Weeping Eternity

Brutal Assault 2010 beszámoló

2010-08-16T09:44:00.000-07:00

Már tavaly is nagyon szimpatikus volt a cseh Brutal Assault zenei felhozatala, de akkor még nem nagyon adódott lehetőségem a kiutazásra, ez ellen viszont idén már tenni kellett, úgyhogy jó előre elkezdtem a készülést Közép-Európa legnagyobb extreme metal fesztiváljára.

SZERDA
Idén egy bemelegítő napot is beiktattak néhány cseh bandával (bár előzetesen szó volt az Ignominious Incarceration-ről és az And Hell Followed With-ről is, de ezek aztán valamiért vagy elmaradtak ,vagy korábbra lettek rakva, de én nem hallottam semmit a fellépésük felől), amelyek az egész fesztiválhoz hasonlóan igen sokszínű közegben mozogtak, az általam csak félig-meddig látott Mindwork például progos death metalt játszott, de volt őrült szintifutamokkal ellátott melodic death is az Abstract Essence képében. Ez utóbbi együttest néztem meg ezen a napon, vártam is már fellépésükre, Manifest című tavalyi albumuk ugyanis nagyon megtetszett a maga bizarr, egyszerre remek dallamokkal felvértezett és keményebb, gyors billentyűfutamokkal ellátott zenéjével. Élőben is sikerült ezt az összhatást hatásosan átadni, az egyetlen zavaró tényezőt csak a közönséggel való kommunikáció jelentette, de nyilvánvaló is volt, hogy saját országukban nem angolul fognak megszólalni, szóval ezen teljességgel értelmetlen bosszankodni. Zenéjükbe érdemes belehallgatni, a sablonos név ellenére valóban egyedi muzsikát játszanak, mely mindegyik számban egy különböző hangulattal operáló megszólalást jelent, elég csak megismerkedni az élőben is menetelős Commercial Shit-tel (ez a számcím...), vagy a kissé gépiesebb ütemeket felhasználó, a teljes albumhoz hasonlóan mókás kis sikolyokat szolgáltató Assisted Suicide-dal is.
A nap végére még egy death banda is jutott a Godless Truth képében, akiknél a megszólalás volt az, ami eléggé akadozott, nem tudom ez csak a rossz hangosítás műve volt-e, vagy szándékosan mentek az élvezhetetlen kakofóniára, de aztán szerencsére pár szám után ez már alábbhagyni látszott. Zeneileg amúgy semmi újat nem kínáltak, csak a szokásos death tekerést, de azt legalább kellő lelkesedéssel játszották. Ami furcsaság volt egyedül, az néhány ember szereplési kényszerének köszönhető, ugyanis mivel ezen a napon még csak egy kisebb színpad állt a bandák rendelkezésére, a színpadra is fel lehetett mászni és onnan a közönség soraiba ugrálni, de egyesek sokkal szívesebben illegették még magukat fél órán át a színpadon, ami engem zenészként eléggé zavart volna azért. De végülis mindenkinek kijár 5 perc rivaldafény, nem?

CSÜTÖRTÖK
A hivatalos első nap már bőven kínált ígéretes és izgalmas produkciókat, bár a délután első fele inkább a kisebb, kevésbé érdekes együttesek számára volt fenntartva. A cseh Disfigured Corpse például egy szokványos grind-műsorral állt elénk, ennél többet nem is tudnék elmondani róluk, az utánuk nem sokkal kásőbb játszó svéd Afgrund-ot már emiatt végig sem néztem, egy sablondarálás egy délutánra bőven elégnek bizonyult. Köztük viszont helyet kapott egy jóféle thrash/hardcore banda is, a brit Short Sharp Shock, akikre viszont annál többet kellett várni, annyit, amennyire jónak azért nem bizonyultak. A Brutal Assault színpadi elrendezéséről tudni kell, hogy a két helyszín egymás mellett helyezkedik el, így míg az egyiken játszik valaki, addig a másikon zajlanak az előkészületek, minimálisra csökkentve a várakozási időt, viszont az SSS-nek valamiért mégsem volt elegendő a rendelkezésükre álló fél óra, és majdnem ugyanennyi kellett álldogálni, mielőtt a húrok közé csaptak volna. Sebaj, a nap első komikusának az énekesük bizonyult, ugyanis a türelmetlenséget csökkentendő elmesélt valami humoros történetet a kádban való elvágódás következményeiről, ugyanis ha valaki esetleg nem tudná, ez nem túl kellemes dolog. Az előadásuk már nem volt annyira emlékezetesnek mondható, inkább csak korrekt iparosmunkának bizonyult, thrash-ügyileg eléggé alulmaradtak a későbbi fellépők mögött, de azért nem bántam meg, hogy láttam őket, egy kellemes fél órás zakatolásra tökéletesek, többre azonban egyelőre felesleges számítani tőlük.
A cseh Minority Sound megnevezése igen megtévesztő lehetett, az electronica metal kapcsán ugyanis legtöbbünknek a Tagtgren-féle Pain-es kattogás juthatott rögtön eszünkbe, ez viszont bár felvételről közelebb áll a valósághoz, élőben nem igazán volt elmondható. Sokkal inkább zenéjük melodic death-es oldala került előtérbe, ami nem is baj, ha az ember éppen ebbe van belebolondulva, de hogy már hallottunk ilyet jópárszor, az is tény.
A Demonic Resurrection-nek a származása lehetett a legérdekesebb, ugyanis Indiából érkeztek hozzánk a blackes kitörésekkel megspékelt death metalt játszó arcok, akik ugyanakkor szintén nem voltak valami kiemelkedőnek mondhatóak, így délutáni elszórakoztatásra alkalmasak voltak. Elhivatottsággal mondjuk nem volt gond, az énekes meg is jegyezte, hogy még sosem látott ennyi metalost egy helyen, meg látszott is rajtuk, hogy örülnek, hogy itt lehetnek, szóval ezzel legalább nem volt gond, de azért a zene mégiscsak lehetne kicsivel egyedibb.
Az Insania szintén hazai kereteken belül mutathatta be hozzáértését a progosabb muzsikák terén, és habár az énekes Poly hangja fellépésük alkalmával a Placebo-t idézte, ez stúdiófelvételnél már kevésbé tűnik nyilvánvalónak. Egyébként mesterei ők az elektronikus (itt tényleg!) prüntyögés és a lendületes progresszivitás szintézisének, elég csak meghallgatni a Cas Nizkych Pudu (Time of Low Instincts) című számot, mely élőben is vitte a pálmát, nem véletlenül. Azonban azt kell mondanom, valamiért hiányzott nekem a koncert alatt egy kis extra őrület, de ez betudható annak is, hogy előtte kevésbé ismertem őket, és így nem is volt meg az a kellemes borzongás az ismerős melódiákat felismervén.
A Bonded By Blood-ot valami okból kifolyólag másnapra száműzték, így mi vigasztalódhattunk a finn Rotten Sound grind-os brutalitásával, azt kell mondjam, sikeresen. Hazájukban igen üde színfoltot jelentenek a rengeteg csűrdöngölős/hejehujázós horda között, és itt is elkápráztattak minket agresszív darálásaikkal, irgalmatlan sebességű szerzeményeikkel, mint amilyen a Cycles-os Corponation, vagy régebbről a Targets, a GDP és még jópár társadalomkritikus őrjöngés, valamint egy Napalm Death-feldolgozásra is futotta tőlük a The missing link képében, viszont náluk is hiányoltam így élőben egy kis plusz lendületet, ami például az oldschool thrash bandák többségénél (Bonded By Blood, Tankard) jelen volt később.
A norvég Trail of Tears kapcsán sok mindent nem tudnék elmondani, gothic metal-ként voltak feltüntetve, ahol váltott ének keretén belül szállította az angyali női vokált Cathrine Paulsen,és az ördögi hörgés pedig Ronny Thorsen-től érkezett. Ez alapján azt hiszem, mindenki pontos képet kaphat zenéjük milyenségéről, és az élő teljesítményük sem volt sokkal különlegesebbnek mondható, szóval akik a tavalyi Beauty and the beast turné valamelyik állomásán bőszen rázták a ráznivalót, esetleg otthon sem tudnak betelni a netről frissen töltött Leaves' Eyes- és Sirenia-anyagok hallgatásával, azok itt is jól el tudtak valószínűleg szórakozni. Mindenki más viszont kevésbé.
A Suicidal Angels nem egy szokványos helyről szolgáltatja nekünk az irtózatos thrash támadásokat, ugyanis Görögország szülöttei a srácok, viszont zenéjüknek semmi köze a napsütötte tengerpart vidám slágereihez, sokkal inkább a Kreator- és Tankard-féle sebes csépléshez állnak közel. Élőben is sikerült nekik egy lendületes produkciót elénk tárni, a tavaly megjelent kettes Sanctify the Darkness szerzeményei élőben is kiváló thrash-bombának bizonyultak, az Apokathilosis például ezúttal is ütött, de már kaptunk előzetest a következő lemezükről is, azt hiszem, a The final ton éppen ilyen szám volt.
A The Black Dahlia Murder-t már régóta szerettem volna megnézni, melodic death-be hajló metalcore-juk ugyanis jó ideje a kedvenceim közé tartozik. Élőben sem kellett csalódnom bennük, Trevor Strnad mókás grimaszaiból, őrült szóköpködéseiből ezúttal is kijutott bőven, és játszottak újabb dalokat(Necropolis), de régebbiek is felcsendültek szép számmal (Statutory Ape, Everything Went Black, What a horrible night to have a curse, stb.). Azt hiszem, lassan már a keményebb zenei közeg core-ellenes arcai is kezdhetik komoly tényezőként elkönyvelni őket, és a metalcore skatulya is egyre értelmezhetetlenebbé válik az ő esetükben, szóval kíváncsian várom, mit hoz számukra a jövő.
Az Obituary-val, szégyenlem bevallani, de még nem sikerült olyan alaposan megismerkednem, mint azt megkívánnák, de azért nem volt kérdéses, hogy a death metal veteránokat élőben látni kell mindenképpen. Egy-két újabb albumuk párszor már pörgött a lejátszómban, és persze a Slowly We Rot-ra egyként lendült mindenki ökle a magasba, de még meg kell őket jobban ismernem ahhoz, hogy alaposabb véleményt tudjak mondani velük kapcsolatban. A Tardy fivérek koncerten is karakteres jelenségne kmondhatóak mind a brutális hörgés, mind a dobok eszement cséplése terén, de persze nem szabad megfeledkezni a tisztességes életművel rendelkező Steve DiGorgio basszustudásáról sem.
Az Ensiferum alatt Thor-kalapácsom meglengetése helyett inkább némi élelem után néztem, hogy újult erővel vethessem bele magam a francia Gojira progosan modern metal-jába, de sajnos előadásuknak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, legalábbis érzésem szerint kevésbé voltak képesek akkora hatásfokon prezentálni szerzeményeiket mind a legutóbbi The Way of All Flesh-ről, mind a régebbi korongokról. Pedig a 2008-as lemezt sokat hallgattam megjelenése óta, az Oroborus-nak örültem ezúttal is, de az egész nem állt össze valami megragadó egésszé, nem éreztem, hogy a szerzemények önálló életre kelnének, és a folyamatos hangáradat magával ragadná az egész tömeget. Persze ez lényegében teljesen szubjektív, valakinek lehet élete koncertjét nyújtották, de ezt annyira nem tartom valószínűnek.
Újabb programváltozás történt, ugyanis a Lock Up következett volna, viszont Derrick Green megjelenése már gyanússá tette a dolgot, vagy az, hogy utána végig megmaradtak a törzsi ritmusokkal felvértezett thrash/death/groove legenda keretei között. Bizony, a Sepulturát láthattuk ezúttal, amely kapcsán mindig megoszlanak a vélemények, hogy akkor sírjuk-e vissza a Cavalera-fivéreket és nevezzük a mostani felállást csak úgy lazán Sepu-tribute-nek (ne), vagy elégedjünk meg a mostani felállással és azzal, amit ők képesek számunkra nyújtani. Mondjuk nekem nehéz ebben a kérdésben állást foglalnom, hiszen sosem voltam annyira Sepultura-hívő, és így élőben sem tudom igazán megítélni a teljesítményüket. Többek szerint zseniális volt, és sikerült hatásosan átadniuk a (ha emlékezetem nem csal) Troops of Doom, Inner self és a többi klasszikus erejét, engem viszont még mindig nem sikerült igazán megtéríteniük. Annak azért örülök, hogy láthattam őket.
Az ezutáni Fear Factory-val is hasonlóképpen voltam, és bár tőlük az alap klasszikusokat még nem sikerült beszereznem (Demanufacture, stb.), de szerintem az sem sokat változtatna a velük való kapcsolatomon. A legutóbbi lemezükről (Mechanize) mondjuk tetszett egy-két szám, a Powershift-et és a Fear campaign-t játszották is róla, aztán volt itt még Christploitation, meg régebbről Acres of Skin, Demanufacture és Replica is. Akiket ismertem és régóta szerették őket, azon a véleményen voltak, hogy mind a számválasztás, mind a megszólalás iszonyatosan gyenge volt, és Cazares gitárjából sem lehetett igazán hallani semmit (ez mondjuk tény), egyszóval csalódást jelentett ez a hatalmas hírveréssel kísért reunion. Én pedig azért igyekszem megismerni a régebbi anyagaikat is, hátha megtudom belőlük az okát az FF-et övező hatalmas hype-nak.
A Children of Bodom nyugodt szívvel pályázhatna a világ legszánalmasabb intro-ja címre a két percen keresztül minden lehetséges változatban elismételt fuck szócskával, úgyhogy inkább igyekeztem jó helyet foglalni magamnak az ismét Infernus vezette Gorgoroth-ra. Egy óra elteltével szerencsére vége is szakadt Alexi-ék bohóckodásának és következett az ismét true-vá visszavedlett Gorgoroth Infernus-szal, az Obituary-ból jól ismert Frank Watkins-szal, Pest-tel, Tormentor-ral és gitár meg dobok tekintetében valószínűleg Skyggen-nel és Vyl-lel. Két éve láttam már az előző felállású Gorgoroth-ot, és most sem mondanám, hogy nagyon mást nyújtottak volna azon kívül, hogy most nem voltak meztelen modellek kifeszítve fakeresztekre a színpad minden szegletére. Egyébként csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy elég vicces az, hogy Gaahl-ék Infernus nemtörődömségére hivatkozva igyekeztek kitenni őt a bandából, de mióta God Seed néven voltak kénytelenek folytatni a zenélést, semmit nem hallani róluk (King még Ov Hell néven lemezt is adott ki a szupersztár Shagrath-tal), a Gorgoroth viszont már Quantos Possunt ad Satanitatem Trahunt címmel egy új albumot is kiadott tavaly. Mondjuk ennek az anyagnak a milyensége már kevésbé nevezhető kiemelkedőnek, inkább csak korrekt black metalos iparosmunka. Általában nem nagyon különülnek el az eljátszott dalaik, így most is csak egy jó háromnegyed órás black monstrummal nézhettünk szemben, amelyből azért néha fel lehetett ismerni a Destroyer vagy a (talán) Under the sign of hell témáit, sőt, állítólag még A World to Win is volt, amit igazán sajnálok, mert ez az egyik kedvencem tőlük, de mégsem sikerült felismernem. Ezúttal nem volt semmiféle színpadi botrány, Infernus úgy látszik igyekszik bebizonyítani, hogy náluk a zene nem szorul háttérbe a mindenféle sátánista külsőség mellett (ezt mutatja egyébként a csatasorba állított zenészek kiléte is), és ha így haladnak tovább, talán még sikerül egy újabb kiemelkedőnek mondható albummal előrukkolniuk.
A Candlemass volt számomra a fesztivál egyik csúcspontja, a hangzás náluk bizonyult szinte a legjobbnak, így Rob Lowe kristálytiszta hangja betölthette az egész teret, és teljes pompájukban lehetett élvezni az olyan hatalmas doom szerzeményeket, mint amilyen a Solitude ("please let me die in solitude" - mekkora már!), az Emperor of Void, az If I Ever Die, a Hammer of Doom vagy a Mirror Mirror. Az SSS énekese után Rob bizonyult a nap második humoristájának miután elmesélt valami vicces történetet, majd hozzátette, azért tudja, ő nem egy stand-up comedian, sokkal inkább egy stand-up moron, hehe.
A Despised Icon idén nyáron látható/hallható utoljára, ugyanis nemrég jelentették be feloszlásukat, ami mégiscsak furcsa azt nézve, hogy még semmi kiugrónak nevezhető albumot nem tettek le az asztalra. Ugyan legutóbbi lemezükkel (Day of Mourning) jelentős death metalosodási folyamaton mentek keresztül, de én ezt sem nevezném annyiban pozitívnak, hogy előtte legalább deathcore-terén érdekes anyagokat szállítottak, idióta malacvisításokkal és mindennel ami kell, de death metalként nem nagyon lépnek túl a biztonságos középszer nyújtotta kereteken. A két énekes csatasorba állítása mondjuk jö döntősnek nevezhető, bár azt még mindig nem értem, egyikük (Alexandre vagy Steve) miért öltözik koncerteken is kosarasnak, de ez már legyen az ő gondja. Játszották is a címadót a legutóbbi lemezükről meg egy sor régebbi nótát is, viszont élőben sem nevezném kiugrónak őket, és otthoni hallgatásra is inkább a Consumed By Your Poison-t vagy a The Healing Process-t javasolnám, azok legalább valamivel mást nyújtanak a nagy átlagnál.
Gondoltam így zárásképp hajnali kettőkor még megnézem a Gwar-t, hogy az álarcosbál pandák és sportolók után aranyos szörnyecskékkel is gazdagodjon, de arra nem számítottam, hogy így hajnalban még nevetve fogok menekülni a színpadtól minél távolabb, nehogy eltaláljanak valami művérrel vagy ki tudja mivel. A koncert kezdetén az egyik jelmezes rögtön lefejezte a másikat, mire az módszeresen spriccelni kezdte a piros és zöld festéket a közönség felé, majd később ezt megismételték jópárszor, csak egyre erősebb sugárral. Aztán pár szám után felugrált valamelyik tag egyik oldalán Hitlernek, másikon Jézusnak öltözve, majd magával vitatkozott egy darabig, aztán ő is fröcskölt egy kis festéket felénk, a náci pápa meg már a teteje volt a sok őrültségnek, amire tőlük számítani lehetett. Ugyan a zenei oldal elhanyagolható volt, nem is tudnám megnevezni nagyon a műfajukat, volt itt heavy, power meg végülis modern metal is, de mondom, náluk az előadásmódon van a lényeg, ami teljesen kiszámíthatatlan, teljesen elmebeteg, és épp ezért olyan zseniális.

PÉNTEK
Másnap először a lengyel Proghma-C-t néztem meg, akik egész jófajta progos/kísérletezős metalt játszanak, viszont élőben annyira nem sikerült elvarázsolniuk, mint azt a műfaj miatt reméltem. Talán csak mert még kezdőnek számítanak, talán még nem sikerült annyira egyedi elemekkel felvértezniük muzsikájukat, de most még azt mondom, van mit fejlődniük, hogy egy magasabb szintre léphessenek. Viszont szimpatikusak voltak, az tény.
Aztán a klasszikus Exodus-albumról elnevezett Bonded By Blood kápráztatta el közönségét hihetetlen sebességű thrash-csapásával, ami a fesztivál egyik legjobbjának volt nevezhető véleményem szerint. Ugyan még csak 5 éve léteznek, és csak két nagylemezt tudhatnak magukénak, de mégis olyan sebességgel, akkora intenzitással nyomják az oldschool thrash metalt, hogy csak elégedetten csettinthetünk és rázhatjuk megállás nélkül az öklünket a fellépésük alatt. Az idei új albumukról (Exiled to Earth) elhozták nekünk többek között a Parasitic Infection névre hallgató thrash-bombát is, de itt volt számunkra a címadó is, meg még egy-két szerzemény a két évvel ezelőtti Feed the Beast-ről is.
A Callisto-t már nagyon vártam, de sajnos nem tudtam végignézni őket, pedig színpadon sem bizonyult kevésbé hatásosnak az atmoszférikus elszállós post-hardcore-juk a Providence és a Noir befordulós/önmagából kivetkőző nótáival, lebegéssel meg mindennel ami kell az ilyen zene tökéletes prezentációjához.
Utánuk a kora délutáni koncertek egy részét kihagytam, ezek közül egyedül a Kylesa-t sajnálom, de hát őket meg a héten láttam már a Converge előzenekaraként a Dürerben, így kétszer a hasonló program pedig már nem tudott volna úggy lenyűgözni, mint mondjuk a Converge esetében (bár ott sem volt már akkora a gyönyör hatásfoka).
A Kalmah-t elég volt körülbelül a feléig néznem, hogy realizáljam: ez ugyanaz, mint a Children of Bodom, csak olyan szépfiúk nélkül, mint Alexi Laiho és Janne Warman, és ezen nyilvánvaló okból kifolyólag még kisebb népszerűségnek is örvendenek. Na de viccet félretéve, nem egy helyből ellenszenves csapat ez, de az ilyen melodikusnak nevezett death metal nem tartozik annyira a kedvenceim közé, de aki szereti a korhatár nélküli death metalt, annak ők is be fognak jönni.
A Sigh-ra viszont már annál jobban vártam, már csak azért is, mert a japán banda a folyamatos fejlődés és megújulás élő szobraként sosem adott ki fércművet, egyben sosem tagadta meg önmagát és nem is tévedt el a kommercializálódás sötét ösvényén, még ha rossz (és kevésbé tájékozott) nyelvek szerint ők is testesítik meg a Cradle of Filth-et japán változatban. Már a dedikáláson is nagyon közvetlenek, barátságosak voltak, és a színpadon sem látszott, hogy annyira nagyra lennének magukkal a zseniális lemezekben gazdag életművük miatt, sőt, egy kissé még elveszettnek is tűntek, nem tudom miért. A nemrég csatlakozott Mikannibal (gondolom Mirai barátnője, és neki is akart már valami szerepet juttatni, mert a vizuális látványkeltésen túl nincs olyan pótolhatatlan szerepe) például végig igyekezett zsonglőrködni és tüzet fújni nagy látványosan, de ez csak arra volt jó, hogy a koncert végére felgyújtotta szinte magát, talán félre is nyelt, köpködött egy sort és Mirai próbálta serényen oltani a ruháját. Na mindegy, a zene attól még lehetett volna rendkívüli, főleg ha a kísérletezgetősebb lemezeiket sem hanyagolták volna, ha a Messiahplan, a Curse of Izanagi vagy legalább a Midnight Sun előkerült volna és nem csak a két újabb lemezről szemezgettek volna főként. Nem azért, ezeken is vannak bőven kiváló szerzemények, és az Inked in Blood-nak, a Soul Grave-nek, a Prelude to the Oracle-nek és a végén a Venom-feldolgozás Black metal-nak is örültem nagyon, de hiányérzet azért bőven maradt bennem utána. Mikannibal az énekekbe besegített és elvileg szaxofonon is ő hallható az albumokon (itt nem nagyon használta), de azért mégiscsak a külsején volt a fő hangsúly, még angyalszárnyakat is kapott, de a promoképekből, CD-booklet-ekből ez a megjelenés már ne mokozhat nagy meglepetést a bennfenteseknek. Remélem, azért látom még őket a jövőben, és a következő albumukkal is sikerül elkápráztatniuk a japán pioníroknak.
A Necrophagist volt a következő, akiket megnéztem, és habár technikás death metal-ként volt feltüntetve zenéjük, azért messze alulmaradtak jópár itteni banda mögött is az összetett hangszerelésben/megközelítésmódban, vegyük csak a másnap kora délután játszó Origin-t, akik egyben a fesztivál legjobbjai is voltak death metal tekintetében. A németek sem játszották rosszul a brutális halálfémet, játszottak vegyesen az 1999-es első albumukról (Foul Body Autopsy, Extreme Unction), de a 2004-es Epitaph-ról is hallhattunk pár tündéri szerzeményt. Úgy látszik, nem szeretik elkapkodni a lemeziadást, hiszen a hármas korong még mindig nem jött ki, reméljük, a hirtelen váltásokon és irgalmatlan tempójú száguldozáson kívül az egyéniség kialakítására is törekednek majd rajta.
Az Ill Nino-t most kihagytam (pedig a How can I live tinédzserkorom egyik kedvenc popslágerének mondható, hehe), és a káosz földi helytartói előtt inkább pihentem egyet.
A Converge-t egy héten belül másodszor nyílt alkalmam látni, és habár ez második alkalommal már nem sok újdonságot tud nyújtani a hasonló program
miatt, de azért a Lonewolves-nak, a Concubine-nak, Locust Reign-nek vagy az Axe to Fall-nak ezúttal is tudtam nagyon örülni, és jó volt ismét megcsodálni, hogy Jacob Bannen énekes valóban eszeveszett energiával képes végigpörögni egy bulit, na meg persze a beteg grimaszait se felejtsük el, amiket két kirohanás között képes elkövetni.
A Lock Up-ot ezen a napon sikerült látnunk, akiket nyugodta nnevezhetünk grind/death szupergrupnak is, hiszen míg az énekesi poszton az At the Gates-es "Tompa" Lindberg-et találjuk, addig basszeron a Napalm Death-es Shane Embury hallható, dobokon Nick Barker (Dimmu Borgir, Old Man's Child), gitáron meg a Pentagram-ból ismert Anton Reisenegger. Egyébként egy igen élvezetes egyvelegét nyújtják a grind-os vágtatásnak, death-es riffeknek és beteg üvöltéseknek. Voltak itt bőven számok a Pleasures pave sewers-ről és a Hate Breeds Suffering-ről is, az After Life in Purgatory-nál ezúttal sem találtam nagyobb kedvencet, de volt még Castrate the Wreckage, Feeding on the Opiate, Triple Six Suck Angels, Pleasures Pave Sewers, The Dreams Are Sacrificed na meg jópár iszonyatos darálás még.
Devin Townsend alatt igyekeztem jó helyet foglalni magamnak elől, amit egy perc alatt rombolt le a csak negyed óráig tartó, de annál hatalmasabb eső, így teljesen átázott ruhákban a sörsátorból tudtam csak kivetítőn követni az eseményeket, amit eléggé sajnálok, tekintve Devin zsenialitását, dalszerzői tehetségét. Nem is tudtam annyira sajnos figyelni se rá, se a következő koncertekre, de azért valamennyire igyekeztem néha elölről is figyelni az olyan előadókat, mint a Cannibal Corpse, Ihsahn és a Napalm Death, de már sem a kedvem, sem az erőm nem volt elég hozzá, hogy első sorból nézzek végig mindent. Napalmn-nál és Cannibal-nél mondjuk a számok megkülönböztetése szempontjából ez nem is számított volna sokat, de azért mégis, illett volna minimum a színpad közeléből követnem Corpsegrinder és Embury minden rezdülését. Kivetítőről nézve mégsem az igazi, annyi erővel akár DVD-n is nézhetném őket, na de mindegy, a harmadik nap szerencsére ismét jól alakult koncertügyileg is.

