annak ellenére, hogy dalszövegeket írok, a vers sosem volt igazán az én műfajom. Magyarok közül Eörsi Istvánt olvastam sokat, de neki is inkább a prózai írásait, külföldiek közül Bertold Brecht, illetve Heinrich Heine voltak azok, akik közel állnak a szívemhez. Brecht egyébként itt élt Augsburgban. Eszembe jutott még valaki, Arthur Miller, aki az Ügynök halálát írta, na az zseniális mű. Nagy vonalakban ennyi.
-Így a végén hadd kérdezzelek még a Magánzárkáról, ahol gitárosként segítetted ki a többieket. Mi a helyzet ezzel a bandával, lesz-e folytatás?
-Nem nagyon hiszem, hogy ennek lesz bármilyen folytatása. Úgy tudom, Laci megelégedett vele, hogy fel tudtuk venni a dalait, aztán nagyjából ennyi.
-Attila, köszönöm az interjút, további sok sikert az életben!
-Én is köszönöm, minden jót neked is!
Kvelertak + Gaza + Kylesa + Converge koncertbeszámoló
Ugyan pár nappal később a cseh Brutal Assaulton a turnéfellépők nagy részét alkalmam nyílik még egyszer megnézni, de ennek ellenére úgy döntöttem, kár lenne kihagyni az egész borult zenét játszó Savannah-béli Kylesa és a matekszakon summa cum laude végzett Converge budapesti fellépését. 
Annál is inkább, mivel a nyitó Kvelertak nem képviselteti magát Közép-Európa egyik legnagyobb extreme metal ünnepén, így csak itt nyílt lehetőségem a meggyőződésre, élőben is képesek hitelesen közvetíteni az északi tájak, hófödte vidékek és laza amerikanszkij garázsrock ilyetén szintézisét. Sajnos mire odaértem, már a színpadon voltak, de szerencsémre még csak honi bemutatkozásuk elején jártak. Viszont így már nem sikerült fényt derítenem a közönség soraiban önfeledten mulató és zenekarral jó viszonyt ápoló viking-fejfedős illető kilétére, de legyen ez a legnagyobb gondom. Idén kiadott self-titled lemezüket szemtől szemben is sikerült remekül átadniuk, habár az ének eléggé el volt nyomva a hangszerek mellett, ezen lehetett volna még valamit segíteni. Viszont a technikai jellegű problémákon kívül a hozzáállásukkal, igyekezetükkel nem volt semmi probléma, nagyon is lelkesen játszották végig a szűk 20-25 percüket, intenzív, kellemes volt az előadásmódjuk. Az énekesről néha még a Black Dahlia Murder-vokalista Trevor Strnad is beugorhatott számunkra, legalábbis sörhas tekintetében ő sem maradt el mögötte, hehe (lásd: What a horrible night... klip).
Érthetetlen módon utánuk következett az USA-ból jött Gaza, akik egyéniségben és hangulatban jóval a Kvelertak alatt maradnak számomra, legalábbis He is never coming back névre hallgató lemezük nem nyerte el úgy a tetszésemet, mint kellett volna. Myspace-oldalukon grindcore/grime/hardcore-ként sorolják be magukat, ami akár helytállónak is mondható, habár ennek az együttállásnak egy jóval a hardcore erőtől duzzadó világa felé való eltolódását kell elképzelnünk, amely azonban a látható igyekezet ellenére nem lép túl az adott kereteken, és monoton zajongásukkal inkább csak enerváltságunkat növelhetik egy adott idő felett, mintsem elkápráztatnának bennünket. Első ránézésre ez nem is tűnne fel, a címek alapján például egy egész ötletes, egyéniséggel rendelkező bandának tűnhetnek, de kompozícióik megkülönböztetése/emlékezetbe vésése számomra már kemény diónak bizonyult. Lehet bennem van a hiba, de egyelőre maradnak a "sokat markol, keveset fog"-kategória alatt, számomra legalábbis. Színpadi helytállásukról nem sok mindent tudnék elmondani, láthatólag élvezték hogy itt lehettek, a hozzáállásukkal sem volt gond, a gitáros a végefelé már annyira pörgött, hogy szabad szemmel szinte követni sem lehetett, de azért mégiscsak maradt bennem jócskán hiányérzet.