SZOMBAT
Ugyan az utolsó napi matinét, a szintipopban nem utazó goregrind Cock and ball torture-t átaludtam, de állítólag akik látták, azokat se pörgette fel annyira, mint azt az ember elvárná egy izgi kis belezéstől.
Sebaj, mert átrakták erre a napra a sympho epic metal-t játszó brit Bal-Sagoth-ot, akiknek felemelő és egyben harcba hívő zenéjüket mindig szívesen hallgatom otthon is, még ha kis hajazás akad is náluk a pagan metal rettenetekre. Szerencsére az egyensúly jóval a hitelesség és érett megközelítés felé billen el hála a rájuk jellemző igényes hozzáállásnak, a zenei összetettségnek és a cseppet sem gyermeteg szimfonikus kíséretnek. Játszottak szép számmal a legutóbbi, The Chthonic Chronicles névre hallgató lemezükről is, ezen elég hosszúra sikerült számcímek elsorolása egyébként élményszámba ment, mellőzésükkel talán még egy szám belefért volna a kardos-lovagi páncélos arcoknak, de hát legalább a viccreléinket is kellő izgalomban tartották. Egyébként az énekes (Byron Roberts) elég mizantróp módon végig szemébe húzott csuklyában hozta hol a blackes károgást, hol a messzi földek kalandjait felelevenítő mesemondást, miközben a zenei oldal a Gyűrűk Ura kellős közepébe, egyenesen a Megyébe varázsolt minket, hogy ott vidáman meghúzkodhassuk Gandalf szakállát és jót polemizáljunk Legolas-szal azon, hogy milyen szép is az a kroszak az ember életében, amikor még nem ő a tinilányok és Bravo magazin első számú kiskedvence. Na de viccet félretévő, egy erőtől igencsak duzzadó, epikus bombasztoktól egyáltalán nem mentes koncertet láthattunk tőlük, és várjuk a folytatást természetesen.
Azután az Origin-nek sikerült elbűvölnie minket A death metal produkcióval, mely minden szempontból felülmúlhatatlannak bizonyult, stílushatárokon innen és túl. Ha a Necrophagist-ot illettük a technikás kifejezéssel, őket minimum a post-technical ubermiracle kategóriába kellene sorolni, teljesen jogosan. Amit ezek a gitárosok és Mike Flores basszer műveltek a hangszereik, az földöntúlinak volt mondható, és habár sajnos a hangszeres tudásom még jócskán gyerekcipőben jár (valószínűleg a húrosok tekintetében ez sajnos a jövőben sem fog változni), de amit ők produkáltak a lemezek után élőben is, az felért egy teljes audiovizuális orgiával, így kell játszani 2010-ben a komplex, brutális death metal-t. Számcímek terén nem mernék mérget venni semmire, de ez az előadás maximálisan élvezhető volt bármiféle alapos előismeret nélkül is, amely igazán jól mutatja, mennyire tehetséges arcokkal is állunk szemben. Habár a Nile már elviccelődött vele, hogy a következő albumaik jelentik a death metal jövőjét, azt hiszem, egyelőre felesleges lenne elbízniuk magukat.
A Graveworm alatt inkább pihentem egyet (amúgyis ferde szemmel viszonyulok minden olyan együtteshez, akik a gothic/black metal címkét aggatják magukra), és izgatottan néztem az általam egyik leginkább várt együttesének koncertje elé.
Ők a norvég Madder Mortem volnának, a maguk progresszíven lebegő, atmoszférikusan önmagából kivetkőző muzsikájával, mely nagyban köszönhető az énekesnő Agnete Kirkevaag sokoldalú hangjának, mely segítségével pillanatok alatt válthat át légy dúdolgatásról extatikus üvöltésre, persze ezt nagyon sajátos módon téve. Tavaly megjelent The Eight Ways című albumuk az eddigi csúcsteljesítményüknek mondható, és az olyan fogós, kellemes kis szerzemények, mint az A Different Kind of hell, a Formaldehyde, a Get the monster out of here vagy a Where Dream and Day Collide élőben is elsöprő erővel rendelkeztek, így életem első Madder Mortem-koncertjéről elégedetten távozhattam abban a reményben, hogy most már eljutnak végre hazánkba ismét, hiszen legutóbb 2001-2002 környékén bukkantak fel Budapesten. (Errő legyébként ők is elsztorizgattak a meet and greet sátorban és mindannyian nagyon kedvesnek bizonyultak, szóval még nagyobb tisztelet kijár nekik!)
A Lyzanxia ismét rávilágított egy ismert közhelyre, miszerint a franciák szeretnek nagyzolni (ezt már tapasztalhattuk keményzenei körökben akkor is, mikor egy újság címlapján az Eths-ről állították, hogy forradalmasítják a metalt), és ezt főleg stílusbesorolásuknál szemrevételezhetjük: minden tisztességes felvarrós-farmermellényes thrasher a fejét fogva szörnyülködne, hogy valaki egyszerre próbálja ezzel és a metalcore megnevezéssel illetni magát, afféle új stílus megteremtőjeként próbálva tetszelegni. Persze lehet, ez egyáltalán nem állt szándékukban, és valóban csa kedvenc stílusaikat igyekeztek sikeresen összeházasítani - akárhogy is, én pár szám után ráuntam a középszerű dallamokra, és inkább a Madder Mortem-dedikálást részesítettem előnyben.
A Moonsorrow nagy részéről is lemaradtam ennek köszönhetően, és habár ők is eléggé a periférián mozognak pagan-közeli zenéjükkel (az utolsó szám például, amit hallottam, elég mulatós-duhajkodósnak volt tekinthető), de inkább maradjunk az epic black metal megnevezésnél, és akkor még talán sikerül őket az értékes együttesek halmazába sorolni, egy kevés szépséghibával. Zenéjük vlaóban közel áll a jól ismert skandináv szellemiséghez, hitvilághoz, de ők valóban érzékletesen tárják elénk az északi tájak, csodás természetközeliség hangulatát, szóval szerintem én is igyeksze mmiharabb közelebbi ismeretséget kötni velük.
A Jesu a Godflesh-ből már jól ismert Justin szólóprojektjének mondható, melynek keretében electronic post-ambient shoegaze-t igyekszik játszani, bár utóbbi EP-in ezt már-már giccsesen tette (főleg az ének miatt), élőben ez egyáltalán nem volt jellemző. Élőben kiegészült valószínűleg Diarmuid Dalton basszerossal, akikkel ketten egy kellemes, lebegős háromnegyed órát szolgáltattak a különleges zenék szerelmeseinek. Érdekes, rengeteg helyről merítő muzsika ez, szavakkal nehéz is hitelesen körülírni, de nagy hangsúly van az ellazult lüktetésen, gépies ritmusokon és égi szférákban pulzáló melódiákon. A Godflesh mellett Justin itt sem tud nagyon hibázni, elismerés érte!
A svéd Diablo Swing Orchestra sem a sablonbandák hosszú sorát gyarapítja, ugyanis a keményzenei elemeket klasszikus és jazzes megoldásokkal vegyítik, de valami egészen rendkívüli és fogós módon, mindegyik daluknak megvannak a maguk tetőpontjai, kellemesen eltémázgatós pillanatai, finomságai. Eddig két nagylemezük jelent meg (The Butcher's Ballroom, Sing-Along Songs...), és mindkettő kiemelkedőnek mondható a maga nevében, remélem, a jövőben is hasonló igényességgel elkészített korongokat fognak nekünk leszállítani. Az élő megszólalásukra is az a lendületes grandiózusság, táncba hívó ritmikusság jellemző, mely alapján azonnal rájuk ismerni, valamint Annlouice Loegdlund hangjáról is illik megemlékeznünk, mely az operás áriázáson túl igen sokféle hangterjedelemben mozog még otthonosan, témái nem szűkülnek be egy adott keret sémái mögé. Élvezetes, sokrétű műsort adtak.
A Voivod történelem. És sajnos, lassan a fellépéseik alkalmával sem juthat más szó eszünkbe. Bár én (sajnos) először láttam őket, de határozottan az volt a véleményem, hogy itt már inkább csak a tiszteletköröket futják, és a hatalmas respekt kötelező lerovásán túl mély nyomot nem sikerül hagyniuk az emberben, márpedig ez nincs így rendjén. Az persze érthető és nagyon is becsülendő, hogy Piggy hagyatéka iránti tiszteletből nem oszlatták fel magukat idő előtt, és mi is hálásak lehetünk, hogy láttunk még egy ilyen szintű legendát a színpadon, de azért mégiscsak jobb lett volna ezt jópár évvel előbb tenni, na. De azért nem mondhatni, hogy ne élveztem volna minden percét a Rrröööaaarrr és a Killing Technology-t megalkotó zenészek koncertjének, Snake és társainak virtuozitása kétségtelen, és azért a hatalmsabbnál hatalmasabb klasszikusok közé befért egy-két újabb nóta a tavalyi Infini-ről (pl. Global Warning), valamint Piggy nevének skandálása is, de megújulásról esetünkben már nem igen lesz szó. Nem is baj.
A teuton sörthrasher Tankard kapcsán enyhén képzavar lépett nála méletbe, ugyanis az volt valamiért a meggyőződésem, hogy ők is egy újonnan jött meglovaglói a mostani oldschool thrash-hullámnak, és nem tudtam hova tenni magamban, mikor Gerre az elmúlt több mint 20 évről beszélt. Persze nem ártana tájékozódnom is ilyen esetekben előre, de hát jobb későn mint soha alapon utólag jártam utána munkásságuknak, és csodálkozással vagyes elismeréssel néztem, hogy már 13 nagylemezt tudhatnak maguk mögött, meg persze jópár EP-t, split-et, miegyebet. Ők viszont korukat meghazodtoló módon még ma is képesek a műfajhoz méltóan egy nagyon intenzív, izgalmas show-t produkálni oylan régebbi és új nótákkal, mint a Chemical Invasion, vagy a Slipping from Reality. Egyébként mind a szövegeik, mind Gerre színpadi tevékenykedése nagyfokú humorérzékről tanúskodik, az énekes ugyanis nem átallott egyszer viccesen megböködni az előtte feszülő zord biztonsági kopasz fejét, és vidáman integetni neki, máskor a színpad széléről bevonszolni egy farmermellényes thrasherleányzót (barátnőjét?) a színpadra és percekig csak vele foglalkozni. Egyszóval, nem nyugdíjas műsort láthattunk az oldschool thrash német nagymestereitől.
A Dying Fetus előtt már féltem, hogy hiába minden drukk, alul fognak maradni a kölyökdeath Hypocrisy mellett, és aggodalmam nem is volt alaptalan: a hangzás először elég gyatrán szólt, kásásan és erőtlenül, mint a rapidshare-ről frissen letöltött huszadrangú mp3-formátumú album. Ez szerencsére fokozatosan javult a koncert alatt, és a We are your enemy-vel már-már maximális élvezeti szinten taroltak le minket, de azért egy Origin-nel még mindig nem lehet összemérni a teljesítményüket. Gallagher-éktől a Purification/Killing/Destroy hármast szoktam gyakrabban hallgatni, ezek kellemes kis képviselőik a néhol grind-os begyoruslásokkal tarkított brutális death metal-nak, de legutóbbi lemezük (Descend into Depravity) sem hiszem, hogy sokaknak csalódást okozna. Jobbára kísérletezgetések nélkül nyomják ők megalakulásuk óta a gyilkos halálfémet, és a Cannibal Corpse mellett nekik sem áll rosszul ez a fajta megbízhatóság, korrekt "egysíkúság".
A Meshuggah-t eddig valamiért nem sikerült megszeretnem, akármennyire is igyekeztem, de ezesetben elismerem, velem lehet a baj. Talán egy nap én is meghallom a mögöttes tartalmakat, és dalaikat is meg tudom majd különböztetni.
Tudom, jogtalanul becsülöm alá a Hypocrisy-t, főleg a Dying Fetus-szal szemben, hiszen ők még egy évvel korábban is alapultak, és kezdetben a zenei világuk is teljesen máshogy nézett ki, mint amilyet a '90-es évek közepétől vett fordulat mutat. Valahogy mégsem tudom átérezni azt a hihetetlen hype-ot, ami Brutal Assault-os fellépésüket is körülvette, sem a sablonos szövegek, sem a középszerű, nem túl izgalmas melodic death-jük nem szolgál rá ekkora felhajtásra. Persze, nem rossz a zenéjük, és a tagok hozáértése sem kérdőjelezhető meg (az Immortal-os Horgh jelenléte kifejezetten üdvözlendő dolog), de muzsikájuk inkább közelebb áll a szórakoztatás, mint az értékképzés kategóriához, és nem is hiszem, hogy egy-két év elteltével albumaikról mint zseniális klasszikusokról emlékezhetnénk meg. Azért így egyszer jól esett hallani a Let the knife do the talking-ot, a Fire in the sky-t (bár az új albumos Hang Him High elmaradt, ha jól hallottam - ezt szívesen vettem volna pedig) és a többit, de semmi egyéb extrára nem nagyon lehet számítani náluk.
Az Agnostic Front-ot már a tavalyi Azfeszten alkalmam nyílt félig-meddig élőben is látni, de sajnos akkor sem láttam túl a "New York utcáin egyesülünk és amúgyis hardcore" mondanivalón, valamint az egysíkú punkos hardcore nüták sem túlzottan nyerték el eddig tetszésemet. A For my family kivételével nem is nagyon tudnék kiugró dalt megnevezni tőlük, ezt az egyet mondjuk szívesen vettem, de máig nem értem az őket övező hatalmas kultusz meglétét.
A My Dying Bride borongós hangulatát is másodszor tapasztalhattam meg és ez már annál inkább örömömre szolgált, ugyanis tavalyi Rockmaratonos fellépésük méltán pályázhatna "eddigi életem legjobb koncertje" címre Aaron látványos színpadi jelenlétével, zokogó gitárjaival, újra a dallamok közé csempészett hegedű bánatos húzásával. Dan Mullins dobos sajnos távol maradt ezúttal, helyét (ha jól figyeltem) David Gray vette át az Akercocke-ból Dan felépüléséig, de a többiek ismét tudásuk legjavát nyújtva kápráztattak el minket egy emlékezetes produkcióval. Aaron színpadi haldoklása tavalyról már ismerős volt, ezúttal is elkápráztatott azonban ez a fajta hihetetlen átérzése a dalok fájdalmas szenvedésének, tömény melankóliájának. Lena persze most is üdítő jelenség a sok férfi között, és a többiek sem vallhatnak szégyent teljesítményük terén, együtt ez a felállás csodákra képes, ha némi death-hatással elegyített mélyre hangolt doom elővarázslásáról van szó. Dalok tekintetében volt eltérés a tavalyihoz képest, ez is hozzáadott az élmény ismételt átéléséhez, hiszen a Vast Choirs például már a legelső demojukon is szerepelt és jó volt így élőben is hallani, meg persze a She is the dark, Turn loose the swans, a kedvenc Songs of darkness...-albumról való Wreckage of my flesh vagy a zseniális klippel felvértezett Bring me Victory jelenléte is abszolút megnyerő volt, de ők nem is nagyon tudnak mellélőni ilyen szempontból, hiszen minden számuknak megvan a maga egyedi világa, különös/különleges hangulata. Remélem, hamarosan újra sikerül elcsípnem őket valahol!
A Sarke kapcsán, bár a névvel is próbálják egyértelműbbé tenni, hogy kinek a bandájáról van szó, azért mégiscsak Nocturno Culto jelenléte az, ami a legtöbbek érdeklődését felkeltheti, hiszen őt élőben látni és hallani nem gyakran nyílik lehetőségünk. Hozta természetesen a sejtett formáját, az "éneklek nektek kicsit, hadd örüljetek, de aztán csend legyen"-hozzáállást, ami a Darkthrone után nem is meglepő, és nem is hiszem, hogy nagyon elítélendő lenne. A zene egyébként, bár thrash/black metal címszó alatt fut, inkább belassult, doom-os dallamokkal operál, jelentős hangulati emelkedettséggel, ami gondolom a Tulus-ból és Khold-ból jól ismert Sarke dalszerzői zsenialitását dicséri. Eddig egyetlen anyaguk jelent meg, a tavalyi Vorunah, melynek legjobb szerzeményeit hozták el nekünk az Old, a 13 Candles és a többi képében, Nocturno jellegzetes hangjával, melyet, énekelhet ő bárhol, lehetetlen eltéveszteni. Hangulatos, ellazulós műsort láthattunk tőlük.
Aztán a végére még jutott egy kis sátánista ceremónia a svéd Watain képében, akik több időt töltöttek a díszlet felcipelésével, mint a konkrét zenéléssel, de hát így van ez már csak. Volt itt minden kezdve a fordított keresztektől a sátánista jelképeken át a fáklyákig, meg azért hangszerek is voltak náluk, hogy nehogy azt higgyük, a körítésen túl nincs is szó semmiről. Tetszetős volt röpke háromnegyed órás black metal performanszuk, de túlságosan kiugró sem, inkább megmaradtak a biztonságos középszer keretei között. Nemrég jelent meg legutóbbi albumuk Lawless Darkness címmel,de játszottak régebbről is a legjobb dalaik közül, például itt volt a Sworn to the dark címadója is, mely még egy emlékezetesebb, természetesen lendületes szerzemény.
A végén még az Ahab lemondása miatt az Amorphis- és Swallow the Sun-tagokból verbuválódott Barren Earth játszott melodic death metalt, ha jól tudom, progos hatásokkal, de őket már nem volt erőm végignézni.
Nagyon erős, izgalmas volt az idei felhozatal, remélem, a jövőben is tartani fogják ezt a tendenciát!

Lényegtelen tartású költemény, és még néhány újabb

2010-08-10T06:24:00.000-07:00

Lényegtelen tartású költemény

Ki látott már olyat, hogy valaki keresztté formálja magát?
Kifeszítve magát reá, ki kövezné nyíltan a tömeget?

Volna ennek is megmondhatója, pedig jól tudja,
inkább csak ötölne-hatolna szereplésének gyönge birtokában,
mely maga az acélos erőnlét, maga a semmiség.
Vigyázna, az irányok nehogy túlzottan befelé haladjanak,
nehogy veszítse támasztékát az emelkedett vonásoknak,
a versírás képességét és lélegzetének tudományát.
Csak ha feloszlatja önmarcangolásának békés pengéit,
csak miután szétszéled a tevékenység bíztató jelene,
sokasodnak a lépések és rendeződnek a számlák,
mikor csillogó szemmel üdvözölnek a hordárok
és megnyugtatnak, hogy örömmel adtak és amúgyis,
ezen a világon mégiscsak játszhatnánk a külsőséggel,
mikor egy harmadik felsegít és te felé mosolyogsz,
imára intenek a barátok bár már térdepelsz,
akkor tüntet lám vigaszával az a rémisztő csend.

Sokan próbálnak majd szökkenésre bírni,
lesznek, akik Istentől kérnek számodra cédulát,
rajta az elrongyolódott, mindent magyarázó egyetlen szóval.

Érdeklődve szemléled te ezt a sok mindent,
az ajándékba kapott földgömböt és ugrókötelet,
és hogy meddig kell még ugyan tűrni.

Ne próbáljátok kérlek ne tegyétek,
ha rángatnak sem fogok létezni és tényleg,
ti hogyan vettétek a bátorságot, hogy élőként tüntessétek fel magatokat?

Titeket már tényleg előre beavattak mindenbe?

Összebeszéltetek, úgy érzem,
és ez most nagyon elkeserít, a mosolyt azért rejthetnétek,
kevésbé segít most ha megváltasz egyszer-kétszer
és még teával és süteménnyel is fogadsz,
látom, azért barátságos kis otthonod van
és a látogatók érezhetik, számítanak ők is valamit.

A fenntartható fejlődés valószerűtlensége (Datta, dajadhvam, damjata)*

Valószerűtlen.
Én kevesebbel is beérem látod mint
ellentétek ambivalens érthetetlensége
(és igen, talán sérthetetlensége),
de jobb ha most arra fordítom fejem hol
békébe olvadtak ezek a különbözőségek.
A tanulás folyamatossága.
A folyamatok izgága keresztmetszete melyek
világra segítették tudás és önmagát tárggyá képzett szemlélet gyermekét.
Csodálatos látni hogy mélységek ily könnyedén.
Persze ez azért mégsem ugyanaz mintha
nagy levegőt véve fejest ugranánk a kékség üdítő
fegyelmezettségébe.
Vagy káoszába, ez most nem számít.
Szerették volna kiosztani a díjakat
de lám, a könyörület ismét elmaradt.
Kiérdemelnénk mi a pestist is, hisz az
ítélet hirdetői szemmel láthatóan mégsem keresték meg
a csendesség mögött megbúvó vetületek lényegét.
Én mégis csodálom őket.
Fennhangon igazolták mi születéskor már zsebükben,
mégis legtöbbünk félelmében korán határokká magasodtak.
Ezt-átlépni-soha.
Külsőleg egyáltalán nem mutattak egyezést,
mint már mondtam. (A többi nyilvánvaló)
Szóval, mégha magunkévá is tesszük
a legegyszerűbbnek tűnő igazodásokat,
akkor sem fogunk börtönöket emelni ezt bizonyítván.
Látod, úgy kevertem látványosan a lapokat,
hogy hivatkozhassak gyönyörű összeférhetetlenségre.
Valóban éppenhogy cáfolnánk iménti sikerünket.
Majd előtte viszont szépen meg kell kérnünk mindenkit,
hogy viselkedjen alkalomhoz illően.
(A lét ünnepe? Az ünnep megléte.)
Szépséges, égen úszó emberek.
Santih santih santih*2

* "Datta, dajadhvam, damjata" (Adj, légy együttérző, fegxelmezd magad). Upanisadból (Titkos tanítások) való idézet, melyek szanszkrit nyelvű indiai vallásbölcseleti szövegek. Már az i.e. első évezred első felében keletkeztek ilyen írások.
*2 Santih ismételve ezen a helyen egy Upanisad szertartásos befejezése. Jelentése körülbelül: "A béke, mely meghaladja a megértést"

A képtelenség abszolút értéke

Nem hisztek benne?
Jaj, hisz mennyire lényegtelen!
Vagy egész valótok reá áldozzátok?
Végülis,
ez talán számít valamit?

Tagadd meg nyugodtan a nihilizmust is!

interjú Tapolczai Attilával

2010-08-10T06:18:00.001-07:00

-Attila, hadd kezdjem az interjút rögtön a Hatóságilag Tilossal és az együttes jelenlegi helyzetével! Létezik egyáltalán még a banda, terveztek további koncerteket/albumokat?

-Jelenleg a zenekar nem működik, ez a helyes kifejezés. Nem szűnt meg, nem oszlott fel, csak nem működik, mivel elköltöztem Magyarországról. Az energiám nagy részét az akusztikus zenémbe fektetem -ezt értem a dalszerzésre is-, tehát nem foglalkozom mostanában a HT-val, és nem is tervezek új albumot. Ha úgy alakulna az életem, hogy újból visszatérnék Magyarországra (amire mostanában gondolni sem szeretnék), akkor valószínűleg tovább csinálnánk a zenekart, hiszen mindhárman szeretjük, és jól kijövünk egymással.

-Legutóbbi lemezetek néhány éves szünet után 2007-ben jelent meg A híd címmel. Milyenek voltak a visszajelzések, a korábbi rajongók hogyan fogadták ezt az albumot?

-A visszajelzések vegyesek voltak, éppúgy, mint az összes többi lemeznél. Olvastam, hallottam nagyon negatív kritikát, és volt, aki szerint a legjobb lemez lett. Bár megmondom őszintén, nagyon keveset foglalkoztam a "visszajelzésekkel". Amit ez alatt a néhány koncert alatt tapasztaltam, az azt mutatta meg, hogy van egy réteg, aki nagyjából csak az első két lemezt szereti (vagy legalábbis az új dalokhoz nem tudnak hogy viszonyulni, és ezt tudomásunkra is adják), és van, aki az összes lemezt kedveli, mondhatni hűséges rajongók. A legtöbb kritika abban éri a lemezeinket -és ez már "A folytatás"-nál is megvolt-, hogy túl "depressziós".

-Volt valami előzetes koncepció az album készítésekor, mind zenei, mind szövegi téren? A társadalomkritikus mondanivaló gondolom adott volt, ezzel együtt és ezen kívül mi inspirált még a banda életre hívásakor és az album készítése közben?

-Annyi volt csak a koncepció, hogy szerettem volna egy viszonylag egyszerű, zeneileg letisztult lemezt készíteni, megtartva a zenekar eredeti, pörgős, dallamos punk stílusát. Nem akartam kísérletezgetni. Emellett, mivel már jó ideje akusztikus zenét, folkzenét is játszom, mondjuk úgy, letisztult a dalok zenei szerkezete. Erre a lemezre már nem jellemző a kiszámíthatatlan dalszerkezet, meglepő váltások, amik az előző lemezeinket (vagy jó példa erre a NOFX) jellemzi. Szerettem azt is nagyon, de a folkzene ezt valahogy kivette belőlem. Inkább az egyszerű, de jól bevált akkordmenetekre, riffekre koncentráltam, néhol kis technikás szólókkal. Emellett elmondható az is a lemezről, hogy elég rock-os lett. Ez, bevallom, nem volt koncepció. :-) Így sikerültek a dalok. (Pl. A Gonosznak nincsen szarva, Szenvedély, A híd). Azt még hozzá kell tennem, hogy Benjinek az ötletei, dobjátéka nagyon sokat hozzátettek ahhoz, hogy olyan legyen a lemez, amilyenről álmodtam. Benji csiszolatlan gyémánt, rendkívül jó ötletei vannak, ösztönös zenész. Persze mindent megbeszélünk, de ennél a lemeznél -bár én írtam a dalokat-, különösen figyeltem arra, hogy kibontakozzanak a többiek a saját hangszerükön. Egy dalhoz, a "Korunk magányos Krisztusai"-hoz egyébként Benji írta a gitártémát is.
A "társadalomkritikus mondanivaló" sajnos mindig adott, és sok ember azt gondolja, hogy ha ezekről beszélünk, vagy a művészetben kiadjuk magunkból az ezzel kapcsolatban érzett bánatunkat, akkor már "depressziósak" vagyunk. A művészek többsége talán sok embernél érzékenyebb az őt körülvevő dolgokra, legyen az negatív vagy pozitív. Egy virág szépségéről is lehet ódákat zengeni, és engem is ugyanúgy megérint, megihlet a szépség, mint a csúfság, gonoszság, de a punk véleményem szerint nem az a műfaj, amelyben a virágokról kéne énekelni.
Az az érdekes, hogy "A híd" lemez mondanivalója akkor érett meg, akkor jött az ihlet, amikor 2006 végén hazaköltöztem Magyarországra. Tudtam, hogy fel fogunk venni egy lemezt, meg is volt pár dal, de az otthoni életbe való visszaérkezésem nagyon sok ihletet adott a szövegekhez. A legnagyobb különbség a korábbi szövegek és az újabbak között az volt, hogy most először egy kissé más perspektívából szemlélhettem a kapitalista rendszer természetét. Ez alatt azt értem, hogy megházasodtam, gyerekem lett (azóta már kettő van), és a rendszer hihetetlen embertelensége, ellentmondásai, kudarca, irracionalizmusa (amikről azelőtt rengeteget olvastam ugyan, de nem éltem meg ilyen mélységben) a szemem láttára bontakoztak ki. Félre ne érts, Budapesten éltem az életem nagy részét, nem voltunk soha jó anyagi helyzetben, mindig proletár szemszögből éltük meg a rendszert, de megvolt mindenünk, édesanyám igyekezett mindent megadni, iskolába jártunk, nem éheztünk, nem kellett a mindennapi megélhetés miatt aggódnom (nekem legalábbis). De amikor 2006 végén Németországból, majd Írországból visszatértem Budapestre, alig hittem a szememnek (és a többi érzékszervemnek)! Érezhetően megváltoztak a dolgok, és tudom, hogy nem én lettem amnéziás. Az egész politikai hangulatot -ami a konkrét politikai, gazdasági intézkedéseknek a következménye- a düh, az elkeseredettség jellemezte. Legalábbis abban a társadalmi osztályban, ahol én élek. Azóta persze még rosszabb lett a helyzet, és ma, ahogy egy kicsit többet tudok a rendszer természetéről, tisztán látszik, hogy ez az egész egy folyamat volt, ami az elmúlt 20 (vagy még több) év alatt lassan a katasztrófa felé sodorta az országot. Ez a folyamat, iletve az emberek kapitalizmusba (bocsánat, "piacgazdaságba") vetett hite, és ennek a hitnek az összeomlása, kudarca, erről szól "A híd" című dal, és mondhatjuk, hogy az egész lemeznek ez az üzenete. Ezt néhány szövegben megpróbáltam egy punk dal körülményeihez képest mélyebben kifejteni ("Rendszerlogika", "Szenvedély", "A híd") néhol csak dühös megnyilvánulás lett az eredménye ("Mennyit ér, "A mesének vége"). Azóta még többet megértettem a dolgokból, és most már lehet, hogy máshogy fogalmaznék egyes helyeken, de úgy kell nézni ezeket a dalokat, mint egy baloldali nézeteket valló ifjú családapa érzelmi megnyilvánulásait, ahogy próbál a kelet-magyarországi vadkapitalizmusban helytállni. És itt jönnek a képbe a személyes témájú dalok, amik ugyanúgy hozzátartoznak az egész képhez, mint a "társadalomkritikus" (nevezzük inkább rendszerkritikusnak) dalok.

Még annyit ehhez a kérdéshez, hogy a banda életre hívása teljesen nyilvánvaló volt számomra, mert mindenképpen szerettem volna egy új lemezt készíteni, nem akartam abbahagyni a "Filmek" után.

-A visszatérő koncertek hogyan sikerültek? Még 2007 szeptemberében láttalak titeket az azóta megszűnt Padláson, akkor egész jó formában voltatok, de te hogyan értékelnéd az együttes szüneteltetése előtti fellépésekkel összevetve őket?

-Annyiban mindenképp jobbak voltak ezek a koncertek, hogy mivel a Budapest Rock and Roll szervezte őket, levették ezt a terhet a vállunkról. Én legalábbis jobban tudtam a zenére koncentrálni. Sajnos a zenekar felszereltsége, illetve sok magyarországi klub technikai feltételei elég szegényesek voltak, így nagyon sokszor nem tudtunk úgy megszólalni, ahogy szerettünk volna. Ez komoly probléma volt, mert a zenében tudom, hogy fejlődtünk az évek során, de ezt a minőséget nagyon nehéz úgy visszaadni, hogy nincs egy normális erősítőd, vagy nem hallod a saját hangodat a színpadon. Ez engem nagyon zavart, hogy több mint 10 évvel a zenekar megalakulása után nem tudunk igazán igényes produkciót nyújtani. Tudom, itt jön az, hogy "de hát ez punk", de szerintem a punknak nem feltétlenül kell rosszul szólnia, amint ezt láthatjuk sok amerikai zenekar esetében. Itt pénzről van szó, ami nekünk nem volt soha, legalábbis annyi nem, hogy tudjunk venni jó felszerelést.
Ez a zenei része a dolognak, a közönséggel, a bulik hangulatával kapcsolatos dolgokról pedig a következőket tudom mondani:
A zenekar, Laci, Benji, én, és az aktuális sofőrünk, mi mind nagyon élveztük ezeket a koncerteket, hiszen imádjuk ezt csinálni, és amint már írtam, egymással is nagyon jól kijövünk. A közönség is mindig tud valami újat nyújtani számunkra. Értem ezalatt azt, hogy mindig megismerkedünk új, és érdekes emberekkel, és természetesen mindig jó érzés, ha ezek az emberek odáig vannak a zenénkért. Voltak negatív élményeink is, de alapvetően jók voltak a koncertek. Azonban érezhetően megcsappant a közönség. Erre persze mindenki próbál okokat keresni. Én azt nem hiszem, hogy különösebben elfordultak volna tőlünk, inkább jellemző ez a közönségszám-csökkenés az egész hazai punkra. Új szelek fújnak. Viharos szelek. Emellett rengeteg impulzus éri a fiatalokat, egyre több szuperprodukció jön Magyarországra, ami valószínűleg nem kedvez a klubkoncerteknek. De ez így van itt Németországban is. A stadionokban, nagy koncertarénákban tízezres tömegek vannak, a kisebb klubokban pangás van. De nem akarom túlmagyarázni, főleg, hogy lehet, hogy nincs is igazam. :-)
Összegezve, nagyon élveztük a koncerteket, de érezhető volt a változás, ami azt jelenti, hogy sok helyre elég kevesen jöttek el. CD-ket alig tudtunk eladni.

-A híd-on a rendszerkritikus gondolatokon kívül személyesebb személyesebb szövegek is találhatóak, gondolok itt a Kicsi lány-ra, de a Ne várjatok rám is ilyen. Ez utóbbi és hasonló szövegek írásakor inkább saját életed inspirál vagy csak próbálsz egy lehetséges képet felvázolni a különböző sorslehetőségekről?

-Eszem ágában sincs ilyen sorslehetőségeket felvázolni. :-) Ami velem történt, az részben tragikus, részben csodálatos. A művészi szabadság, a kreativitás persze itt-ott hozzátesz ezekhez a sztorikhoz, de konkrétan ez a két dal (Kicsi lány, Ne várjatok rám) az én életemről szól, persze sok szimbolikus értelemmel. Pl. az, hogy a "fiú" egy ferde éjszakán dönt a sorsáról, annyit jelent, hogy megszabadulva a mindennapok nyomásától, gátlásaitól, hamis racionalizmusától.

-A HT esetében a fejlődés egyértelműen látszik zene és szövegek terén, ez a fajta megkomolyodás már A folytatás-on érzékelhető volt, de a Valahol és a Filmek albumon is hallható elgondolkodtató és letisztult dalokkal vált egyértelművé. Látsz esélyt a változásra, a jobbá levésre? Miben kellene szerinted az embereknek legfőképpen változtatniuk életük alakításában?

-Ez egy elég mély téma. Az első kérdésre az a válaszom, hogy igen, mindig látok esélyt a változásra. Azon az állásponton vagyok, hogy minden mozgásban van, minden változik. Meggyőződésem, hogy az emberek képesek változni, és ezt nap mint nap tapasztalhatjuk. Azt, hogy mi milyen irányba változik, különböző erők alakítják. Nem mondanék ilyet, hogy "jobbá levés", hiszen tudjuk, hogy mennyire mást jelent a "jó" különböző embercsoportoknak. Persze nekem is van erkölcsi megítélésem arról, mi a jó és a rossz. A világgazdaságot irányító tőkés osztálynak például az a jó, ha az emberek termelnek, fogyasztanak, nem kérdeznek, nem kritizálnak, nem szerveződnek, egyszóval termelő, fogyasztó automataként viselkednek. Az én nézeteim szerint ez nem jó. A nagy kérdés az, hogyan lehet ezen változtatni. Erről lehetne az örökkévalóságig vitázni, és természetesen én egyedül nem tudom rá a választ. Vannak elképzeléseim. Például hiszek abban, hogy a társadalomban kíméletlen, egyre leplezetlenebb osztályharc folyik, amelyben a proletariátus (a dolgozó ÉS a munka világából kirekesztett emberek tömege) vesztésre áll. Ezzel meg is válaszoltam a kérdésedet, hogy tudniillik ezek az emberek egyénileg sokat nem tehetnek az életük változtatásáért, hiszen gyengék, el vannak nyomva.
A kapitalizmus, a "piac" ideológiája folyamatosan rombolja a közösségi szellemet, és ez az amit újra fel kéne fedezi az embereknek, mert ez az egyetlen dolog, ami veszélyes a tőke számára, a szervezett tömegek. Erre mutatkoznak jelek a világon mindenhol, csak sajnos hazánkban ez a közösségi szellem főleg a szélsőjobboldalon csapódik le, eltorzult formában.

-Egyes vélekedések szerint a tömegek ugyanúgy hibásak az elnyomás meglétéért és beletörődésükkel, társadalomba való beolvadásukkal ők is felelősek azért, amiért csak a hatalmakat szokás hibáztatni. Erről mi a véleményed?

-Először is, véleményem szerint az emberek "társadalomba való beolvadása" természetes folyamat, hiszen a társadalom egy közösség, és minden embernek elemi vágya, hogy valamilyen közösségbe tartozzon. A kérdés az, hogy milyen közösség ez, milyen elvek alapján működik.
A hatalom mindig igyekezett irányíthatóvá tenni a tömegeket, és erre minden eszközt felhasznál. Az a vélekedés, ami a kérdésedben van, azt tükrözi, hogy aki hagyja magát, az is hibás az elnyomásért. Azért hagyják magukat, mert gyengék, fáradtak és szervezetlenek, vagy valóban jól érzik magukat a rendszerben, illetve le vannak kötve valamivel. A II. világháború után a fogyasztói társadalommal a kapitalizmus centrumországaiban valóban sikerült növelni a proletariátus életszínvonalát. Ez sok tényezőnek az eredménye, de mondhatjuk, hogy egyfajta kompromisszum született a tőkésosztály, illetve az akkoriban jól szervezett munkásosztály között.
Azonban ennek a Reagen-Tacher korszak véget vetett, a szakszervezeteket meggyengítették, és kíméletlen harc kezdődött a szociális rendszer lebontásáért, ami még ma is zajlik, többek között Magyarországon is. Ehhez jön hozzá még a finánckapitalizmus szerepe, a hitelek. Jó, ha van házad, autód, de amíg az emberek félnek attól, hogy elveszítik a munkahelyüket, nem tudják fizetni a hiteleiket, elveszíthetik az otthonukat, addig nem is nagyon lázadoznak.
A szervezetlenséget, gyengeséget, atomizáltságot, fáradságot a tőke a rendelkezésére álló mindenféle hatalmi eszközzel igyekszik fenntartani, hiszen a tőkés osztály nagyon jól tudja, hogy a szervezett tömegek erősek, és képesek a történelem menetét megváltoztatni. A hatalmon lévők igyekeznek az elnyomást mindig magasabb, kifinomultabb szintre fejleszteni. Ezért kellene az ellenállásnak is ugyanígy fejlődnie.
Összefoglalva, ez egy összetett jelenség, nem hiszem, hogy a tömegeket vádolni lehetne a tehetetlenségükért. A tőkés rendszer totalitás, mindenhol jelen van, és ha az emberek bénultak, beletörődnek a helyzetükbe, azért nem lehet őket kollektíven hibáztatni.

-A Filmek-en a Kisfiú szövegével kapcsolatban vagyok bizonytalan. Miről szól pontosan a dal és mennyire tekinthető szimbolikusnak az itt megjelenő kisfiú?

-Rendben van, segítek feloldani ezt a bizonytalanságot. :-) A Kisfiú (másnéven Little Boy) nagyon is szimbolikus. Ez konkrétan a Hiroshimára ledobott atombomba neve volt. Nem tudom, hogy ezek után szükséges-e még tovább magyaráznom a szöveget. Színtiszta irónia.

-Mit gondolsz ma a punkról mint szubkultáráról? Hogyan ítéled meg a színtér alakulását, a különböző hazai együtteseket?

-Ezen rengeteget gondolkodtam az elmúlt években. Számomra a punk mindig a társadalmi, politikai berendezkedéssel szembeni ellenállás egyik formája volt. Ez különböző országokban különböző dolgot jelentett. Angliában, az Egyesült Államokban sok tekintetben teljesen mást jelentett, mint Kelet-Európában. A magyarországi punkra jellemző volt, hogy nem volt képes a "kommunista" rendszer elleni lázadás hagyományán túlnőni (Néhány zenekar még ma sem képes).
A punk, mint szubkultúra próbált mindig a rendszeren kívül helyezkedni, de ez sosem sikerült teljesen. A punkon belül ugyanúgy megvoltak mindig az ideológiai ellentétek, mint a társadalom nagy részében, sőt valójában a punknak sosem volt akkora politikai jelentősége, mint amekkorát én szerettem volna neki tulajdonítani. Szerettem volna azt hinni, hogy a punk valódi mozgalom, sokkal több, mint egy zenei irányzat, de ezt ma már nem gondolom. Kétségtelenül több, mint zenei irányzat, de ezt elég sok zenei stílusról el lehet mondani. Viszont a punk életforma nagyon meghatározó, és nagyon sokat jelent számomra. Ez az a közeg, amelyben minden országban, ahol jártam, a legtisztább gondolkodású fiatalokkal találkoztam. Sokan közülük, akik később maguk mögött is hagyják a punkot, mint a mindennapjaik részét, olyan emberekké válhatnak, akik sokkal többet felfognak a világ dolgaiból, mint a mainstream kultúrát fogyasztó kortársaik.
A magyarországi színtér jelenlegi alakulásáról, bevallom, nem sokat tudok. Amit már korábban említettem, a mi közönségünk eléggé megcsappant, még ha voltak igazán jó koncertek is. Azt, hogy a mai magyarországi politikai, és kulturális közegben, ahol a szélsőjobboldal ennyire meghatározó tényezővé vált, miként tud a punk fennmaradni, nem tudom, de szívből szorítok minden olyan fiatalnak, akik ezzel az árral szembefordulva képesek valami maradandót alkotni. Végső soron művészetről, kultúráról beszélünk, még ha a punk nem is így definiálja magát. Ám sajnos azt látom, hogy nagyon sok tiszta szívű fiatalt is megfertőz ez a mindenhova behatoló rasszista mocsok, ami a magyarországi közéletre telepedett.

-Hogyan vélekedsz mai fejjel a különféle vallásokról? Csak szervezett formában utasítod el vagy a transzcendensbe vetett hittel úgy általában vannak kifogásaid?

-Egyre mélyebb dolgokat kérdezel. :-) Nem utasítom el a vallást, mint a különféle formákban elképzelt Isten (istenek) létezésébe vetett hitet, és mivel ha vallásról beszélünk, akkor ez általában szervezett formát jelent. Nekem is megvan a saját elképzelésem a létezésről, univerzumról, életről, halálról, ez azonban ateista természetű. Természetesen vannak elméleti kifogásaim a legtöbb vallással szemben, ezek főleg filozófiai jellegűek. De úgy gondolom, hogy a különféle vallások kialakulása történelmi folyamat, az emberi evolúció eredménye, ezáltal ez is folyamatosan változik. Lehet, hogy az ember egyszer eljut arra a szintre, amikor már nem lesz szüksége Istenre ahhoz, hogy felfogja és megértse a létezést, a halált.

-Ugyan tudom, hogy a politikával szemben is elutasító véleményed fogalmaztad meg korábban, de hadd kérdezzelek az ország jelenlegi állapotáról. Szerinted lehetséges-e a változás, szükség van egyáltalán rá és eljöhet-e egy tisztább politika jövője, amivel most többen is hirdették magukat?