Az utánuk következő Kylesa-t viszont már nagyon vártam, jóféle füstös sludge metaljukkal otthoni hallgatások során nagyon megnyertek maguknak, legutóbbi, Static Tensions albumuk pedig véleményem szerint átlagon felüli teljesítménynek mondható. A csapat különlegességét az adja ezen felül, hogy két dobost is soraik között tudhatnak, így koncertek alkalmával méginkább bizonyíthatják zenéjük hangulati értékét, különleges mivoltát. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzeményeik, ha emlékezetem nem csal, hallhattuk többek között a Scapegoat, Running Red, Insomnia for Months de az Unknown Awareness című zsenialitásukat is. Phillip és Laura is jól teljesített ezen az estén (is), a vokálokba utóbbi hölgyemény többször is besegített, de az egész fellépés alatt a csapat egységessége volt az, ami megadta elszállós zenéjük látványos, nagy egésszé válásának érzetét. A két dobos (Carl és Eric, ha nem tévedek) jól kiegészítette egymást, többször is hallhattunk tőlük kellemes kis szólókat, közös gyakorlatokat. Zenéjük igen sok helyről merít, a poros sludge-on kívül különféle stoner és doom elemeket is sikeresen olvasztottak zenéjükbe, a Running Red kapcsán még a megboldogult Black Sabbath szelleme is megjelent lelki szemeim előtt.
Aztán jött, látott és győzött a Converge, kiknek produkciójuk alatt végre a közönség is belendült, de itt persze már alapkövetelmény a moshpit és a stagediving, és ki is jutott belőle rendesen a küzdőtéren. Jacob Bannen a színtér mondhatni legkarakteresebb képviselője, szavakkal nehéz körülírni színpadi jelenlétét, de aki már látta, tudja, miről beszélek. Karakteres mozdulatai, furcsa grimaszai csak hozzátesznek zenéjük erőteljes mivoltához, agresszív lendületéhez. Hangulatilag nagyon erős is volt a közel egy órás fellépésük emiatt, elmondható róluk, hogy ennyi év után sem veszett ki a kezdeti emberközeli, underground mentalitás belőlük annak ellenére, hogy egymaguk váltak szinte képviselői egy innovatív, szélsőséges zenei műfajnak. Ez kiderült a fellépésen túl a koncert utáni közvetlenségükből, szimpatikus hozzáállásukból is, ami a színtér egyik alapvető jellemvonásának kell(lene) is lennie. Leállósabb számokra ugyan nem került most sor (pedig egy Grim Heart Black Rose-t vagy In Her Shadow-t jó néven vettem volna), de volt Locust Reign is, amit viszont nem szoktak gyakran játszani tudomásom szerint. Aztán a legutóbbi albumról itt volt az Axe to Fall és (talán) a Cutter is, bár én a régebbi szerzeményeknek jobban örültem, tavalyi albumukkal még nem sikerült kellően megbarátkoznom, legalábbis a No Heroes-hoz képest visszafogottabb teljesítménynek tartom az Axe to Fall-on hallhatót. Régebbről itt volt még a Lonewolves is (hatalmas!), a Concubine, a No Heroes és a Hanging Moon is, bár én egy You Fail Me-nek örültem volna még (az azonos című albumot is tartom a kedvencemnek tőlük), de azért így is tökéletes volt az összkép, jóhogy! A merchpult választéka mondjuk most nem nyerte el annyira a tetszésemet, hogy be is ruházzak egy új viseletre, de ez már igazán semmiségnek mondható az este tökéletes lezárása után.
Annál is inkább, mivel a nyitó Kvelertak nem képviselteti magát Közép-Európa egyik legnagyobb extreme metal ünnepén, így csak itt nyílt lehetőségem a meggyőződésre, élőben is képesek hitelesen közvetíteni az északi tájak, hófödte vidékek és laza amerikanszkij garázsrock ilyetén szintézisét. Sajnos mire odaértem, már a színpadon voltak, de szerencsémre még csak honi bemutatkozásuk elején jártak. Viszont így már nem sikerült fényt derítenem a közönség soraiban önfeledten mulató és zenekarral jó viszonyt ápoló viking-fejfedős illető kilétére, de legyen ez a legnagyobb gondom. Idén kiadott self-titled lemezüket szemtől szemben is sikerült remekül átadniuk, habár az ének eléggé el volt nyomva a hangszerek mellett, ezen lehetett volna még valamit segíteni. Viszont a technikai jellegű problémákon kívül a hozzáállásukkal, igyekezetükkel nem volt semmi probléma, nagyon is lelkesen játszották végig a szűk 20-25 percüket, intenzív, kellemes volt az előadásmódjuk. Az énekesről néha még a Black Dahlia Murder-vokalista Trevor Strnad is beugorhatott számunkra, legalábbis sörhas tekintetében ő sem maradt el mögötte, hehe (lásd: What a horrible night... klip).