-Ez tévedés. Soha nem volt elutasító véleményem a politikával szemben, mivel úgy gondolom, hogy politika minden, ami társadalmi döntésekkel kapcsolatos. Ha ezt elutasítanám, az egyet jelentene a teljes passzivitással. Ellenkezőleg, mindig is állást foglaltam politikailag.
Ha az ország jelenlegi állapotáról kérdezel, akkor röviden így tudom összefoglalni:
1989-ben Magyarország a rendszerváltással a kapitalista nyugat részévé vált. Ez a folyamat korábban kezdődött, de ez most nem lényeges. A lényeg, hogy nagyon sok ember komolyan hitt abban, hogy jobb lesz az életük az új rendszerben. Még akkor is hittek ebben, amikor különféle megszorításokkal terhelték őket, mondván, ennek majd később meg lesz a gyümölcse. Sokaknak persze jobb is lett, de annál még többnek nem. A gyárak egy része tönkrement, a többi magántulajdonba került. Vagy mindkettő. A privatizáció mindenféle társadalmi ellenállás nélkül zajlott. A keleti országrész infrastrukturálisan, és egyéb értelemben is lezüllött, az emberek nagy része, úgy tűnik, vesztett a rendszerváltással, a tőkés rendszer semmiféle jólétet nem hozott a többség számára. Most, 20 évvel később, amikor beköszöntött az újabb gazdasági világválság, már nem lehet az emberekkel elhitetni, hogy "majd jobb lesz" csak még bírjunk ki egy pár megszorító csomagot. Mostanra számomra legalábbis nyilvánvalóvá vált a osztályharc leplezetlensége, amelyben a magyarországi proletariátus a nyugati társaihoz viszonyítva különösen sebezhető, és gyenge. (Ennek több oka van, erről érdemes többek között Szalai Erzsébet írásait elolvasni)
Iszonyatos társadalmi feszültségek keletkeztek. Mivel azonban az ellenállás a munkahelyeken nem lehetséges, az emberek elkezdenek ellenségképet, mítoszokat gyártani, amelyre a szélsőjobboldal tökéletes terep. Mivel antikapitalista baloldali erő ma Magyarországon csak csírájában létezik, az emberek, akiknek elegük van a rendszerből, a szélsőjobboldalhoz csatlakoznak. Aki egy kicsit ismeri a történelmet, az nem lepődik meg, nem új jelenség ez. De szerintem ez ma a legnagyobb probléma Magyarországon, illetve ami ezt kiváltotta. A tőke profitjának megtartásához az állami, szociális kiadásokat a kormányok elkezdték lefaragni. Egész Európában ez zajlik, a reakciók azonban különbözőek. Sok helyen megerősödött szélsőjobb, sok helyen kormányzati tényezővé vált. A magyarországi szélsőjobboldal az emberek kapitalizmussal, parlamenti demokráciával szembeni teljes bizalmatlanságát lovagolja meg, de csak jelszavakban antikapitalista, valójában semmiféle alternatívát nem tud kínálni az embereknek, csak a pusztítás alternatíváját.
Változás? A változás nemcsak lehetséges, hanem mindig jelen van. A kérdés, hogy melyik irányba változnak a dolgok. Ez mindannyiunkon múlik.
Tisztább politika? Üres szavak, politikai marketingfogás. Ennek ellenére a kezdeményezőket (LMP) nem tartom ellenszenvesnek, és örülök, hogy legalább szülővárosomban több szavazatot kaptak, mint az újnyilasok.

-Miért döntöttél a külföldre való utazás és a másfajta zenei világ felfedezése mellett? Ezt a bluegrass-hoz közel álló, folkos irányt érzed inkább magadénak?

-Azok után, amit most leírtam, azt hiszem érthető, hogy miért utaztam külföldre. Nem bírtam elviselni ezt a társadalmi közeget, bár amikor én az elvándorlás mellett döntöttem, még nem volt ennyire eldurvult a helyzet. Valójában már elég régóta tervezgettem, hogy elköltözöm. Utazni mindig is szerettem, mert rengeteg dolgot tapasztaltam és tanultam így, többek között a nyelvet.
A bluegrass zenével kb. 12 éve ismerkedtem meg (nem vagyok jó a dátumokban plusz-mínusz 2 év), amikor Tarr Dávid gitáros cimborámmal zenéltünk a budai várban. Ő nagyon nagy hatással volt rám, ami a gitárjátékot illeti. Tanultam tőle pár dalt, és el voltam ezekkel sok évig, mivel főleg a HT-re koncentráltam. Aztán valahogy a gyors, dallamos punkból eljutottam a gyors, dallamos akusztikus zenéhez, és elkezdtem a saját dallamvilágomat bluegrass alapokra építeni. Egyre inkább éreztem, hogy ez az a zene, amiben igazán ki tudom magam fejezni. Szóval eléggé elmélyültem az angolszász népzene világában, és főleg a bluegrass gitártechnika fogott meg, amit mára, azt hiszem, sikerült egy elég magas szinten elsajátítanom.
Különösen nagy öröm volt számomra, hogy több korábbi vagy jelenlegi punkzenész is hasonló útra lépett. Egyébként éppen a Bad Religion volt az a zenekar, ami a kapcsot jelentette számomra a punk és a folkzene között.

-Két albumod is megjelent azóta, a We are the ones és a Dreamer. Ezeket hogyan fogadta a kinti és a magyar közeg? A HT-rajongók körében mekkora érdeklődésre tartanak számot az újabb lemezek?

-Most jelent meg a harmadik, "The Guy From a Big Town" címmel, ez teljesen szóló, gitár és ének, a másik két lemezen basszusgitár, brácsa, gitár, mandolin, illetve néhány dalban bendzsó, és cselló is hallható.
A "kinti" közeg épp annyira vegyes, mint az otthoni. Mivel én a punk közegből jöttem, számomra a legnehezebb feladat az volt, hogy megtaláljam azt a hallgatóságot, akik igazán szeretik ezt a zenét. Ez nehéz is meg nem is. Nehéz, mert itt Dél-Németországban nincs meg igazán az angolszász népzenének a kultúrája, csak töredékekben. A country romantika (country falvak, fesztiválok), illetve a 60-as 70-es évek ismertebb folkzenéje (Bob Dylan, Cat Stevens, stb.) itt is kedvelt ugyan, ám igazán mélyen nem érzik át az itteni emberek ezt a műfajt, nem szerves része a kultúrájuknak, illetve a nyelv miatt sem értik teljesen. Viszont könnyű abból a szempontból, hogy a folkzene mindig is populáris volt, a nép zenéje, ezért gyakorlatilag minden korosztályban vannak, akik nagyon kedvelik a művészet eme formáját. Főleg délebbre, a német Alpokban (Allgäu) találkozom olyanokkal, akik nagyon közelinek érzik az ilyen jellegű folkzenét, sőt többen játszanak is bluegrass-t. Szóval meg lehet azért itt is találni a közeget, csak lehet, hogy én sem éppen a legmegfelelőbb helyen vagyok ilyen tekintetben. Münchenben nyilván nagyobb a folk/bluegrass színtér, mint Augsburgban.
Gyakorlatilag 2006 óta turnézunk a folk trióval (különböző felállásokban), és egyre jobban sikerülnek ezek a turnék.
A koncerteken fogynak a lemezek, ha a trióval játszom, ha szólóban, de ezek persze nem nagy számok.
A magyar közegről annyit tudok mondani, hogy az alatt a két év alatt, amíg otthon voltam, voltak sikeres, és kevésbé sikeres koncertjeink, és kapcsolatba kerültem az otthoni bluegrass/folk zenészek egy csoportjával, akik összességében nagyon szimpatikusak voltak nekem, ugyanúgy, mint a punknál, itt sem szoktam csalódni az emberekben. A folk közeg éppolyan őszinte, és tiszta gondolkodású, mint a punk, sőt, azt gondolom, sokkal letisztultabb, és gyakran a rendszerkritikai potenciál is erősebb. Ezt főleg az amerikai, angol és ír folk zenészek körében lehet tapasztalni.
A HT rajongók körében nem tudom azt mondani, hogy különösebb érdeklődés lett volna az akusztikus lemezeim iránt, de tudom ,hogy vannak azért sokan, akik hallgatják. Olykor-olykor kapok e-mail-eket, hogy mennyire értékelik amit csinálok. Ez mindig jólesik.

-A We are the ones-hoz képest miben érzed másnak a Dreamer-t? A szövegvilágukat összevetve miben látod a fő hasonlóságokat és különbségeket?

-Ezt a két lemezt nem nehéz összehasonlítani. A We Are The Ones az első akusztikus lemezem. Mindkettő lemezt otthon vettük fel az aktuális lakásban, ahol laktam, és minőségileg a Dreamer-t egy sokkal jobb lemeznek tartom. Nagyobb zenei tudás, jobb hangszerek, jobb technikai felszereltség, több tapasztalat áll mögötte. Ami a dalokat illeti, nem látok sok különbséget, talán annyit, hogy az angolom javult, több lett a folkos, és kevesebb a punkos elem, ezek természetes folyamatok. A harmadik, szólólemez már teljesen folkos, de az egy kicsit más kategória, inkább nem keverném most bele. Igazából mindkét lemezt kezdetnek, próbálkozásnak élem meg, mivel rengeteg új dolgot tanultam a felvételek alatt, között, mind zenei, mind hangtechnikai téren. Tudom, hogy még ennél sokkal többet lehet nyújtani ebben a műfajban, de amikor a dalok megszületnek, úgy érzem, ki kell adni magunkból, amilyen szinten éppen állunk, hiszen így tanulunk, fejlődünk. Azért annyi különbség van, hogy míg a We Are The Ones egyértelműen az augsburgi első kiköltözésemhez kapcsolható, a Dreamer főleg a Mátraházán, illetve a Magyarországon töltött időszakot fogja át, és ez a szövegekben, illetve a borítón is észrevehető.

-Angol nyelven írott soraid mennyire számítanak személyesnek összevetve a HT-szövegekkel? Inkább a társadalomkritikát vagy a pozitívabb gondolatok közvetítését részesíted itt előnyben?

-Ez egy jelentős pont, mondjuk úgy, a folk műfajban írott dalok között lényegesen több a személyes témájú. A rendszerkritikát és a pozitív gondolatokat nem állítanám szembe egymással, bár értem a kérdést, és tudom, hogy a HT szövegek sokak szemében nagyon negatívak. Ehhez képest tény, hogy a folkzene világa sokkal nagyobb teret enged a könnyedebb témáknak is. A punkban mindig fontos volt számomra, hogy kritikai üzenetet hordozzon, míg a folkban sokkal több dal szól egyszerű emberi érzésekről, történetekről. Azért úgy érzem, eléggé nyíltan jelen van a rendszerkritikus mondanivaló ezekben a szövegeimben is, mint ahogy a HT szövegekben is benne volt a személyes élmény.

-Többnyire külföldön koncertezel mostanában. Hol van nagyobb igény ezekre a fellépésekre, itthon vagy a határontúlról? Tervezel a jövőben több hazai koncertet?

-Azért koncertezek főleg itt, Németországban, mert itt élek, a koncertjeinken többnyire értékelik a zenénket, és az anyagi feltételek sem rosszak. Mivel a zenélésből élek, és két gyermekem van, ez is egy fontos szempont. Szívesen turnéznék Magyarországon is, csak elég nehéz összeszervezni a zenekart, ugyanis három, egymástól elég távol lévő városban lakik a trió három tagja (Berlin, Augsburg, Budapest). Most örülünk, ha egy évben egy nagyobb turnét össze tudunk hozni. A többi időszakban főleg szólókoncertjeim vannak, illetve rengeteget tanítok, no meg az utcán zenélek.
Azt nem érzékelem, hogy otthon nagy igény lenne a fellépéseinkre. Ha ott élnék, biztos más lenne a helyzet. Megkeresett már egy ismerősöm, aki szervezne koncerteket, de az említett problémák egyelőre nem foglalkozom ezzel.

-A We are the ones szövegében az egykori tradíciók őrzése ellen szólalsz fel. Mindig is ellentétes volt a kérdés megítélése, de te látsz-e valamiféle pozitívumot benne, mint egykori értékek fenntartása? Mennyiben érzed helyénvalónak azt a feltevést, hogy csak múltunkat ismerve és őrizve vagyunk képesek valami újat létrehozni?

-A We Are The Ones-nak az a fő üzenete, hogy vegyük észre, mi vagyunk jelenleg azok, akik a hagyományokat alakíthatjuk, mi, fiatalok, öregek, akik jelenleg élünk. A tradíció, hagyomány nem egy elvont fogalom, egy szent valami, amit őrizni kell, hanem egy folyamatosan változó jelenség, az élő történelem. Egyetértek, a múltat ismerni kell, hogy újat alkossunk, de hiába ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, az idő úgyis eldönti, mi marad meg, és mi tűnik el. Illetve ezért sokat tehetünk mi is. Manapság a civilizált emberek közül nem soknak jutna eszébe gyermekáldozatot bemutatni az isteneknek, vagy a szikláról ledobni a gyenge, életképtelen csecsemőket, holott egykor ezek is hagyományok voltak. A bikaviadal is egy hagyomány, ami sokak szívét megdobogtatja, adrenalinszintjüket megemeli, sokak szerint viszont egy barbár hagyomány, és a szemétbe való. Aztán ott van a népzene, ami szerintem egy pozitív hagyomány (és ebben majdnem minden ember egyetért), de ott is az az álláspontom, hogy ez egy mindig változó hagyomány, amit nekünk is lehetőségünkben áll változtatni. Ez a lényeg, fel kell ismernünk, hogy a cselekedeteinkkel mindig változtatunk a dolgokon, ezáltal új hagyományokat is teremtünk. Tehát lényeges, hogy nem a hagyományok őrzése ellen énekelek, hanem új hagyományok megteremtéséért, amit a következő generációk fognak őrizni, alakítani, vagy elhajítani.

-Költők és írók tekintetében van olyan aki hatott rád, aki különösen közel áll a szívedhez? Filozófiai irányban mennyire vallod magad tájékozottnak?

-Kellemes kérdés ez számomra, hiszen a zenélés mellett a filozófia az egyik kedvenc időtöltésem, bár mostanában kevesebb időm volt olvasni. Természetesen filozófiában nem lehet soha elég tájékozott az ember, de mondjuk úgy, érdekel, hogy működik az emberi társadalom, ezért sok filozófiai témájú könyvet olvastam, amióta csak az eszemet tudom. Ezekre persze érettnek is kell lenni, tehát valószínűleg nem ártana valamikor újra elővenni azokat, amiket már régen olvastam. Platón, Arisztotelész műveibe belekóstoltam, és elterveztem, hogy rengeteg klasszikus filozófus műveit elolvasom, de persze ezt nagyon nehéz kivitelezni, ha az ember más, még fontosabb dologra koncentrál. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy jött egy gazdasági világválság, és Marx "Tőké"-je nagyon népszerű olvasmány lett legalábbis Ny-Európában. Ezúttal "hagyományaimmal" ellentétben engedtem a divat csábításának, és a terveimhez képest korábbra tettem a "Tőke" elolvasását. Komolyra fordítva a szót, Marx mindig is érdekelt, de szerettem volna Kant-ot, Hegel-t és a többi, időben Marx előtt lévő nagy filozófust tanulmányozni, de majd ezekre is talán sor kerül. Egy időben, amíg még Budapesten laktam, gondolkodtam, hogy jelentkezem valamelyik egyetemre filozófia szakra, de aztán végül a zenére való koncentrálás és a kiköltözés mellett döntöttem. Úgy voltam vele, hogy a filozófia nem olyan dolog, amivel az embernek sietnie kell. Ami érdekel, azt úgyis elolvasom, nem hiszem, hogy egy iskola ennél sokkal többet tudna nyújtani.
Költők, írók nehezebben foglalok állást, de azért vannak meghatározó élményeim. Most legutóbb Charles Dickens "Hard Times" c. regényét olvastam. Tolsztoj-t igen kedvelem, főleg az "Feltámadás"-t. Aztán ott van Hemingway, őt is kedvelem (na, ő pl. nagy bikaviadal rajongó volt). Sok fantasy regényt olvastam korábban, igazán szerettem ezt a műfajt, de aztán valahogy magam mögött hagytam. Aztán Orwell is meghatározó volt a könyves élményeim között, több művét is olvastam. Nagy kedvencem Dürenmatt, imádom azt a száraz iróniát, ami jellemzi a műveit. Azonkívül olvastam több különböző külföldi és magyar regényt is, de mindig is inkább a politikai, filozófiai témájú könyvek érdekeltek. Költők közül, bevallom, nincs olyan, aki igazán hatott volna rám, nem nagyon olvastam verseket, annak ellenére, hogy dalszövegeket írok, a vers sosem volt igazán az én műfajom. Magyarok közül Eörsi Istvánt olvastam sokat, de neki is inkább a prózai írásait, külföldiek közül Bertold Brecht, illetve Heinrich Heine voltak azok, akik közel állnak a szívemhez. Brecht egyébként itt élt Augsburgban. Eszembe jutott még valaki, Arthur Miller, aki az Ügynök halálát írta, na az zseniális mű. Nagy vonalakban ennyi.

-Így a végén hadd kérdezzelek még a Magánzárkáról, ahol gitárosként segítetted ki a többieket. Mi a helyzet ezzel a bandával, lesz-e folytatás?

-Nem nagyon hiszem, hogy ennek lesz bármilyen folytatása. Úgy tudom, Laci megelégedett vele, hogy fel tudtuk venni a dalait, aztán nagyjából ennyi.

-Attila, köszönöm az interjút, további sok sikert az életben!

-Én is köszönöm, minden jót neked is!

Kvelertak + Gaza + Kylesa + Converge koncertbeszámoló

2010-08-10T04:19:00.000-07:00

Ugyan pár nappal később a cseh Brutal Assaulton a turnéfellépők nagy részét alkalmam nyílik még egyszer megnézni, de ennek ellenére úgy döntöttem, kár lenne kihagyni az egész borult zenét játszó Savannah-béli Kylesa és a matekszakon summa cum laude végzett Converge budapesti fellépését.
Annál is inkább, mivel a nyitó Kvelertak nem képviselteti magát Közép-Európa egyik legnagyobb extreme metal ünnepén, így csak itt nyílt lehetőségem a meggyőződésre, élőben is képesek hitelesen közvetíteni az északi tájak, hófödte vidékek és laza amerikanszkij garázsrock ilyetén szintézisét. Sajnos mire odaértem, már a színpadon voltak, de szerencsémre még csak honi bemutatkozásuk elején jártak. Viszont így már nem sikerült fényt derítenem a közönség soraiban önfeledten mulató és zenekarral jó viszonyt ápoló viking-fejfedős illető kilétére, de legyen ez a legnagyobb gondom. Idén kiadott self-titled lemezüket szemtől szemben is sikerült remekül átadniuk, habár az ének eléggé el volt nyomva a hangszerek mellett, ezen lehetett volna még valamit segíteni. Viszont a technikai jellegű problémákon kívül a hozzáállásukkal, igyekezetükkel nem volt semmi probléma, nagyon is lelkesen játszották végig a szűk 20-25 percüket, intenzív, kellemes volt az előadásmódjuk. Az énekesről néha még a Black Dahlia Murder-vokalista Trevor Strnad is beugorhatott számunkra, legalábbis sörhas tekintetében ő sem maradt el mögötte, hehe (lásd: What a horrible night... klip).
Érthetetlen módon utánuk következett az USA-ból jött Gaza, akik egyéniségben és hangulatban jóval a Kvelertak alatt maradnak számomra, legalábbis He is never coming back névre hallgató lemezük nem nyerte el úgy a tetszésemet, mint kellett volna. Myspace-oldalukon grindcore/grime/hardcore-ként sorolják be magukat, ami akár helytállónak is mondható, habár ennek az együttállásnak egy jóval a hardcore erőtől duzzadó világa felé való eltolódását kell elképzelnünk, amely azonban a látható igyekezet ellenére nem lép túl az adott kereteken, és monoton zajongásukkal inkább csak enerváltságunkat növelhetik egy adott idő felett, mintsem elkápráztatnának bennünket. Első ránézésre ez nem is tűnne fel, a címek alapján például egy egész ötletes, egyéniséggel rendelkező bandának tűnhetnek, de kompozícióik megkülönböztetése/emlékezetbe vésése számomra már kemény diónak bizonyult. Lehet bennem van a hiba, de egyelőre maradnak a "sokat markol, keveset fog"-kategória alatt, számomra legalábbis. Színpadi helytállásukról nem sok mindent tudnék elmondani, láthatólag élvezték hogy itt lehettek, a hozzáállásukkal sem volt gond, a gitáros a végefelé már annyira pörgött, hogy szabad szemmel szinte követni sem lehetett, de azért mégiscsak maradt bennem jócskán hiányérzet.
Az utánuk következő Kylesa-t viszont már nagyon vártam, jóféle füstös sludge metaljukkal otthoni hallgatások során nagyon megnyertek maguknak, legutóbbi, Static Tensions albumuk pedig véleményem szerint átlagon felüli teljesítménynek mondható. A csapat különlegességét az adja ezen felül, hogy két dobost is soraik között tudhatnak, így koncertek alkalmával méginkább bizonyíthatják zenéjük hangulati értékét, különleges mivoltát. Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzeményeik, ha emlékezetem nem csal, hallhattuk többek között a Scapegoat, Running Red, Insomnia for Months de az Unknown Awareness című zsenialitásukat is. Phillip és Laura is jól teljesített ezen az estén (is), a vokálokba utóbbi hölgyemény többször is besegített, de az egész fellépés alatt a csapat egységessége volt az, ami megadta elszállós zenéjük látványos, nagy egésszé válásának érzetét. A két dobos (Carl és Eric, ha nem tévedek) jól kiegészítette egymást, többször is hallhattunk tőlük kellemes kis szólókat, közös gyakorlatokat. Zenéjük igen sok helyről merít, a poros sludge-on kívül különféle stoner és doom elemeket is sikeresen olvasztottak zenéjükbe, a Running Red kapcsán még a megboldogult Black Sabbath szelleme is megjelent lelki szemeim előtt.
Aztán jött, látott és győzött a Converge, kiknek produkciójuk alatt végre a közönség is belendült, de itt persze már alapkövetelmény a moshpit és a stagediving, és ki is jutott belőle rendesen a küzdőtéren. Jacob Bannen a színtér mondhatni legkarakteresebb képviselője, szavakkal nehéz körülírni színpadi jelenlétét, de aki már látta, tudja, miről beszélek. Karakteres mozdulatai, furcsa grimaszai csak hozzátesznek zenéjük erőteljes mivoltához, agresszív lendületéhez. Hangulatilag nagyon erős is volt a közel egy órás fellépésük emiatt, elmondható róluk, hogy ennyi év után sem veszett ki a kezdeti emberközeli, underground mentalitás belőlük annak ellenére, hogy egymaguk váltak szinte képviselői egy innovatív, szélsőséges zenei műfajnak. Ez kiderült a fellépésen túl a koncert utáni közvetlenségükből, szimpatikus hozzáállásukból is, ami a színtér egyik alapvető jellemvonásának kell(lene) is lennie. Leállósabb számokra ugyan nem került most sor (pedig egy Grim Heart Black Rose-t vagy In Her Shadow-t jó néven vettem volna), de volt Locust Reign is, amit viszont nem szoktak gyakran játszani tudomásom szerint. Aztán a legutóbbi albumról itt volt az Axe to Fall és (talán) a Cutter is, bár én a régebbi szerzeményeknek jobban örültem, tavalyi albumukkal még nem sikerült kellően megbarátkoznom, legalábbis a No Heroes-hoz képest visszafogottabb teljesítménynek tartom az Axe to Fall-on hallhatót. Régebbről itt volt még a Lonewolves is (hatalmas!), a Concubine, a No Heroes és a Hanging Moon is, bár én egy You Fail Me-nek örültem volna még (az azonos című albumot is tartom a kedvencemnek tőlük), de azért így is tökéletes volt az összkép, jóhogy! A merchpult választéka mondjuk most nem nyerte el annyira a tetszésemet, hogy be is ruházzak egy új viseletre, de ez már igazán semmiségnek mondható az este tökéletes lezárása után.

Visszafordíthatatlan

2010-07-29T14:40:00.000-07:00

23:21
Felkavarodott, viharverte napra riadtunk.
Tépte a büszkeség bánatunkat.
Kicsavarodtak a fák tőből és önmagunkban kerestük
a kettéolvadt sugárutak irdatlan irányát.
Kimondatott, hogy az egész csak fájdalom.

23:03
Bárcsak valaki megtalálna végre!
Itt az acélfellegek sem tanácsolhatnának jobbat mint
a fülekbe zárt visítás könnyűsége.
Tönkretesztek. Bár léteznétek!

22:48
Tegnapból mentettem jócskán kedvemet.
Kedvedért!
Szeretni annyit jelent, mint
minden más.
És egyéb bölcsességek.

22:10
Hűvösebbre fordulna az időjárás.
A levegő páratartalma lelkemre csapódjon.
Viaszos vászonfalak ponyvámra.
Tekintet nélkül párnámra,
fejemet az önkívületbe hajtom.

22:00
Boldog születésnapot, áruló!
A legszomorúbb,
hogy én kacagok.

21:31
Egy nappal halálom után
a világ sem bonyolultabb. Vánszorognak a csillagok.
Még egy közhely.

20:47
Ha lehunyom szemem,
és elszámolok háromig
lassan, nagyon lassan,
feldereng arcom mása.
Szeretlek téged!
Örömtánc a kezdet kezdetén.
Holnapra ébredtünk az igazság megcsúfolása közben.
Felszalad szemhéjam,
és zokogok.
Boldog vagyok.

Könnyelmű + Talán iszonyú megrázkódtatás

2010-07-25T17:39:00.000-07:00

Könnyelmű
Cikáznak bennem a sorok, de értelem nélkül.
Vitáznak bennem a korok, de érzelem nélkül.

Talán iszonyú megrázkódtatás

Változása megdöbbentő fordulat.
Halála iszonytató gondolat.
Hitted volna? Még csak gyermek volt.
Kevesebbért! Talán, ha nem került messziről az ismeret.
Elvesztettetek bennem valamit és én most
oly lendülettel fogom szétszórni lelkemet a földön hogy
belé is szakadok talán, mert puhaság a fegyverem.
Inkább tekintetem kellemesebbre függeszteném. És miért ne?
Téged már elvesztettünk de nekünk azért
ÉLNÜNK KELL!
Hogyan segíthetnék? Mivel mentselek meg?
Ne aggódj barátom, amíg engem látsz.
Hogy is volt az a végén?
Halála...?
Veszedelmes önirónia! Ugye?
Akár lehetne, de annyi lesz inkább mint
Santa Rosalia partjain cápák által jövendő egyszerűsége.
Hiszen én ott is sírni fogok!
Társamért a bajban.
Sosem ismertem e zajban.
Mást sem, önnön csontjaimmal pedig
golfozni tanítottam álmosságnak könnycseppjeit.
Segítsetek! Vagy majd én rajtatok,
hidd el, sokat olvastam én bánatodról és
egészen megrettentett az a roppant tudomány.
Sugárzok én feléd ilyetén mindent
mit te még nem láthattál évszázadok híján.
Nem fogom én hagyni, hogy miattatok veszítsem világom.
Miattad!
Most elsodródtál tőlem de sirathatom még így is a szépséget.
Megérted most. Nem baj, ha nem.
Majd írok egy levelet, drága barátom.
Megismerkedünk mi, úgy ám.
Kedves önmagam!

Tandori Dezső - Katedrális az éjszakában

2010-07-13T14:57:00.000-07:00

Nem is az épület az éjszaka
Nem is a lomb az aranyfeketéllő
Nem is a sugárút fénysávsora
Nem is irány nem is semerre élő
Nem is maga-se-mása-se-maga

Nem irányít a lomb-semerre-se
Nem az aranysávsor az éjsugárút
Nem épül maga-se-más ideje
Fényéjnyire megáll csak hogy mi lássuk
És hagyjuk el sugározván vele

A semerre-élő ha ittmarad
Ablakok fogyó függőlegesekben
A tornyokon feltorló éj alatt
A sugárfeketéllő út kilebben
Hallhatók voltak nem hallatszanak

A fogyó éj itt még nem érkezik
A lombirány ideje a sötétség
Torló tornyok aranyból kérdezik
Hová viszi örök feketeségét
Ami létezik-se-nem-létezik

A kérdező az ég alatt megáll
Elkezdenek a lombok rázuhanni
Lapulunk ablakok zsaluinál
Csak ennyit tudtunk mindig másra hagyni
Amivel a veréb-lét megkinál

Kevesebbért!

2010-07-13T12:43:00.000-07:00

I. Strukturalista
Legyen a világé végezetül!
Három, négy, öt.
Osztozkodjon, akié. Látatlanban is tiéd.
Sűrű könnyek szalagra.
Ott, ahol a mit-mikor.
Várnak. Érkezel.
Kedvesebben fogod fogadni a köszöntést, ha most távozol.
Igaz-e?
Én sem és te sem és mondhattuk volna hogy
hegyeket fogunk építeni óceánokból de
így valamiért mégis békésebben élhettünk.
Vedd, amit szavakból. Érezd, hogy csak percekig.
Hogyha nem sikerül kimondani egyedül amit
a többségi akarat egységesít hát
majd életpályád egyénileg feldíszíti azt.
Azt!
Tündökölhetünk?

II. Hermeneutika
Szeretné valaki, hogy beléje madarakat.
Hát rajta, medvéknek kalitkát menekülő félhomályban!
Vagy ez nem is hozzád kéredzkedett?
Nem tudom megmondani de holnapra sikerül mert
addigra betakarózhatom nedvességed kulcsaival.
Hogy mi legyünk a soha-már-miként.
Abban, amiben
egy aratógép is könnyűszerrel barátkozhatna meg
a szerelem és közelség képzetével de
ugye te magad vezetnéd és úgyis
felszántaná végül a jóérzés katafalkját.
Mondhatom?
Szerencsés az, aki megszorozta önmagával
a világot és végül mégsem
fordított nyolcast a védekezés oszlopaira.
Vigyázz, ha közelítesz. Hiányolnád az akadályt.
Pont te?
Hat, hét, nyolc.
Mondjátok, hogy nem feltűnő az elmaradás!
A megértés, lényegében-
egyremegy.

Saját

2010-06-30T12:05:00.000-07:00

Soleil de la pensée
Hans és Sophie Scholl emlékére

néha egy sóhajtás is elég
hol világok tűnnek egymásba
vagy csak könnyet nyújtanak felék
minden napot újabb kegymázba

igazságtól nem is várni mást
születhet de légzőé soha
alkotja égi vagy bárki lásd
a lépcsőt még láthatod noha

ki lépett vonta már élete
annyi jót kell várni és látni
hogy lehessen főbb ítélete
szeméből perceket imádni

ilyenkor csak kiáltva másként
hangokból formálják tudattá
mely engedett tegnap írásként
rögzülni gyáván és mutatná

belsejét csak sodródjon tova
más már lázban égeti habként
hű csendet mely nem látja hova
tűnhetett egyszerre a napfény

Párbeszéd

"-Hogy téged frusztrációidon kívül más nem szabályoz?"
"-Megbetegszik könnyen a lélek, de az epe átveheti szerepét."

A világ lebontása

Mindig ugyanazokat a szavakat ismételtem.
Mindig ugyanazokat a szavakat ismételtük.
Nem néztem beléd. Te ott sem voltál.
Legyőzted amit sosem. Pusztított a gyermeteg.
És aztán megöleltük egymást.
A szerelem
-mint mondják-
mindenekfelett kereszteződik bennünk és velünk.
Szégyenszemre-
csak szavak voltak.
Ma már elfújnám amit sosem.
Legyőzném kivel lélekben.

Catullustól dicstelenül
Gyűlöletem szellemi alázat.
Szeretetem önelégült gyalázat.
A kettő között-
érzékeim őrültmód visongnak.
Imbolyog a múlandó.
Csalatkozik a múlhatatlan.
Bennem, sajnos tőlem.

Folk and roll fesztivál 2. nap

2010-06-27T15:29:00.000-07:00

A pécsi Folk and roll fesztiválról tavaly hallottam először, már az akkori fellépők is nagyon ígéretesnek tűntek, ha jól emlékszem, az előadók sorát gazdagította a Dyas is, amely egy igen hangulatos zenét prezentáló banda.
Idén sem volt hiány unikális zenekarokból, elég csak az Ezüstpatak vagy az orosz Arkona nevét megemlítenünk, de engem leginkább a lebegős folk zenét játszó The Moon and the Nightspirit érdekelt, akiket már volt szerencsém megcsodálni nem is olyan régen a Wolves in the throne room előtt is.
Először azonban a romániai Damned lépett színre, hogy rögtön rávilágítson egy téves előfeltevésemre is: úgy gondoltam ugyanis valamiért, hogy egy román csapatot fogok látni, aki az ottani folklór bemutatását teszi meg fő céljának. De hát mint kiderült, egy ottani magyar bandával van dolgunk, méghozzá elég fiatal arcokkal, az együttes átlagéletkora ránézésre nem nagyon haladhatja meg a 20 évet szerintem. Ez viszont mellékes is, ettől még lehetnének arcátlanul ügyesek és innovatívak is, de hát itt másról van szó. Többnyire magyar népdalokat hallhattunk tőlük, amolyan rockosabb verzióban, a hegedűs lány (Ráduly Kinga) egyszer-kétszer még meg is rázta hajkoronáját a színpadon, és az egészből leginkább ez a hangulat jött át, a tradicionális szerzemények modernebb zenei köntösbe öltöztetésének szándéka. Ami kifejezetten örömteli volt számomra, az a hegedű használata, Kinga nem is tűnt kezdőnek, ha erre ráerősítenek, szerintem egy igencsak kellemes talpalávalót jelenthetnek majd a mulatni vágyóknak. Többnyire ezt a bulizósabb vonalat is viszik, már amennyire lehet ezt mondani, a rockzenei elemek használata is a hagyományosabb látásmódot tükrözi. Élőben sem nevezhetők bátortalannak, néha ők is átadták magukat az alkalom nyújtotta hangulatnak, ez mindenképpen jó pont. Azt tudom mondani, hogy van bennük potenciál, fiatalok is, úgyhogy helyenként meglévő gyermekbetegségeiket, kezdetlegesebb megoldásaikat idővel bőven kinőhetik, és egy kellemes kikapcsolódást nyújtó formációvá érhetnek. Az ének terén Bakos Tibor és György Zsuzsa felváltva képviselik a Damned vokális sávját, de inkább Zsuzsát hallhatjuk, ami szerintem nem is probléma, lévén egy igen kellemes hangú, képzéssel akár igen szép jövő elé néző leánykáról van szó.
Utánuk következett az általam már nagyon várt 'Moon, akiknek másodjára is sikerült elvarázsolniuk, Ági és Mihály ezúttal sem vette félvállról az előadást, de hát ez nem is jellemző rájuk egyáltalán. Ami eltérés volt a májusi koncertjükhöz képest, az a dalok eltérésében volt megfigyelhető, itt például előkerült egy elsőlemezes szerzemény, az Égi táltos is, amely az egyébként többnyire angol nyelvű Of dreams forgotten and fables untold egyik magyar szöveggel ellátott szárnyalása is. A szépséges, sámánisztikus világ megidézése továbbra is muzsikájuk egyik nagyon sajátos jellegzetessége, ehhez adódnak az égi szféra felé törekvő szövegek is, ha még nem mondtam volna, zenei és tartalmi oldaluk tökéletes harmóniát képezve vezet minket át egy ősi, titkaival gyönyörködtető, mágikus világon. Ági hangja ezúttal is csodaszép volt, az Éjköszöntő itt is elhangzott, ami egyik abszolút kedvencemnek mondható, és a ritmusszekció is kitett magáért, ha jól tudom, ezen pozíciókban élőben Végh Gábor és Cseh Gergely hallható. Megindító muzsika ez egy ihletett együttestől, és a közönség reakcióin is látszott, hogy egy igencsak kedvelt csapatról van szó, még ha rétegzenét is játszanak.
Ezután a legendás Kormorán lépett színpadra, mint elmondták, a jelenleg helytálló zenészek nagy része volt hallható a kultikus Folk and roll albumukon. Zenéjük az egyik első hazai kinyilatkoztatása ennek a színtérnek, így hát különösen nagy elismertségre tettek szert honi berkekben, habár nekem annyira még nem sikerült megismerkednem velük, hogy igazán mindenre kiterjedt véleményt formálhassak róluk. Előadásukról nem is igen tudok sok mindent elmondani, többnyire a régi kedvenceket játszották, az ekkorra igen megfogyatkozó közönség is élvezte előadásukat, szóval aki szerette eddig őket, ezúttal sem távozott csalódva gondolom. Eléggé átalakult viszont a nézők összetétele, ez főleg a jelenlévők átlagéletkorában volt mérhető, habár ez ismerve az együttest, egyáltalán nem mondható meglepőnek.
Végül fél tíz után nem sokkal következett a pécsi Virrasztók, akik egyúttal a merch pult fő kínálatát is jelentették, és az este (valamint a fesztivál) méltó lezárásaként adták elő pszichedelikus légkörben fogant industrial/folk szerzeményeiket. Előbbi jelző főként a gépies ritmusok tekintetében figyelhető meg, említhetném itt a fennálló hasonlóságokat különféle ismert együttesekkel, de nincs kedvem ezeket elsorolni, nyilván nem a Godflesh-ről vagy a Ministry-ről van szó. Egyébként tavaly megjelent debütáló Az emlékezés órája című lemezük akkoriban nagyon elnyerte tetszésemet, ez a fajta különös aura, ami egy nosztalgiájában merengő légkörbe vonta a zenekart akkor nagyon egyedinek és utánozhatatlannak sejlett fel számomra. Ugyan ez azóta kissé változott és alapkoncepciójuk is eléggé a perifériára szorult nálam, a színtéren betöltött (vagy betöltését éppen kezdeti stációjában űző) szerepét viszont mindenképp el kell ismernem, ahogy az egyes dalok fogóssága sem von kétséget maga után. Ha emlékezetem nem csal, az egész albumot eljátszották ezekben a késői órákban, kiemelkedőnek talán a Bezsán Pétert és a Fehér-feketét nevezném, de a többi nótájuk mindegyike is tartalmaz olyan elemeket, amely képes rögtön belopni magát az ember szívébe. A szokásos megjelenés persze itt is megvolt, Szkrobekék igyekeztek kitenni magukért a virrasztás tényének hangsúlyozása terén is, ez viszont valóban egy olyan rettentő vékony kötélen való imbolygást biztosít számukra, melyről nem eldönthető, hogy akkor most a mélybe zuhan, vagy a látványos légi mutatvány-e sajátja. Mindenki megítéli saját belátása szerint, teljesítményük, zenei oldaluk (ugyebár a hagyományos és a modern, kattogó ritmusok vegyítése) és a gyönyörű ének Papp Orsi által elővezetve viszont egyaránt dicséretet érdemel. A többi ugyebár eléggé relatív.

Saját

2010-06-03T12:58:00.000-07:00

Ismeretlen tudatom

a napok egyre szállnak
szeretném ha keresne
hajamból évek válnak
velük órám leesne

nem tűnik hogy nem tűnik
egykori házban szoba
minden lépésem szűnik
magamtól szállok tova

nem is csábít már a csend
házadból tűnő szoba
sosem láttam de a rend
agyamban szállít oda

egyszer gondoltam fámra
tölgynek kérgén asszonyok
néztem ott is szobámra
lépésig csak itt vagyok

a napok hegyre szállnak
keresném ha szeretne
agyamból férgek válnak
könnyharmatba veretve

Saját

2010-05-30T14:17:00.000-07:00

Fordított pszichológia

hadd képzeljem egy percre gyermeknek Istent
(úgyis minden azonos):
kérlek maradj otthonodban
itt nincsen szükség rád és én
szívesebben repítlek inkább távolba
míg keresztre feszítem jelképek rengetegét
én leszek tán Náhum kit a nép óhajtott
hogy élhessen végre egyszerűn mint a vad
és boldogan mint a betevőért napról napra áradó szükséglet

Minden dolog ahonnan

tekintve hogy egyenes mint felhőkig
és még közelebb is igazgat
úgy jelölök mindent amit csak érek
bekeretezem hogy jó lesz tudományom falára
mint mi letudva
és ebbe egyre inkább nyilvánvaló
hogy belérejtem gondolatom csíráját is
ezért kiálthatom újra és újra
magamban hogy

barlangom mélyén lám a hús egyszerűsége nyűgöz
de boldogan vetek meg mindent mi körülzár

Lélegző világegyetem

kívülről tágul belülről zárul
és nemesít mindent mi semmivel sem
semmitől sem lehetségesebb egy olyan álomnál
amely történelmet gondolt el de
embertúlit rettegek mert mást nem tehetek?

tényleg akárhogy

A vers önmagát szólongatja

mint a világvégi fák
az utat bekiáltozzák

nézd,
próbálták már néhányan
felkeresni falvaik lámpaerdejét
de inkább utazásnak ajánlatát
FOGADTÁK EL
mondom ez ugyanolyan mint amit már átéltem
persze én más néven próbáltam rejtegetni
és sikerült is mert egyszer minden valósul
törött napsugarak a szememből
és halott szenvedélyek homlokomba
léptek egyként egymásba gabalyodtak
ÉSZ-VE-SZEJ-TŐ!
gondoltad volna hogy egyszer felismered az évszakot
vagy akárcsak egyetlen rőt levélről hogy kizártak
ki tette? ÁTKOZZUK HALÁLRA!!!
belsőmet telekiáltozott édes önvád
de hát mit
de hát kit
ó hát persze
GYŐZELEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM
kirekesztettétek magatokból a madzagot
ami összekötötte a sejteket az izmokkal
így már mindjárt más többé nem teszem
mármint a próbálkozást hogy egekig szökkenjek
hiszen épp most erőszakoltam meg sorsomat
imádott tudomány összehordott oltárán
figyeltétek hogy két sorba zártam életem?
jó én is tudom az észrevétel váratlanul
érne mivel a szavak mindig szentként
érnek egy olyan királyságot amit már
feloldott az osztályharc
bizony Majakovszkij üvöltötte hogy ne tűrjük
és ki tette? rajtam kívül?
de valószínűleg tollamból sem szenvedés
csak néhány keresetlen indoklás
hogy a tegnapot csak búbánat szegélyezte
és a belémégetett béklyók vérvörös öröksége
de aztán megtanultam lélegezni
és verssé szuszogni a holnapok
érdektelenségre izgatott vétkét
végleg

A kielégült öngyűlölet

ha meghalok kérlek
égesd el verseim és
kiáltsd a rengetegbe:
"ez volt az amiért éltél
hogy kicsírázz a napnak örömére"

Szégyenhántás

megérdemlem amit soha
sosem voltam az aki kipótol egy fejlődést
és én
és ők
hogy foszlásom után is ugyanúgy
és közben sem veszteség
a kimérhető hajóhad
nem lesz amin evezzen
sem olyan melyre kalandvágyva feszülhet
és ha lebontom a véleményem
ott tátong büszkén a kérdőjel
forgácsolta egybe a részeges keresztet-vetőket
nem nem nem blaszfémia
pusztán unalomra ébredt tékozlásból kémia
az egyenetlen monotónia
az árbócra kapaszkodott gyáva hatóság
végzet-harmónia örökölte kínos kacagás
és és és
folyik itt holnapig fák kérgén a nemulass
az egekből elvándorolt papírlapok uszonyán
találtak drogokat a vidámság otthonában
keressétek meg amit soha nem akartok
megtalálni de igazából szükségét érzitek
romboljatok ti
futuristáknak álcázott érző szívű csenevészek
én voltam aki soha nem kanyarodott
irányított magától a vásárcsarnok
derékba tört karriered senki bánja
ébredő kutyákat akasztanak fel legszívesebben
még mindig elsőként a gyermekek
pedig őket fogják megtaposni szenvedéllyel izzón
kacaghatna akár a fűzfa illúziója
de inkább botrányosnak vélheted hogy ő még szép
igazándiból nem vagyunk mi olyanok
akik akarták hogy ránk zuhanjon a zongora
de a billentyűfutamok azt susogták hogy
igenis szükségünk van rá

Saját

2010-05-13T06:14:00.000-07:00

Jóslatok a körről és a magány életéről

egymásra helyezve kör és ellipszis
kiviláglik hogy csak a szélein
ha mozog a Föld iramlunk mi is
egybelépve síkjaink és
ekkor rajzoltunk kénytelen olyan közösséget
mely sosem létezett együtt mint külön sem
érezhet vágyakon és nosztalgián kívül mást
Désiré most szertáros
te már négyszögesítettél folytonosságot
így is összerajzottak a világok peremén
hogy megbeszéljék a család az mindig fennmarad
ha nem ítélkeznek jövendő emlékei
melyek tegnapba közösséget súgtak
előtte lévőt hát azt magyarázhatták úgysincs
csak a holnapot kutatták melybe
akként áramlottak mint Hérakleitosz sem hinné
én sem tartottam veled mikor
felfedeztük egységünk értelemadó bolondságát
kérdéses hogy mely tájakon
talán a szárazság kedvéből apadtam egyenes tartású nemlétté

És újra és újra és újra

mi ez a hangtalan vacogás?
a jelen az évek vasfogába bújt
és rettentő tragédiában megforgatta zavarát
a tudat hogy öt percen múlt az egész
meghatároz téged végül
lehetett volna hogy emelkedsz
és az eljövendő évek majd nem révednek
e vers néma alkonyába
mely jöttekor már tudtad
sosem lehetsz más és ebbe mások fúlnak bele

A reményteljes csend balladája

határozottsággal hogy a tűrhetetlen előtt
vált félelem tárgyává jaj könnycseppé válik
és egész életével sirat el egy megfékezett boldogságot
egy felhővé lett zúgás keríti maga-magába
és a kényszeres hála cipelte berögzültség tudata

van aki hátán egész boldogságát hordozza
mások csak a térképeket kanyaríthatják vállukra

Majakovszkij - A túlsó oldalnak

2010-05-04T12:44:00.000-07:00

Mi
nem a zseniáliskodás sikolya vagyunk:
"Minden megengedett!"
Mi
nem vagyunk felhívás "késelő bosszúra!"
mi
egyszerűen
nem várjuk meg az őrmesterordítást:
"Lehet!"
Lábunk máris a művészet gerincét töri,
egyenesre gyúrja.
Egy világméretű Róma csontvázai trappolnak veszettül
a hátunkon.
Sírjukba nem férnek bele.
Ne csodálkozzatok hát,
hogy megbékíthetetlenül
mi
jelszavunkkal mázoljuk át a világot: "Le vele!"

Az emberek természete különböző.
Fő, hogy a Vénuszt őrizni lehet -
hiszitek, az évszázados kamarilla is jó.
A világmindenség tűzvésze szálakra tépi idegeiteket.
Üvöltitek:
"Tűzoltók!
Ég Murilló!"
Mi pedig
Corneille-t és holmi Racine-t se javasoljuk
csereberére.
Nem kellenek a vének!
Mi
őket is
petróleummal locsoljuk,
és az utcára velük,
lássuk, hogy égnek!
Nagypapa nagymamával.
Papa és mama.
Átkozott hínárja a rangtiszteletnek.
Ledöntjük a viskókat.
Házakat építünk ma.
A mi nyakunkba pedig
festménylasszókat vetnek?!

Mi
nem ilyesmit kínálunk.
"Kész!
Tálalva!
Szürcsöljétek teáskanállal az édességet!"
Kiáltja a futurista:
Akadok még társakra,
akiknek a műalkotás élet.

A futuristák soraiban üresség tátong.
A futuristák életkora - riadalom.
Velünk levágott
káposztaként játszik a háború,
forradalom.
De bennünket
a nyárspolgári sírok nem ejtenek meg soha,
A részeg
vérmocsokban
- nézzétek! -
feldagad
földünk potroha.
Sorakozó ifjak lépte dobban.
Menjetek!
Lábaitokkal,
tapossátok el,
mi
magunkat
és alkotásainkat is odavetjük.
Mi a halált hívjuk a születés nevében.
A futás,
az emelkedés,
a szárnyalás nevében.
Mikor pedig
a sorompón túl érünk
s a fájdalmas harcokat ünnepek követik,
mi
kirakjuk
minden ékességünk -
szeressétek, amelyik tetszik!

Kassák Lajos fordítása

Saját

2010-04-25T11:38:00.000-07:00

Felhőkakukvár foglyaként

Éppen otthonomra lelvén vezessen a néma hit?

mert hogy befészkeltem magam a szorongásba
az nem kétséges
de hogy itt nem boldogság nemesített menekvést
az is bizonyos
olyasféle inkább mintha megtisztítanád szobád
mellyel házadat vélnéd ékesíteni
pedig nincs az a helyiség amely anyjaként egészen
felbecsülné homlokod nyújtózását
aki gyermekeként tekintene csöppjeidre csak
magából másodlagosként és mindig a származás
maradhat egyetlen valóságos neki
neked rebben már új térképed kiégetett lényege
csak be ne foltozd magaddal kérlek
zokogva fogok semmit üvölteni
most hogy idetaláltam nem akarok újra járni
te sem gondolhatod hogy mámor mi csalogat
messze a rettegés bűvkörétől
miért találjak én világtalan ölelésre tőled jaj
vonja értelmetlenségem rámruházott bizalmad
csak azért könyörgök hogy lakatomat meg ne lásd
úgyis kiengednél hisz hova mennénk esztelen
ez mind mit tehetek a választás hogy
válaszként megjelölt megértés kulcsa
itt nem számít hogy mily létezés igazolná önmagát
ha meg sem teheti ezt külvilág nélkül
lepleződik most hogy számodra rejtélyes
igen sajnos én sem léptem még túl
a másokat szemlélt szenvedés vonzásán majd
felfedezem talán e sokszorozott börtön előnyeit
de addig sem kelhetek házasságra szelíd idők nyugalmával

ne fáradj nélküled is kitalálok

Saját

2010-04-19T13:43:00.000-07:00

A kolibri gyűlölete

nincs a világnak jövője és én vagyok a teljesség -
ennyit mondott nagy könyvektől kábultan
de közben arra gondolt hogy
mennyire helytelen is a hazaárulás
és hogy ha a fényt megtöri a szembogár
meddig redőzhet hiánya a holnapban
te nem vagy az és sosem leszel
ami közös sorsa az egynek de
szánalmat csak a terelésben lát

nincs a lépcsőben két érzés ami benned szavakból igazodhat kilinccsé

Kálnoky László - A régi ház

2010-03-25T16:17:00.000-07:00

Egy gyomfölverte őszi kert vöröslik,
hol az égő avar
tüze tompán fénylik a ködön át,
és a kőszobrot ellepő bozótnak
ormótlan, zöld szoborformája van.
Fölösleges belépni a szobákba,
ahol törött ablakon, rozsdaszeplős
tükrön árnyékokat táncoltat most a szél,
s a tapétáról megszöktek a színek.
Nem oldozhatja senki föl
a jövevényt, ki halasztást kapott,
a földön vesztegelni egyelőre.
Odabenn se pattanna szét
a homlokát szorongató vasabroncs.

Jobb elrohanni messze,
a korlát nélküli fahídon át,
vagy nézni lenn a vasszínű vizet,
amelyben arca eltorzult ellipszis,
és szája megvonagló téglalap.

Kálnoky László - Az emlékező

2010-03-25T16:13:00.000-07:00

És látja őket, látja arcukat,
amint egy pocsolyából fölmerülnek,
eszelősen csapódnak rá az ablakokra,
s esőpászták maszatjává fakulnak.
S nincs semmi eszköz, jöttük elleni,
kóvályognak fel s alá a szelekben,
s ő tudja: nem lehet nem hallani
a morajló hangokat a falakban,
s dübörgéssé növekvő ütemük
fájó halántékán úgy hatol át,
mint mikor a zongorafedelet
lecsapják és a futamok
ideges csillagszóróját kioltják.

Radnóti Miklós - Erdei ének valahonnan

2010-03-23T14:00:00.000-07:00

Fejünket majd szépen lehajtjuk,
most a bokrok közt hálunk, mint a
madarak, neszelve hogy ropog
a fiatal őzbak csontja amint
álmában elnyúlva csak nő a
pázsiton, mert barátunk látod,
és talán még két hét; agancsa
helyén már szép apró dúdorok
nőnek és elbőgi álmában
magát, hogy fölriadunk; előbb,
mint a virágok nyitnák ajkuk
a harmat előtt, előbb,- előbb,
a hangjukat imádó részeg
madarak énekénél mert jaj!
oly messze még a derengés is;
majd heverünk csak alvó bokrok
leveleit tépdesve félve
ujjaink között babonásan
nyitott szemekkel nézzük egymást.

Camus - Közöny

2010-03-23T13:31:00.000-07:00

Az irodalmi abszurd egyik fő alkotójaként számon tartott Camus ismert műve a Közöny, amely Meursault életébe ad bepillantást börtönbe kerüléséig, illetve az utána történő eseményekről számol be. A gyilkossá lett férfi történetében a szokatlan az, hogy tette egyáltalán nem érinti meg, idegen marad tőle, mint ahogy végig szinte kívülállóként számol be önmagáról és életéről egyaránt. Ahogy aztán a bíróságon is is ráolvassák, közönnyel viseltetik anyja temetésén szintúgy, mint ahogy köznapi életében is rejtve maradnak érzései, gondolatai "Ez azért van, mert nincs sok mondanivalóm. Akkor hát inkább hallgatok." -mondja később a vizsgálóbírónak, ami jól mutatja a mindentől való idegenkedését, egyszersmind ember és világ abszurd együttállásának céltalanságát, parttalan létét.

"- Fiatalembernek, azt hiszem, csak tetszhetik az ilyen élet. - Azt feleltem rá, igaz, de hogy alapjában nekem mindegy. Akkor meg azt kérdezte, nem csábítana-e a változás. Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy egyik élet olyan, mint a másik, s hogy az én itteni életemet kedvemre valónak találom. Láttam, nem tetszik neki a válasz, azt mondta, nem felelek a kérdésére, meg hogy nincs semmi becsvágyam, s az üzleti életben ez nagy baj. Visszatértem a munkámhoz. Persze, inkább adtam volna valami kielégítő választ, de hát nem láttam okot arra, hogy változtassak az életemen. Ha jól meggondolom a dolgot, igen tűrhető módon éltem. Diákkoromban, emlékszem, sokkal becsvágyóbb voltam. De mikor abbahagytam a tanulmányaimat, igen hamar beláttam, hogy mindez nem is olyan fontos."

Ez teszi lehetővé számára az alkalmazkodást a különböző életkörülményekhez is, még ha a lázadás szabadsága fenn is marad számára.

"A rabságom elején azért az volt a legnehezebb, hogy akkor is, tovább is szabad ember módjára gondolkoztam. Például kedvem támadt, hogy a tengerpartra menjek, s hogy valahol megfürödjek. S ha elképzeltem az első hullámok neszét a talpam alatt, azután meg egész testem belemerülését a vízbe s azt a felszabadulást, amelyet ilyenkor érzünk, hirtelen ráébredtem arra, milyen szűkek a börtönfalak. De ez pár hónapig tartott. Aztán csak rabgondolataim voltak. Vártam a mindennapi sétát a börtön udvarán vagy pedig az ügyvéd látogatását. Ami egyéb időm maradt, azt is igen jól beosztottam. Sokszor gondoltam akkor arra, hogy ha netán egy kiszáradt fa üregében kéne élnem, s nem foglalkoznám semmi mással, csak azzal, hogy fejem fölött egyre a kék eget nézném, idővel azt is megszoknám. Várnám az arra húzó madarakat vagy a felhők találkozását, mint ahogy itt az ügyvédem furcsa nyakkendőire vártam, s ahogy egy másik világban szombatig türelmeskedtem, hogy magamhoz szoríthassam Marie testét. Mármost, ha jól meggondolom, nem faüregben voltam. Van, aki nálam is szerencsétlenebb. Ez különben anyámnak volt egyik kedves gondolata, s olyan sokszor elmondta, hogy lassan mindenbe beletörődtem"

Ugyanakkor letartóztatása és meghurcoltatása is csak enyhe bosszankodást vált ki először belőle, egyáltalában, nem mutatja jelét, hogy közeledne életéhez ("Kicsit később kérdezte, nem félek-e. Azt feleltem neki, hogy nem. Sőt, bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam"), ugyanakkor mégis közel kerül az olvasóhoz a tárgyalás során, hiszen indokolatlanul keménynek ítéljük a bíróság szavait ("Azt mondta, tulajdonképp nincs is lelkem, s hogy nincs olyan emberi vonás, nincsen olyan erkölcsi elv az emberek szívében, ami iránt én fogékony lennék"), még ha korábban bennünk is hasonló szavak körvonalazódhattak. Hiszen ekkorra már felismerjük, hogy valójában egy mindenkihez igazodó, rokonszenvet mutató ember ő, akinek közönyéből fakad kiismerhetetlensége, viselkedésének kiszámíthatatlansága és a mindenbe való belenyugvás képessége.

"Szó sincs róla, kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Nemigen bántam, amit elkövettem. De ez az acsarkodás meglepett. Szerettem volna megmagyarázni, szívélyesen, szeretettel, hogy igazán sohase sajnáltam még semmit sem. Mindig azzal törődtem, ami majd ezután történik, akár ma, akár pedig holnap. De hát persze ebben a rám erőszakolt állapotban senkivel se beszélhettem ilyen hangon. Nem volt többé jogom ahhoz, hogy szeretetet vagy legalább jóindulatot mutassak."

Kívülállósága vezet aztán végül oda is, hogy ráébredjen egymaga bizonyosságára a világban (az egzisztencializmus alapgondolata), ugyanakkor kiterjeszti ezt az összes emberre és minden élőlényre egyaránt. Felismeri a szubjektum egyediségét és különbözését mindenkitől, ugyanakkor ennek valódi szabadságát, a létet és embert, mint abszurd együttállást, céltalan időáradatot.

"Hisz saját életében sem biztos, mivel halott módjára él. Én üres kézzel álltam ott. De magamban biztos vagyok, biztos mindenben, biztosabb, mint ő, biztos a magam életében és eljövendő halálomban. Igaz, igaz, csak ez az enyém. De legalább úgy fogtam ezt az egyetlen igazságot, mint ahogy az fogott engemet. Igazam volt, igazam van, mindig és mindenben igazam van. Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem. Ezt és ezt sose tettem meg, viszont ezt meg ezt megtettem. No és aztán? Mintha mindig erre a percre vártam volna... s erre a bizonyos hajnalra, amely majd igazolni fog. Semmi, de semmi se fontos, és jól tudtam, hogy miért. Ő is tudta, hogy miért. Jövendőm mélyéből s végig az én egész, képtelen életemen, valami homályos áradat szállt felém az esztendőkön, a még el nem érkezett esztendőkön keresztül, s ez az áradat útközben kiegyenlítette mindazt, amit valóban átélt és mégsem valóságosabb esztendőim kínáltak. Mit bántam mások halálát, anyám szerelmét, az ő istenségét, a kiszemelt életeket, a kiválasztott sorsokat, hiszen engem egyetlenegy sors választott ki magának, s velem együtt sok milliárd olyan kiváltságos lényt, akik, akár csak a pap, testvéreimnek nevezik magukat. Megérti, megérti-e vajon? Mindenki kiváltságos helyzetben van. Csakis kiváltságok vannak. Egy nap majd a többit is halálra fogják ítélni. Őt is halálra ítélik. Mit számít, ha a gyilkossággal vádolt azért veszti el életét, mivel nem sírt anyja temetésén? Salamano kutyája annyit ér, mint a felesége. Az automata mozgású nő éppoly bűnös, mint a párizsi nő, Massonnak a felesége, vagy mint Marie, aki meg hozzám jött volna feleségül. Mit számít, hogy mondjuk Raymond éppúgy pajtásom, mint az a Céleste, aki pedig többet ér nála? Mit számít, hogy Marie ma már egy új Meursault-nak nyújtja az ajkát? Érti hát, ez a halálraítélt, és hogy a jövőm mélyéből..."

Földbomlás, maghasadás (saját)

2010-03-23T13:20:00.000-07:00

Szürkéskék most a világ. Halovány.
Színforrasztó dalával delet bomlasztó
csalogány. Mint zöld. Mint föld.
Úgy tüntet jelenével a csodavárás.
A csönd. Hatvanegy év szállt égbe
hogy vízbe térve teremtsen hiúzzá három percet
és ezernyi színéről azonosított verset.
De húsával csak mérgezte magát a
lét alapítsa meg a virágzás szokását?
Rádöbbentem én mindenre bár inkább a világ döbbent rám.
Vagy csak kivetültem mint örökös hiány és sajnálat?
Szellembájos ajánlat. Tépj te is teret tájból!
Jaj te függést imádott röpke múlandóság
és gyász és szürkéskék világ te fogsz
megmenteni attól hogy meneküljék karom könyvemtől.
Másként tejben rothadt cérnaszál.

Saját

2010-03-17T13:36:00.000-07:00

Emlékek rimája

szétperzselt záporzás
múló idők gyűlölsége
ródd le imádat magad előtt vezekelj
vezekelj könyvekben
vezekelj csöndedben
egekből kurvaként jeleim jeleid
nincs mentség zokogsz ha ébren tart
nincs szükség nevetsz ha vért óhajt
nincs semmi mindenben
tart az óraláncon
tart a könnykötélen
csússz rajtam végig én sem létezem általad
én sem élhetek álmatag

zúgó szélből áradj szennyé aranyból vert pillanat

Lábadozó egyenlőség

minden vers ugyanaz az egy szó
minden vers dadaista
minden vers hiábavaló
minden vers az egek palástját hintáztatja
minden vers egyazon tócsából
minden vers kettévált világban
minden vers halott és
minden vers belőlem
minden vers ismeretlenség tüdőmben
minden vers kiáltvány
minden vers a haza nevének ajánlott
minden vers istenkáromlás
minden vers keresztény
minden vers megíratott hogy minden vers az enyém
minden vers beleárad a mindenség csöndjébe hogy
minden versből pusztítson a kegyelet

Szolgalelkek szelencéje

meghagyták hogy konganak a karavánok
a teveháton pusztaság-szülte örvénylő szabadság
járkál a világban mint vándor a városban
acéltömbök és isteni tákolmányok
nyújtóznak a föld alatt hogy
fűszál húrjain pendüljön csodás himnusza ódája
tényleg létezik oly hatalom mely
játszi könnyedséggel hasítja
a mezőt hogy benne
zúgó csend üljön
tort gyenge gyöngyök teteme fölött
teremtve két pillanatot
az egyik a lapokon
a másik az erekben
mászik fel hogy lebukfencezzen aztán gégéden
írással a kezében hogy Raszkolnyikov és Mersault
tekinti át életed nyomorát
ítéletben zengedezzék kegyeletbe mártva
ugyan már hogy gondoltad hogy a térkép az térkép
a szellő az szellem a mérleg az méreg
az egyensúly kibillent belőled belőlem
belőle pedig Bibliaként kettőnket belemártott aranylón
a tegnapbafésült izgatott ágyrajárás titkába
hogy szavaljon el egy verset vagy kettőt
nevében a lovagromantika hatalmas ódon
misztikumában
ugye ha felperzselődik a haragos bolyongás
származik általad őrjöngő káosz
ébredsz végre hogy ki ébreszt
áldozik egyedül a nevetség emelkedett oltárán
az egyenlőbbé szuszogott torzsalkodó társaság
ha nemesség ha öngyilkosság ha majdnem az
ha az egész csak annyi mint napzáporra holdmámor
ha a tévedés nem is létezik
tévedek

Saját

2010-03-11T14:06:00.000-08:00

Hogy dalolt a logaritmus

én tetőled Istenem egy szál gyufát loptam
csak a művészet felgyújtása végett
tértem hogy téríttessék
legfőbb öröm mióta nedvesek a csillár madárszárnyai
ilyen távlatból ugyan kinyílnak a templomok
de belőlük nem hívők csak felfeslő gondolatok
jajongnak búsongnak Szakítsd le életed
hogy bűnné csörgedezzen a gyávaság
megfeddett alattvalód néma kétségében
holnapra!

kergetőznek a katakombák
rejtőzködj már szavak belébe te nyomorult
csak megbosszulja magát a panaszos ökörszem
virágzón villogó veszélynyers versei
hogy dalolt a logaritmus
ugye emlékszel még az énekre melyet akkor tanultunk
mikor Kassák is csak zárat cserélt
a nyikorgón nyugodt óceán zengő torkú zsarnokain

bizony mérgezők vagytok hullaház
sorsod mélyről bugyogó unalom
és nyugtalan ívású rettegő húscafat
és feldereng még a sav marásának szánt tanítás
és a piroslón elszavalt tudás
és varázs
most jönnek még a gyilkosul dühödt
glóriát képező gólyalábak (délibábot a kutyák elé)

Mihail Bulgakov - A Mester és Margarita

2010-03-11T13:50:00.000-08:00

Különös alkotás A Mester és Margarita, elvarázsol és élettel tölt fel. Mágikus világa elegyedik a II. világháború előtti szovjet valósággal, egy olyan korral, ahol már a Sátán felbukkanása nélkül is fejetlenség és őrület uralkodik, de az érkezésével végképp elborít mindent a káosz. A Mester és Margaritának többféle olvasata is létezik: tekinthetünk rá szerelmi történetként, kalandregényként, de az apokrif Jézus-történetnek és a másik szállal való párhuzamának köszönhetően elgondolkodtató olvasmányként is szolgálhat. Jézus elítélése jelenik meg Pilátus szemszögéből, kinek gyávasága elkíséri aztán élete végéig és még tovább, de tettén már nem változtathat. Igen izgalmas a Bibliának ezen olvasata, és mindenképpen méltó az alaposabb tanulmányozásra.

"A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfénypászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó - most ott lépked mellette, következésképp életben van. Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.

"Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság, a legrútabb bűnök egyike." Így beszélt Jesua Ha-Nocri. "Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!"

Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagy erejű Patkányölőt. "De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?"

Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Mindenre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a halálból ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!

- Igen, igen... - nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.

- Mostantól fogva mindig együtt leszünk - biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. - Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.

- Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg rólam, a csillagjós fiáról - kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében."

"- Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme - válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.

- Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valaha-volt vámszedő? - rivallt rá Woland.

- Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod - válaszolta a jövevény orcátlanul.

- Pedig bele kell törődnöd - válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. - Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy."

Paul Éluard - A Föld oly kék...

2010-03-08T14:35:00.000-08:00

A Föld oly kék, mint egy narancs
Nincs tévedés a szavak nem hazudnak
Nem engednek dalolni többé
A csókoknak kell megegyezniük
A bolondoknak a szerelemmel
A ő jegygyűrű-szája
Minden titok minden mosoly
S megbocsátás milyen ruhája kell
Hogy meztelennek lássuk őt.

Zöldben virítanak a darazsak
Ablakok gyöngysorát
Fűzi nyaka köré a hajnal
Szárnyak födik a lombokat
Tiéd a napfény minden gyönyöre
Minden napsütés a földön
Szépséged útjain.

(Somlyó György fordítása)

Sigh - Messiahplan

2010-03-08T14:34:00.000-08:00

Converge - Concubine/Fault and Fracture

2010-03-08T14:30:00.000-08:00

Sleepytime Gorilla Museum - Helpless Corpses Enactement

2010-03-08T14:29:00.000-08:00

Nagy László - Csodafiú-szarvas

2010-03-01T15:49:00.000-08:00

Tavasz kerekedik,
bimbó tüzesedik,
jázminfával fényes
agancs verekedik,
csodafiú szarvas
nekitülekedik,
nekitülekedik.

Jázminfa virágát
lerágom hajnalra,
inaimmal ugrok
nyárdelelő napba,
pörkölődök, vékonyodok,
maradok magamra,
maradok magamra.

Vadászok meglőnek,
golyó a szügyemben,
Balatonban a sok víz,
mind az én könnyem,
sírva sírok, sírva sírok,
ha sietek lemaradok,
csodafiú-szarvas
hiába vagyok,
hiába vagyok.

Deresen, havasan
eljön a karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.

Nemes Nagy Ágnes - Között

2010-03-01T15:47:00.000-08:00

A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai --

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között --

Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei --

Az ég s az ég között.

Saját

2010-03-01T15:28:00.000-08:00

Vezényszóra nemesül

1

az akarat és a vonzatok
lelkendeztek virradatról virradatra
a rossz hangzástól virulva mely köntösében
Ha-Nocri de gyenge Pilátus saját tudata
csak egy túlélő hibádzik ki vétkes
mert a halál itt egyesít végre minden
Miatyánkra iszkoló kezet
védd a tekinteted
lásd vakítja a méregszemű képzelet
újra szégyenül a mutatvány hogy
vezényszóra nemesül
őrült kacajban vért említve semlegesül

2

kereste a szőkeszín kéklő ösvény jelenét
de csak a szenvedélyes semmiség
percbe vetett ragyogó hitét lelte
önmagában

3

írásba fogva vágyakozás dühe
ömleng hogy életben két pillanat
mely igazán mellékes igazán
szülte a rengeteg erőt és múltat égetett
elmebeteg reszketést
volna ha nem napot tépve szolgálja
azóta is a száz éve zárt tekintetet

4

virágzott és hervatag
bólintott mert lagymatag
gyertyát fújt és nevetett
senkit jobban megvetett
igazolt hogy elveszett
eréből húst tervezett

5

aki mind megszámlálta a csillagokat
de nem látott túl fátyolszín felhőkön

Void of Voices + Ulver koncert

2010-03-01T14:11:00.000-08:00

Amit nem is olyan régen még senki nem hitt volna, február 20-án minden érdeklődő számára kézzelfoghatóvá és elérhetővé vált. Igen, a norvég Ulverről van szó, akik első és egyben utolsó turnéjuk keretében jutottak el az A38-ra is, hogy szem- és fültanúi lehessünk szerteágazó, ambient-ből, elektronikus zenékből és katartikus dallammenetekből építkező szerzeményeik élő prezentációjának. Ám előttük még hátra volt a honi színtér egyik legismertebb zenészének, Csihar Attilának egyszemélyes projectje, a Void of Voices, amitől ugyan meghallgathattunk néhány felvételt myspace-n, ám pontos képet csak a koncerten magán kaphattunk a zenéről. Fél 9 után nem sokkal meg is jelent Attila, papi csuhában, körülvéve különféle szobrokkal, gyertyákkal, okkult szimbólumokkal, mint azt már tőle megszokhattuk; és ennyitől még nem is kellene táncra perdülni a gyönyörtől, viszont a zene annál tetszetősebb volt. Előzetesen is sejteni lehetett, hogy különleges produkcióval áll majd elő, de arra nem számítottam, hogy az ennyire egyedi, lenyűgöző is lesz. Csihar hangjára épült az előadás, különböző rétegekből való egybeforrására, miközben a folyamatos zakatolás, drone-os kattogás még földöntúlibbá tette az élményt, amit a két szerzemény jelentett. Hangját is a szokásos utánozhatatlan módon használta Attila, és a körülbelül félóra sokáig emlékezetes marad számomra, annyi biztos. Dalaiban, ahogy hallottam, többnyire a vallás témája került elő, megidézve még Az ember tragédiájából is Lucifer alakját ("A tagadás a lényegem").
Már korábban is meglepő volt a hajóhoz megérkezvén, hogy egyszer csak Garm sétált el mellettünk egymaga, korábban ez a fajta tömegek közt való elvegyülése számomra lehetetlennek tűnt, meg aztán a nyilatkozatok is kevésbé barátkozós lelkületet sugalltak, de hát minden eljön a maga idejében, azt már tapasztalhattuk. Maga a koncert pedig olyan volt, mint azt várhattuk - tehát eklektikus, szubjektív élmény, tekintve, hogy ugyan mindenki valami mást, mégis számára tökéletest, felejthetetlen élményt várt ettől az estétől - a kevés kivételtől eltekintve. A vetítéseket is vártam már nagyon, és tényleg szerves egészt alkottak az alattuk hallható szerzeménnyel, viszont sajnos nem sikerült annyira alaposan elmerülnöm benne, átadnom magam a megjelenő képeknek, mint szerettem volna, de ez legyen az én magánproblémám már. Ami viszont számomra is dühítő volt, az a hátsó sorok hozzáállása az alkalomhoz - nem éppen lehet úgy elveszni a hömpölygő hangáradatban, hogy közben folyamatos "motherfucker" megy a közönség egyes rétegeiből. A setlist viszont tartogatott ígéretes pillanatokat, személyes kedvencem a Hallways of Always-Porn Piece...-kettős volt, de a másik nagy kedvenc, a For the love of God sodró dallamai is igencsak elkaptak. A Shadows of the Sun-ról csak 4 dal hangzott el (Eos, Let the children go, Funebre, Like music), ami annyira nem is keserített el, tekintve, hogy az album nálam kevésbé talált be, főképp visszafogott, kevésbé kisérletezősebb mivolta miatt, viszont a két kedvenc lemezről (Perdition City, Blood Inside) játszott dalok élőben is nagyon hangulatosak voltak. Garmék egyébként a várható visszafogottság mellett megleptek koncert utáni közvetlenségükkel, legalábbis számomra már az is annak számít tőlük, hogy elvegyültek a közönség soraiban, beszélgettek, fényképezkedtek, stb. Jorn Svaeren-nel még sikerült röviden el is beszélgetni, igencsak közvetlen, barátságos embernek mutatkozott, még a jelenlétet is megköszönte nekünk. Összességében teljesen megérte a jelenlétet az este, ha valóban nem láthatjuk őket többször, annál inkább. Én is picivel zsigeribb élményre számítottam, de az ilyen elvárásokra persze felesleges alapozni. Szóval, állunk elébe a Thy Catafalque élő fellépésének - soha ne mondd, hogy soha, igaz, kedves Tamás?