Érthetetlen módon utánuk következett az USA-ból jött Gaza, akik egyéniségben és hangulatban jóval a Kvelertak alatt maradnak számomra, legalábbis He is never coming back névre hallgató lemezük nem nyerte el úgy a tetszésemet, mint kellett volna. Myspace-oldalukon grindcore/grime/hardcore-ként sorolják be magukat, ami akár helytállónak is mondható, habár ennek az együttállásnak egy jóval a hardcore erőtől duzzadó világa felé való eltolódását kell elképzelnünk, amely azonban a látható igyekezet ellenére nem lép túl az adott kereteken, és monoton zajongásukkal inkább csak enerváltságunkat növelhetik egy adott idő felett, mintsem elkápráztatnának bennünket. Első ránézésre ez nem is tűnne fel, a címek alapján például egy egész ötletes, egyéniséggel rendelkező bandának tűnhetnek, de kompozícióik megkülönböztetése/emlékezetbe vésése számomra már kemény diónak bizonyult. Lehet bennem van a hiba, de egyelőre maradnak a "sokat markol, keveset fog"-kategória alatt, számomra legalábbis. Színpadi helytállásukról nem sok mindent tudnék elmondani, láthatólag élvezték hogy itt lehettek, a hozzáállásukkal sem volt gond, a gitáros a végefelé már annyira pörgött, hogy szabad szemmel szinte követni sem lehetett, de azért mégiscsak maradt bennem jócskán hiányérzet.
Az utánuk következő Kylesa-t viszont már nagyon vártam, jóféle füstös sludge metaljukkal otthoni hallgatások során nagyon megnyertek maguknak, legutóbbi, Static Tensions albumuk pedig véleményem szerint átlagon felüli teljesítménynek mondható. A csapat különlegességét az adja ezen felül, hogy két dobost is soraik között tudhatnak, így koncertek alkalmával méginkább bizonyíthatják zenéjük hangulati értékét, különleges mivoltát. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzeményeik, ha emlékezetem nem csal, hallhattuk többek között a Scapegoat, Running Red, Insomnia for Months de az Unknown Awareness című zsenialitásukat is. Phillip és Laura is jól teljesített ezen az estén (is), a vokálokba utóbbi hölgyemény többször is besegített, de az egész fellépés alatt a csapat egységessége volt az, ami megadta elszállós zenéjük látványos, nagy egésszé válásának érzetét. A két dobos (Carl és Eric, ha nem tévedek) jól kiegészítette egymást, többször is hallhattunk tőlük kellemes kis szólókat, közös gyakorlatokat. Zenéjük igen sok helyről merít, a poros sludge-on kívül különféle stoner és doom elemeket is sikeresen olvasztottak zenéjükbe, a Running Red kapcsán még a megboldogult Black Sabbath szelleme is megjelent lelki szemeim előtt.
Aztán jött, látott és győzött a Converge, kiknek produkciójuk alatt végre a közönség is belendült, de itt persze már alapkövetelmény a moshpit és a stagediving, és ki is jutott belőle rendesen a küzdőtéren. Jacob Bannen a színtér mondhatni legkarakteresebb képviselője, szavakkal nehéz körülírni színpadi jelenlétét, de aki már látta, tudja, miről beszélek. Karakteres mozdulatai, furcsa grimaszai csak hozzátesznek zenéjük erőteljes mivoltához, agresszív lendületéhez. Hangulatilag nagyon erős is volt a közel egy órás fellépésük emiatt, elmondható róluk, hogy ennyi év után sem veszett ki a kezdeti emberközeli, underground mentalitás belőlük annak ellenére, hogy egymaguk váltak szinte képviselői egy innovatív, szélsőséges zenei műfajnak. Ez kiderült a fellépésen túl a koncert utáni közvetlenségükből, szimpatikus hozzáállásukból is, ami a színtér egyik alapvető jellemvonásának kell(lene) is lennie. Leállósabb számokra ugyan nem került most sor (pedig egy Grim Heart Black Rose-t vagy In Her Shadow-t jó néven vettem volna), de volt Locust Reign is, amit viszont nem szoktak gyakran játszani tudomásom szerint. Aztán a legutóbbi albumról itt volt az Axe to Fall és (talán) a Cutter is, bár én a régebbi szerzeményeknek jobban örültem, tavalyi albumukkal még nem sikerült kellően megbarátkoznom, legalábbis a No Heroes-hoz képest visszafogottabb teljesítménynek tartom az Axe to Fall-on hallhatót. Régebbről itt volt még a Lonewolves is (hatalmas!), a Concubine, a No Heroes és a Hanging Moon is, bár én egy You Fail Me-nek örültem volna még (az azonos című albumot is tartom a kedvencemnek tőlük), de azért így is tökéletes volt az összkép, jóhogy! A merchpult választéka mondjuk most nem nyerte el annyira a tetszésemet, hogy be is ruházzak egy új viseletre, de ez már igazán semmiségnek mondható az este tökéletes lezárása után.