Saját

2010-02-18T13:53:00.000-08:00

Idegenség szárnyaim

Weöres Sándor tiszteletére

ismerlek mint jó barátod világom
kaméleon valód hiszen látszatra a lendület
remél a felsőbb felé
hajh de hiába ha
közhelyekből kaparva a költemény
és a tisztulás egyre csak tisztátalanságból
találkozz majd a tegnap tökélyével

hiányból a valóság felé

újra köszöntsz ködlényem
nem nem mégis mindig
szállít csillagraformált ösvényemen ösvényed
téglát bont a tudomány
a napról évre megjátszott önarckép
könyörgöm téríts a helytelen útra
tükrök gyászban mérnek szilánkokat

valóságból a valóság felé

üldözlek lám nyomod sárban villanás
hogy soha térülsz hozzám
vagy inkább térülök mert a jó szó a vészharang
kevésbé csendülhet mint miként csillogott
talán öltözik helyette széttartás szellemébe
ha valaha húrjain saját dallamom
mégis Istennek parazsán zengene örömöm

valóságból a teljesség felé

Saját

2010-02-10T12:32:00.000-08:00

Bálványként a szó

borulj térdre
márványlétben vigasság
omolj képre
varázslatos igazság
bomolj részre
kimódolva vigasz vág
beléd léket mely az oltárt testesíti
a királyi palástot és sótalan könnyet
zokogni pedig mind jobban az unalom
varázslatos változásában
hát
imádkozz
pogánysághoz melyben pillanat porzása
téríts meg
mindent minek hite csönd vágtája
valósíts
véredre büszke fodrot mert a
díszek lesznek csak jelei a borzalomnak

kinek egyetlen ereje a szó
dallja lelkesen hogy
minden csillag hiábavaló

Vagy-vagy

napzúgás mélyén lángoszlop
virágzás fényén beporzás
szélbomlásban gömbfonódás
Istenek rovására mennyei kacaj
rettegésre hívott művi zivatar
földreemelt birodalmak büszke bérce
megalkotott tökély tökéletlen férce

vagy

földomlás peremén gyöngyhasadás
rejtőzés szellemén elégelt tagadás
méregnek zúgását erővel váltása
illanó percnek időtlenbe mártása
végletek bűnében végletek ártása
cseppbetűzött tengernek végig maradt jelene
köztes válasz világ-vágyott viaszfényű veleje

vagy

világteremtés rejtelmében szelíd kívül zártság
kiejtett szavak mögött édes nektarinba mártság
örökös megbánásban villámló önvonás
keresés kínjában keserves ködbontás
külvilág árnyékában selymesre simítás
növekvés birtokában folytonos hallgatás
a soha meg nem hallott és ki nem ejtett jajgatás

máskülönben nem vagy

Gulácsy Lajos - Extázis

2010-02-03T14:48:00.000-08:00

Tormentor - The little march girl

2010-02-03T14:43:00.000-08:00

Lifelover - Pulver

2010-02-03T13:46:00.000-08:00

A svéd Lifelover nevű együttest csak nemrég fedeztem fel magamnak, azóta viszont annál inkább elnyerte tetszésemet, beteg lényemnek való tökéletes kielégülés gyanánt. Aki ismeri a bandát, nem csodálkozik biztosan ezen kijelentésemen, ugyanis különösen morbid színt képviselnek a sötét zenék palettáján. Depresszív rock/black metal-t játszanak, de amíg az ember nem hallotta őket, nem igazán kaphat pontos képet a különböző műfajok, hangulatok ilyetén vegyítéséről. 2009-es, Dekadens címet kapott EP-jükkel ismerkedtem meg először, ami alapján egy tehetséges, sokrétű zenei formáció képe körvonalazódott előttem, ám teljes képet csak a teljes diszkográfiát megismervén kaphattam róluk. Ennek egyik fő oka lehet, hogy az együttes aberrált világához sokat hozzátevő 1853 művésznevű tag a nevezett EP előtt kiszállt a csapatból. Viszont azóta gyorsan vissza is tért közéjük, szóval még bizakodóbbak lehetünk a folytatást illetően. Addig pedig vizsgáljuk meg közelebbről a 2006-os, közel zseniális debütöt, ami a Pulver címet kapta a tűzkeresztség alatt.
Már a beteg borító is külön említést érdemel, ami valójában nagyon pontos képet ad a zenéről magáról is: a zöldellő természetben heverésző esztétikus női test, ami ugyan tetőtől talpig vérben ázik ugyanis sajátos jellemzője a tartalmi résznek szintúgy; eszményi dallamok, egy szebb világot sejtető melódiák, viszont az egészet áthatja valahol mélyen a romlottság, eredendő bűnösség. Már a nyitó Nackskott (vagyis Neckshot) is jól példázza ezt, vidám, szinte "ugrálós" nyitányával (egyébként a frontember (), vagyis Kim Carlsson, aki többek között a Hypothermia soraiban is megtalálható, koncerteken igencsak beteg módon képes előadni egyszerűen koreografált táncát ezen dallamokra), black-es üvöltéseivel, és azzal a hihetetlen módon a végére illesztett, számomra ismeretlen nyelven szóló gyermekdallal. Aztán jön a címében sem köznapi M/S Salmonella, ami szintén erőt, ugyanakkor fájdalmat is áraszt, a black-es riffeket pedig valahogy képesek úgy variálni, hogy azok egyfajta morbid szépséget is mutassanak - ehhez mondjuk a billentyűfutamok is jelentősen hozzájárulnak. Vagy ott a Mitt Öppna Öga a maga nagyon is odaillő erotikus, nyögésektől felajzott betétjével, hogy aztán ez a szám is veszett üvöltéssel, cirkuszi mókával valamint altatódallal érjen véget. Valahogy az összes számban megvan ez a furcsa kettősség, ez a végtelen perverzitás, ami máig is a banda fő vonzerejét jelenti. A darkos, beborulós részeket itt szinte átvezetés nélkül követik az eszeveszett kitörések, oda nem illő bevágások, beszédfoszlányok. Élő fellépések során ehhez járulnak még a szintén szokatlan külsőségek, ám ezen már talán nincs is mit csodálkozni. Azóta Erotik és Konkurs címmel két nagylemezük is megjelent - a negyedikre pedig remélhetőleg már nem kell sokat várni. Addig viszont a Pulver marad egyértelműen az általam eddig hallott legbetegebb lemez. Talán ezen ők fognak változtatni is...

Saját

2010-02-03T13:31:00.000-08:00

Mint lángoló nyárfalevél

mint lángoló nyárfalevél
akként nő bennem a szégyen
mert csipkebokrot még a vágy sem valósíthat
tégyen akár tudomány elébe percnyi parány parazsa
védjen ma már szépre eszmélet egyre csökkenő varázsa
várni sem kell hogy belátás
némaság felé bizonyosan kitárni

a hallgatás mely eddig Nakonxipán aranyában
alakul át valami szürkesár lényegűvé
elfogadás és illeszkedés arányában
a váltás mellyel Hirosima is egyé válik szelíd sóhajjal
büszke bölcsesség is érkezik az óhajjal
mely a világi valóság felé tör
oly magasra emelkedett tapasztalat hogy
messzelátó is játszik inkább tükrözött mázat
hogyan is teremthetné földvilágra a házat
mely nem téglából
nem is kövekből de
eleven hitre emelte falait
egyedül a tagadás művészete ilyet valósít
a kifejezés is helyén hiszen
értelem és artisztika gyenge gyűlölséges gyöngye
mindmáig mértéktelen mélyretartó mérgünk

ha akkor még lesz a szónak ereje
ha egyáltalán még szavak birtokában
aznap fogja elkövetni lélek kiemelését
anyagból
hogy végleg olyan legyen mint ahogy tervezték
egyenlő az Univerzum végtelen csendjével
s a káosz sírontúli könyvekbe írt szabályszerű
rendjével

Thomas Mann - Tonio Kröger

2010-01-27T13:11:00.000-08:00

Thomas Mann egyik legnépszerűbb, 1903-ban megjelent kisregénye a valódi művészlét mibenlétét boncolgatja, azt a kérdést körüljárván egyben, vajon ez nem inkább átok, mintsem adomány-e, és hogy mennyire nem az ember maga választja meg sorsaként.
Tonio Kröger életének jelentőségteljesebb pillanatait felvillantva kapunk betekintést magányba, vágyódásba és a különállás érzésébe, ahogy Tonio egyre csak olyan szeretne lenni, mint bárki más, de végzete, bennsője nem engedi, egyben viszont ő maga sem bánja mélyen valahol ezt a kiválasztottságot, különlegesség érzetét.

"- Befejezte, Tonio Kröger?

- Nem. De nem beszélek többet.

- Elég is volt. Akarja a válaszomat?

- Van válasza?

- Azt hiszem, igen. Jól odafigyeltem, Tonio, elejétől végig: és azt a választ akarom adni, ami mindarra ráillik, amit ma délután mondott, és ami teljes megoldása annak a problémának, amely magát oly nagyon nyugtalanítja. Nos hát, a megoldás az, hogy maga, úgy, ahogy ott ül, egész egyszerűen nem más, mint tipikus polgár.

- Tessék? - kérdezte Tonio, és kissé magába roskadt.

- Ugye, a szó súlyosan érinti? Nem is lehet másképp. Épp azért kissé enyhítem az ítéletet, mert megtehetem. Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.

Nagy csend lett. Akkor Tonio elszántan felállt, és vette a botját meg a kalapját.

- Köszönöm, Lizaveta Ivanovna; most bízvást hazamehetek. Megkaptam a magamét."

Egyúttal olyan mély elemzést kapunk itt a művészet teljes megélésében szorongó emberről, aminek precizitása az alkotónál nem is meglepő, emlékezzünk csak a Mario és a varázsló borzongató, fasizmusról mintázott lázálmára.
Paradox módon nem is olyan könnyű ennél a műnél idézni, néhány elgondolkodtatóbb részt feleleveníteni, tekintve, hogy minden második sorban alapos boncolgatásra, merengésre érdemes megfigyelések jutnak, melyek legmélyebb valónkig ásnak alá, részegülve a kutatás gyönyörétől.

"Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak. Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát."

"Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el, és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet... Maga mosolyog, Lizaveta, és én tudom is, hogy min. De kérve kérem, amit most mondok, ne fogja fel irodalomnak! Ne gondoljon Cesare Borgiára[18] vagy holmi részeg filozófiára, amely őt pajzsra emeli! Nekem nem jelent semmit ez a Cesare Borgia, én őt semmibe sem veszem, és soha, de soha nem fogom megérteni, hogyan lehet eszménykép gyanánt tisztelni a rendkívülit és démonit. Az Élet, mely a Szellem és a Művészet örök ellentéte... az nem mint a véres nagyság és szilaj szépség látomása, nem mint a rendkívüliség jelenik meg előttünk, rendkívüliek előtt; hanem a normális, a tisztességes és szeretetre méltó a mi vágyaink birodalma, az Élet, a maga csábító banalitásában! Még korántsem művész az, kedvesem, akinek a legvégső és legmélyebb rajongása a rafinált, az excentrikus, a sátáni jelenségeket illeti, aki nem ismeri a vágyakozást az ártatlan, egyszerű és élő dolgok után, egy kis barátság, odaadás, bizalom, az emberi boldogság után, a rejtett és emésztő vágyat, Lizaveta, a hétköznapiság gyönyörei után!...
[...]
- És aztán nem lenne-e a következetesség sajnálatos hiánya: örülni, ha mindez másképp volna? Képtelenség - szeretni az életet, és mégis minden erőnkkel azon mesterkedni, hogy azt a magunk pártjára vonjuk, és az irodalom túlfinomult melankóliája, egész kóros fönsége számára megnyerjük. A művészet birodalma tágul, az egészségé és ártatlanságé zsugorodik ezen a földön, ami még megmaradt belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem volna szabad a költészet mezejére csábítani olyan embereket, akik szívesebben olvasnak lovakról szóló, pillanatfelvételekkel illusztrált könyveket!

- Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet."

Efelől még jobban kiviláglik a gondolat, hogy alkotó és alkotó között mily átléphetetlen szakadékok feszülnek, hogy látszat felismerése csak keveseké, viszont ez számukra sem hoz feloldozást, mert hogyan is hozhatna... Valóságok ütköztetése tehát ez, a különféleképp megélt életé és művészeté, mely legmélyebb tetszelgésében is csak a felszín szépen lekerekített megformálása, hiszen az érzelmek, az igazi, valós érzelmek előtt a gondolat csak tanácstalanul feszenghet. Akármit is mutasson a tükör - a bizonyosság inkább a dolgok ellenében, vagy inkább egészében keresendő.

"Nem úgy dolgozott már, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. Némán, zárkózottan dolgozott, láthatatlanul, és lenézve a törpéket, kiknek a tehetség nem más, mint társasági dísz, akár szegények, akár gazdagok, vadul és tépetten ődöngtek, vagy egyéni nyakkendőkkel pipiskedtek, mindenekelőtt arra törekedtek, hogy boldogan, szeretetre méltóan, művész módjára éljenek, nem sejtve, hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson."

Saját

2010-01-26T13:33:00.000-08:00

A szépség, mint akarat és képzet

talán mikor szűnik a remegés
egyre jobban majd tűnik hogy
a kősziklában örökké álarcában a dermedés
keveseké csak hit hiányának ütközése
kinn a színfalakon de inkább csak víz alatt
ha számít hogy eleven gyűrkőzése
percről napra a hang haláláig haladt
a valódi vesztéig mert nyílt csak nyelt
egy nagyot hogy kívül zárt nagyvilágtól kérdje
a szépség mint akarat miértje
hogy nem képtelen újra és újra légre kapni
elvégre kevés mi bizonyos
de a látszatot sem bírva
előttünk született fölösség megírva

kettégörnyedt a teljes kimondottság
-Istenét soha vágyták ajkak-
ugye ez az egész kimódoltság
csak arra született hogy a hegyek igazolják magukat
megkérdeném Szegény Jánostól akár de inkább
megyek
ne ismét alanyként tárgy
vak dióként magamba zárva legyek
álmodjam tovább letűnt lendülettel
hogy mi él valaha általam is kél
s akkor -ha kétely helyén cseppben remél-
kitárja erő által (mit némaság tanúsít)
nyugodt éji kapuit

Saját

2010-01-21T14:19:00.000-08:00

Hajnali hírnök

nézd e csivitelő csillogás
magából vetít beléd rejtőző lázálmot
hol az önnön hitében ejtőző
semmiség egészen semmiség
újra és ismét végzetet veszít
ha tőle gyöngybe költözött gyöngynek szemei
veszik is a megtagadott egyetlen beléeredezettet
végül
reggele és dele szépbe szállva szédül
egy olyan kabátban amely elfedi de
ugyanúgy feledi mi mutatná maga mérgét
hiszen a csillag-csengő szállt le a hajnali lombokhoz
és a fának kérgét lehántotta egy aprócska
de igencsak jelentős játékkal
melynek neve örök kincsemként lebeg tovább a szélben
száll tündéri tavaszból
harmatos hírnökként meg sem áll soha
csak átvedlik szelíd mosollyá új testével megújuló
télben

Paul Éluard - Szemed íve

2010-01-19T14:15:00.000-08:00

Szemed íve szívemet körülzárja,
Tánc és báj karikája,
Idő dicsfénye, biztos éji bölcső,
És ha már nem tudom, mit éltem életemben,
Azért van, mert szemed nem látott mindig engem.

Nap-lombozat és harmat-mohaágy,
Illatos mosoly, szélfuvalma-nád,
Szárnyak, világot fénybe takarók,
Zaj zavarói, szín forrásai.

Mindig csillog almán fészkelő
hajnal-tyúkaljból rebbent illatok,
Ahogy a tisztaságtól függ a nappal,
Úgy az egész világ a te szemedtől,
S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad.

Rónay György fordítása

Thomas Mann - Mario és a varázsló

2010-01-11T13:04:00.000-08:00

Személyes élmény adta Thomas Mann-nak az ihletet ezen regényéhez, az olasz fasizmus uralomra jutásának és egyre nagyobb elnépszerűsödésének idején ugyanis családjával Olaszországban nyaralt. Egy olyan szimbolikus történetbe ágyazódik ez be, amelyhez hasonlóan másnak nemigen sikerült a patrióta demagógia természetrajzát, jellegét bemutatni. A tengerparton megszállva kezdetben csak apró kellemetlenségek zavarják meg nyugalmukat, amelyek a nép körében mindjobban elhatalmasodó már-már sovinizmusba csapó nacionalizmust jól példázzák. Aztán feltűnik a színen Cipolla, az országot járó bűvész, kinek előadására a kis tengerparti közösség jegyet vált, hogy aztán a hipnotizőr teljesen hatása alá kerítse publikumát. Hiába próbálnak ellenállni egyesek, az akarat diadala csak a figyelmét mindenre kiterjesztő, dolgok elferdítését látványosan, mégis teljesen észrevétlenül végző vezérnek sikerülhet.

"Jobbra tőlünk, a legelső sorban jelentkezett egy büszke arcú olasz fiatalember, és kijelentette, hogy törik-szakad, ő saját akarata szerint fog választani, mindennemű befolyásolásnak tudatosan ellenszegül. Vajon így mire tud majd menni Cipolla?

- Ezzel - felelte a lovag - némileg megnehezíti a feladatomat. Az eredményemen azonban az ön ellenszegülése mit sem változtat. A szabadság is valami, ami van, az akarat is valami, ami van; akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl. Önnek szabadságában áll húzni vagy nem húzni. De ha húz, helyesen fog húzni, annál biztosabban, minél önállóbban szeretne cselekedni."

Trükkjeiben a csúsztatás, a nyilvánvaló ferdítések mögött mindig ott rejlik bizonyos valós elemek, okkult eszközök igénybevétele, mely által a néző érthetően zavarodik össze, kerül a bűvész uralma alá, hogy aztán az szinte bármilyen nevetséges, megszégyenítő dologra rá tudja venni az embert, akár szerettének, környezetének elhagyására is. Az irányító pedig akár a szenvedő fél is lehet, az sem változtat a viszonyokon, hiszen parancsoló és engedelmeskedő viszonya végzetesen egymásba fonódik, azonosként jelennek meg.

"A szenvedő, befogadó, engedelmeskedő rész, akinek akarata kikapcsolódott, s aki csak a néma, levegőben remegő közakaratot teljesítette, most ő volt, ő, aki oly sokáig akart és parancsolt; de hangsúlyozta, hogy ez mindegy. Az a képesség, mondotta, hogy túllépjünk önmagunkon, eszközzé legyünk, a legfeltétlenebbül és legteljesebben engedelmeskedjünk, csak fonákja a másiknak, hogy akarjunk és parancsoljunk; mindkettő egy és ugyanazon képesség; parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az tud parancsolni, és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, amint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé, akiben az akarat engedelmeskedéssé s az engedelmesség akarattá lesz, akinek személye mindkettőnek szülőhelye, akinek tehát éppen elég nehéz a dolga."

És hogy még sikeresebb legyen uralma, a néppel való kapcsolata fokozatosan jut el olyan szintre, hogy az emberek már áhítoznak az irányításra, vezetésre, és már önmaguk válnak akaratuk megtagadóivá, gyenge legyőzőivé.

"De az, hogy egy idősebb hölgyet, aki egy szalmaszéken aludt, Cipolla abba a csalódásba ringatott, hogy úton van Indiába, a hölgy pedig önkívületben szaporán közölte szárazon és vízen esett kalandjait, sokkal kevésbé foglalkoztatott, s kevésbé furának is éreztem, mint azt, hogy nyomban a szünet után egy katonás külsejű, széles vállú úr nem tudta a karját fölemelni, mivel a púpos kijelentette hogy többé nem emelheti föl, s hozzá suhintott egyet a levegőben ostorával. Még most is látom a daliás-bajszos colonello[42] arcát, mosolygós fogvicsorgatását az elveszett mozgásszabadságért való küzdelemben. Micsoda fonák eset! Látszott, hogy akar, és hogy nem tud; de bizonyára csak akarni nem tudott, és az akaratnak az a szabadságát bénító önmagába fonódása játszódott most le,..."

Ezért hát a legtöbben nem is próbálnak szabadulni a fojtogató elnyomástól akkor sem, mikor tehetnék, hiszen vágynak rá, hogy elkápráztassák őket, uralkodjanak felettük, ami a fasiszta diktatúra olyan jellemző tulajdonsága volt (jelesül az elnyomásra szoruló gyenge tömeg képzete).

"Vagy magunk is jól szórakoztunk? Igen is, nem is. Cipolla lovag iránt táplált érzelmeink rendkívül vegyesek voltak, de ha nem tévedek, az egész terem érzései hasonlóak voltak, és mégse ment el senki. Vagy az alá az igézet alá kerültünk, mely ebből a kenyerét oly különösmód kereső emberből a programon túl is, a mutatványok közt is kiáradt, s amely megbénította akaratunkat? Éppúgy lehet, hogy a puszta kíváncsiság játszott közre. Az ember szeretné tudni, hogyan folytatódik egy ilyen este, amely oly furcsán kezdődött, s Cipolla távozása előtt mondott egyet-mást, amiből arra lehet következtetni, hogy már rejteget valamit a tarsolyában, s a hatás további fokozódása várható."

Thomas Mann megtette. Hitler hatalomra jutása után előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba emigrált. A nagy többség azonban maradt, elfogadva is, nem is az eléjük tárt nevetséges, mégis életképes nézeteket.
A végeredmény ismert, előre sejthető volt ugyanis, még ha az ezt előidéző részek, jelenségek látszólag ismeretlenek voltak is. Ezeket ugyanis nem a nép mozgatta, még ha az ő szájukból is hangzottak el egytől egyig.

Saját

2010-01-10T13:48:00.000-08:00

Gyöngyöző éj

simogató perc és újként jött kéj
világba tévedt meseszép csepp
gyöngyöző álom gyöngyöző éj

pillanat és pillanat és mély
hang hogy holnapé talán végleg
gyöngyöző álom gyöngyöző éj

megsejtett manna s csábító héj
bűn sincs már csak tisztaság fénye
gyöngyöző álom gyöngyöző éj

remény-tenger: soha már sekély
kivárás vágya naptól hevül
gyöngyöző álom gyöngyöző éj

A szépség álcájának dicsérete

rég elmondták de szavak színén még élt
önnön mélység és tagadás bizonyságára kélt
a kétely
hogy csak rejtek mi a világot váltja
ha métely és téphetetlen is a kötelék
végig önmagát önmagába mártja
honnan nyeri valóság virágát
mégoly hervadt és sosem kélő is légyen
akként is világát nem érti felszín
mely szín nélkül csak ködbe veszik
de most hogy az árnyalatok szétszóródtak
az Univerzum összes csillagán
melyet csillogón s földtől pirultan
ráztunk le magunkról
most végre lélegezhetjük az ismeret hiányát
de hiába szabná is más irányát
a valóság is csak isteneké
mint annyi minden minek csak képét vehetjük
talán ezt is magaslatra tehetjük
az igazat pedig feledhetjük
soha sajátunkként sóhajtva veszejthetjük
mását pedig bekeretezve
élet falán csodálhatjuk
mindörökké
ámen

Harag napja

2010-01-10T12:58:00.000-08:00

A X. Harag Napja fesztivál fellépői között leginkább az Agregator jelentette számomra a fő vonzerőt, tekintve hogy még eddig egyszer sem volt szerencsém élőben látni őket, sajnos. Most adódott az alkalom, és a személyes indokok mellett a többi fellépő is meggyőző erővel bírt még, kivált a Casketgarden jelenléte, valamint az I Divine első koncertjének híre (habár a Kék Yuk-ban már tartottak alig egy héttel korábban egy zártkörű partit, de azon sajnos nem tudtam jelen lenni logisztikai okok miatt). A tatabányai Roxxy klubban még nem jártam eddig, de igen megnyerő helynek bizonyult, Veszprémben sajnos nincsenek ehhez hasonló jobb metal-koncertek megrendezésére alkalmas klubok. Az első együttes, a Crusted fellépéséből nem sokat láttam, de Soulfly- és Pantera-ihletettségű, törzsi elemekkel felvértezett metal-juk eddig sem különösen keltette fel figyelmemet. Aki szereti az efféle muzsikékat, annak nyugodt szívvel ajánlom, de engem hosszabb távon nem tudnak elszórakoztatni. Az utánuk következő Casketgarden már annál inkább, stílusukat leginkább a modern metal/melodic death metal címkével tudnám felvértezni, a tisztán látás kedvéért (persze minden ilyen skatulyázás felesleges, tudom én is). Legfőbb hatásaik között az At the Gates-t, The Haunted-ot és Dismember-t említik meg, ami helyénállónak is bizonyul, a keményebb zene természetesen fogós dallamokkal vegyül, a hazai színtér egyik különleges színfoltjává téve őket. Elhangzott többek között egyik kedvenc számom is tőlük, a Sulphur Breath Laughter, valamint ha jól hallottam, egy Carcass-feldolgozást is játszottak, bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Az ezutáni osztrák Darkfall programját teljes egészében ki kényszerültem hagyni, de Myspace alapján eddig sem tűntek egy kiemelkedő csapatnak a mai thrashes death metal túltermelésből, viszont egy korrekt bandának mondhatók. Az I Divine első fellépése kimondottan jól sikerült, az ex-Sear Bliss tagokból és Tóth Balázs énekesből álló alakulat egyaránt játszott SB- és saját számokat, utóbbiak közül a myspace-es Sculptures to Vanish és The Becoming is elhangzott, míg előbbiek közül az Arx Idolatrie és az A Deathly illusion is jelen volt. Balázs karizmatikus frontembernek bizonyult itt is, remélem, az I Divine is minimum Sear Bliss-szintű pályát tud majd befutni. Végül következett az Agregator, akiknek új albumát már a bejáratnál ingyen megkaphattuk (így már a második példányt tudhatom magaménak), és akik az est egyik legjobb előadásával ajándékoztak meg mindent. Zenéjük a melodic death metal vonzáskörzetébe sorolható, emlékezetes dallamokkal és egészen fantasztikus, elgondolkodtató szövegvilággal. Tass az első számtól kezdve igencsak lelkesnek bizonyult, ami az egész közönségre is elmondható volt, főleg, hogy helyi zenekarról van szó. Habár lemezbemutatóként volt megnevezve a koncert, de az Emberség albumon kívül azért a régebbi anyagokról is bőven szemezgettek: sorra jöttek a nagy kedvencek, a Horizont, Szürkület, Zuhanás, Soha már, Túlontúl, Gyökerek nélkül vagy éppen a Sötét éden. Az új albumról pedig itt volt az Éjfél felé és a Romok között is (ezúttal Tanka Balázs nélkül), valamint a Mint tűz és a jég Tóth Balázzsal közösen prezentálva. Az első találkozás tehát jól sikerült velük élőben is, és remélhetőleg legkésőbb az idei Rockmaratonon is sikerül majd elcsípnem őket. Már várom!

Saját

2010-01-06T15:25:00.000-08:00

Malícia

elpattant a valóság
messze az egekbe és már csak téboly
mi labdáztatja a két féltekét
igazság és igazság között
oly nagyra sűrűsödött a szellem rákja
hogy könnyzivatarba fúlt a közönyös Isten
(bár Rumfoord hallaná...
Tralfamadorig vinné az iszonyodott iramlás)
éngemet a szomszéd szobáig taszajtott
és fülemben visszhangot vert
egy magányos porszem kiáltása
mi Teremtő káromlásának álcájába bújt belé
de jaj ha a maskara jégbontó holnap
idecsalt idegen csodája is
véremben úgy zúg az égből lopott malícia lángja
hogy pokol szakad bele a sikolyba
de nincs sikoly
de nincs pokol
holnap az egész terem megtelik idegen lakmározókkal
és kitátja majd ordas száját a tagadás
és a csúsztatás
mindenütt e világon
e remekbeszabott egységben
mely darabokká lett már a csodák korában
a kőszirtekről levetette magát
mialatt mézeshetek meséltek Andersen-t és La Fontaine-t
de a visszhang már csak profán verdesés zaját keltette
transzcendens erotika pedig
földi reszketés és
megcsúfolása mindennek mi szentséges
ez átkozott földön jaj

elpattant a csillagfény
mint Platón is csak kémcső fölött teremtette meg
mit hegel-i holnap kacagva ócsárol
nem szavával vagy dárdájával
hisz képtelenség a kapcsolat
persze
a múlt kultúrát igazolt
és a jelenig elért ábrándos gyöngyözése
benned
aztán megszökött és hiénák martaléka
azóta farsang dúl a szívekben
nagy ijesztő porondmester süvölti hogy
következő attrakció a világ berekesztése lesz
(utána majd kitépjük az idő vasfogait)
tapsvihar
bár szóltak volna előbb hogyan szól
egy tenyér ha csattan
zen te magasságos csúfolnád elsőként
a cirkuszidomár érzékeny jelenését
csontig rághatná is húsomat
az sem lehetne mennyeibb önigazolás
meddig jöhet szenvedésre csóközön
kérdezte egy nap egy idegen kis pára
nevetve tanítottam szárnyrakelni
halott lovakkal és kiröpült madarakkal
ugye
terajtad még mindig villog a flitter
pőrén reszket az összes bölcs
te cudar te
szakadjon ránk tökéletesség kárpitja is
akkor sem leszek jobban kifosztva szavakból
és erőből
és reményből
hogy Holnap nem találja lerágott száraz kenyeret
avas tejet
undort rémületet és sajátságban vörösséget jaj

Saját

2010-01-06T15:22:00.000-08:00

Négy

új kenyérrel a már szokott illat
szűzi zamata mint csillag villant
lakoma lángja rég tova illant

földanya szólítja húsát magvát
elvetett de soha zúgó magmát
csekélységként világ önnön magát

magvető e csepp hisz ködé kétség
halál sem béke talán csak vétség
ellene világi valót véltség

álom most és oly szüntelen talány
nem viheti Holnap mégoly ha lágy
csönd falán szónoklat (ül rajt a lány)

Móricz Zsigmond - Árvácska

2010-01-05T11:15:00.000-08:00

Móricz egyik legutolsó regénye ez, melyhez az 1936-ban megismert Littkey Erzsébet alakja szolgáltatott mintát, az ő elbeszélései proletárcsaládok nyomorúságáról, inkább lelki, mintsem fizikai értelemben. Hiszen a 3 nagyobb egységre tagolható (azonkívül 7 zsoltárra osztható) történet egyes részei a főszereplő Árvácska (Csöre) szenvedéseinek különböző szakaszait mutatja, három különböző család által. És habár különbözőnek mondható a befogadó családok helyzete, mégis sem a pusztai lét szabadsága, sem a gazdagság, sem a műveltség nem képes kiemelni a kislányt tragédiáktól terhes életéből. És ezekből bőven kijut neki, a Móricz-ra jellemző komor látásmód itt aztán igazán érvényesül. A regény középső szakaszában megjelenő párbeszéd az öreg takács és a kislány között jól példázza ezt: az idős ember jobb híján Csörének panaszolja el élete keserűségét, hányattatásait, hogy hogyan fosztották ki minden kis vagyonából, házából az állam, majd Szennyesék házában milyen szolgasorsra kényszerült. Mégis megdöbben, amikor aztán meghallja Árvácska elbeszéléseit a korábban Dudáséknál átélt borzalmakról:

"A kislány szíve dagadt a részvéttől, szeretett volna ő is olyan szépet és rettenetest mondani, mint az öreg, s azt mondta:

- Engem kedvecsapám mindig csimogatott.

Az öreg eleinte nem is figyelt oda a kis selypre, nem is lehet érteni, mit mond.

- Nem csimogat: simogat... s... sss... sss...

- Csss... csss... sss

- Ahogy a szél fúj: sss... sss...

- Css... ssscs... sss...

Így tanítgatta már máskor is az öreg.

Akkor a gyerek továbbmesélt, s az öregnek felakadt a szeme. Még a nyál is megeredt az ínye közt, úgy meg volt rémülve. A vér felszaladt a sápadt arcába, leszállott megint meg újra, kékült-zöldült azon, amit a kislány mondogatott, akkor felállott, azt mondta:

- Gyere velem!"

"- Tessék má megállani csöndőr urak - köszönt nekik nagy alázatossággal -, éppen akartam vóna elmenni, ha bírok a tisztelt urakhoz.

- No öreg, mi az?

- Eriggy csak odébb kisjányom az útbul. No eredj el, nem bántanak engem a csöndőr urak meg téged se, de valamit kell nekik elmondani, ami nem a gyerek fülibe való. Hogy is híjták a te kedves apádat?

A kislány gyanakodva állott, ellenségesen nézett. Húzódott félre az útból, nagyon úgy érezte, hogy neki jár itt ki egy rúgás vagy egy pofon, jó lesz elsikolni. De elszaladni se mert, azt se tudta merre kellene szaladni, hogy hazaérjen...

- Sipos vagy valami ilyen hangszerje vót neki a nevében. Dudás no... Hát kérem csöndőr urak: eredj már odébb kisjányom...

A csendőrök megdöbbenve hallgatták az öregember meséjét, akkor előhívták a kislányt, hogy nem akart jönni, egyikük még utána is szaladt, úgy csípte el a gyereket futtában, karjánál fogva rángatva hozta elő. De a másik csendőr a zsebébe nyúlt, és cukrot keresett a gyereknek, csak az nem merte elvenni.