2010. július 29., csütörtök
Visszafordíthatatlan
23:21
Felkavarodott, viharverte napra riadtunk.
Tépte a büszkeség bánatunkat.
Kicsavarodtak a fák tőből és önmagunkban kerestük
a kettéolvadt sugárutak irdatlan irányát.
Kimondatott, hogy az egész csak fájdalom.
23:03
Bárcsak valaki megtalálna végre!
Itt az acélfellegek sem tanácsolhatnának jobbat mint
a fülekbe zárt visítás könnyűsége.
Tönkretesztek. Bár léteznétek!
22:48
Tegnapból mentettem jócskán kedvemet.
Kedvedért!
Szeretni annyit jelent, mint
minden más.
És egyéb bölcsességek.
22:10
Hűvösebbre fordulna az időjárás.
A levegő páratartalma lelkemre csapódjon.
Viaszos vászonfalak ponyvámra.
Tekintet nélkül párnámra,
fejemet az önkívületbe hajtom.
22:00
Boldog születésnapot, áruló!
A legszomorúbb,
hogy én kacagok.
21:31
Egy nappal halálom után
a világ sem bonyolultabb. Vánszorognak a csillagok.
Még egy közhely.
20:47
Ha lehunyom szemem,
és elszámolok háromig
lassan, nagyon lassan,
feldereng arcom mása.
Szeretlek téged!
Örömtánc a kezdet kezdetén.
Holnapra ébredtünk az igazság megcsúfolása közben.
Felszalad szemhéjam,
és zokogok.
Boldog vagyok.
Felkavarodott, viharverte napra riadtunk.
Tépte a büszkeség bánatunkat.
Kicsavarodtak a fák tőből és önmagunkban kerestük
a kettéolvadt sugárutak irdatlan irányát.
Kimondatott, hogy az egész csak fájdalom.
23:03
Bárcsak valaki megtalálna végre!
Itt az acélfellegek sem tanácsolhatnának jobbat mint
a fülekbe zárt visítás könnyűsége.
Tönkretesztek. Bár léteznétek!
22:48
Tegnapból mentettem jócskán kedvemet.
Kedvedért!
Szeretni annyit jelent, mint
minden más.
És egyéb bölcsességek.
22:10
Hűvösebbre fordulna az időjárás.
A levegő páratartalma lelkemre csapódjon.
Viaszos vászonfalak ponyvámra.
Tekintet nélkül párnámra,
fejemet az önkívületbe hajtom.
22:00
Boldog születésnapot, áruló!
A legszomorúbb,
hogy én kacagok.
21:31
Egy nappal halálom után
a világ sem bonyolultabb. Vánszorognak a csillagok.
Még egy közhely.
20:47
Ha lehunyom szemem,
és elszámolok háromig
lassan, nagyon lassan,
feldereng arcom mása.
Szeretlek téged!
Örömtánc a kezdet kezdetén.
Holnapra ébredtünk az igazság megcsúfolása közben.
Felszalad szemhéjam,
és zokogok.
Boldog vagyok.
2010. július 25., vasárnap
Könnyelmű + Talán iszonyú megrázkódtatás
Könnyelmű
Cikáznak bennem a sorok, de értelem nélkül.
Vitáznak bennem a korok, de érzelem nélkül.
Talán iszonyú megrázkódtatás
Változása megdöbbentő fordulat.
Halála iszonytató gondolat.
Hitted volna? Még csak gyermek volt.
Kevesebbért! Talán, ha nem került messziről az ismeret.