- Olyan e, lássák csendőr urak úgy van a nevelve, hogy az úton felszedi az almacsutkát és megeszi. Nem utálja. Még az a jobb neki, szegénynek, ami el van hajítva a ganéjba. Nem vót erre még soha senkinek gondja. Kegyetlen emberek markába vót e mindig."

Az olvasó hiába bízik a regény folyamán végig a kislány sorsának jobbra fordulásában, ahogy ő abban, hogy valaha abba a "messzi, titokzatos" iskolába járhat, hiába bukkannak fel mindhárom egység alatt különböző emberek, akik szánják őt, segíteni próbálják. A történet végefelé felbukkanó fiatal pár, akik annyira aggódnak a kocsmába borért igyekvő kislányért, akár a szülei is lehetnek, ezt a feltételezést is erősíti későbbi öngyilkosságuk híre is. Ám ekkorra a befogadó már nem reménykedik, ahogy Árvácska is már csak édesanyját látja álmában, aki "nagy, erős, kövér volt, de egészen az volt", és nem a vékony, öngyilkossá lett nő. Mégiscsak valami reményt feltételez tehát ez benne, végig csak az édesanyját várja, az ajándékát amit a kis Jézuskával küld, viszont a Verő család szenteste ugyanolyan kegyetlenül bánik vele, mint mindig, egyetlen apró lángját is szétzúzva Árvácska reményének.
Végtelenül sötét, depresszív történet ez, "de a fantáziának egy sora sincs benne. Ennek a legeslegkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel"-ahogy Móricz is vallotta.
És az élet valóban ilyen. Az emberek.

"Most már, hogy látta, egyre többet gondolt az édesanyjára. Mért nincs neki hát édesanyja, ha van? Mért nem jön érte? Mért nem viszi el? Senki se látta soha, de még kedvesanyám mondta egyszer, hogy az valami úri fajta lehetett. Az mondta azt is, hogy nagy, kövér volt.

- Gyere értem, édes jó anyám - sírt magában, mikor csak el tudott bújni egy-egy sarokba -, vigyél magaddal, már én nem fogok többet megijedni, mert az édesanyának szabad megkötözni a gyermeke kezét, és az nem fáj.

Azt sem bánta volna, ha prakkerral veri, az sem fájt volna.

- Már én látom, hogy nekem mindenféle anyám volt, meg lesz, csak az édesanya hibádzik.

Máskor sírni kezdett, ha baja volt, és dühöngött magában, s olyan szavakkal szidta az anyját, ahogy s amilyenekkel őtet szokták szidni: te kutya dög, te minek hattál itt engemet édes jó anyám, mér is nem leled meg a kisjányodat, hozd a kötelet, köss meg, és vigyél magaddal, mert én senkinek sem tudtam azt mondani mióta élek, hogy édesanyám, meg nem hajtottam az ölébe senkinek se a fejemet. Mikor a halotti sírhoz kimentünk is, mindenkinek volt sírja, csak nekem nem volt, pedig én is gyújtottam gyertyát az édesanyámnak, csak nem tudtam hova tenni, mert nincs is sírja az én anyukámnak, hiszem láttam, hogy szép vagy, erős vagy és kövér vagy, és el akartál vinni. És nekem most is van gyertyám dugva, gyufám is van, és én gyújtok neked anya. Igazán.

S a kis kezét úgy tartotta, mintha a gyertyát tartaná benne, s a gyertya kis lángja csak úgy lebegett és lobogott a szélben, ahogy a temetőben, mikor odakint volt kedvesanyámmal és a sok gyerekkel."

"- De én szeretném a jó Jézuskát megvárni, nekem is hoz.

- Már itt volt a Jézuska, nem hozott neked semmit.

- Neked nincs anyukád, erigy a fenébe, ne bosszants - kiáltott rá a Diti. S újra elkezdett dicsekedni, hogy neki mi mindent hozott.

De Csöre a sírástól nem hallotta.

Akkor a mutér levett egy cukrot a fáról.

- No, nesze, neked ezt küldte a Jézuska.

Erre a kislány szíve megtelt hálával, s nem hallotta, hogy nevettek rajta. Egész megkönnyebbült, s már kezdett örülni, hogy hozott neki is a Jézuska.

- No most eredj ki az udvarra, járd körül háromszor a kutat, gyere vissza. Akkor teljesedik amit kívánsz.

Árvácska azt kívánta, hogy az édesanyja jöjjön el érte, és vigye el a nagy fényességbe, az égbe.

De azért küldték ki, mert már várták a vendégeket, s meg volt terítve az asztal, és sok tányér s evőeszköz volt rajta. Most rakták fel a süteményeket, tortákat és más mindent, nem akarták hogy ott lábatlankodjék.

Árvácska szót fogadott, kiment háromszor körüljárta a kutat, akkor visszafelé ment a házba. Azt hitte, hogy az édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben, s a ház ereszét látta, hogy csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa, és szikrázik is. De nem gondolt semmire, hogy tűz van; neki most be kell menni, gondolta, hát be is ment.

Már akkor az egész tető égett. A kamara egészen ki volt már gyúlva, és odabent a kislány mondani akarta, hogy nagyon nagy fényesség volt odakint a házon. De rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Azt hitték, csak jár a szája, mert valamit álmodott a csillagok alatt.

Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá.

Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket.

Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára."

At the drive-in - Rolodex Propaganda

2009-12-30T14:02:00.000-08:00

Saját

2009-12-30T13:25:00.000-08:00

Betegséget ajándékba
köpni tudnék de szótlan-erőtlen
belévésztem a lázas tűnődésbe hogy
ha időtlen volt is a látszat
meddig ébredheti másnap hogy bukott békét játszat
mintha a perc a pillanaté volna
és a félig-vert kereszt szeretetet jósolna
de végre ha a tegnap reménye
enyészeté lett s égre
csak kőbe vésett minta eszménye
hát betegséget kérek ajándékba
hogy köpni tudjak s ne így fáradva
olyan mint a kiszáradt patak áradva
dúdolva gyermeki hangon hogy
"az álmot gyilkolja az ébredés"
de ily fékeveszett riasztást még
"s a világ megsebzi homlokod"
kivált ha beléd született méreg-permetű virág
"szemedbe vér folyt eltűnt mi szép volt"
bár mindig csak holt mi bíborba burkolt
"hát könnyezni többé már nincs okod"
nyögve már tűnt ábrándokat hisz jogod
még az örök sírás te soha jobb
noha ott a világ és istenkép
a kezedben
én már csak köpni tudnék ha tudnék

a részletek a Christian Epidemic - A tűz éjszakája c. dal szövegéből valók

A hegyről

talán tévedtem és a kultúra vélt közös
letekintve mindenség csak örömtelen-ködös
bánat sem szegélyezi

istenségnek hitt hegyek már régen leomlottak
talapzatuk törpe őrei nézd megbomlottak
mily szépen rángatóznak

disszonancia dallamától tócsává lettek
belélépve mostan új birodalmak születtek
neoneoavantgárd

várja izgatottan hogy felhővé foszoljon
félelem értők közé igazságként oszoljon
jaj mily meseszép tetem

egy nap majd te is bíborkönyvből olvashatod
sugárral jött erőt mégis percben olvadhatod
kellett beléd tudomány!

Apollinaire - Kikericsek

2009-12-27T16:15:00.000-08:00

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
Letépik a virágot mely anya s leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halnikészülő nagy rétet mindörökre

Radnóti Miklós fordítása

Móricz Zsigmond - Úri muri

2009-12-27T15:30:00.000-08:00

Nagy odafigyelést igényelt tőlem ez a regény, az egyszer igaz, amit az is jól mutat, hogy több, mint egy hónapig tartott, mire kiolvastam az alig 200 oldalas művet.
Móricz népies stílusából is adódott a nehézkes olvasás, a korabeli nyelvezet egyáltalán nem könnyíti meg az ember dolgát, de hát mikor is szólt az olvasás arról, hogy a végtelenségig leegyszerűsítve, közérthető formában kapjuk kézhez az alkotást (bár egyesek nagyon szorgalmazzák ennek létjogosultságát, ahelyett hogy inkább saját művészetüket fejlesztenék).
Az Úri muri a tipikus dzsentriregények sorába illeszthető be, egy korabeli réteg megszokott életformáját, gondolatait, társadalomban való öndefiníciójukat bemutatva. Egy olyan csoportét, akiknek legfőbb szórakozása a hedonista önpusztítás, katatón állapotukból pedig aki ki szeretne mozdulni, változtatna, annak céljai eleve halálra vannak ítélve. Mennyire ismerős lehet ez napjainkban a hasonló gondokkal folyamatosan szembesülő polgárság körében. A különbség annyi, hogy mára betársult a kisszerű középpolgárság kulturális leépítésébe a média mintúgy a napi sajtó, vagy éppen a televíziós műsorok terén. Szegény kisember pedig mi mást tehet, személyiségromboló munkája után beletemetkezni a profán élvezetekbe, könnyű társalgásokba, mesterségesen kreált problémákba mindig egyszerűbb. Ahogy itt megfogalmazásra is kerül:

"Mert a nagy alföldi város, a maga mogorván primitív képével egy gazdag és csodálatos lápvilágot takar. Annyi élet fojtódik itt el, s lesz kívülről egyszínűvé... Ezek a tanárok, akik az ország legtávolabbi részeiből vetődtek ide, ismeretlenül, hivatali kinevezés útján, ezek az intellektuelek, akik az egyetemeken a kultúrélet ábrándjaival nőttek fel, s egy új Magyarországot hordanak a szívükben, ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdő városba, összetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról fokra törnek le, mint ahogy a madárnak a fogságban elhullanak a tollai, s elgyengülnek a szárnyizmai...

Ezek az emberek valahogy mindannyian tragédiáknak a vértanúi.

S van egy közös jellemvonása az életüknek. Minthogy senki, semmi formában emberi erőit a nyilvánosságban ki nem élheti, mind a családba gubózzák magukat, megházasodnak, gyerekeket nemzenek, és végzik megszabott életműködésüket a tanári katedrán vagy a bírósági asztalnál vagy a gazdaságban...

De az élet ráfekszik a lelkükre, s eljön a pillanat, amikor valahogy ki kell robbanni a fojtottságnak. Mit is kell tenniök. Meg kell magukat szégyeníteniök. Szégyenbe kell merülniök, hogy a bennük levő szertelenségnek csúnya kiégése után erejük legyen a szűk hétköznap holnapját tovább élni..."

"S csak nézte, csak nézte a társaságot, s valami belső undor erősödött meg benne. Ezek is oka, ezek mind okai annak, ami történik. Azzal, hogy oly békén s tunyán tudják az életet enni s inni s élni, ezzel az asszony pártján vannak. Egyben sincs valami koncepció, egyben sincs egy kis felvillanás... Esznek, isznak s szántanak, vetnek... Híznak, s valami elviselhetetlen lomhaságban élik le ezt a kis életet. Nehéz testük úgy párázik, mint az ökröké s bikáké; húzzák a rájuk akasztott jármot, s soha meg nem nézik, ki akasztotta nyakukba, s nem lehetne-e valamiképpen könnyíteni rajta. Soha, egyetlenegy sem gondol arra, hogy kezdjen valamit..."

Hogy akkor hol keressük a reményt? Véleményem szerint csakis népünk és a nemzetek sokszínű kultúrája, folyamatosan fejlődő művészete nyújthat kiutat a napok egyforma, sivár megéléséből; illetve az alkotás, az, hogy érezheti az ember, hogy élete nem volt hiábavaló, eredménytelen. Nem kell ehhez népszerűnek, országosan elismertnek lenni, vagy bármi ilyesmi, hiszen az értékközvetítés, az újat alkotás már mutatja önmaga értelmét, mibenlétét. Vagy miként Móricz is írja:

"Mert olyan sok csodálatos dolog van ebben az országban: a könyvet mindenki drágának találja. De mért?... Nem drágább, mint egy kiló hús, egy liter bor vagy pláne egy-két üveg pezsgő. Vagy mint a cigány, vagy mint a csizma. Azt mondja a magyar, hogy a könyv ellen védekezzék: nem engedhetem meg magamnak, mert húst kell venni, meg bort meg csizmát, meg nincs pénzem... Hát hogy: annak a szegény agyvelőnek nincsen szüksége táplálékra?... Csak a hasnak?... meg a tyúkszemes bütykös lábnak? Ennek kell a védelem, de a léleknek nem kell?... Hogy? miként akar a magyarság szélesebb látókörre szert tenni? úgy, hogy a patikában diskurál? egymással?... csak a könyvek útján lehet... Mert a könyv eljön Londonból s Párizsból és Jasznaja Poljanáról és a világ minden tájáról, s elhozza a kiválasztottak kiválogatott gondolatait, ez is diskurálás, de a nagy lelkekkel..."

Közben olyan tökéletes, minden részletre kiterjedő képet fest le egy népről, ami megállja ugyanúgy helyét napjainkban is, mint ahogy múltunkban is valóságos, kézzel tapintható dolog volt mindig:

"Mert a magyar kisúr erre a legbüszkébb, minden tulajdona közt, arra hogy ő "büszke". Mindegy, hogy mire. Egyik a lovára, más a tajtékpipájára, van, aki a tehetségére, van, aki butaságára, de az a fontos, hogy "büszke! kevély! fenn hordja az orrát..." az istennek se tér ki... Nézd, hogy dagad a nyaka ereje, nem is harcol, csak megfeszíti."

Ebben a regényben is hangsúlyosan megjelenik Móricz szerelmi háromszög-motivikája, a Szépasszony és a Boldogasszony közti őrlődés, a kettő típus összekapcsolása viszont az igazán reményteli, feltétlen boldogságot biztosító dolog, hát nem?
Amellett, hogy nem egy könnyű, egyszerű olvasmány (mint ahogy Móricz egyik műve sem az), mindenképpen érdemes megismerkedni vele, mert eleven korképet ad egy nép napjainkba is továbbörökített jelentős rétegéről.

Christian Epidemic - A tűz éjszakája

2009-12-26T15:18:00.000-08:00

Magába foglaló világ melybe
A természet fonta a sorsod
Tanultad ezer hazug nyelven,
A fügefa csak fügét teremhet
Élni születtél nem istennek
Anya szült, kit megölt a bánat
Adott tüzet egy vadléleknek
S hitte az átölelt test sohasem fájhat
Mély, mély ez az érzés
belülről feszít kívülről eltakar
gyermek vagy kit az anyja altat
s én fogom kezed, őrzöm álmodat
de az álmot gyilkolja az ébredés
s a világ megsebzi homlokod
szemedbe vér folyt, eltűnt mi szép volt
hát könnyezni többé már nincs okod
Harci ménekkel indulunk. Új feltámadás
Gyehenna lesz a fekhelyünk .Új megváltás

Saját

2009-12-23T14:21:00.000-08:00

A költő versét szavalja

mert mása nincs, csak az a nyugtalan hívás
ismeretem légyen tiéd
egymásba ívás
mint emlegetik azok az értők
kiknek kénye sírás
hiszen a külvilágba születtek a sértők
ők, a szürke kísértők

a színek csak fehérségbe vannak gyökerezve
- ahogy redőzik, ahogy kékség mélyíti -
hit és panasz által erezve
hiszen a külvilágba születtek a sértők
bárhogyan is émelyíti
a szólásra emelkedett lángoló elme

mert a holokauszt is a németek bűne
erkölcsök pusztulása a városoké
s ha holnapra múlté a még megmaradt dűne
az gyárosoké vagy akárki másé

ha a bátran szavaló költő emelkedik
országok és kontinensek szégyenülnek
talán
világ redőzik ahogy kékség mélyíti
hiszen a látók élnek csak új kor hajnalán

messiások, drága messiások
kik a palástot öltötték
mégis értetlenül állnak
hisz hiába költötték
az alvót nem találták soraikban
ki tudatlan bölcsességében
épp népét vezette a Kánaán felé

Saját

2009-12-22T13:09:00.000-08:00

A lélek máglyahalála

csöndemben borzadás, szűzi reszketés
gondolat világába soha be nem
illeszkedés
és szertenézni csak mint idézni
szavak tengeréből
való szent véréből
gyűlölni és ősi-vad kijelentések
hogy mindig csak befelé tekintések
ahol a lét az úr
mint hegedűn a húr
ha szakad de a dallam marad
mert szavaidban villog a magányod hiánya
és hiába
hogy a csended egészen más
és máglyád elé kínod évezredeken át kiállt
itt minden lélekfejtő zokog és segítségért kiált

Fegyverszünet karácsonyra

2009-12-19T12:16:00.000-08:00

A film az I. világháború idején játszódik, konkrétan 1914-ben, amikor a szembenálló angol, francia és német katonák (és vezetők) még abban bíztak hogy pár hónap alatt lezárulnak a harcok (a közismertté vált mondás: "mire lehullanak a falevelek, otthon leszünk"), viszont rá kell döbbenniük, hogy az állóháború kialakulása miatt egyhamar nem jutnak haza. Szenteste éjjelén is a lövészárkokban kénytelenek ünnepelni, viszont felfigyelve a másik fél jókedélyű mulatására, megtörténik a lehetetlen, és az addigi ellenségek szembenéznek egymással, hogy aznap estére fegyverszünetet kössenek. A valós események inspirálta történet itt azonban nem áll meg, hiszen igazán érdekesek csak a következmények lesznek. Az önmagában nevetségesen értelmetlen háborúskodás tapasztalatát sikerül az abszurditásig fokozni, hiszen valahol elképzelhetetlennek tűnik a helyzet: a katonák, akik karácsonyra virradólag együtt hallgatják az ünnepi misét, akik lakcímet cserélnek, hogy ha véget ér a háború, megkereshessék egymást, azok másnap egymás vérét kellene ontsák. Ezek az igazán megdöbbentő jelenetek; amikor a nyílt terepen mozgó ellenfelet egyikük sem képes lelőni; amikor végre ráébrednek, hogy őket, harcoló katonákat sokkal több minden fűzi egymáshoz, mint hazájuk háborúskodó hatalmaihoz.

"Ha vége ennek a borzalomnak, keress fel, és koccintunk majd rájuk, akik
karosszékükből irányították az egészet"

Igazából az alaptörténet semmi újat nem mond, de bemutat egy olyan emberi helyzetet, revelációt az embertelenségben, ami láttán a néző számára csak a döbbenet marad. A színészi játékok is szerencsére csak asszisztálnak a történethez, nincsenek nagy villongások, amik, bevallom, sokszor el tudják venni a kedvem bármiféle mozgóképtől. Azt hihetnénk, napjainkban érvényüket vesztették már a háborút bemutató filmek (legalábbis Európában), de persze mindig lesznek olyan "dolgok mögé látó" paranoiás, frusztrált emberek, akik szerint a történelmet pusztán a győztesek írják, a "holokamu"-t valósnak vélők csak a hatalom bábjai, de az internetes fórumokon olvasott fejtegetések (Isten hangja magyar volt, a zsidók még mindig a háttérből irányítanak mindent, a magyarok sosem tartoztak a finnugor nyelvcsaládba, sőt egyenesen ők teremtették a bolygót) az igazak. Számukra valószínűleg más kép élhet a háborúban a hazáért boldogan elvérző katonákról (akiket egyébként legtöbbször csak alaposan leitatva tudtak a harcmezőre vezényelni, mert csak ekkor csökkent halálfélelmük), a háború dicső és hazafias voltáról, de nekik, akik keverik a hazaszeretetet a sovén lovagromantikával, fogalmuk sincs a dolgok, az élet valódi mibenlétéről. Persze erről nem ők tehetnek, gyenge jellemüknek és állandó, beteges rettegésüknek nyilvánvaló következménye ez, miként a híradók és közélet vonzásában élő korunk emberétől sem ismeretlen a folyamatos félelem mindentől és mindenkitől; kifejeződhet ez ugyan gyűlöletben, vagy csak simán konstans aggodalomban, a helyzet ugyanaz marad.
Kicsit eltértem ugyan a filmtől, de úgy éreztem, itt a téma miatt ezt is megemlítem. Persze csak magánvélemény, nem kell egyetérteni sem, de kicsit érdemes mindenkinek elmerengenie a dolgokon (nekem is).
A filmet csak ajánlani tudom, megkapóan emberi az iszonyat sodrásában.

My Dying Bride - Bring Me Victory

2009-12-18T13:02:00.000-08:00

Ulver - Dressed in Black

2009-12-18T12:56:00.002-08:00

Gire - Az őzek futása

2009-12-18T12:56:00.001-08:00

Thy Catafalque - Csillagkohó

2009-12-18T12:54:00.000-08:00

Thy Catafalque - Köd utánam

2009-12-18T12:51:00.001-08:00

Thy Catafalque - Molekuláris gépezetek (extract)

2009-12-18T12:49:00.002-08:00

Menace Ruine - Utterly Destitute (extrait)

2009-12-18T12:49:00.001-08:00

Saját

2009-12-17T13:44:00.000-08:00

Profanatika

oly örömmel lángba lobbantná a galaxist
napot, holdat és csillagokat
ellensége hogy oly kevés lét
hisz gyűlöli az örökké csillogókat
jaj végtelen Únalom!
oroszbarát emlékek látszatát
(mint az ismeret rövidített hallomása)
öntudat elégedett vallomása
a szénben elégetett
pergő napok mása

hedonista játék mint bölcsként Carpe Diem
de köréje egész filozófia árnya
Heidegger nevetett tudománya
és a mindig-pillanat pogány szárnya
lobogtatva az élet zászlaját
dúdolván hogy "végig csak a látszatát"
mert a teljesség az isteneké

ha holnap talán maják igaza:
harsány kacaj hisz mit számít
tornyokat építők vigasza
hogy egykor volt is
most sötét
de talán
majd csillagok tapsa előzi meg jöttét

és ha nem is dicsőül a Semmi hajnalán
az sem módosít a halottak dalán

Ana Blandiana - Egy kevésbé zsúfolt égbolt

2009-12-17T13:42:00.000-08:00

Próbálok néha elképzelni
Egy kevésbé zsúfolt égboltot.
De nem sikerül,
Mert nem akar róla lemondani
Se a mítoszokat látó,
Sem a gépeket látó szemem.
Íme, éppen ebben a pillanatban
Egy repülő
És Niké, a szárnyas istennő
Összeütköztek
És alázuhantak
Ellentétes indokoktól megzavart
Két szemem előtt,
S mivel egyik
Nem tudja megmagyarázni
A gép meghibásodását,
A másik meg
A győzelem istennőjének halálát,
Fáradtan,
Mindketten elalszanak
És álmodtak
Egy olyan csupasz égboltot,
Melyen csak felhők
És madarak vonulnak át.

(Ford. Mészely József)

Wisława Szymborska - Beszélgetés a kővel

2009-12-17T13:40:00.000-08:00

Kopogtatok a kő ajtaján.
Én vagyok az, eressz be.
Be akarok bensődbe lépni,
és körülnézni ott,
belélegezni téged.

- Menj innen - szól a kő.
- Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
Ha darabokra törnek is,
zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
Homokká morzsolódva sem
eresztünk be senkit.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Csupán kíváncsiság vezet:
egyetlen esélye az élet.
Be akarom járni palotádat,
majd a levél s a vízcsepp bensejét.
Nincs sok időm e feladatra.
Halandóságom indítson meg téged.

- Kőből vagyok - szól a kő -,
arra hivattam, hogy komoly maradjak.
Menj innen.
Nincs nevető-izmom.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
sosem látottak, hasztalanul szépek,
senkinek léptét soha nem visszhangzók.
Valld be, magad se tudsz róluk sokat.

- Üres, nagy termek - szól a kő -,
de nincs bennük számodra hely.
Meglehet: szépek, de a te szegényes
érzékeid föl nem érik.
Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .
Egész külsőmmel feléd fordulok,
egész bensőmmel elfordulok tőled.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Nem keresek benned örök otthont.
Nem vagyok boldogtalan.
Nem vagyok hontalan.
Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
nem mutatok fel mást, csak szavakat,
melyeknek nem hisz senki.

- Nem léphetsz be - szól a kő.
- A részvétel érzéke nincs meg benned.
Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
még a mindent-látásig kiélesült tekintet
sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
fejletlen csíra, csak elképzelés.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.
Nem várhatok kétezer századig,
hogy hajlékodba lépjek.

- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -,
fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
bennem, a nevetésre képtelenben.

Kopogtatok a kő ajtaján.
- Én vagyok az, eressz be.

- Nincs ajtóm - szól a kő.

Babits Mihály - Jobb és bal

2009-12-17T13:39:00.000-08:00

I.

Láng, láng, meddig cibálnak badar
szelek
jobbra és balra? Hajlik a láng jobbra,
hajlik balra de mit neki
jobb és bal: ki csak fölfelé tör?
Melyik égtáj
mondhatja őt övének? Jobbra vagy
balra csak rokont keres,
kit áttüzesítsen, s magával röpítsen!

II.

Ki állíthat
jobbra vagy balra engem?
Labdázzatok, mindenkié vagyok!
Csak majd az Isten
ha az Itélet trombitája szól,
állítand jobbra vagy balra.
A többi: játék. (Noha sírnom kell rajta.)

III.

A többi: játék! bolond, noha véres,
vad játék olykor, melyben a szegény
méla gyerek szédülten, ütlegek közt
ing, míg el nem jő Apja, s kézenfogva
el nem viszi... ing, mint a báb
dülöng
bizonytalan színpadán.

IV.

S tán
ilyen báb vagyok én is - de a bábot
drótjai tartják; s tudjátok meg, izmos
drótjaimat nem kétfelülről
rángatják, hanem Valaki fölülről
igazítja
kimondhatatlan ujjal.

Babits Mihály - Csonka Magyarország

2009-12-17T13:34:00.000-08:00

Bár lenne a hangom tiszta és éles, mit intő csengőké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak!

s döntött az Erőszak...

mi jogotok beszélni többé?

Nekem van rá jogom!

ti elhánytátok a Kiáltást: mind bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:

én elkiálthatom:

Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!

falak, omoljatok hangjaitól!

gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben!

mit érnek a ma-épített falak körülöttem?

ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben!

Óh tiszta, éles trombita, zengj!

ne hallgass sohase!

egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség...

nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes irányában essék...

nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér...

nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér...

nem hallgat a szél,

míg él...

*

Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
Igazság!

Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim! s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen

mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen

sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán -

de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?

Van-e reményed abban?

a sötét utakban?

Nem! - Csak a napban!

mely éget a kövön és ragyog a patakban.

Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak!

s hangotok zavart most, mint mocsarak habja.

De én azt mondom: dönt majd az erős Nap!

Kitárom tiszta szavamat a Napra.

*

Ti eldobtátok a trombitát
de a trombita zeng tovább,
zeng, nem a ti kezetekben,
hanem a vízben, a hegyekben,
Erdélyben, felvidéken,
az égen,
s bennem!

Én sose mondtam: "Dönt majd az erőszak!" - most mondhatom, "Nem! nem!"

Thy Catafalque - Tűnő Idő Tárlat

2009-12-17T13:01:00.000-08:00

Kátai Tamás Juhász Jánossal közös kooperációjának, a Thy Catafalque-nak ez a 3. albuma hozta meg a széleskörű kritikai elismertséget, ami Kátai addigi együtteseit, alkotásait látva inkább csak idő kérdése volt. És lőn, a Tűnő Idő Tárlat-tal az avant-garde/post-black metal egy olyan alapvetését tették le, aminek hála nemzetközi szinten is a műfaj egyik legelismertebb alkotóivá lettek mára. Azóta idén megjelent a Róka hasa rádió c. újabb album is, ami szintén remekmű lett, írásomat róla már lehetett olvasni itt korábban.
Az egész 2004-es albumot egyfajta hideg aura vonja körül, hiszen egyik fő témája a világegyetem, bolygók, csillagok, idő és univeezum kapcsolata. Az együttesnek ez egyik fő ismérve, hogy a materiális viágot és a belső létt bonthatatlan egyként ábrázolja, különös-különleges hangulatban tálalva. A Csillagkohó első másodpercétől kezdve az album legvégéig sodor magával a zene, a világegyetemben szétszóródva, telve emlékekkel és érzésekkel, miközben ezt vegyíti népzenével, gyönyörű hegedűjátékkal, földöntúli melódiákkal. A Neath Waters (Minden vízbe mártott test) igéző női énekkel kezd, az utána következő Bolygó, bolyongó pedig az egyik kedvenc számom az albumról, a maga extatikus témáival, fenséges lüktetésével, elektronikus csodájával és az idő folyamatos zakatolásával. Ezután a Kék ég karaván lágy rezdülései visznek tovább, és itt már a legtöbbeknek nyilvánvalóvá válik, hogy bizony a Thy Catafalque-nál üresjáratoknak nincs és soha nem is volt helye (akárcsak Kátai összes projectjében), minden számnak pontosan megkomponált helye van a többi között, remekül képesek a hangulati értékek variálására, felkavaróan szép tételek egymás után való megalkotására. 3 dal is versfeldolgozásokból áll, Ady egyik legszebb verse, a Héja-nász az avaron itt pulzál, élettel telít mégis eltávolít, köszönhetően a messzeségből érkező éneknek, ami ezúttal katartikus üvöltés formájában fejeződik ki, de valami elképesztően, míg Radnóti Zápor című verse dallamos énekével varázsol el, na meg persze a vágyakozó, reménytelenül szerelmes szövegével. Weöres Sándor két versének (Az Ősanya szól ivadékaihoz - A Medveős) egybegyúrt változata pedig dübörög, és persze itt is jelen van az addigi elkápráztató atmoszféra. A Varjak fekszenek a maga hangfoszlányaival, régi családi felvételeivel pedig nyugodt, szépséges lezárását adja ennek a mesterműnek.
Nem tagadom, csakis szuperlatívuszokban vagyok képes nyilatkozni erről az alkotásról, de azt hiszem, ha valaki meghallgatja, érthetővé válik számára, miért is van ez. Az erő és szépség ilyen művészi vegyítésére ritkán van példa, és tudomány és költőiség nászából úgy jön ki győztesen, hogy közben a fél világot sikerült elkápráztatnia. Közhely bár ezt mondani, de - alapmű.

P.F.A. + Fucklikebunnies + Tragédia + Plan Beer

2009-12-13T13:56:00.000-08:00

Ha punkról van szó, az átlagemberben elsőre kevésbé a színvonalasabb együttesek jutnak az eszébe, pedig hát ilyenek is akadnak szép számmal, leginkább az underground bandák között. Persze ezzel is vitába lehetne szállni, sorolni a Sex Pistols és a GBH erényeit, de nekem kevésbé sikerült az ezekhez hasonló együttesekkel barátságot kötnöm.. Persze vannak olyanok is, akik a punk területén/vonzáskörzetében alkotnak, és nem is gyengén, ilyenek számomra mondjuk a Leftöver Crack, a Hátsó Szándék, Hatóságilag Tilos, Nesze, Redlineoffside és még sorolhatnám. Utóbbiak kategóriájába tartozó együtteseket (tehát messze nem a Prosectura és Fürgerókalábak-szerű bandákat) nézhetett meg az, aki december 12-én a veszprémi Holiday (ex-Metró)-klubba látogatott, és azt hiszem, nem is kellett senkinek csalódnia, a csapatok igazán kitettek magukért. Elsőként rögtön a helyi P.F.A. érkezett (akik között egyébként két volt osztálytársamat is tudhatom) rövidke, ám annál jobb programjával. Régóta figyelemmel tartom már zenéjüket, irányukat, ami a kezdetekhez képest nem keveset módosult, még ha a hozzáállás ma is ugyanaz. Valódi D.I.Y. szellemiség, kirobbanó forma, extatikus düh és értelmes gondolatok - ezek alkotják ma a crust/punk területén mozgó bandának erejét számomra, akik azért sebességben sem spórolnak, hogy enyhén fejezzem ki magam. Voltak itt régebbi (Homophobe pl.) és újabb számok egyaránt a nemrég elkészült River of Chaos-ról, ami az eddigi anyagokhoz hasonlóan ingyen letölthető a myspace-oldalukról (www.myspace.com/pfapunk). Ajánlom őket mindenki figyelmébe, mert egy ennyire fejlődésre törekvő és őszinte együttest meg kell becsülni. Utánuk az (úgy tudom) győri Fucklikebunnies következett, akik jobbára feldolgozásokat játszottak olyan együttesektől mint a Strike Anywhere, a Rancid, a Leftöver Crack (Rock the 40 Oz, egyéb ként a nevüket is egy LÖC-számból, a Life is Pain-ből vehették), Hátsó Szándék (Közöny) vagy a Nesze (Holnap), de három saját szám is előkerült. Egyelőre azt kell mondjam, az ismertebb számok népszerűbbnek mutatkoztak, de hát ez így is van rendjén, és a saját számok terén is érzek bennük potenciált a jövőre nézve. A feldolgozások hűen voltak prezentálva, a tömeg egyként üvöltötte a "tízmillióan magányosan élünk, belénk nevelték, egymástól félünk...", vagy a "holnap talán újjászületünk, egy olyan világban, ahol többek lehetünk, mint számok egy listán, rabok egy láncon..." sorokat. Rövid átszerelés után (egyébként az este gördülékenyen zajlott ilyen szempontból, nem kellett sokat várakozni senkire) következett a veszprémi Tragédia, akik saját számokat játszottak. A fellépők közül ők képviselték leginkább a hagyományos-punk vonalat, de egyáltalán nem voltak rosszak, bár bennem annyira nem ragadtak meg, de helyi szinten már az élmezőnybe léphetnek egy kis erőfeszítéssel. Programjukban még elfért a Legyetek jók, ha tudtok punkosított átirata is, ez is kedvező fogadtatásra lelt, nem véletlenül.
Végül érkezett a tapolcai Plan Beer, akik nemrég jelentkeztek egy (introval együtt) 7számos EP-vel, amin több igen jól sikerült szám is szerepelt (Igaz se volt, Papírszárnyak pl.), mégsem tudtak ezzel a fellépésükkel maradéktalanul elkápráztatni, amit leginkább a kásás hangzás számlájára írnék. Ezt figyelmen kívül hagyva élvezetesen adták elő számaikat, láthatóan a közönség is jól érezte magát, szóval maradjon csak az én gondom az apró elégedetlenkedés. Jól sikerült este volt ez, köszönet a fellépőknek!

2009 - zenei kedvencek

2009-12-12T06:42:00.000-08:00

Ha 2009 számomra legjobb lemezeit rangsorolnom kéne, valószínűleg gondban lennék, így hát sorrend nélkül álljon itt néhány olyan album, amit szívesen hallgattam az év folyamán, amik hatni tudtak rám, elvarázsoltak és bizonyították, hogy az underground bármikor képes a megújulásra, az egyediségre törekvésre.
Az Amesoeurs első teljes, egyszerűen Amesoeurs névre keresztelt korongja olyan tömény és hullámzó muzsikát tartalmaz, ami egyaránt tartalmazza a shoegaze, mint a post-black metal izgalmas elemeit, megspékelve Audrey tiszta, gyönyörű énekével is.
Az egész zenéből árad egyfajta pozitív hangulat, ami az ő dallamainak is köszönhető, valamint a hangulatos témáknak, melódiáknak, erre jó példa mondjuk a címadó tétel, ami egyben a korong egyik csúcspontja is. A La reine trayeuse-ben eszelős ordítások tesznek hozzá a lemez értékeihez, de kiemelendő az I XIII V XIX XV... is, ami egy post-black metal kezdést követően csak sodor magával, hogy aztán drone-szerű káosszá terebélyesedve mutassa meg nekünk a valódi, kápráztató zeneiség csodáját. A váltott hörgést/tiszta éneket pedig nem úgy kell elképzelni, mint ahogy azt a mai metalcore-hullám sablonos képviselői (Deadlock, stb.) teszik, itt valódi egyéniséget ad a megoldás, és egy izgalmas élményt nekünk. Ezelőtt csak egy EP-t (Ruines Humaines) és a Valfunde-val közösen (több tag is zajong benne, egyébként az is egy nagyon hangulatos zene, az ott hallható két tétel alapján) egy split-et adott ki a francia négyes, akiknek szövegeik is anyanyelvükön íródtak, és a modern kor kapcsolatrendszereiről, belső érzésekről szólnak, és akik beszélnek a nyelven (jelen esetben én is), azoknak elgondolkodtató perceket (órákat) tudnak adni a nagyon is személyes sorok.
A Jex Thoth szintén self-titled lemeze is igen kellemes élmény volt számomra, köszönhetően annak a vad őserőnek, amihez az énekesnő, Jex Thoth (Jessica Toth - csak nem egy újabb magyar származású zenész?) hangja nagyban hozzájárult. A korábban Totem néven ismeretes együttes zajos, burjánzó zeneiségről tesz itt tanúbizonyságot, ezt mutatja pl. a Son of Yule pörgős szerzeménye is. Említésre méltó az Equinox Suite 4 részes kompozíciója is, ahol a The Poison Pit elején mintha csak egy hosszú-hosszú mesébe kezdene Jex, fantasztikus szám! Csakúgy mint a Thawing Magus is, amiben az érintetlen természet képe jelenik meg, napfényes búzakalászoké, ismeretlen mezőké; ilyen természetközeli, elemi erőt sugárzó pillanatokat kár is keresni bármiféle kocsmazenés folk metal-albumon, aki a természet, a múlt igazi kincseire kíváncsi, az javaslom inkább ilyen albumok között keressgéljen (vagy hallgassa csak meg a The Moon and the Nightspirit idén megjelent albumát, ami szintén magával ragadó lett), ne a Korpiklaani-nál és társainál.
A Menace Ruine-nak második teljes albuma a The Die Is Cast, egy lenyűgöző drone-varázslat.
Szokatlanságát még inkább kiemeli a női ének, amit Geneviève szolgáltat, viszont hangulatilag csak ettől lesz még erősebb zenéjük. Ebben a múfajban nehéz élesen elkülönülő, változatos dalokat írni, ez viszont maximálisan sikerült a kanadai duónak, akik muzsikája a kellemes színezőelemeknek sincs híján, mint amiik a címadóban is hallhatók. Áramlik és dübörög az egyébként rejtélyes ködbe burkolózó csapat zenéje, megunhatatlan hallgatnivaló!
A Madder Mortemmár nagyobb múlttal rendelkezik, az Eight Ways a norvég banda ötödik albuma, amit Agnete teljesen egyedi, mélységet tükröző hangja visz a hátán, hol lágyan dalol, hol magából kivetkőzve üvölt sokszínű hangján, mint azt eddig megszokhattuk. Ehhez társul a progressive, darkos atmoszféra, amik együttesen adják az album szépségét. Kiemelkedő a klipes Armour, a The Little Thins vagy a Life, Lust & Liberty is, de a lemez egységes egészet alkot, üresjáratok nélkül.
A szintén norvég Code második albumával (The Resplendent Grotesque) maradandót alkotott, és ha ma már nem is váltják meg a világot a hörgés-tiszta ének keverésével black metal címszó alatt, de ettől még teljesen egyedi, izgalmas zenét játszanak, mindenféle sablontól mentesen. a The Rattle of Black Teeth és az I Hold Your Light zseniális szerzemények, de a többi is igencsak erősnek mondható!
A My Dying Bride idén jött ki a For Lies I Sire című 10. albumával, ami egy újabb színvonalas teljesítménye a brit doom/death színtér egyik megalapítójának, és mindmáig legértékesebb bandájának.
Korábban már írtam a Thy Catafalque idei lemezéről, ami az év albuma nálam egyértelműen, de magyarok közül kiemelkedik még a Virrasztók pszichedelikus-csodálatos bemutatkozása, az Agregator zúzós visszatérése (kiemelném Tass elgondolkoztató szövegeit, amik számomra zenéjük savát-borsát adják), külföldöiek közül pedig elkápráztatott még a Lifelover nevű svéd depressive rock/black metal banda, akik a Dekadens EP-vel jelentkeztek így év vége felé, olyan borongós, mélységesen magába forduló szerzeményekkel, mint az Androider vagy a Myspys.
Természetesen rengeteg fantasztikus albumot hallhattunk még idén, és ez remélem jövőre is így marad, de nincs, ami bizalmatlanságra adhatna okot - az underground ereje teljében van, mint mindig!

Saját

2009-12-10T13:29:00.001-08:00

A Létezés Ünnepe

cirógat hogy ez mindannyi
édes-sajgó égbe veszni
és elvenni csak mint hagyni
színén és sóvárgón lesni

megfeszít de oly erősen
oldom én percnyi párával
írva hogy álmos-esősen
de örökkön hív párjával

vegyél hogy te legyél világ
ragyogj hisz belédnéz a perc
most de te játszi-gazdagon

teremj: méz-harmatos virág
röpülj füsttel kény-vivő serc
mint nincs hó s te vagy az magon
benne és önmagadon

Federico García Lorca - Alvajáró románc

2009-12-09T13:42:00.001-08:00

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.
Lány álmodoz könyöklőben,
árnyék borul derekára,
zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Cigányhold süt cigánylányra.
Már minden a leányt nézi,
ő nem érzi, nem is látja.

*

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Dércsillagok vonulása,
uszonya a homály-halnak
virradatot hoz világra.
Im, a szelet, mint a smirgli,
édes füge-lomb sikálja,
a hegy agavé-bozontja
nagy vadmacska borzas háta.
Ó, ki jönne? Honnan jönne?
Könyöklőben a lány árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
ecet-özön lett az álma.
Cimbora, én elcserélném
hátasomat a házával,
tükrével a kantárt, nyerget,
késemet a pokrócával,
mert én vérben lovagoltam
a cabrai hegyen által.
Kis cimbora, ha tehetném,
egyezséget kötnék bátran,
de én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Cimbora, a magam ágyán
illőn várnék a halálra,
vaságyra, ha ledűlhetnék,
jó hollandi gyolcs havába!
Mellem torkig felhasítva,
ekkora a sebem, látja.
Lát a szemem barna rózsát
fehér ingen háromszázat.
Övkendőd is vértől büdös,
dagadozik vérben ázva.
De én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Akkor menjünk föl a hegyre,
hegy-párkányok határába.
Hadd menjek föl a magasba,
föl a magas kő-hazába,
hold-párkányok alá menjünk,
vízömlésbe, zuhogásba!

*

Két cimbora megy a hegyre,
föl a magas kő-hazába,
elcsöppentett könnyük, vérük
azt az utat kicifrázza.
Imbolyognak bádog-lámpák,
borítják a tetőt lázba.
Fölsebzi a hajnal bőrét
üvegdobok roppanása.

*

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Két cimbora megy a hegyre,
hosszú ott a szél fúvása -
epe, ménta, bazsalikom
ízét szárítja a szájba.
Cimbora! A lányod hol van?
Hol a kesergő, az árva?
Várt az téged számtalanszor,
szűntelenül jöttöd várta.
Zöld könyöklőn arca harmat,
fekete volt haja sátra!

*

Ciszternában a cigánylány.
Síma vizen ring az árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Fönn lebeg, mert a hold vette
fényes-jeges agyarára.
Édes lett az éj is végül,
mint egy kedves tér magánya.
Künn a kapun részeg zsaruk
zörömböltek, de hiába.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.

Antik fölény

2009-12-09T12:26:00.000-08:00

Theokritosz - Paraszt hexameterek

Fűzzétek nótába nevét karcsú szeretőmnek,
drága kilenc Múzsák; szebb lesz akiről ti daloltok.

Szíria lányának csúfol mindenki, soványka,
naptól barna leány - de szívem szeme mézszínűnek lát.

A violák se világosak és sötétszín a jácint,
mégis színesek ők és díszei a koszorúknak.

Kecske a gyenge füvet, farkas hajszolja a kecskét,
eke után daru száll: úgy járok én teutánad.

Krőzus kincse ha lenne enyém, kiveretném
képeinket arany fogadalmul Aphroditének,

téged a nádsíppal, kezeidben rózsa vagy alma,
magamat új ruhába, vasárnapi drága cipővel.

Édes, a lábad olyan, mint könnyű dísz oszlopok alján,
hangod muzsika, mozdulatod kimondani nincs szó.

(Ford.:Babits Mihály)

Anakreón - Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.

(Ford.: Radnóti Miklós)

Reviczky Gyula - Magamról

2009-12-08T13:23:00.000-08:00

Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszúságod,
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát,
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod ég,
Csak hiúság, buborék.

Óh, pedig hány perced, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott,
S kiderült rá szíved, arcod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed;
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta?... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved,
Semmiségek üdvezítnek,
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet;
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhítod,
S holnap küzdve élni jobb.

Ember! Önző vágy vezérel!
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szíved:
Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Míg, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe',
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod búban éled;
S csak ha lelked szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája?
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ - hangulat.

Saját

2009-12-08T13:16:00.000-08:00

éjjeli hevülés

törve már a világ ezer cseppekre
a lélekzet megakadt az üres percekben
így szórja varázsos vágyát
a vallomás
pehelyszínű por-versekben

itt még lángot lel a megnyugvás
szembogárnak rejtekén
és rejtőzést fest a feszülés
ölelésnek mély hevén

mert az eszmélet marad utoljára
míg bódítja a sóhajt
egy szűz kívánás
de csókolja végül az álmát
a remegésében ismét megismert
szív-járás

Nova Prospect + Gyöngyvér koncert

2009-12-07T13:17:00.000-08:00

Aki december 4-én este a Kék Yukba tévedt véletlenül, igencsak hatalmába keríthette a déja vu érzete, hiszen ismét összeállt alig két hónap elteltével egy koncert erejére a kecskeméti Nova Prospect és a dunaújvárosi, (jobbára) gothic ötösfogat, a Gyöngyvér! Viszont a szeptemberi lemezbemutatóval ellentétben most egy szomorúbb esemény szolgáltatta az esemény apropóját, ugyanis ez volt az utolsó koncertje a Gyöngyvérrel Bazsinak és Viknek is, helyükre pedig már keresi is a banda az új gitárost és basszerost, valamint szintiseket is várnak ezúttal, az eddigi hiányt betölteni szándékozva. A kilépések okaiba kár is belebonyolódni, ha ők úgy gondolták, így lesz a legjobb, akkor úgy gondolom, felesleges is ezt firtatni.
Belépéskor rögtön magunkévá tehettük a belépő mellett a Gyöngyvér exkluzív, csak itt beszerezhető, 100 példányra limitált koncert DVD-jét, valamint első 30-ban benne lévén egy plakátot is, ami igencsak kedves a bandától, viszont ez a fajta közvetlen, baráti hozzáállás eddig sem volt ismeretlen az együttestől, mind ilyen téren, mind személyes beszélgeétsek alkalmával. A DVD-t utóbb megnézve azt mondhatom, jól sikerült kis anyag lett a lemezbemutató koncertről, és még ha a hang és kép nem is 100 százalékos néha (de hát most nem is ez a lényeg), attól még kiválóan adja vissza az est hangulatát, dalait, megspékelve egy interjúval is a fiúkkal, akik ugyan kissé bátortalannak bizonyultak, de azért beszédesek voltak persze.
Ezen az estén a Nova Prospect ugyan 35 perces csúszással kezdett, de aztán mégis kárpótoltak mindenkit egy újabb lendületes, fiatalos programmal, amivel aztán el is nyerték a többnyire már nem ismeretlen közönség tetszését. Kinézetre akár, ha felületesen akarnék ítélni, talán egy Eths/Walls of jericho metszéspontján lévő metalcore bandának is lehetne őket nézni, de itt most közel sem erről van szó, és ha powerpopjuk néha nem is tud annyira elvarázsolni, de fenntartom, hogy élmény őket nézni (főleg persze az énekesnőt, Gabit:)) 10 számos performanszukban sorra jöttek a slégeres, fogós dalaik, úgymint a Szabadon, vagy akár az énekesnő kedvenc számaként beharangozott A végső part (ami személy szerint nekem is annak mondható), vagy zárásként a Zuhanunk, ami számomra egy erőteljesen Radnóti-versre, a Záporra emlékeztető refrénjével keltette fel érdeklődésemet ("semmi sem mossa le rólam a vágyat utánad"), nem tudom ez szándékos-e, de nem tudom elképzelni hogy véletlen egybeesés legyen. De ez talán nem is akkora probléma, lényeg hogy egy energikus, vidám koncertet láthattunk ismét tőlük, és a tagok is szimpatikusnak tűntek színpadi gesztusaik alapján. Utánuk rövid átszerelést követően jött is a Gyöngyvér, akik fellépése kapcsán viszont már felemás érzések keringenek bennem. Igen, ismét bebizonyították, hogy honi szinten a színtér egyik leginkább említésre méltó, legprofibb együtteseként tekinhetünk rájuk, hogy a rajongókat is fantasztikus szinten képesek elvarázsolni, de mégis.. szubjektívan megítélve, így 4.-szerre egy éven belül már kevésbé képesek eltölteni akkora izgalommal, mint egy vérbeli fanatikusnak mondható embert. Persze nekem is egyik legnagyobb kedvenceim, még ha így pár hónap elteltével már úgy gondolom, hogy új albumuk számomra nem is képes akkora élményt szerezni, mint az előzőek, de nem tudom..
Tudom persze, hogy egy igazi kritikus nem veheti figyelembe az effajta szubjektív kröülményeket, ami azért mégiscsak szervesen hozzátartozik az értékeléshez, és számomra igazából talán egy banda sem képes egy évben a 4. kocertjével akkora újdonságérzetet, izgalmat okozni. Ez nem is gond persze, hiszen egy lenyűgöző, mesteri koncertet láthattunk tőlük, ahol ismét előkerült a Világok virágás kedvenc, a Hol baj nem érhet el, vagy a régen hallott Pillangó város, és az új albumról is sikerült jópár kedvencet avatnom, mint pl. az erőtől duzzadó Rozsdavirágokat, vagy a nagyon fogós Őstüzet (ami itt most sajnos nem hangzott el), és a banda megint csak lenyűgözött hozzáállásával, a két tag méltó búcsúztatásával kapcsolatban. Bazsi és Vik is meghatódottnak, boldognak látszottak, kívülállóként talán nem is tudtam volna megmondani, hogy ez az utolsó fellépésük az együttessel. Szóval, a személyes elvarázsoltság hiányának oka nem a bandában, annak műsorában keresendő, és azt hiszem, ennek ellenére három-négy hónap múlva ugyanúgy az első sorban fogom énekelni velük a dalokat (na meg Bazsi is kiejlentette, hogy rajtam tartja a szemét rajongás-ügyileg:)), és ezzel nincs is gond!:)

Saját

2009-12-03T10:52:00.000-08:00

hitünk hóhérai

nem jelképes megvetés tárgya
nem az igaztalan szavaké
sem keresetlen mélység árnya
sem könnybe fúlt eszmény-tavaké
csakis valós jelenlét szárnya
születéskor szerzett javaké

nem aggok szószátyár emléke
nem értelem összegyűlt lánca
vagy kép helyeslő-szép szemléje
csak megfáradt üresség ránca
és helyeslés néma nemléte
még új útnak hitt puszta sánca

lét-tribünöknek fénylő szentje
perc-emléknek büszke jelleme
és tovább is állandó rendje
a küntnek és király kelleme
halál után sem gyűlölt csendje
csak istenség bátor szelleme

szépként és szentként egyre még vélünk
mind hitünk hóhéraként kint élünk
vagy kínt félünk

Kátai Tamás - Dombonjáró + Eső és város

2009-11-28T15:12:00.000-08:00

DOMBONJÁRÓ

Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Úsznak hozzád naphalak

Napsugárról elindulnak
Nagy léptekkel körédérnek
Kékbemosott nyírfaágak
Dombonjáró távolok

Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Úsznak hozzád holdhalak

Holdsugárról elindulnak
Hamar jönnek, feléd nyúlnak
Pohár csendek, kicsi szobák
Meggyfaszagú esti kert

Hunyd le szemed selyemszemed
Homok pereg köréd, hagyd
Körmöd alatt csillog a tó
Kívánd azt, hogy megmaradj

ESŐ ÉS VÁROS

Üzenj nekem, ha messze még a hajnal
Elindulok át a városon

Ősszel megyek, köd ballag utánam
Gurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az Isten
De a melegséged izzik csak bennem

Te nyirkos felhők mélyén hordod a szíved
Üzenj nekem lázas, nagy esőt
Én barna dombon füst leszek majd akkor
Lehelj belém szépséges erőt

Ha elveszne is holnapra ez a város
Én hozzád találjak még ma éjjel

Ősszel megyek, köd ballag utánam
Gurul csapás párás földeken
Barázdák közt lélegzik az Isten
De a melegséged izzik csak bennem

Mert elveszik tán holnapra ez a város
De én hozzád találok még ma éjjel

Saját

2009-11-28T15:06:00.000-08:00

Vágy zivataros korszakai

mindig az ugyanaz és mégis más
egy jól ismert testen a régis máz
és vérző hevülés

teremtett bálványban az üresség
a soha jobb s halálig szüzesség
és gyűlölt indulat

századszor sem másként mint először
zúgó halál ha újból előtör
és néma kivárás

meddig még hogy miként félő iszony
légzi tudat hogy nem jő jobb viszony
csak őrült rajongás

tagadja Talán hogy vár jövője
joga, hisz ő lám szavam szövője
és csendes sóhaja

de végül az egy mi álomban tart
szent még ha ezerszer is belém mart
és kacér csillogó

Móricz Zsigmond - 4 novella

2009-11-28T13:38:00.001-08:00

Móricz Zsigmond-nak regényei mellett novellái is említésre méltóak, közülük is négyről írnék most. Ezeknek összetartó ereje, hogy emberközpontú mindegyik, mégis negatív szemléletben mutatja be szereplőit, habár haragudni nem lehet rájuk mégsem, hiszen legtöbbjüket környezetük formálta olyanná, amilyen. Egyszerű emberek jelennek meg, akiknek mindannyiuknak megvan a maga keresztje, életüknek berögzültsége egy pillanatba, ami mégis mindennapos cselekvésüket teszi ki. Ezt szakítja meg egy hirtelen esemény, ami még akár olyan szinte semmiségnek tűnő dolog is lehet, mint a Judith és Eszter-ben a tej elfogadása és megtartása. Ebben a novellában anya és fia jelenik meg, akik régebbi előkelő, nagyvilági életüket voltak kénytelenek feladni, ez pedig állandó szégyenérzetet váltott ki az anyában, hogy aztán a külvilágtól teljesen elzárkózva élje napjait. Ő a címbéli Judith, míg Eszter rokona, akik között gőg és ellenérzés feszül, viszont a novella végén az ehhez kapcsolódó büszkeségét adja fel Judit, így az alkotás végére mégis lezajlik benne egyfajta változás, ezzel is hangsúlyozva a józan belátás és értékítélet fontosságát.
A Tragédiának valójában ironikus a címe, hiszen főszereplőjének halála környezetében még csak feltűnést sem kelt. Egy jelentéktelen ember rajzolódik ki előttünk, egy kisszerű, ellenszenvet keltő férfi, akinek egyetlen kedvelt elfoglaltságának az evés számít. E hedonista élvezet hajszolásában teljesen figyelmen kívül hagy minden értéket, amik valaha is számítottak, emellett folyamatosan panaszkodik is csak, keveselli azt, ami jut neki, így válik remek szimbólumává az átlag mai magyar polgárnak is, számomra legalábbis nagyon sok hasonlóságot mutat a valódi értékeket nem ismerő (mégis folyamatosan azokat felemlegető - habár ez a novellában nem jelenik meg), egyfolytában csak siránkozó ember korunk hőseivel. A Barbárok-ban is a nép egyszerű gyermekei jelennek meg a juhászok képében, akikre aztán igaz lesz mindegyikükre a cím, mégis másféleképpen: míg Bodri juhász életmódja, közösségből való kivonulása és pusztabéli mindennapjai miatt válik azzá, addig a veres juhászt kegyetlen, embertelen viselkedése is azzá teszi. Ez a novella viszont nem annyira maradandó számomra, a gyilkosságot sokkal súlytalanabbnak érzem, mint a Szegény emberekben például. A karakterek sem bontakoznak ki igazán, talán ez teszi, habár ez a történet velejárója, hiszen hallgatag, kevésbé eseménydús életet élő szereplők jelennek meg, de a három részre osztott cselekmény utolsó darabja sem fog meg igazán, pedig az ott megjelenő kihallgatásnak talán pont ez lenne a szerepe. A Szegény emberek viszont a négy közül számomra a legkiemelkedőbbé vált borzasztó történetével és annak szenvtelen, hatásos leírásával. A háború borzalmas hatása jelenik meg, embert lealacsonyító, állati szintre visszasüllyesztő (habár ez sértő lehet az állatokra nézve, hiszen ők nem igazán ölnek puszta gyönyörből) jellege, amit az azt meg nem élő emberek szinte már egyfajta viccként kezelnek, nem gondolnak annak valódi mibenlétére. Éppúgy nem szűkölködik az alkotás sokkoló leírásokban, mint megindító jelenetekben. Még korunkban is hajlamosak vagyunk kételkedni a háború értelmetlenségében, pátosszal vegyíteni azt, ahol valójában csak förtelem és vér van, és még több vér, ezért is különösképpen ajánlom olvasásra mindenkinek ezt a novellát! Két idézetet még kiemelnék belőle:

"- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.

- Nem.

- Hát.

- Elmentek reggel.

- El?

- Igen, a vásárba. Hiszen maga látta.

A katonának tágra nyílt a szeme. Aha. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...

Meredten s fakón meredt rájuk, amitől a gyerekeknek elállt a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra sem vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

- Hol a kócs? - mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.

- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

- Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

- Hamar!

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.

- Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek."

"Borzasztó, borzasztó, tördelték az asszonyok a kezüket.

- Borzasztó, - mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, - borzasztó - s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólt egy szót sem, csak nézte a vájákáló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni, ezek igazán nem tudják, mi a háború...

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt.

- Hová szaladsz már no...

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

- Én is úgy hagytam a három kicsit, - mondta aztán vissza elfúlt szóval.

Az ember hirtelen megállt, megtorpadt.

A három kicsit... az ő három gyermekét...

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat. Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani, hiszen én itt vagyok..."

Kosztolányi Dezső - Esti Kornél

2009-11-25T13:38:00.000-08:00

Kosztolányinak alábbi novellafüzérében teremti meg magának azt a másik énjét, akivel aztán mégiscsak régi önmagává, annak szerves egészévé válhat újra, és ez bár paradoxonnak tűnik, valójában az irodalomtörténet kedvelt eszközei közé tartozik, mint egy olyan főhős megteremtése, akinek segítségével egyszerre fejezheti ki az alkotó saját gondolatait és távolíthatja el magától az elbeszélőt.

"Ezt a csókot nem szervezte meg senki. Ha megszervezik, házasság lesz belőle, kötelesség, savanyú és ízetlen. A háborúk és forradalmak is meg vannak szervezve, s azért oly förtelmesen rútak és aljasak. Egy utcai bicskázás, egy parázs hitvesgyilkosság, egy alapos családirtás sokkal emberibb. Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely "néhány meleg sort" ír a házi főmarháról. De egy író, aki a kávéházi mosdóhelyiség mellett, egy bádogasztalkán firkálja soha ki nem adható verseit, mindig szent. A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelességmulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák."

Fenti idézet például remek példázat Kosztolányi politikától való elzárkózására, az alterego használatával viszont a vádaskodás elkerülésével mondhatja ki nyíltan gondolatait (bár e tekintetben nemigen zavartatta nyilvános esetekben sem magát, emlékezzünk csak Az írástudatlanok árulására!) Fantázia és valóság egybeolvasztása válik így elérhetővé, gondolatok és tettek keverednek, csakúgy mint a vágyak a tényleges történésekkel (mint ahogy maga írja: sokszor jobban meghatároznak minket, elevenebbek a vágyak a valós eseményeknél). Minden viszonylagossá is válik így, ami magával ragadó olvasásélményt tud így biztosítani szerencsés esetben, mint jelen regény esetében is. Humoros, zseniális történetek váltják egymást sorra, elég csak megemlíteni a "Becsületes város"-ba tett kirándulást, ami úgy fordít ki egy eszményképet, hogy a folyamatos jókedv végig garantált.

"Rengeteg újság volt itt. Ezúttal csak a Hazugság-ot, az Önérdek-et, a Gyáva Útonálló-t és a Bérenc-et emelem ki.

A Bérenc az első oldalán kövér betűkkel ezt közli a nyilvánossággal, állandó futófej gyanánt:

"Ennek az újságnak minden egyes betűjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le, vessenek meg annyira, amennyire megérdemeljük, ha ugyan ez emberileg lehetséges."

- Nagyszerű - lelkesedtem. - Lásd, ez már igazán tetszik nekem.

- Itt az igazmondás oly általános - folytatta barátom -, hogy mindenki egyformán gyakorolja. Hallgasd például az alábbi apróhirdetéseket - és olvasni kezdett különböző újságokból: - Rovott múltú, többszörösen büntetett, fegyházviselt pénztáros állást keres... Idegbeteg nevelőnő kisgyermekek mellé ajánlkozik... Nyelvtanár, aki a francia nyelvet göcseji tájszólással beszéli, s a helyes kiejtést növendékeitől óhajtaná elsajátítani, még néhány szabad órával rendelkezik..."

Legalább -vallja Esti- nálunk érvényesül a "szép csalás" elve, legalább mi színeseket és kellemeseket hazudunk egymásnak, ami nem is olyan lebecsülendő talán.
Emlékeinket mint legnagyobb (egyben egyetlen) kincsünket jeleníti meg a mű, amiket lenyűgöző öniróniával mesél el a főhős, ilyen lesz a költőkről való jellemzése is:

"De az emberiség nagyobb része javíthatatlan tökfilkó, s tele van fontoskodó előítélettel, álszeméremmel. Bizonyos idő múltán őt is kikezdték. Főképp a költők áskálódtak ellene, ezek az izgága, hibbant lények, akik apostoloknak hazudják magukat, de ha ketten vannak, a harmadikról lerágják a húst, a költők, akik a tisztaságról énekelnek, de elkerülik a fürdőszoba tájékát is, a költők, akik mindenkitől, még a koldusoktól is csak egy kis hírt, csak egy kis szeretetet, csak egy kis szobrocskát kunyorálnak az utcasarkon, a halhatatlanság alamizsnáját a halandóktól, ezek a széllelbélelt, irigy, sápadt önfertőzők, akik lelki üdvösségüket is eladják egy rímért, egy jelzőért, akik a piacra rakosgatják legbensőbb titkukat, akik hasznot húznak még apjuk, anyjuk, gyermekeik halálából is, s később, évek múltán, "az ihlet éjszakáján" feltörik sírjukat, kinyitják koporsójukat, s a hiúság tolvajlámpájánál "élmények" után kutakodnak, mint a sírrablók aranyfogak és ékszerek után, aztán vallanak és picsognak, ezek a hullafertőzők, ezek a kofák. Bocsássatok meg, de utálom őket."

Itt magasztosítja fel azt a német klubelnököt, aki minden felolvasást, irodalmi ülést átaludt, ezáltal is az emberiség egyik jelentős jótevőjévé válva, hiszen, mint korábban idéztem is, sokkal többet lendítettek fejlődésünkön a hozzá hasonlók, mint a közügyek bátor harcosai.
Nincs is idealizálva semmiféle erkölcsi magatartásforma, hiszen minden viszonylagos, mi egynek lehet egy tulajdonság maga a legfőbb Jó, másnak a legfőbb borzalom. Csodálatosan megfejtett világunkban hiszen valójában nincs megokoltság, magyarázkodás, mint ahogy mondja a 6. fejezet végén is, a hatalmas örökségétől való elképesztő szabadulása után:

"- Szóval, nem unalmas? - kérdezte. - Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínűtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bőszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megoldást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek? Jó. Akkor megírom. Holnap, ha pénzt kapok érte, majd megadom az öt pengődet is. No, szervusz."

Mégis elgondolkoztat, rámutat az értékekre, és ezzel már mindent meg is tett, amire szükség volt, hiszen legtöbbször ez sokkal jobb megoldás mint messianisztikus pózokban próbálni tanítani. Lélegzőek, valóságosak is a felbukkanó személyek, leírásuk legmélyükbe hatol le, hogy remek illusztrációként szolgáljanak nekünk e színpompás történetcsokorhoz. Hadd idézzem most két személyes kedvencemet, amit nagyonis magaménak érzek:

"Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítőszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen."

"Engem elsősorban két csoport éles szembenállása érdekelt. Azé a két csoporté, mely az egész emberiséget jellemzi. A paranoiások hetykék, szemtelenek, nagyzolók, gyanakvók és gyanúsítók, elégedetlenek és tettre készek, akár a világboldogító politikusok. Sötét résszemmel figyelnek rám egy sarokból, s érzem, hogy "megvan rólam a véleményük". Bármely pillanatban készek volnának bitóra húzatni a társadalom jóvolta érdekében. Nem bírják elviselni magukat, s lelkük kifelé tör a világba, azt akarják kettéhasítani. A skizofrének furcsák, eredetiek, meglepőek, önvádlók, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek, akár a vérbeli írók. Beszédük tele van nekünk érthetetlen célzásokkal. Nekem az utóbbiak rokonszenvesebbek."

Nagyvárosi és falusi emlékek egyaránt megelevenednek előttünk, két teljesen különböző világot megjelenítve ezzel. Utóbbira jó példa Zsuzsika férjhez menetelének története is, ahol a népmesei fordulat végül mégis a rideg valóságba torkollik, mint több más fejezetben is. Cinikus jellemzéssel mutatja be az élet valójában lenyűgözü keszekuszaságát, ami ugyanúgy érdektelen a sorssal, mint a megokoltsággal és színpadias lezárásokkal szemben.
Lélek és ösztönök egységessége is megjelenik egy zseniális részben:

"Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számon tartjuk az időt, mégpedig a föld forgását követjük ősi ösztönünkkel, az szolgál nekünk időmérőgépül, s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni időre, mindig föl is ébredünk, és mikor útra készülünk, s keltőóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra előtt egy perccel. Ez az ösztön működhetett a mi elnökünkben is."

Az utolsó fejezet pedig csodás, megkapó összegzését nyújtja az egész ovellafüzérnek, egyben az életnek, a folyamatosan változó, úton levő, egyetlen és legszebb képességet: az emlékezést nyújtó életnek.

Saját

2009-11-19T14:13:00.000-08:00

az írástudók árulása

kereng a kétely mint isteni méreg
látod-látod: e legnagyobb igazság
felnyitja szemed, hát csússzál te féreg
hisz a bolyban vár rád édes vigasság
és tudás és varázs: észnek deleje
mámora a könnyűségnek támaszték
bódít végre szemfeltárás veleje
halálból hősként lám téged támaszt ég
látod-látod: e vérengző valóság
csak poklot és mennyországot igazít
a köztes lét semmijébe és csalóság
imádni a sosem légző igazit
(-mely mindég a gyűlölt kutatás élte)
de jó hogy itt van nékünk az értelem
ránkruházza a szót: kétélű penge
mi hatol beléd mélyre te vértelen
elevenség, hallgasd, Isten még cseng-e?

látod-látod: csak a némaság

rághatatlan kötelék

patkány mely szökne árva hajóról
mi mást vélhetne várva a jóról
ellentétben lét

szenvedi ismeret gyűlölt érvét
osztott egyként valóságnak mérvét
hazugságban hű

gyengeség pusztítná zord őserőt
dorgálja hát benn légző őse őt
őreként foglya

és ha igaz is, úgysem gyűrhető
mi más lenne mely jobban tűrhető
bélés - szenvelgés

Blind Myself - Pomogácsok

2009-11-19T14:05:00.000-08:00

elég aktuális úgy vélem (habár mikor nem az...):

Úristen, ti is hallottátok?
Itt van valami, ami visszalopja a tüzet
Eltünteti a vonásainkat (az arcunkról)
És alágyújt majd a szent zászlóinknak

Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál

Úristen talán már ide is értek
Hogy felsózzák a szülőföldünket
És feldúlják a templomainkat
És betiltassák a cukor pótolhatatlan ízét

Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál igazából (igazából)

És most következzen a fához kötözött józan ész igazsága:
Döm-dömdöm-döm-dömdödöm
Mit nem értesz ezen, mi a faszt nem lehet ezen megérteni
Döm-döm-döm-dömdödöm

Mi kelti ezt a zajt?
Talán már ide is értek!

Meneküljünk, itt jönnek a pomogácsok!
Beköltöznek, hogy kilopják a szerveidet (a bőröd alól)
Metszenek maguknak az agyadból
Hogy az legyél, ami igazából eddig is voltál igazából (igazából)

Csak általános paranoia!

Kátai Tamás - Ablakomban nyirkos levelek

2009-11-14T16:13:00.000-08:00

Ablakomban nyirkos levelek bújnak
mintha volna újra ősz
lucskos, leveles, füsthajú magány
lezuhant árnyak utcája ez
mohaszínű szelencébe
rozsdaszőnyeg rőt mélyére
halad-halad reggeli fény
mint te haladsz felém
tisztán, szelíden, sápadtan
világítasz bennem által a homályon
kicsi lámpás
bíbor nappor
odabenn meg malmok járnak
cérnaszálat gyártanak a hajadból
beszövik a szemem velük
néha együtt mozdul minden
de pergő madárszárnyak hangja szavadban
hideg folyosókba nézel
tavasztengerekbe nézel
hogyha egyszer elindulsz
smaragdvárosokba mégy el
jaj, pergő madárszárnyak hangja szavadban
búgó, súgó, suhogó
sálat kötni kicsi szívre volna jó
sálat kötni kicsi szívre volna jó

Saját

2009-11-12T15:15:00.000-08:00

Hangosan

szerelemben
háborúban
mámorodva a morajlás iránt

édes létnek
zúgásából
jogos emelkedés talán kiránt

szebb jövőnek
tökélyei
köszönnek majd meghatódva miránk

mindenhogyan csak nevetség képe
ébredj, hallgass béketűrés népe

Látszatharcos

"Tagadni multat mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve."
/Ady Endre/

egy újabb sóhaj mit körbezár a test
újabb menekvés ez tagadás felé
midőn lényem álságot szavamra fest

katatón férgek romlott húsból tépnek
szaggatják a rég megtagadott valóm
melybe másnap újra vágyak lépnek

eljött hát ideje újabb csalásnak
bűnösül ismét csak sorsot választom
vétkes sosemvolt fényemből falásnak

nem küzdelem ez csak játék szavakkal
szellem tánca őrült vörös savakkal

Megtisztulás

sárba helyeztem mámorom
pusztítást vágyott Ámorom
ezen napon

nem testem, csakis valótlant
a soha többé gyanútlant
tettem holttá

végső kétségbeestében
hús remélt pennát lestében:
megtisztulhat

de fehérségre meredve
égi létéből eredve
szó nem termett

és a feledésbe vetett hit
nem rejtett semmit semmit semmit

Szemlesütve, szembesülve

mondatba rejtett némaság váratlan
könnyek egy kulcslyukon át csak záratlan
fogolyként, börtönként

szegülve szavakkal mélység rejtekén
vágyamba csak cseppnyi múltat rejtek én
nincs jövő, nincs jövő

borzong a maradás de világosság
másban tán többet vesztő virágosság
nem saját fő baját

kevés a perc és rengeteg a sóhaj
csendes éjben ébredő fényre óhaj
kevesebb, kevesebb

lesben áll a minduntalan tagadás
tegnapba csillagot ásva ragadás
titkon csak csodálás

zárva már a talán ezer lakatra
rá mindig-remény tűnt álmot rakatna
egyszer volt, hol nem volt...