Elvesztettetek bennem valamit és én most
oly lendülettel fogom szétszórni lelkemet a földön hogy
belé is szakadok talán, mert puhaság a fegyverem.
Inkább tekintetem kellemesebbre függeszteném. És miért ne?
Téged már elvesztettünk de nekünk azért
ÉLNÜNK KELL!
Hogyan segíthetnék? Mivel mentselek meg?
Ne aggódj barátom, amíg engem látsz.
Hogy is volt az a végén?
Halála...?
Veszedelmes önirónia! Ugye?
Akár lehetne, de annyi lesz inkább mint
Santa Rosalia partjain cápák által jövendő egyszerűsége.
Hiszen én ott is sírni fogok!
Társamért a bajban.
Sosem ismertem e zajban.
Mást sem, önnön csontjaimmal pedig
golfozni tanítottam álmosságnak könnycseppjeit.
Segítsetek! Vagy majd én rajtatok,
hidd el, sokat olvastam én bánatodról és
egészen megrettentett az a roppant tudomány.
Sugárzok én feléd ilyetén mindent
mit te még nem láthattál évszázadok híján.
Nem fogom én hagyni, hogy miattatok veszítsem világom.
Miattad!
Most elsodródtál tőlem de sirathatom még így is a szépséget.
Megérted most. Nem baj, ha nem.
Majd írok egy levelet, drága barátom.
Megismerkedünk mi, úgy ám.
Kedves önmagam!
Cikáznak bennem a sorok, de értelem nélkül.
Vitáznak bennem a korok, de érzelem nélkül.
Talán iszonyú megrázkódtatás
Változása megdöbbentő fordulat.
Halála iszonytató gondolat.
Hitted volna? Még csak gyermek volt.
Kevesebbért! Talán, ha nem került messziről az ismeret.
Elvesztettetek bennem valamit és én most
oly lendülettel fogom szétszórni lelkemet a földön hogy
belé is szakadok talán, mert puhaság a fegyverem.
Inkább tekintetem kellemesebbre függeszteném. És miért ne?
Téged már elvesztettünk de nekünk azért
ÉLNÜNK KELL!
Hogyan segíthetnék? Mivel mentselek meg?
Ne aggódj barátom, amíg engem látsz.
Hogy is volt az a végén?
Halála...?
Veszedelmes önirónia! Ugye?
Akár lehetne, de annyi lesz inkább mint
Santa Rosalia partjain cápák által jövendő egyszerűsége.
Hiszen én ott is sírni fogok!
Társamért a bajban.
Sosem ismertem e zajban.
Mást sem, önnön csontjaimmal pedig
golfozni tanítottam álmosságnak könnycseppjeit.
Segítsetek! Vagy majd én rajtatok,
hidd el, sokat olvastam én bánatodról és
egészen megrettentett az a roppant tudomány.
Sugárzok én feléd ilyetén mindent
mit te még nem láthattál évszázadok híján.
Nem fogom én hagyni, hogy miattatok veszítsem világom.
Miattad!
Most elsodródtál tőlem de sirathatom még így is a szépséget.
Megérted most. Nem baj, ha nem.
Majd írok egy levelet, drága barátom.
Megismerkedünk mi, úgy ám.
Kedves önmagam!
2010. július 13., kedd
Tandori Dezső - Katedrális az éjszakában
Nem is az épület az éjszaka
Nem is a lomb az aranyfeketéllő
Nem is a sugárút fénysávsora
Nem is irány nem is semerre élő
Nem is maga-se-mása-se-maga
Nem irányít a lomb-semerre-se
Nem az aranysávsor az éjsugárút
Nem épül maga-se-más ideje
Fényéjnyire megáll csak hogy mi lássuk
És hagyjuk el sugározván vele
A semerre-élő ha ittmarad
Ablakok fogyó függőlegesekben
A tornyokon feltorló éj alatt
A sugárfeketéllő út kilebben
Hallhatók voltak nem hallatszanak
A fogyó éj itt még nem érkezik
A lombirány ideje a sötétség
Torló tornyok aranyból kérdezik
Hová viszi örök feketeségét
Ami létezik-se-nem-létezik
A kérdező az ég alatt megáll
Elkezdenek a lombok rázuhanni
Lapulunk ablakok zsaluinál
Csak ennyit tudtunk mindig másra hagyni
Amivel a veréb-lét megkinál
Nem is a lomb az aranyfeketéllő
Nem is a sugárút fénysávsora
Nem is irány nem is semerre élő
Nem is maga-se-mása-se-maga
Nem irányít a lomb-semerre-se
Nem az aranysávsor az éjsugárút
Nem épül maga-se-más ideje
Fényéjnyire megáll csak hogy mi lássuk
És hagyjuk el sugározván vele
A semerre-élő ha ittmarad
Ablakok fogyó függőlegesekben
A tornyokon feltorló éj alatt
A sugárfeketéllő út kilebben
Hallhatók voltak nem hallatszanak
A fogyó éj itt még nem érkezik
A lombirány ideje a sötétség
Torló tornyok aranyból kérdezik
Hová viszi örök feketeségét
Ami létezik-se-nem-létezik
A kérdező az ég alatt megáll
Elkezdenek a lombok rázuhanni
Lapulunk ablakok zsaluinál
Csak ennyit tudtunk mindig másra hagyni
Amivel a veréb-lét megkinál
Kevesebbért!