Tamási Áron színjátékai

2009-11-12T14:08:00.000-08:00

Tamási Áron nevét hallva az embernek először talán az Ábel-trilógia juthat eszébe, de színjátékai sem kevésbé jelentősek életművében, népi kultúránk fennmaradásáért sokat tettek ezek. A művek többsége a székely nép életét, hagyományait eleveníti fel, de úgy általában a falubéli, hagyományokhoz ragaszkodó emberek képe jelenik meg előttünk, akik élete magukban hordozza a régmúlt korok értékeit, persze kellő józansággal és fejlődni vágyással vegyítve. Nem olvastam még az összes darabot, az 1943 előttiek még váratnak magukra, de az azt követőek ismeretében azt kell mondjam, nem szabad lebecsülni ezeket az alkotásokat. Már a maga korában is többen kritizálták, hiányolták tőle az igazán teljességre törekvő ún. nemzeti drámákat, kifogásolták a "paraszti életérzés idealizálását és az intellektus iránti bizalmatlanságot", de ha szemügyre vesszük a kort, amelyben ezek a művek íródtak (II. világháború, azt követő teljes politikai fordulat, szocializmus kiépülése), akkor már érthetővé válik, miért menekült Tamási az egyszerűségével csábító, érzelmileg nyíltabb, igazabb életet élők világához. Érthető az is, miért nyúlt az '50-es években a mesejátékok csodát magában hordó, valóságtól elrugaszkodott világához. A gyerekekhez szóló ezen alkotásai közül egyébként többet fenntartással kezeltek akkoriban a politikai hatalmasságok, rejtett utalásokat kerestek a legáltalánosabb meséiben is, társadalmi kritikát az elnyomó király ellen összefogó és győzedelmeskedő nép történetében (Búbos vitéz), ami elég ironikus tud lenni, nem? Viszont az idő múlásával bizonyosodott be ezen játékok örökérvényűsége, és az Ördögölő Józsiás igazságosságot, a Tűzálló Pál mindent elsöprő szerelmet hirdető meséi egy csodálatos varázsköpenyt vállukra kanyarítva kerülik el a klisésség és sablonosság veszélyét. De nem csak könnyed hangulatú művek megírására hajlott Tamási, ennek legjelentősebb példája a Hegyi patak, ami egy igencsak komplexnek tűnő, de valójában a maga végletességében végtelenül egyszerű világnézetek kerülnek itt egymással szembe: a test hatalmát megvető, lélek örökérvényűségét hirdető már-már őrült fanatizmus csap össze a lélek erejét meg nem értő materialista felfogással, és a kettő párharcából bizony egyik sem kerülhet ki győztesen. Az egységességet példaként megjelenítő mű Tamási egyik legkevésbé vidám darabja a szigorú ítélethirdetésével: itt nincs fejlődés, pár apró kétséget leszámítva nincs nagy felismerés, aki a lelket tagadja meg, az bizony testében fog pusztulni, a testet megvetők pedig lelkileg romlanak össze.
Másik nagyobb terjedelmű színjátéka, a Boldog nyárfalevél a bizalom fontosságát hangsúlyozza egy olyan őrült korban, amelyben az ember saját testvérében sem biztos már. A háború értékromboló hatásait felesleges is már említeni, akik igazán rálátással bírnak a világ teljességére, már az ókorban is tudták, hogy a harc, békétlenség elpusztít minden belső tartást és erkölcsöt, és győztesek hiányában csak túlélőkről beszélhetünk, akik feladata csak az újjáépítés, a megvadult világ lecsillapítása lehet. Megjelenik tehát itt is a hegeli szemlélet, az arany középút győzedelmeskedésének alapigazsága, valamint jelen alkotásban a hűség és mint említettem, a bizalom fontossága. A háborúból visszatérő katona sorsán keresztül kapunk erről teljesebb képet, aki korábban jegyző volt, otthon hagyva szeretett faluját és egyben feleségét is, és 5 év távol lét után az értékek felbomlanak, megkérdőjeleződnek, és a bizonytalan férfi úgy dönt, bizonyságot próbál szerezni környezete hűségéről, ám ez csak csalódást szül, és bár a feltétlen bizalom nem egyszerű dolog, de az egyetlen járható út egyszersmind. Megjelenik ebben a színjátékban is az álca, mint visszatérő eleme Tamási darabjainak, a népi világot még életszerűbben, játékosabb formában elénk tárva, valamint több művében is szimbolikus értékkel bírnak különböző tárgyak (emlékezzünk csak a Hullámzó vőlegény fazekaira és festményére, ellentétezve a társadalmával megbékélő, abba beilleszkedő életmódot a saját lélek kiteljesítésével és szüntelen szemlélésével).
Tamási színjátékai időtállóságukban válnak kiemelkedővé, mindenképpen érdemesnek tartom az ismerkedést velük, főképp a Hegyi patak-kal és a Boldog nyárfalevél-lel, mert elgondolkodtatóak a maguk csodálatos egyszerűségében.

Agregator - Emberség

2009-11-05T14:16:00.000-08:00

Az Agregator zenekar bár már '97-ben megalakult, hozzám csak egy éve került közel, amikor az akkori Hammeres DVD-mellékleten felfedeztem a Zuhanáshoz készített klipjüket, és egyből elkapott a lendületes, dübörgő, mégis dallamos zenéjük ereje, hatása. Azóta már begyűjtöttem Szürkület című második albumukat is, amin egyúttal helyet kapott a két, korábban csak kazettán megjelent EP (Puszta lét - 2000, Túlontúl - 2001) is. A zenekar most is élt ezzel a jó szokásával, csak most megkapjuk egybe a teljes diszkográfiát, bár a bookletben csak az új számok szövegei vannak feltüntetve, már csak ezért is javaslom a korábbi anyagok beszerzését. Annál is inkább, mert most még biztosabbra ment a banda, az Emberség ugyanis Hammer-mellékletként megjelenve valószínűleg egy szélesebb réteghez fogja eljuttatni őket, amit teljes mértékben meg is érdemelnek. A Szürkület óta történtek változások is a tagok sorában, de az album nem tért le a megkezdett ösvényről, ami nem is baj, mert a középtempós, néha begyorsulós nóták igencsak jól állnak nekik. Melodic death metalnak lehet leginkább nevezni, amit itt hallunk, de persze a skatulyázás felesleges, az északi ihletettségű riffek és megoldások magukért beszélnek. És akkor nem is szóltam még a dalszövegekről! Ami már a legelején is megfogott az együttesben, azok Mikus Tamás (Tass) énekes-szövegíró lenyűgöző, filozofikus és egybe cinikus sorai voltak, amik már akkor is egy különleges jelleget adtak a zenének - ritka az ilyen, főleg hazai kereteken belül. Máig kedvenc soraim A válság dicséretéhez íródtak, de persze mindben megtalálom a maga érdekességét, elgondolkodtató szálát. Jelen lemez esetén például ilyen az A skorpió útja is, ami egy ismert tanmesére, A skorpió és a békára reflektál, lényege a személyiség felvállalása legalább önmagunk előtt. Érdekes üzenet, nekem pl sokat képes mondani. Az első szám (Éjfél felé) rögtön egy tökéletes nyitány - ahogy Tass beszédről átvált a karakteres hörgésére, az nagyon jól megalapozza a hangulatot, amit a számban hallható vendégvokalista, Tanka Balázs csak erősíteni tud, ez egyben az egyik legerősebb száma is az albumnak (persze egységes színvonalról beszélhetünk végig). Ez a dal harangozta be egyébként z albumot, a Létszomjjal karöltve még pár hónapja. Tanka Balázs a Romok között-et is csak erősíti orgánumával, hozzájárulva a dalok sokszínűségéhez. A Mint tűz és a jég-ben pedig Tóth Balázs (Tesstimony) károgása hoz egy kis black-es erőt is az albumba, minek köszönhetően erre is csak mint abszolút kedvencre tudok gondolni. Az album címe pedig a zenekar ars poetica-jaként is felfogható, ahogy eddig észrevettem, hiszen mind gondolkodtató erejű szövegeikben, mind hozzáállásukban (a barátokról megemlékezni a bookletben igencsak tisztelendő dolog) egy emberséges, becsülendő banda képét mutatják már a kezdetektől fogva. A tatabányai együttesben tehát ismét nem kellett csalódnom, és már csak egy (vagy több) koncert hiányzik a gyönyörhöz, ami remélhetőleg össze is fog jönni, ha már az októberi pesti bulit ki kellett hagyjam. Hallgassátok csak szorgalmasan őket ti is, ha eddig nem tettétek volna.

Paradise Lost

2009-10-29T12:55:00.000-07:00

Régóta a kedvenc együtteseim közé tartozik a Paradise Lost, ezért is gondoltam úgy, hogy "tollat ragadok" az együtteshez fűződő különböző gondolataim kifejtésére. Bizonyára soka tudják, hogy a csapat egyike annak a brit hármasnak, akik a '90-es évek elején a doom/death irány megalakulásában jelentős szerepet vállaltak. Azóta közülük egyedül a My Dying Bride maradt meg az eredeti vonalnál, a PLost és az Anathema viszont visszavett erejéből, sokkal kommerszebb, de ugyanolyan színvonalas albumokat készítve. Ugyan sok ősrajongó nincs megelégedve az újabb korszakaikkal, de én, (lehet mert azokkal ismertem meg őket) ugyanolyan szerethetőnek tartom a dallamosabb, gótikusabb lemezeiket is, mint a doom-os szárnybontogatásokat. És ne feledjük, hogy mekkora szerepük volt anno a gothic metal megalakulásában, fejlődésében. Ugyanakkor az első három album korszakalkotó voltát sem lehet letagadni, a Lost Paradise vontatott, megkeseredett sötétségét, vagy a Gothic zsenialitását. A Shades of God-nál már érezhező volt a letisztulás, bár az az album még a korai éra zeneiségét folytatta, olyan nagy kedvencekkel, mint a Mortals Watch the Day vagy az As I Die. Az Icon-nal viszont megkezdődött a jelentős irányváltás, ami aztán olyan alapműveket hozott, mint a Draconian Times, vagy épp a One Second. Nick Holmes rátalált igazi énekhangjára, ami majd a 2005-ös Paradise Lost-albumon lesz a legszembetűnőbb, legdallamosabb. A One Second a szomorkás címadóval vagy a sodró Say Just Words-szel tette még ismertebbé az együttest egy sokkal szélesebb rétegben, nem is érdemtelenül. Meg kell jegyeznem, hogy ez a középső korszak egyes dalaiban számomra egy gothic metal-ba oltott Metallica-ra emlékeztetett, főleg az Icon és Draconian Times énektémáit tekintve. A Host már egy igencsak megváltozott együttes képét mutatta, sok eddigi rajongónak már sok is volt, amit itt hallott, viszont nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy több, számomra kedvenc album is ezután következett csak. A Symbol of Life-ról és a 2005-ös Paradise Lost albumról van szó, amik bár valószínűsíthetően az együttesnek sem tartoznak a kedvencei közé (utóbbi album dalai közül nem is igen vesznek elő egyet sem koncerteken). A 2005-ös album letisztult (már-már steril) hangzásvilágával, Nick Holmes zseniális énekével (a korábbi albumokhoz képest szinte felismerhetetlen hangon adta elő ezeket a dalokat) lett az elsőszámú kedvenc nálam, a Don't Belong és Forever After számomra vitán felül az életmű ékkövei. Az In Requiem-nél már megfigyelhető egy visszakanyarodás a korábbi korszakok zeneiségéhez, amit hűen követ a Faith divides us... című legújabb korong is. Mindenesetre eddig még egyszer sem csalódtam bennük a kommercializálódás ellenére sem, és a szövegvilágot kivéve (sokszor igen sablonos, gothic zenéknél megszokott gondolatok) az együttes hozza a megszokott színvonalat, szerencsére.

A béka és a skorpió

2009-10-26T15:35:00.000-07:00

Egyszer egy skorpió érkezett a folyóhoz. Mivel nem tudott úszni, megkérdezte a békát, nem vinné-e át a túlsó partra. A béka nem vállalta, azzal indokolva: A folyó közepén megcsípsz, és meghalok. A skorpió erre azt válaszolta: Ha te elmerülsz, én is megfulladok, több eszem van annál, minthogy megöljelek. A békát ez meggyőzte, és elindult úszva a skorpióval a folyóba. Ahogy a közepére értek, a skorpió beleharapott a békába. A béka haldokolva megkérdezte, mégis miért tetted? A skorpió így válaszolt: Mert skorpió vagyok.

Újabb versek

2009-10-21T14:20:00.000-07:00

Nihil sine Deo*

Vágyak éljék
lelkek fázzák
hangok véljék
s vérig rázzák

Áramlásban
mindig-mindig
háramlásban
testek hintik

Érezd-érezd
szellem mását
vérezd-vérezd
tagadását

Lennék ki nem emel hitet biztos fészkül
aki soha nem tesz semmit Isten nélkül

*semmit Isten nélkül (latin)

Narkolepszia

megannyi titkos férgek
csillagként
nevetik édes mérgek
csillag-kényt

álmodik a testetlen
hazugat
mélybe vágyik festetlen
ha zúgat

nem alszik jaj nem alszik
békében
élj csak a "majd meghalsz"-ig
székében

székében a testednek
rajzolj könnyet vesztednek

Kosztolányi Dezső - Édes Anna

2009-10-15T13:45:00.000-07:00

A XX. századi alkotók lényegesen közelebb állnak hozzám, mint a korábban élők, ami egyfelől a stílusok minden addiginál szélesebb határokra való kiterjedésének köszönhető, másrészt a művek gondolatiságának addig elképzelhetlen módon a kortól való elvonatkoztatás volt jellemző, ami aztán kitejesedett az avant-garde irányzatok megjelenésében. Kosztolányi alkotásait olvasva is lenyűgöző az a fajta modernség, ami mégis átitatódik az akkori kor hangulatával és értékrendjével, vagy éppen annak hiányával. Egyik főműve, az Édes Anna pedig mindenkori kedvenc olvasmányaim közé tartozik, habár ettől még nem könnyebb írnom róla, mint más esetekben (tudniillik nehezen tudom formába önteni gondolataimat, ami tudom, éppenséggel nem egy előny ilyen írások megalkotásánál). Szóval miért is szeretem jelen regényt? Talán mert úgy jeleníti meg egy korabeli hétköznapinak mondható házaspár, és újonnan szerzett cseédjének életét, hogy szinte már lelkük mélyéig hatol, pedig csak kívülről láttatja őket? Mert úgy írja le teljesen hitelesen cselekvésüket, azoknak mozgatórugóit, hogy pontos indokot sokszor nem is talál rájuk? Kosztolányira addigi műveiben a pszichoanalitikus szemléletmód nagyfokú beépítése, felhasználása volt jellemző, míg itt viszont már talán úgy érezte, az ember tudata, lelke valójában nem ismerhető meg, szavakkal nem körülírható. A történettel most nem akarom húzni az időt, nyilván mindenki ismeri, aki meg nem, az elég, ha annyit tud előre, hogy ez bizony a XX. század magyar irodalmának egyik, az emberi belső megismerhetetlenségét mutató és mégis minden mondatával annak legmélyebb rétegeiben elmerülő művét. Érzékenységet, az ember mint individuum alapvető tiszteletét, emberként való kezelésének elmaradhatatlanságát: ezek fontosságának hangsúlyozását jelenti számomra a regény, aminek minden egyes sorát élmény olvasni (és ezt most teljesen komolyan mondom). További ajnározások helyett, álljon itt pár idézet, hozzáfűzés nélkül, mintegy önnön erejét támogatva:

"- Pardon, pardon - kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. - Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
- Én? Nem is szeretem.
- Tessék?
- Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.
- És a haza?
- Az is - mondta Moviszter, és várt, mert egy jó kifejezést keresett. - Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében."

"- Mért tetted? - ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. - Föl fognak akasztani - üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum.
Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia."

"- Akkor mért követte el? - kérdezte Moviszter önmagától. - Az az érzésem - ismételte makacsul -, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle - és itt kitört, majdnem kiabált. - Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele."

"Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.
És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden."

Ahab - The divinity of oceans

2009-10-12T13:35:00.000-07:00

A legtöbb ember, ha a funeral doom metal kifejezést hallja, nem igen tudja, mire asszociáljon, de aki ismeri a stílus mibenlétét, valószínűleg elismeri annak művészi igényességét és értékeit. Elég megemlíteni a Skepticism, Funeral vagy épp a kultikus Thergothon nevét, hogy a bennfentesek máris elismerően csettinthessenek; és szerintem aki ilyen zene készítésébe kezd, az már igen ritka esetekben tudja csak elrontani.
A Germánföldről származó Ahab is ilyen zenét játszik, és akik a műfajban jártasak, biztos halottak már 2006-os bemutatkozó nagylemezükről (The Call of the Wretched Sea), amelyet egy szoros koncepció fűzött egybe, nevezetesen Herman Melville Moby Dick című regénye (egyébként a nevük is innen származik, Ahab kapitány után). Tudom, szégyen-gyalázat, de még nem sikerült a regényt olvasnom, viszont a zenét ettől függetlenül nagyra tudtam értékelni: lenyűgöző bemutatkozását hallhattuk az óceánok, tengerek világától megbabonázott négyesnek. Három év telt el, és itt is az újabb siratódal-gyűjtemény, a The Divinity of Oceans, szám szerint hét tétellel. Ebből már sejthetjük, hogy most sem bújtak ki a bőrükből, ismét terjedelmes, nagyívű doom szerzeményeket hallhatunk tőlük, kerek 67 percben, ami ebben a műfajban szinte már alapkövetelmény (emlékezzünk csak az Esoteric tavalyi, dupla cd-s, 101 perces műremekére). A bandát, mint azt már elmondtam, a hatalmas, vízborította végtelenség az, ami a legfőbb hatással van a bandára, ebben most sincs változás, csak a feldolgozott művek újak, jelesül Nathaniel Philbrick és Owen Chase alkotásai. Ezeket sajnos mégannyira sem ismerem, mint Melville regényét, de a szövegek alapján azt hiszem, érdemes lesz beszerezni. Hangulatilag ezek igen erősek, csakúgy mint a zene maga, viszont az egyik fő gondom ezzel az albummal ez is: bár a hangulatiság jelen van, de nem kápráztat el teljességében, nem sikerül elvarázsolnia elejétől végéig, inkább csak amolyan kellemes hallgatnivalóként marad meg emlékezetemben. A mély hörgés és gregorián-jellegű dallamok váltakozása, csakúgy mint a tengerek, óceánok elém táruló képe miatt szívesen előveszem szerintem még a későbbiekben is, de összességében azért nem mondható katartikusnak az élmény. A mázsás doom riffeket időnként megszakítják merengősebb, elszállós pillanatok, erre jó példa a Tombstone Carousal, itt válnak a leginkább fület gyönyörködtetővé a lassú mélázgatások. És bár kiemelkedő pillanat híján inkább az egységességével nyer meg a korong, de még a Yet Another Raft of the Medusa (Pollard's Weakness)-t kiemelném, mint izgalmasabb alkotást.
Az önmagát csak funeral nautic doom metal-ként aposztrofáló banda most kicsit mintha vesztett volna erejéből, de azért így is jó lesz az elkövetkezedő borongósabb időszakokban elővenni néha az albumot, magunkat egy viharverte csónakba repítve valahova az óceán kellős közepére, hogy átélhessük a végtelen magány gyönyörét - azért mégiscsak káprázatos koncepció, nem?

Razor of Occam - Homage to Martyrs

2009-10-10T14:05:00.000-07:00

Bár a banda már 1998-ban megalakult, első nagylemezük csak idén jelent meg, két EP (Diabologue - 1999, Pillars of Creation - 2003) folytatásaként. Azokhoz nem volt szerencsém, de amit itt hallhatunk a két Deströyer 666-tagot (Matt ének-gitár, Ian Shrapnel - gitár) is soraiban tudó négyestől, az több, mint ígéretes.
Leginkább black metal-ként lehetne aposztrofálni zenéjüket, thrash-es tempókkal, intenzitással jócskán átszőve dalaikat. Egy másodpercre sem fékező iramú muzsikájukban a blackes, harcba hívó riffek és fémzene hőskorát felidéző szólók szinte felváltva mérnek ránk elemi csapást, amolyan Deströyer-módra. Hozzájuk hasonlóan ők sem Ausztráliában élik már mindennapjaikat, Angliában folytatják ténykedésüket. A párhuzam szövegek terén is felbukkan, habár Deströyer-ék új albumán már kevésbé vallásellenesek a szövegek (azt is nyilatkozták, hogy már főbb problémáik is akadnak pár kereszténynél), itt pedig emellett a színvonalasabb megfogalmazások érvényesülnek a megszokott black-témák esetében (gyűlölet, belső erő, háború, stb.). Az énekhang leginkább az ilyesfajta zenéknél tikikus károgás, némi hörgéssel, Matt hangja engem az ex-Gorgoroth, jelenleg God Seed-énekes Gaahl-éra emlékeztetett. A 8 szám összesen nem haladja meg a 35 percet, vagyis itt tetten érhető a "kevesebb néha több elv", ebből a végig szélsebes, tömény zenéből több talán már túl sok is lenne, így viszont végig egyenletes tud maradni a színvonal, szerencsére. Ha számokat kellene kiemelni, az Altar of Corruption és Heat of Battle mellett még a Pattern on the Stone-t említeném - a világ leigázására sem szólhatna tökéletesebb zenei aláfestés ennél a nagyívű, hihetetlen rifforgiát magába záró dalnál.
Szóval mindenképp érdemes egy esélyt adni ennek a debütnek, és ha élőben is szeretnéd látni őket, ne hagyd ki a Dürer Kert-es koncertjüket az Absu, Pantheon I és Zoroaster oldalán, október 25-én.

Job for a Cowboy - Ruination

2009-10-09T15:06:00.000-07:00

Kevés olyan együttes akad ma, aki elmondhatná magáról,hogy debütalbumának megjelentekor már túl volt (valószínűleg) pályájának legjelentősebb stílusváltásain, amibe a self-titled demo-s metalcore hatások éppúgy beletartoznak, mint a Doom EP deathcore-műfajdefiniáló malacvisításai. Aztán a 2007-es első albumukra, a Genesis-re rátaláltak saját stílusukra, amelynek egyenesági folytatása jelen album, amolyan megbízható, korrekt munka.
A 2003-ban alakult arizonai ötöst általában vagy utálni szokták az egész deathcore-színtérrel együtt (amitől ők viszont már messze sodródtak), vagy isteníteni és egész nap a Myspace-ükön lógni. Viszont pont ezeket az általánosító vélekedéseket próbálja lerázni magáról a banda, kérdéses viszont, mennyire sikerül ezáltal maradandót alkotniuk. A death metal mellett kötelezték el magukat immár, viszont egyelőre kétséges, ezt mennyire változatos, esetleg újító módon tudják tenni. Hiszen míg a deathcore-mezőny éllovasaként bár szélsőséges reakciókat generáltak, de mégis meg volt bennük az a plusz, ami megkülönböztette őket a többi formációtól. Death metal terén nem érzem őket olyan erősnek még, hogy ki tudjanak emelkedni a mai túltermelésből, viszont erős momentumoknak ez a lemez sincs híján szerencsére. Ilyenek például a March to Global Enslavement vészjósló dallamai és a hangulatos szóló benne, vagy a Ruination mord témái. Ezek száma viszont jelentősen leredukálódott képet mutat eddigi teljesítményükhöz képest, sajnos. Elkélt volna egy-két eltérő hangulatú dal beépítése, mint például a Genesis-en volt a már-már doom-ba hajlóan zord dallamokkal ellátott The Divine Falsehood. Ezen az úton egyébként érdemes lenne szerintem tovább kísérletezni, mert érdekes dolgok sülhetnének ki belőle. Az előző lemez óta gitáros- és dobos-fronton is tagcsere történt, Ravi és Elliott helyére Al Glassman gitáros érkezett a Despised Icon-ból, valamint Jon Rice az ütőshangszerek posztjára. Nem hoznak szégyent ők sem elődjeikre, tehát emiatt nem kell féltenünk őket. Szövegek terén a politikus vonalat erősítik, amolyan All Shall Perish-módra, bár a társadalomkritikus él kicsit sablonosnak tűnik nekem, bár lehet én látom rosszul.
Mindent összevetve becsülendő, hogy 'Cowboy-ék meglelték a saját hangjukat, bár egyelőre nem tudnak hosszú távon elszórakoztatni, maradok még a Doom-nál ha róluk van szó (a The Rising Tide bree-bree-zései még mindig mindent visznek, valamint az Entombment of a Machine durvulatai is emlékezetesek), és a Genesis egyes számainál. És reménykedek, hátha.. végülis még mindig csak a második albumukról van szó.

Sólstafir, Secrets of the Moon, Code koncert

2009-10-05T05:45:00.000-07:00

Október 4.-én az év egyik legegyedibb, sablonoktól mentesebb koncertjének lehetett szem- és fültanúja az, aki a Diesel Clubba látogatott. Itt zajlott ugyanis a Privilegivm 2009 Tour, ami a német Secrets of the Moon-t, angol/norvég Code-ot és izlandi Sólstafir-t takarja. Ugyan a turné neve a Secrets of the Moon új albumát takarja, de ahogy a plakát is hirdette, minden este más banda volt headliner, így Budapesten a Code zárt. Leginkább én a Sólstafirt vártam már, akik most először jártak Magyarországon, de utóbb személyesen ígéretet tettek, hogy talán már jövőre is visszatérnek. Ők is kezdtek ma este, és még a koncert előtt sikerült is sikerült kifosztanom a viszonylag olcsónak mondható merchpultot, egy Sólstafir-pólóval gazdagítván magamat. Rövid várakozás után kezdtek is legújabb albumuk, a Köld címadójával, és lassan az emberek is gyűlni kezdtek. Egész szép számú közönség jött össze, kevesebbre számítottam. Az együttes jellegzetes szerelésükben lépett fel (azért kicsit vicces a cowboykalap és -csizma egy eredetileg pogány tematikájú együttstől). Hosszú utat tettek meg a demos Burzum-hatásoktól a post-black metal/viking metalon át, míg eljutottak a mai, experimentális post-rock-szerűséghez, és bár túlságosan belemagyarázósan hathatnak ezek a stílusmegnevezések, de aki hallottam ár őket, értheti, miről beszélek. Még egy zenei portálon olvastam azt a véleményt, hogy sajnos már túl későn értek el hozzánk, és bár ezzel nem értek teljesen egyet, de valóban érdemes lett volna megnézni őket az első albumuk megjelenése után is, legalább egy Undir Jökli és Í Blóði Og Anda miatt. Viszont az az irány, amire ráléptek sem mondható unalmasabbnak, sőt! Az első szám elején még az ének kissé el volt nyomva, de hamar helyrehozták ezt, és a hátralévő rész így egyetlen katarzisfolyammá válhatott, a legjobb dalaikkal sorban: Nature Strutter, Pale Rider, She Destroys Again, majd végül a 14 perces Ritual of Fire-rel. Amit sajnáltam, hogy az új album és egyben munkásságuk egyik legfogósabb dala, a Love is the devil (and I am in love) nem kapott helyet, valamint a Bitch in Black-et is hiányoltam, de mint utóbb kiderült, nem is játszották már a számot lassan 10 éve. Jó volt végre látni ezt az underground gyöngyszemet, és a tagok is közvetlenek, barátságosak voltak, Gudmundur dobos még saját házi itókájával is megkínált minket, hehe. Utánuk a SOTM következett, akitől előzetesen az új albumuk mellett csak a 2006-os Antithesis-t hallottam. Nem rossz ez a banda élőben sem, csak ahogy Milán Péter is írta már, túl kevés az emlékezetes momentum ahhoz, hogy hosszú távon le tudjanak kötni. Szerencsére egy kimondottan best of-jellegű programmal álltak elő, miben ugyanúgy elfért a Sulphur, mint a Lucifer Speaks vagy épp a Queen Among Rats. Viszont tekintve a setlistet, amit sikerült megszerezni, kimaradt sajnos a Seraphim is Dead, ami az egyik kedvenc dalom tőlük. De így sem volt unalmasnak mondható a performanszuk, a basszerosuk személyében pedig egy indiánylányos külsejű, hűvös, mégis borzongatóan nőiességet árasztó hölgyet is maguk között tudhattak. Rövid átszerelés után érkezett is a Code, akik idén megjelent Resplendent Grotesque albumukkal egy csapásra a különleges zenék élmezőnyébe kerültek, telejsen megérdemelten. Szó volt ugyan arról, hogy az énekesi posztot az immár ex-Dimmu-vokalista ICS Vortex venné át, de szerencsére maradt a fantasztikus hangokra képes Kvohst. Ez a banda nézett még ki a leginkább black metal-osabban, a turnégitáros és basszeros arcfestésével és úgy általában külsejével is ezt a félelmetesebb élt emelték ki, am igencsak emelte előadásuk színvonalát. És akkor még nem is beszéltünk a zenéről, ami egyszerre fenséges és hátborzongató, kezdve a Smother the Crones-szal, a Rattle of Black teeth-szel, vagy éppen a zseniális sorokat rejtő In the Privacy of Your own Bones-szal ("Take my face in place of yours - And through your eyes I shine - Kiss your child goodnight and say - These lips aren't really mine" -huuhh!) Arányosan játszottak mindkét albumukról, a debüt Nouvelle gleaming-ről jelen volt többek között a Tyburn, a Cotton Optic és zárásként a Brass Doogs is. Az underground kedvelőinek felejthetetlen élményt nyújott ez az este, és reméljük sok ilyen lesz még a jövőben is.

Gyöngyvér - Álmokból álomba...

2009-09-27T13:43:00.000-07:00

A Gyöngyvér igencsak gyors tempót diktál, hiszen alig telt el másfél év a Világok virága megjelenése óta, és már itt is az új album. Pedig még egy énekesváltás is nehezítette dolgukat egyéb tagcsere mellett (a sajnálatosan feloszlott Alhana-gitáros Bessenyei Balázs csatlakozott). Az Orbán-Ducos Tamást váltó Dózsa Erik viszont gyorsan beilleszkedett a csapatba, és azért is dicséret illeti a bandát, hogy nem törekedtek egy Tamáshoz teljesen hasonló hanggal rendelkező énekes bevételére.
Az új album számai közül többet már hallhattunk előzetesen, ilyen volt a februárban online maxin megjelenő Árnyfátyol és Baldachin (popped version), a júliusi Hammer CD-mellékletén a Bennem van, a www.gyongyver.hu oldalról pedig letölthető volt az Őstűz című szám is megjelenés előtt. Ezenkívül élőben hallhattuk már a Haldokló vétek-et is, myspace-n a Michael Jackson-feldolgozást (Billie Jean), szóval igazán nem érhette nagy meglepetés azt, aki a teljes album beszerzése mellett döntött. És hogy milyen is? Kisebb irányváltás figyelhető meg, a banda repertoárja jelentősen gazdagodott powerpopos/elektronikus elemekkel, ám ez nem vált a kialakult stílus kárára sem, a gothic metal-fanok ugyanúgy megtalálhatják itt számításukat, mint a populárisabb zenék kedvelői. Az album kézbevételével, booklet lapozgatásával feltűnhet a fehér és vörös színek dominanciája, ami jól jellemzi az új albumot is hangulatilag: kevésbé sötét, tele élettel, bizony, ma erről ismerhető meg egy Gyöngyvér-szám. Ahogy az előző album szövegeiben is észrevehettük a pozitívabb irány felé való tendálást, úgy ez most is látható: ahogy Mazi, a gitáros/zenei agy/szövegíró is elmondta, életében már sokkal kevesebb a negatív hatás, és ez kihat természetesen soraira is. Ami egyáltalán nem baj, a színvonal így is jelen van, és nem értek egyet egyes kritikai meglátásokkal, miszerint túlontúl egyszerűek, sablonosak lennének a szövegek, nagyon is szépen megfogalmazott, költői sorok járulnak a mostani dalokhoz is. Zeneileg több elektronikus rész figyelhető meg, de a metalos él sem veszett el, Erikkel pedig egy tényleg sokszínűbb torok szólaltatja meg a szerzeményeket. Jelenlegi kedvencem a fogós, együtténeklős (habár számomra mindegyik dal ilyen..) Őstűz, valamint a Rozsdavirág. Szövegek terén tetszik az is, hogy több helyen is található visszautalás korábbi dalokra, címekre is, ezáltal egy átfogóbb képet adva az együttes életművének. Két vendégénekes is közreműködik a korongon: a Vörös köd-ben a The Morning Star-os Bazsó Laci hardcore-os orgánuma hallható, míg a Trees can cry-ban Tula Zemer szépséges melódiái gyönyörködtetnek minket. Hogy ne vádoljanak elfogultsággal, azért megemlítem hogy utóbbi szám angol szövege tényleg kevésbé ütősebb mint a magyaroké, de ez legyen a legnagyobb baj.
Összességében a Gyöngyvér-nek sikerült jól kijönnie egy sok, nagyobb bandákat is megtörő énekes-váltásból, és harmadik lemezükkel is tartani tudták a jól megszokott színvonalat. Csak így tovább!

Bertók László - Ahogy a múlthoz odafagy

2009-09-27T13:40:00.001-07:00

A csont a hús az üregek
s ahogy alattuk beszakad
a nem tudja hova siet
s a minden egyre távolabb

ahogy a múlthoz odafagy
s beleheli az üveget
az este van de fönn a nap
a képzelet ahogy lemegy

a mindenható részletek
és az egészen a kupak
a lehet hogy nem is beteg
csak keresi a másikat

a végtelen ahogy kihagy
s a nincsen cél csak lendület

A kis gyufaárus lány meséje

2009-09-27T13:39:00.001-07:00

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta „Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

Eszmerendszer (saját)

2009-09-23T14:35:00.000-07:00

Összegezd, majd végül illeszd be egybe,
Ne szemlélhesd otthonában soha már,
Mert közként hisz semmi nem vihet kegybe,
Ellenében hona, valót hova vár.

Forraszd össze majd találd meg a nevét,
Kevés van minek eddig még nem adtak,
Üvölts, ordítsd világgá mámor hevét,
Mik végre nyugodt perceket megadtak.

Élhetsz hát! Mily hedonista ajándék,
Ha hisszük hogy ez mit létnek nevezünk,
Ha fény, ha szürke, ha komor, ha játék,
Mindegyre csak önnön vérben evezünk.

Lehetne, hogy máséval együtt lássuk,
Csendet, a szent csendet is tán megértsük,
Talált tudás hatalmát mélyre ássuk,
Kételytől lelkünket végre ne féltsük.