I. Strukturalista
Legyen a világé végezetül!
Három, négy, öt.
Osztozkodjon, akié. Látatlanban is tiéd.
Sűrű könnyek szalagra.
Ott, ahol a mit-mikor.
Várnak. Érkezel.
Kedvesebben fogod fogadni a köszöntést, ha most távozol.
Igaz-e?
Én sem és te sem és mondhattuk volna hogy
hegyeket fogunk építeni óceánokból de
így valamiért mégis békésebben élhettünk.
Vedd, amit szavakból. Érezd, hogy csak percekig.
Hogyha nem sikerül kimondani egyedül amit
a többségi akarat egységesít hát
majd életpályád egyénileg feldíszíti azt.
Azt!
Tündökölhetünk?
II. Hermeneutika
Szeretné valaki, hogy beléje madarakat.
Hát rajta, medvéknek kalitkát menekülő félhomályban!
Vagy ez nem is hozzád kéredzkedett?
Nem tudom megmondani de holnapra sikerül mert
addigra betakarózhatom nedvességed kulcsaival.
Hogy mi legyünk a soha-már-miként.
Abban, amiben
egy aratógép is könnyűszerrel barátkozhatna meg
a szerelem és közelség képzetével de
ugye te magad vezetnéd és úgyis
felszántaná végül a jóérzés katafalkját.
Mondhatom?
Szerencsés az, aki megszorozta önmagával
a világot és végül mégsem
fordított nyolcast a védekezés oszlopaira.
Vigyázz, ha közelítesz. Hiányolnád az akadályt.
Pont te?
Hat, hét, nyolc.
Mondjátok, hogy nem feltűnő az elmaradás!
A megértés, lényegében-
egyremegy.
Legyen a világé végezetül!
Három, négy, öt.
Osztozkodjon, akié. Látatlanban is tiéd.
Sűrű könnyek szalagra.
Ott, ahol a mit-mikor.
Várnak. Érkezel.
Kedvesebben fogod fogadni a köszöntést, ha most távozol.
Igaz-e?
Én sem és te sem és mondhattuk volna hogy
hegyeket fogunk építeni óceánokból de
így valamiért mégis békésebben élhettünk.
Vedd, amit szavakból. Érezd, hogy csak percekig.
Hogyha nem sikerül kimondani egyedül amit
a többségi akarat egységesít hát
majd életpályád egyénileg feldíszíti azt.
Azt!
Tündökölhetünk?
II. Hermeneutika
Szeretné valaki, hogy beléje madarakat.
Hát rajta, medvéknek kalitkát menekülő félhomályban!
Vagy ez nem is hozzád kéredzkedett?
Nem tudom megmondani de holnapra sikerül mert
addigra betakarózhatom nedvességed kulcsaival.
Hogy mi legyünk a soha-már-miként.
Abban, amiben
egy aratógép is könnyűszerrel barátkozhatna meg
a szerelem és közelség képzetével de
ugye te magad vezetnéd és úgyis
felszántaná végül a jóérzés katafalkját.
Mondhatom?
Szerencsés az, aki megszorozta önmagával
a világot és végül mégsem
fordított nyolcast a védekezés oszlopaira.
Vigyázz, ha közelítesz. Hiányolnád az akadályt.
Pont te?
Hat, hét, nyolc.
Mondjátok, hogy nem feltűnő az elmaradás!
A megértés, lényegében-
egyremegy.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
